Előre, 1957. december (11. évfolyam, 3143-3169. szám)
1957-12-21 / 3160. szám
2 Egy megírandó történelem első lapjai Dunának, Oltnak egy a hangja [írás gyűjtemény a magyar-román közös múltról] Akiért adtam a fenti rímet ennek a ■* '■* cikknek ? Azért, hogy tüstént a cselekvés nyelvére fordítsam le mindazt, amit a kötet ■anyaga sugall: mai tudományunk, noha megtette már a kezdő lépéseket, mégse követett el mindent, hogy a közös, valósággal elevenbe vágóan közös magyar-román múlt szép tudományos feldogozásban, nagylélegzetű művekben kerüljön a magyar és román olvasók kezébe. Mert a kötet elolvasása után elsőlegelemibb hatásként leküzdhetetlen szomjúság ébred lelkünkben, hogy sokkal közelebbről, sokkal tüzetesebben, sokkal részletesebben ismerjük meg közös történelmi múltúnk eseményeit. Persze, a Dunának, Oltnak egy a hangja a című kötetnek, ennek a szép és hasznos gyűjteménynek ismertetése csak egy újabb alkalom arra, hogy ezt elmondjuk. Mert azt a szomjúságot, amelyről az imént beszéltünk a kötettől függetlenül is ellenállhatatlanul elültette sokmillió román és magyar dolgozó lelkében napjaink élő történelme, a barátság és testvéri együttműködés hatalmas eredményeivel és éppen ilyen hatalmas további távlataival, és ezt a szomjúságot oltanunk kell. Az elemző és összefoglaló történettudomány szavát várjuk, hogy lelkünkben új fényekkel gazdagodva forduljunk a múlttól a jövő felé. Igen, szeretnék, ha könyvespolcainkon nemsokára egymás mellé tehetnénk néhány szép monográfiát a magyar-román közös múlt egy-egy legjelentősebb mérföldkövéről. Nagy és nehéz feladat ez. És talán még nem állanak történészeink rendelkezésére a megfelelő részlettanulmányok. Ám ezek mégiscsak készülnek, s ha menetüket kissé meggyorsítanák, a szintézis idejét is közelebb hozhatnák. A ,,Dunának, Oltnak egy a hangja" 77 /és Károly immár klasszikussá vált Budai Nagy Antal históriája című történelmi novellájával nyit. Ezt a remekbeszabott, egy nagy íróművész tolla alól kikerült írást nem lehet elégszer lenyomtatni, eléggé terjeszteni és népszerűsíteni. A belőle készült színdarabbal együtt, az 1437- ben felkelt magyar és román jobbágyok tüneményes hősiességének nincs szebb irodalmi dokumentuma. De szeretnénk mihamarabb kézhez venni egy ,,1437-es tanulmányok'’ című kötetet is. És ugyanezt óhajtanák 1514- ről, vagy e század végét és a következő század elejét betöltő nagyjelentőségű román-magyar eseményekről. Vitéz Mihály vajda és Báthory Zsigmond koráról, amikor Király Albert főkapitány — akit Balcescu a ,,bátor", a „nagyszerű" és más hasonló jelzőkkel illető évekig vezérkedett Havasföldön. És következnek a kuruc idők, amikor a román jobbágyok ajkán is felcsendült, hogy ,,Hej Rákóczi, Bercsényi’’ és elkövetkezett 1848—49, amelynek közös vonatkozásait azonban rövidebb tanulmányokon alig,alig túlmenően kutattuk és tártuk fel idáig. Hadd figyelmeztessen bennünket a ,,Dunának, Oltnak egy a hangja" újólag arra, hogy ezen a téren még mennyi tennivalónk van. — Ezért nevezem ezt a könyvet egy megírandó történelem első lapjainak, mert összeállításában inkább csak azt jelzi, hogy milyen csapásokon kell tovább fulladnunk. A kötetben az 1437—1848-ig terjedő időszakot Kós Károly Budai Nagy Antalja. Bálcescu leírása a calugáreni csatáról, a kuruckori román népballadák, Jókai román vonatkozású■ beszélye, Horváth Ágoston Varga Katalin drámája. Eugen Jebeleanu Balcescu-poémája illusztrálja, hogy csak néhány példával szolgáljunk. Bár terjedelem szempontjából eléggé szűk, de mégis nagyjelentőségű az az anyag, amelyet a múlt század második feléről és a századforduló idejéről közöl a kötet Gyulai Pál 1851 es útijegyzeteitől körülbelül Ady Endre és Emil Isac levelezéséig. Olyan korszak ez, amelynek magyar román vonatkozásaival még igen keveset foglalkoztunk, s ebből a szempontból talán nincs is kialakult felfogásunk róla. Pedig ha végigolvassuk a kötetnek ezt a részét és megfigyeléseinket kiterjesztjük még néhány egyéb jelenségre is, bátran elmondhatjuk, hogy a magyar-román közeledés egyik legvirágzóbb korszaka volt, amelyet 1848 vergse érlelt. Meg kell vallanom őszintén, hogy ez a fogalmazás ebben a formában nem tőlem ered, hanem a kitűnő román műfordítótól, a magyar-román irodalmi kapcsolatok alapos ismerőjétől, Ion Chinezu professzortól, aki nemrég egy személyes beszélgetésünk keretében hívta fel figyelmemet e korszakra. S valóban, hogy miért ebben az időben mindkét nép lelkében azt néhány kis példával is könnyen megvilágíthatjuk. Vajon sokan tudják-e idáig, hogy Gyulai Pál, az akadémikus irodalomtudós, akit gyakran a magyar irodalmi konzervativizmus megtestesítőjeként emlegetnek, 1851-ben így írt a magyar-román viszonyról: „A román századok óta együtt szenved, együtt örül a magyarral. S nem egy román név ragyog a magyar történet lapjain. Külön-külön kevésre mehetünk, együtt sokra... Ezt jó lesz el nem felednünk és minden nap megemlékeznünk arra, hogy a gyűlölség és egyenetlenkedés mily következményeket hozott elő. Ki a közelmúltból sem okult, az sohasem fog okulni, de maradékai átkozni fogják, kis békülésre nyújtott jobbot el nem fogadja, éles tőrt tart kezében, mely a haza szivét vérzi..." Kilenc esztendővel később Nicolae Tilimon, az óromániai bojártársadalom első realista ábrázolója, a román regény megteremtője Pesten átutaztában a következő szavakat intézi egy magyar ismerőséhez: , ,Román vagyok, szeretett Kövesdi barátom, s noha az én hazám kedvezőbb politikai viszonyok között van, mint a ti országotok, mégis szinte azonosak a szenvedései. Nálunk is, akár a te , Árva Katalin összeállítása. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1957. hazádban, nem az idegenek törnek a hon romlására, hanem mi magunk. A parvenü, gőgös, törtető és korrupt mágnásság egy része. Emberek, akik hazájukat és lelkiismeretüket képesek eladni egy, gyakran három krajcárt sem érő kitüntetésért. A hazafiatlan kormányok amelyek a tudatlanságban és nyomorban tartott mártírnép vérét szipolyozzák... A belviszályok és a pártok marakodása, amely gazdasági és közművelődési téren megbénítja a haladást Ez az a korszak, amikor Ács Károly megkezdi műfordítói munkásságát, s nemsokára Iosif Vulcan is egyre szélesebb visszhanggal fejti ki talán még nem eléggé értékelt tevékenységét a kölcsönös megismerés érdekében. Ennek a visszhangnak egyik bizonyítéka az, hogy Vulcant 1871-ben beválasztják a Kisfaludy Társaságba. Ajánlója, Greguss Ágost, székfoglalója alkalmával többek között a következő szavakkal vezette be: ,,Benne a Társaság nem azt a férfit szemelte ki tagjának, aki a szomszéd Románia nemzetének irodalmát oly sikeresen miveli, hanem, aki e nemzet irodalmát egyszersmind a szomszéd magyar nemzet irodalmával kölcsönös érintkezésbe hozza. Európa keresztbe vetett kardjainak közepette annál vigasztalóbb a béke jobbját nyújtanunk, elfogadnunk... A nép jó, s ha vezetői szintén jók, a haladás békés munkában, boldog összetartásban folytatja életét; külön korú és nemű, külön rendű és sorú, külön vallású, külön ajkú egyesei dévaj humorral csipkedhetik egymás gyöngéit mégis testvéries indulattal ragaszkodnak egymáshoz. A gyűlölködés magvait a nagyravágyás és haszonlesés ámítói, részben bizonyos felkapott politikai jelszók hóbortosai hintették el közöttük, mind amaz úgynevezett kapatos osztály tagjai, melyhez mi is tartozunk. Ezek bontották föl a századokon át megőrzött egyetértést átkos félreértések által, ezek nyomtak fegyvert a testvér markába, hogy testvérét üldözze... Ha az egyetértést felbontotta a félreértés, a félreértést oszlassa el a megértés." S a pesti munkások 1870 május 8- án a kolozsvári munkásokhoz küldött üzenetükben a következőket írják: „Ezt ajánljuk figyelmetekbe, erdélyiek: ismerjétek el a szászt, a románt testvéretekül, mert lám a román és szász az ő nemzetbeli arisztokratájától éppúgy zsaroltatik, mint a hasonalku tőkepénzesek által: mindnyájunknak, bármily ajkúak legyünk is, egy közös kapcsunk van, mely bennünket egyesit és ez a mindnyájunkra nehezedő rablánc, a közös ínség". Az idézetek bőségesek, s ha nem sajnáltuk tőlük a teret, az csak azért van, hogy minél színesebben érzékeltessük azt az optimista hangulatot, amely akkor uralkodott a magyarromán közeledés zászlóvivői között. Én, aki a két világháború között, a nacionalista uszítás légkörében nőttem fel, gyermekkoromban figyeltem fel meglepetéssel erre, amikor egy régi padláson reábukkantam az ,,Ország-Világ”, a ,,Magyarország és a Nagyvilág" néhány sárga poros kötegére a múlt század végéről és felfedeztem bennük Ioan Slavicí ,,Popa Tanda" című novellájának fordítását. Vajon kinek jutott eszébe akkor, hogy lefordítsa ? A sors különös véletlene úgy hozta magával, hogy néhány esztendővel ezelőtt nekem kellett újra lefordítanom ezt a novellát... És ekkor jutott eszembe az elsüllyedt gyermekkori élmény. Ki tudja, hány ilyen fontos dokumentum lappang még az egykori kiadványok hasábjain és milyen fontos volna ezt most már napvilágra hozni ! Sajnálhatjuk azt is, hogy a kötet szerkesztője nem forgatta végig az egykori bukaresti református papok és tanítók, elsősorban Koós Ferenc és Kertész József emlékiratait, mert meglepetéssel tapasztalhatta volna, hogy milyen élénk kulturális csereforgalom volt a múlt század végén Bukarest és több magyar város között. Ezeknek a dokumentumai is belekivánkoztak volna a kötetbe, Aagyon szép és bizonyára még további kutatásra ösztönző Ady és Emil Isac levelezése. Ezekben az években már új erővel lángol a nacionalista uszítás, de Ady és Isac leveleiben még pislog a remény, hogy minden másként lehet. (,,S nagy kedvem van írni egyenesen román színpadra egy színdarabkát — magamat. ..” — írja Ady egyik 1914-es levelében). Ez a pislákoló kis fény ragyogott Bartók lelkében is, amikor hozzáfogott a román népzene tanulmányozásához, s 1912-ben Bukarestbe is ellátogatott. Ami ezután kövekezik a kötetben , az már az 1930-as időket tükrözi. S minthogy tudjuk, hogy a két világháború közötti súlyos korszakban is voltak emberek, akik a viharzó nacionalista szenvedélyek ellenére áldozatosan ápolták a magyar-román közeledés ügyét és hittek abban, hogy ez a két nép ismét egymásra fog találni, kevésnek találjuk azt, hogy egy rövid Józsa Béla íráson, egy József Attila versen (A Dunánál), Balogh Edgár igen érdekes Grozainterjúján, egy-két Nagy István, Asztalos István és Sadoveanu íráson kívül ebből a korszakból egyebet nem kapunk. Ritka szép értékként jegyezzük ide ebből az időből Petru Groza 1937-ben elhangzott szavait: ,,A mi nemzeti érzésünk nem jelent el differenciálódást más nemzetektől, hanem csakis integrálódást a többi teljes jogú nemzettel együtt a közös emberi célok felé. Ezért mondottuk ki a magyar küldöttekkel közösen, hogy a háborús veszedelemmel szemben, mely új mészárlással fenyegeti a tömegeket, határozott ellenfelei vagyunk minden olyan törekvésnek, amely a népek között összeütközést provokál és hamis jelszavakkal fajgyűlöletet szít. Ez az uj állásfoglalásunk egyformán szól a román és a magyar sovinisztáknak". A mai anyag már a népeinket öszszekötő új barátság fényénél fogant és jóval gazdagabb: a szerkesztőnek nem volt nehéz válogatnia benne. Részben természetesen a múltba (főként a közelmúltba) nyúlnak vissza, mint Petru Dumitriu, Nagy István, Fodor Sándor írásai, Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Létay Lajos versei. Mégis, ezek az írások már csak megszületésükkel is a mát példázzák és egybeolvadnak azokkal, amelyek egy új korszak hajnalát jelzik — mint Gaál Gábor, Horváth István, Sütő András, Mihai Beniuc, Veronica Porumbacu, Huszár Sándor vagy Ion Brad novellái, cikkei, versei. Ezekben az Írásokban együtt zúg a Duna és az Olt hangja és már csak örömteljes tennivalókat hirdet számunkra, hogy a szocializmus felé vezető közös utunkon még jobban elmélyítsük népeink barátságát. LŐRINCZI LÁSZLÓ ELŐRE Belterjes gazdálkodást minden kollektív gazdaságban! (Folytatás az 1. oldalról) Csanád 117 őszibúza vetőmag állt a kollektív gazdaságok rendelkezésére, amelyet a nagykárolyi állami gazdaság állított elő. A szarvasmarhatenyésztés belterjessége szempontjából a legdöntőbb a tehenenkénti tejtermelés. A legsürgősebben el kell érni, hogy tehenenként 2500-3000 liter tejet fejünk. Ehhez elsősorban sok és jó minőségű tömegtakarmány és ezen belül minél hosszabb időszakra kinyúló zöld futószalag kell. Ki kell terjeszteni a pillangós takarmányokkal bevetett területeket. A belterjességnek több fokozata van. Az első lépés az adottságok okszerű kihasználása. A második lépés, amikor a termelés növelését és a munkaerő felhasználását kisebb befektetéssel fokozhatjuk. A harmadik lépés, amikor már jelentős pénzbefektetésre van szükség (például öntözőberendezés, meleg házépítés stb.) Legtöbb kollektív gazdaságunk jelenleg még az első lépésnél tart, vagyis: befektetések nélkül, helyesebb gazdálkodással növelheti a terméshozamokat. BUDAI FERENC agrármérnök (V.) VELÜK IS ÉRDEMES MEGISMERKEDNI A honi tájon, Dobrudzsában korán köszöntött be a kollektív gazdaság tavasza. A virágba boruló új élet hetek alatt a magángazdák ezreit vonzotta magához. Persze nem egyszerre. Majdnem mindegyik faluban akadtak ketten-hárman, akik csak néhány nappal a többség után érkeztek meg. Ezek a dobrudzsai utolsó fecskék. Makacs, zárkózott természetű, olykor különcködő emberek, nehezen barátkoznak meg az ujjal, de rokonszenvesek. Érdemes velük megismerkedni... A sabangiai vizitába járó legények azt beszélték, hogy Florea Gheorghe rendszerint csak éjféltájt vetődik haza. Mások azt híresztelték, hogy az apósánál hál, de ott sem a vetett ágyban, hanem a szénapadláson, takaró nélkül. Biztosat senki sem tudott, de a szóbeszéd már a szájára vette, anekdoták hősévé vált. Az egyik szerint összegyűjtötte három falu muzsikásait, éjfélkor befogta ökreit, a szekér után kötötte a kecskét és a falu határában huzatni kezdte. Kis birtokának minden parcellája mellett elénekeltette kedvenc dalát is, így szólt az anekdota. Valójában Florea nem volt sehol sem látható. Tőszomszédja is dühbe gurult. Pedig amikor ő a kollektivisták közé állt, összevesztek és felfogadta „nem bánom, ha a feje tetejére áll is, akkor sem szólok hozzá. Ha a faluban csak roszszat mond rólam, amiért kollektivista lettem, hát vége a jó szomszédságnak“. De most nem bírta tovább tétlenül. Figyelni kezdte a Florea portát. Napokig semmi különös sem történt. Semmi mozgás, a gazdát sem látta. De a kisfia már többet vett észre. Azt kérdezte az apjától: — Mi lehet a Gheorghe bá hordójában, hogy olyan sokat mozog. A hordó tényleg mozgott. Reggel közelebb volt a ház ajtajához mint este. Déltájban a szalmakazal mellett lehetett látni. Szólt a gazdaság elnökének. A vezető tanácsbeliek tanakodni kezdtek: mi lehet a hordó vándorlásának oka ? Csusa Alexandra a homlokára ütött. — Megvan! Hátha a hordó mögé bújik ? Meg sem álltak Florea hordójáig. A gazda az udvaron tett-vett. — Jó szerencsét Gheorghe — kezdte — szeretsz te április elsejét járatni az emberekkel ? Na de nem azért jöttünk, hogy szemrehányást tegyünk. Szerettük volna, ha te is meghallgatsz minket. Szomszédodban is olyan gazda volt mint te, négyhektáros. De neki még van a tavalyi lisztből. Te már az idei búzából öröltettél. Ő az idén 2500 kg házat kap, neked csak 1500 termett. Kevesebb a kukoricád is. Pénzed sincs annyi mint Ioannak. Jó lett volna, ha erre is gondolsz, mielőtt a hordó mögé, vagy a kazalba bújsz. A viszontlátásra Gheorghe. A viszontlátásra csakugyan sor került. Elég hamar. Este a közgyűlés már Florea Gheorghe felvételi kérvényét is megszavazta. Florea lehajtott fővel ült az első padsorban. Csak néha tekintett oldalt. Arca ilyenkor is sápadt maradt. Szégyellte a dolgot. Csak akkor jelent meg kis pir az arcán, amikor szomszédja markáns kezét tenyerében érezte. Joan volt az első ember a faluban, akinek hetek után újból a szemébe mert nézni. Tari Verden négy egész este gyüléseztek a kollektivisták. Annyi volt a felvételi kérvény, hogy a gazdaság könyvelője már nem bírta szusszal a felolvasást. Negyedik este arra kérte az agronómust: helyettesítse. Gheorghe Popescu felvételi kérésére azonban még nem került sor. Pedig minden este ott volt a gyűlésen. A hátsó sorokban szeretett ülni. Ha tehette állt. Vége volt az éjszakába nyúló vitáknak, Popescu biccentett fejével sógornak, komának és már rohant is. A házban lámpa világított. Várta az asszony, de ő mindig az istálló felé tartott. Hosszasan szólitgatta, költögette a pihenő ökröket. A faluban már azt is beszélték, hogy legtöbbször urazta a jószágokat. Valahogy így: — Fajta kérem! Az is lehet, hogy becézte, simogatta az ökröket, gügyögött nekik, mint a kisbabáknak. Sokszor az istállóban érte a hajnal. Mivel azonban a negyedik este sem tárgyalták meg felvételi kérvényét, nem bírta tovább a huzavonát. Megszólította az öreg Petre Bulacut, arra kérte, kísérje haza, nézze meg az ökreit. Az öreg fogta a botját és intett, hogy indulhatnak. Útközben egy történetet mesélt el: — Én is olyan különc ember voltam a magam falujában, mint te vagy itthon. A vetésbe sohasem állítottam olyan madárijesztőt, amilyen másnak is volt. Ha valaki utánozott, akkor kicseréltem. Sokat hecceltek ezért, néha rá is fizettem. Egyszer azonban nem. A négyzetes vetést először én próbáltam ki a faluban. Pálcákkal, madzaggal húztam meg a sorokat. A sógorom azt találta mondani „antennákkal rakta ki a földet“. Egy ideig antennásnak is neveztek a faluban. — Hej, de amikor beért a termés és megmértem a csöveket, vége volt a gúnyolódásnak. Sorra jártak hozzám az emberek az antennákért, zsinórért, a tapasztalatért. Ekkor tanultam meg fiam, hogy az ember csak akkor különcködjék, ha jót tesz, a rosszban, a furfangban soha. Popescu nem mutatta meg az ökröket az öregnek. A kapuban megköszönte, hogy elkísérte, elnézést kért a fárasztásért. S hogy az öreg értsen valamit a pálfordulásból, búcsúzóul megjegyezte : — Sokat értettem abból, amit mondott. Igaz, ökrök nélkül nem lehet szénás szekeret vontatni még a nagy gazdaságban sem. Szükség van az én ökreimre is, hiába sajnálom őket. Másnap este az ő felvételi kérvényére is sor került. Az agronómus csengő hangja után az övétől visszhangzott az ülésterem: — Arra kérem a közgyűlést, hogy a kérvényt közösen javítják ki. A négy és fél hektár mellé nem írtam be az ökröket. Fájt a szívem értük. Azt hittem örökre elveszítem a jószágokat. Popescu átjavított felvételi kérvényét egyhangúlag elfogadták. Ion Dragomir három évet élt száműzetésben. Pedig szabad volt elhagynia Ciocârlia de Jos-t, utazhatott Bukarestbe, Iasiba. Ott élt a falu végén, szobakonyhás lakásban. Beszélgetett a feleségével, cirógatta gyermekeit, de egy ízben mégis azt találta mondani: „Száműzetésben élek“. És igaza volt. Nem álltak vele szóba a helyi kollektivisták. Rongy embernek tartották, s három évvel ezelőtt kizárták soraikból. Összeveszett az elnökkel, könyvelővel, verekedett a brigádvezetővel, szidta a szorgalmas asszonyokat, s ha csak tehette, rágalmazta a közöst, öszszeférhetetlensége miatt útilaput kötöttek a talpára, és az állami tartalékból kiadták 5 hektárnyi jussát. Ekkor még örvendeni is tudott az esetnek. A kintvalók gyakran viziteltek nála. Sokan a vállát is megveregették. Tetszett neki, hogy egyesek sajnálják, úgy beszélnek róla: „lám, hogy megjárja a bátor, a szókimondó ember“. A vizitelők azonban lassan elmaradoztak s egyre kevesebben veregették Ion vállát. A magánosok kezdték alaposabban megismerni s közben ők is összeálltak, társulást alakítottak. Dragomirt nem fogadták maguk közé. Ekkor elkezdte ezeket szapulni. Haragba került az egész faluval. Ezer embernek könnyű dacolni egygyel, egynek már nehezebb ezerrel. Dragomir érezte is ezt lépten-nyomon. Már a kocsmába sem járhatott el... Ha már sehogysem bírta az unalmat, két deciért is a szomszédos Murfatlarra ment. Ott még meghallgatták a panaszát. De nem sokáig. Murfatlarról is „eltűntek“ a magánosok. Dragomir nem bírta tovább. Fölkereste a gazdaság elnökét. Csak úgy dőlt belőle a felgyülemlett keserűség: — Valamit tegyetek már velem — fogadjatok vissza közétek. Nem bírom a kivert kutya sorsát. Dragomirt visszafogadták, újból kollektivista lett. Tincu Iacob az asztalra csapott, amikor megtudta, hogy Palatul Maréra is segítséget akarnak küldeni. — Minek ide segítség ? Mindössze húszan vannak kinnvalók. Ha mi nem tudjuk meggyőzni, hogy közénk álljanak, száz év múlva is magánosok lesznek. Vette a telefonkagylót s véleményét a rajoni pártbizottsággal is közölte. — Ha Tincunak dukált, hogy kalapbiccentés nélkül köszönjön, akkor a rajoniaknak is. Szemrehányással válaszoltak. — Ha úgy hősködik, miért vannak még magánosok a faluban ? — Rövidesen nem lesznek — kardoskodott Tincu. Este megbeszélésre hívta a magángazdákat. Tizennyolcan jelentek meg. A vita az éjszakába nyúlt. Másnap délbeli 18-an töltötték ki a felvételi kérvényt. Legtöbbjük azt hangoztatta: — Mi jöttünk volna szívesen, de ha nem hívtak. Nem akartunk tolakodni. De mi történt a tizenkilencedikkel és a huszadikkal ? A vezetőtanács tagjai otthonukban keresték fel őket. Tincu Gheorghe Lippához ment. — Miért nem jöttél el a gyűlésre Gheorghe ? — hangjában lehetett valami szemrehányó, mert Gheorghe dacosan kérdezte: — Miért ? — Akik eljöttek, mind közénk álltak. Azért! — ezt már barátságosabban mondta. A válasz is olyan volt: — Ezért nem kell gyűlésre hivatni az embert Az ilyesmit a háznál is el lehet intézni. Nekünk is jobb lesz köztelek, a gazdagok között. HEGEDŰS MIHÁLY KOLOZSI MÁRTON A basarabi kultúrotthon egyik része A cobadini GTA dolgozóinak új lakásai mint. AZ EGYÜTTÉLŐ NEMZETISÉGEK KULTÚRÁJÁNAK TÍZNAPOS ÜNNEPE A kolozsvári Állami Magyar Opera nagysikerű előadásai Az együttélő nemzetiségek kultúrájának tíznapos ünnepére a kolozsvári Állami Magyar Opera is ellátogatott a fővárosba. A kolozsvári magyar operaművészeket ez alkalommal a dalművészet legszebb hazai otthona, az új fővárosi Opera- és Balettszínház színpada várta. Ezen a szép, modern színpadon most csendült fel először — magyarul és románul — Bánk bán nagyáriája, hogy most már a bukaresti román operai törzsközönségből is lelkes tapsot váltson ki. Igen a Bánk bán a nemzetiségi dekád keretében „arrivált“ véglegesen és elsöprő sikerrel a román fővárosban. Helyesen tették a kolozsváriak, hogy nemcsak legutóbbi premierjükkel, a Bolygó hollandival jöttek, hanem magukkal hozták a Bánk bánt is, amelyet egyébként a nyár elején már többször volt alkalmuk hallani a bukarestieknek, ám csak egy kisebb színházban. De most, az új operaház gyönyörű termében a maga teljességében bontakozott ki Erkel halhatatlan operájának nemes,veretű, lenyűgöző szépsége. Tegyük mindjárt hozzá, hogy a Bánk bán új nagy diadalában oroszlánrésze volt Ottrok Ferencnek, a kitűnő kolozsvári tenoristának, aki ismét bebizonyította, hogy művészi fejlődésében idáig alig remélt csúcsok felé tart. Hangja most vált igazán férfiasan éretté és kissé melegebb tónusba öltözött be anélkül, hogy csengéséből valamit is veszített volna, árnyalataiban pedig szintén nagyon sokat finomult. A tehetség, a mély művészi érzék, a szorgalom és a kitartó tanulás meghozta a maga gyümölcseit: Ottrok Ferenc egyik legkiválóbb tenoristánkká fejlődött. Mellette talán Sass László (Tiborc) és László Éva (Gertrudis) tetszettek ezalkalommal a legjobban. Melinda szerepében mindig jót kaptunk a kolozsváriaktól, akár Sallai Margit érdemes művésznő, akár Trenka Éva énekelte a szerepet. Végül meg kell állapítanunk azt is, hogy a korszerű operaszínpad alkalmat nyújtott Szinberger Sándornak, a Bánk bán rendezőjének is arra, hogy rendezésének minden jó oldalát bemutassa a bukarestieknek. De Szinberger Sándorról, a kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatófőrendezőjéről külön is meg kell emlékeznünk a kolozsváriak másik előadásával, a Bolygó hollandival kapcsolatban. Mert ha a Bánk bánnak Ottrok Ferenc volt a hőse, akkor a Bolygó hollandi nagy sikerében igen-igen nagy része volt Szinbergernek. A fiatal főrendező munkáján meglátszik, hogy nagy művészi elmélyültséggel és ötletességgel, de ugyanolyan odaadással és kitartással is dolgozik. Igyekezett mindenben alkalmazkodni a wagzenedráma sajátos törvényeihez, nem amelyek e rendkívül zárt műfaj lényegéből fakadnak. Az első felvonás színpadképe, amely a sziklás partot csapkodó, viharos tengert ábrázolja, s a hullámok közt alig alig látszanak Daland törékeny hajójának lámpásai — nyikszini és egyre erősödő, végül fergetegessé váló tapsot kapott. Tegyük hozzá, hogy ebben része volt Szakács György igen jó díszleteinek is. Gyönyörködtünk a harmadik felvonás kitűnő rendezésében is. Az első és harmadikhoz képest kissé gyengébbnek találtuk a második felvonást, amely Szinberger kezében túlságosan statikussá vált. A színpad is kissé erőltetettnek tűnt (különösen a menedékesen lejtő padló) és a fényhatások alkalmazását is szegényesnek éreztük. De mindent összevetve azt kell mondanunk, hogy a Bolygó hollandi újabb bizonyítéka annak, hogy Szinberger Sándor milyen komoly munkát végez a maga nehéz helyén — hiszen igazgató és főrendező egyszemélyben — és hogy munkája nem eredménytelen. Kívánjuk, hogy kölcsönösen támogassák egymást az opera másik nagy erősségével, Nagy Istvánnal, a kitűnő karmesterrel és karigazgatóval, akinek a kórusai most is nagyon tetszettek. A zenekart a kolozsvári magyar opera legfiatalabb karmestere, Földvári Ernő vezényelte. Nem volt könnyű dolga egy Wagner-partitúrával, de tehetsége erélye és felkészültsége legyőzött minden akadályt. Az énekesek közül emeljük ki Vida Viktort a hollandi szerepében. Kulturált, szép baritonja most megtelt erővel és kifejező készséggel. Mellette Ottrok Ferenc mutatkozott be nagyon jó Wagner-énekesként (Erik). Osztozott a sikerben Váncsa Erzsébet is (Senta). Sass László (Daland) László Éva (a dajka) és Borbély Ferenc (a kormányos) szintén jó teljesítményt nyújtottak. (De meg kell jegyeznünk, hogy Borbélyon mintha a fáradság jelei mutatkoztak volna a bukaresti előadásokon). Különös érdeklődéssel figyeltük a szöveget is, amelyet hazai műfordító, Jánosházy György ültetett át magyarra. (Egyébként nem első eset, hogy a kolozsvári Állami Magyar Opera új szövegkönyvvel jelentkezik, hazai fordítók tollából. Kár, hogy irodalombírálatunk nem foglalkozik velük.) Nekünk legjobban az első és második felvonás szövege tetszett, a harmadik felvonásban az énekelhetőség szempontjából több döccenőt találtunk. A kolozsvári Állami Magyar Opera mostani vendégszereplése bebizonyította, hogy produkciói már nemcsak figyelemreméltóak, hanem igen komoly művészi teljesítményt jelentenek. (1. 1.) 1957. december 21., szombat Az Állami Székely Színház fővárosi vendégjátéka A marosvásárhelyi Állami Székely Színház — a nemzeti kisebbségek kultúrájának 10 napos ünnepe keretében — december 22—25 között Bukarestben vendégszerepel. Az együttes Szabó Lajos: „Menekülés" című színművével nyit vasárnap este 8 órakor a Nemzeti Színház Stúdiótermében (Plata Amzei). December 23-i fin, hétfőn, ugyanabban az időpontban s ugyanott Maxim Gorkij: „Nássza Zseleznova“ című drámáját mutatja be. December 24-én, kedden Heltai Jenő „Néma Leventé"-jével, 25-én pedig a Municipal Színház Kamaraszínházában (Filimon Strbu terem) Eugen Mirea — Kovács György „Az utolsó vonat“ című darabjával ismerkedhet meg a bukaresti közönség. . Jegyelővétel a CCS Színház (Lipscani utca) és a Nemzeti Színház jegypénztáránál (Calea Victoriei). A december 20-i lottóhúzás A Központi Lottó december 20-i húzásán a következő nyerőszámokat húzták ki 49, 28. Ezúttal tájra: 78, 30, 48 73, 69, 1.943.849 lej kerül 74, 19.. kiosz- Időjárás A Meteorológiai Intézet közli: Továbbra is hideg idő várható. Nyugaton jobbára borús égboltozat, keleten éjjel derült idő, reggel helyenként köd- Gyenge nyugati-északnyugati szél. Hőmérsékleti értékek: Erdélyben és a Bánátban nappal 0 és plusz 5 fok, éjjel mínusz 4 és mínusz 9 fok között; az ország többi részén nappal minusz 1 és minusz 5 fok, éjjel minusz 8 és minusz 18 fok között. A MELEG PADÉKBAN SZŰKÖLKÖDŐ VIDÉKEKEN szinte felbecsülhetetlen kárt jelent, hogy a meleg levegő és a szél miatt sok víz párolog el a folyókból és a tavakból. Ausztráliában néhány évvel ezelőtt kezdtek foglalkozni a tudósok a víz elpárolgásának megakadályozásával. Mansfield ausztráliai vegyész nemrég olyan különleges folyadékot dolgozott ki amely — ha a vízbe öntik — vékony rétegként oszlik el a felületen, ellenáll a szélnek és hónapokon át majdnem 40 százalékkal csökkenti a vizelpárolgást. „A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG DOLGOZÓ NŐINEK TEVÉKENY SZEREPE A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉBEN" címmel kiállítás nyílt meg a fővárosi Szovjet-Román Barátság Házában, a Demokratikus Nőbizottság rendezésében. Megjelent az ■ 1957 dec. 19-i 41. száma A lap tartalmából CIKKEK, JEGYZETEK Wilfred Bruchett: Két Németország Dáné Tibor: Sztrájk 3000 évvel ezelőtt Huszár Sándor: Adalék a siker titkához A karácsony eredetéről RIPORTOK Értekezletet tartottak a Magyar Autonóm Tartomány erdőkitermelő vállalatainak ifjúmunkásai Körösréven — az ifjak között Retyérátjárók kérése Aeros cirkusz — Kerekeken járó gépesített nagyüzem SPORT A sportközösségek átszervezése Sepsiszentgyörgy rajonban Spartakiád-rait Marosvásárhelyen Mit láttunk az év utolsó bajnoki mérkőzésén