Előre, 1961. december (15. évfolyam, 4382-4408. szám)

1961-12-01 / 4382. szám

^o®^(Mae,(ac«®aa<^o©aa«a«ai8©^o®eísooc»B<ví»^sí®«8^ jj Nemzetközi színészi­­ tapasztalatcsere | Színészek és a színházi szak­­­­sajtó képviselőinek küldöttsége 8 látogatott el hazánkba a Német­­ Demokratikus Köztársaságból. A küldöttség tagjai: Ilse Roden­­g­berg, a berlini ,­Barátság Szín-­ házának“ az igazgatónője, Ger-­­hard Mayer, a potsdami „Hans­ Otto“ színház igazgatója, Hans 8 Reiner John, a „Theater der­­ Zeit“ című folyóirat főszerkesz­ g­­ője, Jürgen Schmidt, a berlini 8 „Deutscher Theater" irodalmi­­ titkára és Peter Goldammer, az 8­­ „Aufbau“ kiadóvállalat aligazga-­­ tója. A küldöttség tagjai a napokban­­ találkoztak a Színművészek és­­ Zeneművészek Szövetségében a­­ fővárosi rendezőkkel, színigazga- t­á­tokkal, díszlettervezőkkel és színi-1­­ kritikusokkal. Ilse Radenberg tá­­g­jékoztatta a bukaresti kollegákat­­ az NDK színházi életéről és az­­ új német drámairás kérdéseiről-g 8 A német vendégek ezután romá- 8 f­ajai élményeikről számoltak be g i­s méltányolták a román színjá­­­g 8 szás magas színvonalát, új hazai 8 | drámairásunk sikereit, valamint­­ államunk sokoldalú gondoskodá­sit és érdeklődését a színházi élet iránt. DOBRIAN: IPUI A TEHERHAJÓ (A művész fővérpár kiállításáról) íróink nemsokára összehívandó or­szágos konferenciája előtt a „Gazéta LiterarS" hasábjain igyekeztem han­got adni egy­­­ véleményem szerint valamennyiünket érintő kérdésnek- Va­lahogyan azonban nem teljes sikerrel. Ezért szeretném mégegyszer felvetni a­z ártalom és a pripvonal, az eszmei kö­­vetelmény és a művészi igényesség problémáját. Annál is inkább, mert a III. pártkongresszuson elhangzottak változatlan időszerűsége szintén erre bíztat. A jelentés szövegét mindenki ismeri. Csupán azt a félmondatot idézem, amely szerint «.. . alkotóink kötelessége, hogy a párt és a nép magas művészi és eszmei igényeinek szintjén levő mű­­veket hozzanak létre” — és ennyit is csak valamennyiünk teljes egyetértésé­­nek bizonyítására. Hiszen ezt a kettős igényt és óhajt mindenki elismeri és vallja. De ha elismerjük a magas esz­­mei színvonal és ugyancsak magas mű­­vészi igény szükségességét, hogyha Pa­­rancsnak érezzük a párt által köteles­ségünkké tett útmutatást, miként tör­ténhetik meg, hogy mindennapi olvas­­ólányaink között gyakorta bukkanunk szürke, unalmas, elnagyolt művekre, színpadjainkon ugyancsak lapos, ízet­len, szundításra késztető darabokra?,,, íme, ez a kérdés nyugtalanít! Emiatt ismételgetem az írók iránt támasztott „magas művészi és eszmei igényt". S amikor gyengébb műveinket olvasga­tom, arra kell gondolnom: talán nem is véletlen, hogy a Jelentés a kétfajta igé­­nyesség közül ezúttal a művészit tette az első helyre. Elméletileg mindannyian tisztában vagyunk a tartalom és forma összhang­jának dialektikus egységével. A nehéz­­ség azonban mindig a megvalósítás, a kivitelezés folyamatánál kezdődik. Any­­nyit már elértünk,­­és ezt a jelentés is megállapítja), hogy eszmeiség és téma­­választás tekintetében pozitív sikerekről beszélhetünk. Ideológiailag nem teszünk engedményeket. De vajon művészileg? .. Egyes unalmas műveink mintha azt p­­romítanák, hogy Itt még nincs minden rendben. Holott a párt — a fenti Idéé­zet szerint — éppen az ellenkezőjét követeli. Amint eszmeileg nem teszünk, mert nem szabad engedményeket ten­nünk, arre művészileg sem kapunk fel­­mentést ! A művészi szempontból nem teljes értékű, vasvis hát unalmas, szürke, gyenge, botladozó stílusú, nyelvileg is silány irodalmi művek gyakorlati agitá­­ciós célokra is haszontalanok. Nem re­gadják meg az olvasó képzeletét, nem elolvásolják gondolkozását, nem in­dítják lelkesült tettekre, nem riasztják el a hibáktól és tévelygésektől. A rossz regény, a csapnivaló novella, az élmény izzását nem tükröző vers nem teljesíti a benne rejlő magasabb oktatási célza­­tot, mert el sem jut az olvasó érdeklő­désének felkeltéséig. Csak az a mű bi­lincsel le, amelyben észrevehető alkotó­­iának magasra, legmagasabbra fokozott erőfeszítése valami művészileg elsőren­dű és újszerű létrehozása végett. Nem merem azt állítani, hogy ez az elhatározás még a kevésbé sikerült művekben sem volna fellelhető ! Hiszen mindenki a legkiválóbbat, legszebbet, legérdekesebbet szeretné megírni, ami­kor tollat vesz a kezébe, varry írógépe mellé ül Selát tapasztalatom mondatja mégis: mennyi gyengeség akadályoz néha a párt forró óhajának teljesítésé­ben ! Hány eszmeileg kifogástalan Írás lesz hatástalan a művészi Izzás hiánya miatt ! Mennyi álmatlan éjszakámba került nem csupán annak összegezése, hogy mit Írok meg a „Napforduló”-t következő regényemben, hanem annak eldöntése is: hogyan kell megírnom, ha a kor színvonalán művészileg is meg­állót akarok létrehozni ? Szívesen és örömmel állapíthatjuk meg viszont a művészileg magasabb­­rendű és újszerű létrehozására irányuló kísérletek meglétét , széles olvasókö­­zöns­éget meghódított és a bírálat érté­kelését vagy tüzet kiállott egyes alkotá­sokban. S különösen figyelmünkre mél­­tó ez akkor, ha ezt a törekvést nem gépiesen fogjuk fel (azzal az önmeg­­nyugtató megállapítással, hogy az új tartalom új formákat is követel), hanem megértjük az író tudatos törekvését az új mondanivaló megfelelő kifejezésére! Hiszen a kor új eszmei tartalma nem szerveződik önmagától verssé - költő kell hozzá, hogy öntudatosan új form­ák­ba öntse ! Beniue: „Pe muche de cutit", vagy Titus Popovici magyarul „Éhség" cí­men megjelent regényében látszólag a klasszikus módszerekkel élnek — mégis mindkét műben felfedezhető nem csupán a tartalmi korszerűség és idő­szerűség, de a művészi újszerűségre való törekvés is. Sütő András —­, saj­nos meglehetősen ritkán jelentkező — újabb írásaiban azon kísérletezik, hogy a mai szocialista mondanivalót világ­irodalmi szinten, szocialista realista módszerrel fejezze ki. Zaharia Stancu „Mezítláb"-jának lapjain megelégedés­­sem állapítható meg a valóság prózá­ban történő ábrázolásának korszerű szándéka. Helyesen tesszük, ha fiatal költőinket — mondjuk Lászlóffy Ala­dárt vagy Szilágyi Domokost — néha jelentkező eszmei zavarosságaikért bí­ráljuk, de magasabb és maibb művészi szint eléréséért vívott küzdelmüket nem kísérhetjük örökös gyanakvással. G. Călinescu — bármilyen kevéssé is értünk egyet a „Scrinul negru" egész é­­vel — regényét érdekesebbé, korszerűb­bé kívánta tenni a megszokott időbeli­ség megtörésével. Huszár Sándor harca az új mondanivalót kifejező új formá­ért valamikor szinte egész vihart tá­masztott körülötte, Veress Zoltán és Szíves Sándor novelláiban is megkap helyenként a szokatlan hang. Méliusz József költészetének erényei közé soro­lom a korszerű újdonságra való tö­­rekvést. Nevek, regényeímek, versek e heve­nyészett felem­legetése persze csak pél­daként szolgál. Számukat végtelenségig lehetne szaporítani. Mindössze azonban arra akartam velük felhívni a neveimet, hogy a pártunk III. kongresszusán el­­hangzott Jelentés nem hiába kapcsolta össze a művészi megformálás igényes­ségének követelését a korszerű és idő­szerű eszmei tartalom iránt hangozta­­tott követeléssel. Hiszen egyik a másik nélkül nem is létezik. Előre mutató, nem csak a jelennek, de a jövőnek is szóló műveket csakis a kor színvonalán­­­orgó eszméknek a kor színvonalához illő művészi eszközökkel történt kifeje­zésével lehet alkotni. Igazán magas színvonalú, döntően eredeti és az olvasó tömegeket ellen­állhatatlanul magukkal ragadó művek létrehozása csakis a szocializmus - és majd a kommunizmus — körülményei között lehetséges. A Jelentésben kifeje­­zett kettős óhaj tehát természetes és magától értetődő. Tanúi voltunk mi a polgári írás-művészet keretén belül lezajlott újító törekvéseknek is. És nem csodálkozhattunk, ha ezek sikertelenek maradtak. Vagyis csupán formai, azaz hervadékony és múlandó puszta külső­ségekhez vezettek. Csupán a szocializ­mus teremtette új életforma teszi lehe­tővé valójában új emberi tartalmak létrejöttét s ennek következtében csu­pán nálunk lehetséges valóban korszerű és újszerű igényt érvényesíteni azok ki­fejezése területén. Csupán a szocializ­mus céljait megvalósító törekvések ha­tárain belül képzelhető el a valódi mű­­vészi megújulás — hiszen az új ki­fejezési módok tartalmi megújulásoknak felelnek meg . Hogyan kövessük tehát pártunk III. kongresszusénak nem kérését, nem ajánlását, hanem jogos követelését ? Szocialista valóságunkról kell írnunk eszmeileg kifogástalan, de igen jó, igen érdekes — és hadd tegyem hozzá: te­hetséges — más könyveket. Művészi igény és alkotói kötelesség Irta: SZEMLÉR FERENC illllllll!HI!lllll!lll!!lllllll|lllll||lllllll|l||||IUIIIII«HIIIIII!>lliliHII!llllllllill!lllliüllllll|iai!illilll!imil!llll|llil!IMIIIIIIII|llllllllllllllUII|!lllllllllllllllllllllli= r 1944 kora őszén, az augusztus 23-át követő napokban játszódik a regény, arrmelyből alább részletet közlünk. Az ország egyik nyugati, még fel nem szabadított városában a hitleristák és vasgárdis­ták pánikot keltenek. A lakosság egy része fejvesztetten menekül a vá­rossa betörni készülő XWahrmnah­t-csapatok elől- A félrevezetett lakos­ságot p­igvartkelték ,azol félemlítették meg, hogy a város elkerülhe­tetlenül a német csapatok kezére kerül- Mások - a nagypolgárek - egyszerűen a vagyonukat és az életüket féltik. A hazafias érik, a kommunisták vezetésével helyre akarják állítani a rendet és az anti­­hitlerista erők megszervezésével előkészítik a város védelmét. A menekülő tömegből kiemelt alakok s regény egyes szereplőinek közelképét adják : töítjük, vagy halljuk őket. Hová, emberek, hová ? Miért halodul meg a város, miért kerültek elő a hátizsákok, a bőröndök, az utazókosarak ? Miért vaklásztok riadtan a pincében és rejtitek szenes­, fürésiporos földjébe az értékesnek vélt limlomokat ? Hagyjátok a lakásokat, a varpántokat, dobjátok el a kalapá­csokat, amivel beszegikitek az ajtót. Miért kerestek lóhalálában társzekeret, miért húzzátok le a jegygyűrűt az új­ játékról egy kétkerekű tolókocsiért. — Mi ez az eszeveszett tolongás az állo­más jegypénztára előtt, mi ez a le­törött korlát, bevert ablak, mik ezek a fejetlenül ki-be tolató szerelvények, hol vesztette el az állomásfőnök a sapkáját . .. ? A sebtében degeszre tö­mött bőröndöknek felpattan a zára és mint a haslövéstől összerogyott kato­nának, kiszakadnak a belei... A hol­mi után kapkodó kézben ott maradt szakadtan az ing ujja, csüngve, bénán, szinte véresen. Az elguruló almák szét­­loccsannak a dühöngve taposó lábak alatt... Táj, istenem s hol a gyerek ? A gyerekek ! ... Szerbusz Gáborkám. — mondja Dancovici — miért ez a rendetlenség, Gáborkám, azért jöttem, hogy felajánl­jam szolgálataimat a pártodnak. Az igaz, mon c­ére, hogy régen Averescu híve voltam, ma fente, Gáborkám, de a bel­ügyes Aldea puszipajtásom, segítsé­getekre lehetek. De mi van itt, testvér. — Hová mentek ? Miért mentek ? Jönnek, mondod, hallottam valamit f­inösészni, ne, és ha jönnek, nem bántanak azok bennünket, le kérlek, jöhetek én is, van egy helyetek a ko­csiban, a? remek Gáborkám, csak el­­hajtatsz, te hajtasz? Tant mievw, ha­alig, egyetlen kis csomagra van szűk, sígem, no igen, az orvosságaim.,, — Nyisd ki » füled, fiú -­ rázza me* Nádai az unokaöccse vállát, — a* üzletet nem nyitod ki az atvaistennek sem, A kulcsok nincsenek nálad, dunsz­­to­l sínes, hogy hol vannak, és ha m­e­g­ítélik, miért tettem ki a kirakatba azokat a röpiatokat, megmondod, hogy te láttad a két saját szemeddel, Ella, azt a kiskoffert nehogy itt fe­lejtsd, hallod Ella , és megesküssöl az éles anyádra és a Führer egészségére, fegyverrel kényszerítették a nagybá­tyádat arra, hogy kitegye tket, hallod ? No isten áldjon és vigyáz* a lakásra, nőt hozhat­*, nem bánom, csak ügyel­jetek a porcelánra Genuthné, halló Genuthné, nem jönnek? Még van egy kis hely a stráfszekéren, legfeljebb fi­zetnek valamit a kocsisnak... ... őrmester úr kérem, súgja reszkető hangon a vonatfülkében az iratait mustráló csendőrnek Glattner, ön nyil­ván téved, ha le akar szállítani a vo­natról. Ez ellen tiltakozom- ilyen tör­vény ma nincs, mindenki egyenjogú. Az lehetetlen, valósággal lehetetlen, hogy önök nem kaptak külön utasítást. A faji törvényeket eltörölték, várjon csak, itt van még egy igazolvány, ezt nézze meg — fordul félre Glattner és két ötszázas bankót csúsztat az igazol­vány lapja közé. — Tiltakozom. Jó ez az igazolvány?! Persze, persze, nem tesz semmit. Na látod, drágám, mégis csak változtak az idők... ... Ni!­gz, mérnök úr — szólítja meg Bodrogon a műhelyudvaron Barbut —­ az igazgatóság csomagol ? Maga nem tart velünk ? Hogy én ? Nekem itt dolgom van, mérnök úr. Jól teszi... Pánik az egész, és az orrom azt mond­ja, hogy valaki megkavarta a dolgot. Nem gondolja ? Az én orrom nem csal... — Mindent elhoztam drágám. — sorolja Garai Böske Amannénak az autóban — mindent, a fürdődresszt és a nsrcbundát, hogy­ hogy minek, hát érték, és egy hűvös őszi estén mit ve­szek fel ? Táska, t® mindenre azt mon­dod, marhaság, de majd meglátod, mi­lyen jól fog- Egyszóval mindent, még azt a brosst sem felejtettem el, a csil­lagosat, ami úgy tetszett nekem és a klipsz is eszembe jutott, csak a lano­lin. képzeld a lanolinom az otthon ma­radt- Látod, lóska, Barimról megfeled­keztél, a szegény fiú- » kutyája- se macskája, Mi az, Gábor, miért álltál meg ? Dudálj, csak nem fogunk itt rostokolni emiatt a tömeg miatt? Jóska, né** ki, jön-e mögöttünk a? a teherkocsi,,, í* w a Ró, kij, meg lehet bízni abban a fur­án ? Minden holmi ott van a ko­csin ! Hát ez mégis csak sok, hogy az autósok állnak a gyalogosok miatt. Hajts beléjük, Gábor, itt fog az este bennünket,,, , ,,, Hová, emberek, hová ? A sűrű, szinte mézgás délutáni nap­sütésben a városból kifutó műút c.betűben kanyarog a veteményesek és kukoricatáblák között, átvág a vasúti töltésen, és nyílegyenesen porod tovább a síkságon. A kígyózó útszakaszon batyús, hátizsákos, kétkerekű kocsik, holmikkal megrakott gyerekkocsi, itt­­ott taligát toló gyalogosok, bőröndök­kel, kosarakkal és emberekkel megra­kott társsekerek, teherautók, személy­gépkocsik, sőt fiákerek vergődnek iz­gatott, kapkodó torlódásban, minden lépésért, előre megtett méterért ke­servesen küzdve és izzadva. A ko­csisok és a sofőrök káromkodnak, a gyalogosok szidják azokat, akik jármű­re tettek szert, a kocsikon egymásba kapaszkodó menekülök a járművek előtt botladozó bátyusokat nógatják, sokhelyütt eszeveszett haragjukban az emberek ökölre mennek, a veszteglő kocsikból leugráló gyerekeket jajveszé­­kelve keresik a szüleik és pofozva keríttetik őket vissza a kocsira, a hőkölő ovak megbokrosodnak a lárma, a por és az émelyítő benzinszag örvényében, a hűtőkben felforr a víz és a kipuffogó pukkanásaira az amúgy is egymás­ba torlódott, egytestű tömeg, mintha fenyegető fegyverfor­gást hallana, megvonaglik és szinte önmaga testén áthágva, eltaposva mindent, ami csak útjában áll, pár lépést előrenyomul, hogy azután újra megtorpanva elölről kezdődjék az az önemésztő, szornyü bozsgás... ... — Ifová, emberek, hová ? Ez Ádám hangja, csakhogy tiszta csengésű hegedűjének húrjaira hang­­fogót forrasztott a por, a fáradtság és az iszonytató látvány- De azért fátyo­los hangja oly erővel tör fel, hogy be­lehasít a tébolyult lármába és fehér fénypászmaként villog a sötétszürke kavargásban. Adám mellett Mogos áll, Furu, akinek immár nem volt ideje ar­ra, hogy megmossa Adám fejét éjszakai baklövéséért, mindketten sokadmaguk­­kal a nyomdához rohantak, ahonnan a frissen nyomott röplapokkal a kezük­ben lóhalálában futottak ki ide, a műútra, hogy megpróbálják a lehetet­lent­­ megállítani és visszafordítani, ezt a megfélemlített, eszeveszetten me­nekülő tömeget. Szórják a röplapokat, fel-felnyújtják a társzekerekre, a gyalogosok kezébe nyomják és közben rekedten immár, de azért lankadatlanul, élőszóval is igyekeznek a lelkükre beszélni, de fájó — fizikai fájdalmat okozó — döbbene­­tükre, az értelem szava nemcsak le­pereg a tülekedő, egy­mást gyömöszölő, egy­mással kegyetlen közel­harcot vívó emberekről, de éktelen szitkokban csattanó düh visszhang­jába ütközik. — Félre az útból! — Az anyátok keser­ves istenit... — Nesze a papírod, töröld ki vele... De a fiúk állják a szitkok záporát, és mindegyre hangosab­ban kiáltanak ott az út szélén állva a sárgán, szürkén, vörösen áradó és csapkodó, hőkölő, vonagló, nekivadult emberfolyam mentén.­­— Emberek! - kiált­ja Adám. — A néme­teket megállítjuk a vá­ros szélén... Csapa­taink a Vörös Hadse­reggel együtt mind kö­zelebb és közelebb ér­nek hozzánk. •. — Emberek ! — kiáltja a hórihorgas Fulu. — A hitleristák és a vasgárdis­ták pánikba kergettek benneteket... A kavargásból hisztérikus női hang csap feléjük •" — Fogjátok be a pofájukat! — Emberek ! — kiáltja Adám. — A német repülők lemészárolnak ben­neteket... Forduljatok vissza...! Az andhidlerista arcvonal megszervezte a város védelmét. A Román Kommunista Párt.­­. Közvetlenül Adám és Puig előtt most egy teherautó fékez zihálva, ki­hagyó motorjának körlése kiugratja a fülkéből a sofőrt, akit egy liprettsap­­kás, kezes­lábasba öltözött fiatalember követ. A sofőr felemeli a motorház fe­delét és káromkodva kapja vissza a kezét az áttüzesedett motorról. A fia­talember is odaér és Adám most felis­meri benne egyik inasisko­s társát, aki a Textilműveknél dolgozik­— Karcsi ! Balog Karcsi ! — kiáltja­ A berettsapkát felkapta fejét. — Kovács ! Gyere ide Kovács, segíts a fincba belé! Nem látod, hogy be­döglöttünk ! Adám e­szazik és megragadja a fiút a mellénél és szemébe, szájába, fülébe kiabálva rázza, rázza­:- Hát te is ? Te is felültél nekik ? ! Proli létedre, omlós létedre, te, ta • , • Trógerálsz most is a gazdádnak, mi ? Tolod a kocsiját, ahelyett hogy •,, A bevettsapkás egy rántás»! lerázza magáról Ádámot és öklével az arcába sújt. Az erős ütéstől Ádám egyensúlyát vesztve, előbb megcsúszik, majd kar­jaival kalimpálva az útszéli árokba zuhan. — Hogy járjon a szád ! —­ kiáltja utána a fiú és kiköp, és amikor falu fenyegetően odőlép a bevettsapkáshoz, hirtelen — mert az érádé tömeg lármája eleddig elnyomta a messzi zümmögést, a fülsiketítő re­­pülőzúgás hallatszik, oly közelről m­­­már, hogy rezeg az átforrósodott leve­gő, és szempillantás múlva ropogó, kat­togó gépfegyversorozatok pásztázzák végig az utat. A menekülök tömege sikoltva, ordít­va rohan a kukoricás felé, és Ádám, aki az árokból kiugorva rögtön hasra vágódik, majd lesunyt fejjel, görnyed­­ten tovább fut, újra hasravágódik, megint nekiiramodik, résnyire össze­húzott szemével össze-vissza ugráló sávokban érzékeli csupán a környező világot, szétvert ott karokat lát, véres fe­jeket és végül elsötétlik minden előtte, amint behunyt szemmel, maradék ere­jét megfeszítve, a kukoricásba veti magát. Érzi, amint egy másik test tompa puffanással melléje zuhan, az­után még egy, majd amint egy reszkető kar görcsösen átkarolja. A repülők hul­lámzó zúgása mintha a gyomrát him­bálná, szája megtelik keserű péppel, s a gépfegyversorozatok kattogása ás a városszéli légelhárítók gépágyúinak veszett ugatása hátgerince csigolyái­ban és nyúltagyában visszhangzik. Sikoly és jajszó keveredik a gépek or­dításába, és Ádám befogja fülét, las­san számolni kezd, fennhangon, mint aki már kételkedik abban, hogy él és dobogó szíve bizonyságául hallani akarja a hangját. Azután csend lesz ... Csak a fájdalom kiáll a kukorica sárga csövei, száradó levelei alól. Adám felül, most látja, hogy a kar, amely átölelte, a Balog Karcsié. A fiú ott fekszik hasmánt és vacognak a fo­gai, Fulu, aki jobbkéz felől feküdt m­el­­lette, szintén felül. Arcuk hamuszürke, izzadt, piszkos és sebes a szikkadt és érdes földtől. Az úton hullák és sebesültek feksze­nek, feldúlt kocsik hevernek lángoló teherautók sustorognak, lovak nyeríte­nek, féld«!* kocsik hevernek, lángoló fiakert húzva maga után vágtatva fut a kanyargó úton, át a töltésen, lobog­va, mint véres fáklya a szürke alko­nyatban. Adám úr : Nem az ijedtségtől. Némán folynak le arcán könnyei. Előbb bizonytalanul, majd mint ha­tározottabban keríti hatalmába valami bűntudathoz hasonló érzés, mely saját hasztalanságának gyanújával keveredik. — Mi van veled? — kérdi tőle csen­desen Fuiu. — Semmi — hajtja le fejét Adám. Fuiu, kissé atyásan átkarolja a vállát.­ — Dehát nem érted?­ — kiált fel Adám. — Semmit sem csináltunk. Hogy állok most megint Tudor elvtárs­é ? — Eredj már, Kovács — nyugtatja Fuiu, és nadrágját fáradt mozdulatok­kal lepallva feltápászkodik. Ádám csak ül, poros keze fejével le­törli könnyeit­— Nem tudok én az emberekkel be­szélni­­ -. — Eredj már, fiú, hiszen mindent megtettünk — mondja Furu és szívszo­­rongva nézi az eléje táruló látványt. —­ A gazemberek — néz fel az égre, mint­ha még mindig ott köröznének a repü­lők. — Semmire se vagyok én jó — in­gatja fejét Adám. — Nézd csak! — mondja hirtelen, élénkülő hangon Puig. — Nézd csak, kelj fel Kovács, és nézd... — nógatja Adámot és nyújtja a kezét, hogy fel­segítse Kibotorkálnak a kukoricás szélé­re. Az össze-vissza ámbolygó, roskatag léptekkel járó emberek el­hányt holmijukat keresgélik. Mások neveket kiáltoznak. Puiu és Adám is látja, hogy az útra visszamerészkedő tömegnek csak egy része tart tovább, mások megfordulnak és lassan, vánszo­rogva megindulnak a város felé­— Látod? — öleli át újból Adám vállit Búin­— Ez a ripü’ök miatt van — mond­ja Adám­— Ez azért van, mert igazat mond­tunk. Idefigyelj, Kovács, te meg fiatal vagy a mozgalomban, a legfontosabb az, hogy mindig az igazat mondjuk. Ez a bárt •r«l«.. Adám hallgat. — fs » várost is megvédjök, meg­lásd mondja Fuiu. Adám arcán szürke mosoly, — Gyere — nógatja Pain—, segít­sünk a sebesülteknek. (Kalab Ferenc rajza) iM.w W'SIisim ROSS: BIKE MARTISOR (A művész fővárosi kiállításáról) RADU BOUREANU­­ Költői kézfogások ! Gyakorta szorítottam jóbarátilag Barna tenyered, Nicolas Quillen, költők kezét, kik négy égtájról jöttek; Húsomba metszette Kuba parázsló tájait. Úgy közeledett a kezük felem, mint izzó síidig, Mi­ másodszor átadott tőrré kézfogásod, Melynek öt ága fényes, S amit a ronda tintahal s a seb sem mocskosit, S áttört több ezredéves S mint a Karaibi-tenger vadonatúj hajója. Fájdalmak tág egén, Kibontotta a szabadság-vitorlát, Népek nyújtották a kezük felém. S a s­értetlenek leshetik­­ I 5 Nagy árbocára a történelemnek 1 I Fogadtam kézfogásaik, n­int drága követségeket. Kígyóként nem tekeredik 1 Breitem , hívnak, ösztökélnek, Vissza, de egyre ünnepibb, 3 S tenorrm nyomjak, mint pecsétek, Mert Kuba hajója végtelen tengeren megy. [ Mélyen és tisztán, [ s mindez versekké változik már. Nazim Hikmet, te is barátilag nyújtottál kezet. 3 Most soraimon át S én elfogadtam szótlan. 1 Lázongva zúdul, és kigyiíjtja Vonaglás, görcs, volt fájdalom uralkodott valómban. 1 Az emberi szív izzó sugarai- Hazád térképe tenyeredbe írva, Kisázsia, a zord hegyek fennsíkja, Felfogott kézfogások szép hangtalan beszéde Hét búzatáblán sarjadt egykor szíved, A szív mélyébe rajzol minden írásjelet.. . félhold alakú sarlóval levágták- i Tenyerem lágy felszínén A tenyeredből kiolvasták idegszálaim ! Éreztem hogy szaros, meleg Szomorú költősorsod és néped roppant gyászát, Kezük szót nyomtat. / Régi szerelmedet,­­ írást, mely új írás lesz lassan, A számüzötteket,­­ Hogy színes álmokban , bő vérzuhatagban Egész hazád, amelyet a tengerek elzárják.­­ Beszédük Új sorrá szülessen, és maradjon örök. Ujjaidban, amelyek karcsú, ezüstös csíkú Költői tenyerükben akárha óriási ívek Olajfalevelekként reszkettek. Remegnének a népek íratlan versei; Úgy éreztem a porcok parányi remegéseit.­­ A te kezed, Neruda, ez nem felejtheti Mint szimfonikus hangok örömét, kitöréseit,­­ A tengervízben mosdott bánatos arcokat, Jánisz Ritszosz, Salétrombinyik mélyén a szörnyű poklokat. Akit az egyetemes tiltakozás hozott ki ! S S kísérik bányarobbanások emlékei. Makriszosz haláltáborából. S kik elefántcsont kezük felénk nyújtják, űrökre emlékeztetőn A békés napkelet honából, A kettéosztott Vietnamból, Költők, a kézfogásotok, Mint népek üzenete,­­ Szívünkben tükröződik, s minden szorítást érzek a kezemben, S mintha köztük lapoznék, írott s íratlan énekeitek Mind fokozzák erőmet, Verseim áramlását, És kigyújtják a barátság tüzét, E My te nem áldoz. TÓTH ISTVÁN fordítása

Next