Előre, 1961. december (15. évfolyam, 4382-4408. szám)
1961-12-01 / 4382. szám
^o®^(Mae,(ac«®aa<^o©aa«a«ai8©^o®eísooc»B<ví»^sí®«8^ jj Nemzetközi színészi tapasztalatcsere | Színészek és a színházi szaksajtó képviselőinek küldöttsége 8 látogatott el hazánkba a Német Demokratikus Köztársaságból. A küldöttség tagjai: Ilse Rodengberg, a berlini ,Barátság Szín- házának“ az igazgatónője, Ger-hard Mayer, a potsdami „Hans Otto“ színház igazgatója, Hans 8 Reiner John, a „Theater der Zeit“ című folyóirat főszerkesz gője, Jürgen Schmidt, a berlini 8 „Deutscher Theater" irodalmi titkára és Peter Goldammer, az 8 „Aufbau“ kiadóvállalat aligazga- tója. A küldöttség tagjai a napokban találkoztak a Színművészek és Zeneművészek Szövetségében a fővárosi rendezőkkel, színigazga- tátokkal, díszlettervezőkkel és színi-1 kritikusokkal. Ilse Radenberg tágjékoztatta a bukaresti kollegákat az NDK színházi életéről és az új német drámairás kérdéseiről-g 8 A német vendégek ezután romá- 8 fajai élményeikről számoltak be g is méltányolták a román színjág 8 szás magas színvonalát, új hazai 8 | drámairásunk sikereit, valamint államunk sokoldalú gondoskodásit és érdeklődését a színházi élet iránt. DOBRIAN: IPUI A TEHERHAJÓ (A művész fővérpár kiállításáról) íróink nemsokára összehívandó országos konferenciája előtt a „Gazéta LiterarS" hasábjain igyekeztem hangot adni egy véleményem szerint valamennyiünket érintő kérdésnek- Valahogyan azonban nem teljes sikerrel. Ezért szeretném mégegyszer felvetni az ártalom és a pripvonal, az eszmei követelmény és a művészi igényesség problémáját. Annál is inkább, mert a III. pártkongresszuson elhangzottak változatlan időszerűsége szintén erre bíztat. A jelentés szövegét mindenki ismeri. Csupán azt a félmondatot idézem, amely szerint «.. . alkotóink kötelessége, hogy a párt és a nép magas művészi és eszmei igényeinek szintjén levő műveket hozzanak létre” — és ennyit is csak valamennyiünk teljes egyetértésének bizonyítására. Hiszen ezt a kettős igényt és óhajt mindenki elismeri és vallja. De ha elismerjük a magas eszmei színvonal és ugyancsak magas művészi igény szükségességét, hogyha Parancsnak érezzük a párt által kötelességünkké tett útmutatást, miként történhetik meg, hogy mindennapi olvasólányaink között gyakorta bukkanunk szürke, unalmas, elnagyolt művekre, színpadjainkon ugyancsak lapos, ízetlen, szundításra késztető darabokra?,,, íme, ez a kérdés nyugtalanít! Emiatt ismételgetem az írók iránt támasztott „magas művészi és eszmei igényt". S amikor gyengébb műveinket olvasgatom, arra kell gondolnom: talán nem is véletlen, hogy a Jelentés a kétfajta igényesség közül ezúttal a művészit tette az első helyre. Elméletileg mindannyian tisztában vagyunk a tartalom és forma összhangjának dialektikus egységével. A nehézség azonban mindig a megvalósítás, a kivitelezés folyamatánál kezdődik. Anynyit már elértünk,és ezt a jelentés is megállapítja), hogy eszmeiség és témaválasztás tekintetében pozitív sikerekről beszélhetünk. Ideológiailag nem teszünk engedményeket. De vajon művészileg? .. Egyes unalmas műveink mintha azt promítanák, hogy Itt még nincs minden rendben. Holott a párt — a fenti Idéézet szerint — éppen az ellenkezőjét követeli. Amint eszmeileg nem teszünk, mert nem szabad engedményeket tennünk, arre művészileg sem kapunk felmentést ! A művészi szempontból nem teljes értékű, vasvis hát unalmas, szürke, gyenge, botladozó stílusú, nyelvileg is silány irodalmi művek gyakorlati agitációs célokra is haszontalanok. Nem regadják meg az olvasó képzeletét, nem elolvásolják gondolkozását, nem indítják lelkesült tettekre, nem riasztják el a hibáktól és tévelygésektől. A rossz regény, a csapnivaló novella, az élmény izzását nem tükröző vers nem teljesíti a benne rejlő magasabb oktatási célzatot, mert el sem jut az olvasó érdeklődésének felkeltéséig. Csak az a mű bilincsel le, amelyben észrevehető alkotóiának magasra, legmagasabbra fokozott erőfeszítése valami művészileg elsőrendű és újszerű létrehozása végett. Nem merem azt állítani, hogy ez az elhatározás még a kevésbé sikerült művekben sem volna fellelhető ! Hiszen mindenki a legkiválóbbat, legszebbet, legérdekesebbet szeretné megírni, amikor tollat vesz a kezébe, varry írógépe mellé ül Selát tapasztalatom mondatja mégis: mennyi gyengeség akadályoz néha a párt forró óhajának teljesítésében ! Hány eszmeileg kifogástalan Írás lesz hatástalan a művészi Izzás hiánya miatt ! Mennyi álmatlan éjszakámba került nem csupán annak összegezése, hogy mit Írok meg a „Napforduló”-t következő regényemben, hanem annak eldöntése is: hogyan kell megírnom, ha a kor színvonalán művészileg is megállót akarok létrehozni ? Szívesen és örömmel állapíthatjuk meg viszont a művészileg magasabbrendű és újszerű létrehozására irányuló kísérletek meglétét , széles olvasóközönséget meghódított és a bírálat értékelését vagy tüzet kiállott egyes alkotásokban. S különösen figyelmünkre méltó ez akkor, ha ezt a törekvést nem gépiesen fogjuk fel (azzal az önmegnyugtató megállapítással, hogy az új tartalom új formákat is követel), hanem megértjük az író tudatos törekvését az új mondanivaló megfelelő kifejezésére! Hiszen a kor új eszmei tartalma nem szerveződik önmagától verssé - költő kell hozzá, hogy öntudatosan új formákba öntse ! Beniue: „Pe muche de cutit", vagy Titus Popovici magyarul „Éhség" címen megjelent regényében látszólag a klasszikus módszerekkel élnek — mégis mindkét műben felfedezhető nem csupán a tartalmi korszerűség és időszerűség, de a művészi újszerűségre való törekvés is. Sütő András —, sajnos meglehetősen ritkán jelentkező — újabb írásaiban azon kísérletezik, hogy a mai szocialista mondanivalót világirodalmi szinten, szocialista realista módszerrel fejezze ki. Zaharia Stancu „Mezítláb"-jának lapjain megelégedéssem állapítható meg a valóság prózában történő ábrázolásának korszerű szándéka. Helyesen tesszük, ha fiatal költőinket — mondjuk Lászlóffy Aladárt vagy Szilágyi Domokost — néha jelentkező eszmei zavarosságaikért bíráljuk, de magasabb és maibb művészi szint eléréséért vívott küzdelmüket nem kísérhetjük örökös gyanakvással. G. Călinescu — bármilyen kevéssé is értünk egyet a „Scrinul negru" egész ével — regényét érdekesebbé, korszerűbbé kívánta tenni a megszokott időbeliség megtörésével. Huszár Sándor harca az új mondanivalót kifejező új formáért valamikor szinte egész vihart támasztott körülötte, Veress Zoltán és Szíves Sándor novelláiban is megkap helyenként a szokatlan hang. Méliusz József költészetének erényei közé sorolom a korszerű újdonságra való törekvést. Nevek, regényeímek, versek e hevenyészett felemlegetése persze csak példaként szolgál. Számukat végtelenségig lehetne szaporítani. Mindössze azonban arra akartam velük felhívni a neveimet, hogy a pártunk III. kongresszusán elhangzott Jelentés nem hiába kapcsolta össze a művészi megformálás igényességének követelését a korszerű és időszerű eszmei tartalom iránt hangoztatott követeléssel. Hiszen egyik a másik nélkül nem is létezik. Előre mutató, nem csak a jelennek, de a jövőnek is szóló műveket csakis a kor színvonalánorgó eszméknek a kor színvonalához illő művészi eszközökkel történt kifejezésével lehet alkotni. Igazán magas színvonalú, döntően eredeti és az olvasó tömegeket ellenállhatatlanul magukkal ragadó művek létrehozása csakis a szocializmus - és majd a kommunizmus — körülményei között lehetséges. A Jelentésben kifejezett kettős óhaj tehát természetes és magától értetődő. Tanúi voltunk mi a polgári írás-művészet keretén belül lezajlott újító törekvéseknek is. És nem csodálkozhattunk, ha ezek sikertelenek maradtak. Vagyis csupán formai, azaz hervadékony és múlandó puszta külsőségekhez vezettek. Csupán a szocializmus teremtette új életforma teszi lehetővé valójában új emberi tartalmak létrejöttét s ennek következtében csupán nálunk lehetséges valóban korszerű és újszerű igényt érvényesíteni azok kifejezése területén. Csupán a szocializmus céljait megvalósító törekvések határain belül képzelhető el a valódi művészi megújulás — hiszen az új kifejezési módok tartalmi megújulásoknak felelnek meg . Hogyan kövessük tehát pártunk III. kongresszusénak nem kérését, nem ajánlását, hanem jogos követelését ? Szocialista valóságunkról kell írnunk eszmeileg kifogástalan, de igen jó, igen érdekes — és hadd tegyem hozzá: tehetséges — más könyveket. Művészi igény és alkotói kötelesség Irta: SZEMLÉR FERENC illllllll!HI!lllll!lll!!lllllll|lllll||lllllll|l||||IUIIIII«HIIIIII!>lliliHII!llllllllill!lllliüllllll|iai!illilll!imil!llll|llil!IMIIIIIIII|llllllllllllllUII|!lllllllllllllllllllllli= r 1944 kora őszén, az augusztus 23-át követő napokban játszódik a regény, arrmelyből alább részletet közlünk. Az ország egyik nyugati, még fel nem szabadított városában a hitleristák és vasgárdisták pánikot keltenek. A lakosság egy része fejvesztetten menekül a várossa betörni készülő XWahrmnaht-csapatok elől- A félrevezetett lakosságot pigvartkelték ,azol félemlítették meg, hogy a város elkerülhetetlenül a német csapatok kezére kerül- Mások - a nagypolgárek - egyszerűen a vagyonukat és az életüket féltik. A hazafias érik, a kommunisták vezetésével helyre akarják állítani a rendet és az antihitlerista erők megszervezésével előkészítik a város védelmét. A menekülő tömegből kiemelt alakok s regény egyes szereplőinek közelképét adják : töítjük, vagy halljuk őket. Hová, emberek, hová ? Miért halodul meg a város, miért kerültek elő a hátizsákok, a bőröndök, az utazókosarak ? Miért vaklásztok riadtan a pincében és rejtitek szenes, fürésiporos földjébe az értékesnek vélt limlomokat ? Hagyjátok a lakásokat, a varpántokat, dobjátok el a kalapácsokat, amivel beszegikitek az ajtót. Miért kerestek lóhalálában társzekeret, miért húzzátok le a jegygyűrűt az új játékról egy kétkerekű tolókocsiért. — Mi ez az eszeveszett tolongás az állomás jegypénztára előtt, mi ez a letörött korlát, bevert ablak, mik ezek a fejetlenül ki-be tolató szerelvények, hol vesztette el az állomásfőnök a sapkáját . .. ? A sebtében degeszre tömött bőröndöknek felpattan a zára és mint a haslövéstől összerogyott katonának, kiszakadnak a belei... A holmi után kapkodó kézben ott maradt szakadtan az ing ujja, csüngve, bénán, szinte véresen. Az elguruló almák szétloccsannak a dühöngve taposó lábak alatt... Táj, istenem s hol a gyerek ? A gyerekek ! ... Szerbusz Gáborkám. — mondja Dancovici — miért ez a rendetlenség, Gáborkám, azért jöttem, hogy felajánljam szolgálataimat a pártodnak. Az igaz, mon cére, hogy régen Averescu híve voltam, ma fente, Gáborkám, de a belügyes Aldea puszipajtásom, segítségetekre lehetek. De mi van itt, testvér. — Hová mentek ? Miért mentek ? Jönnek, mondod, hallottam valamit finösészni, ne, és ha jönnek, nem bántanak azok bennünket, le kérlek, jöhetek én is, van egy helyetek a kocsiban, a? remek Gáborkám, csak elhajtatsz, te hajtasz? Tant mievw, haalig, egyetlen kis csomagra van szűk, sígem, no igen, az orvosságaim.,, — Nyisd ki » füled, fiú - rázza me* Nádai az unokaöccse vállát, — a* üzletet nem nyitod ki az atvaistennek sem, A kulcsok nincsenek nálad, dunsztol sínes, hogy hol vannak, és ha megítélik, miért tettem ki a kirakatba azokat a röpiatokat, megmondod, hogy te láttad a két saját szemeddel, Ella, azt a kiskoffert nehogy itt felejtsd, hallod Ella , és megesküssöl az éles anyádra és a Führer egészségére, fegyverrel kényszerítették a nagybátyádat arra, hogy kitegye tket, hallod ? No isten áldjon és vigyáz* a lakásra, nőt hozhat*, nem bánom, csak ügyeljetek a porcelánra Genuthné, halló Genuthné, nem jönnek? Még van egy kis hely a stráfszekéren, legfeljebb fizetnek valamit a kocsisnak... ... őrmester úr kérem, súgja reszkető hangon a vonatfülkében az iratait mustráló csendőrnek Glattner, ön nyilván téved, ha le akar szállítani a vonatról. Ez ellen tiltakozom- ilyen törvény ma nincs, mindenki egyenjogú. Az lehetetlen, valósággal lehetetlen, hogy önök nem kaptak külön utasítást. A faji törvényeket eltörölték, várjon csak, itt van még egy igazolvány, ezt nézze meg — fordul félre Glattner és két ötszázas bankót csúsztat az igazolvány lapja közé. — Tiltakozom. Jó ez az igazolvány?! Persze, persze, nem tesz semmit. Na látod, drágám, mégis csak változtak az idők... ... Ni!gz, mérnök úr — szólítja meg Bodrogon a műhelyudvaron Barbut — az igazgatóság csomagol ? Maga nem tart velünk ? Hogy én ? Nekem itt dolgom van, mérnök úr. Jól teszi... Pánik az egész, és az orrom azt mondja, hogy valaki megkavarta a dolgot. Nem gondolja ? Az én orrom nem csal... — Mindent elhoztam drágám. — sorolja Garai Böske Amannénak az autóban — mindent, a fürdődresszt és a nsrcbundát, hogy hogy minek, hát érték, és egy hűvös őszi estén mit veszek fel ? Táska, t® mindenre azt mondod, marhaság, de majd meglátod, milyen jól fog- Egyszóval mindent, még azt a brosst sem felejtettem el, a csillagosat, ami úgy tetszett nekem és a klipsz is eszembe jutott, csak a lanolin. képzeld a lanolinom az otthon maradt- Látod, lóska, Barimról megfeledkeztél, a szegény fiú- » kutyája- se macskája, Mi az, Gábor, miért álltál meg ? Dudálj, csak nem fogunk itt rostokolni emiatt a tömeg miatt? Jóska, né** ki, jön-e mögöttünk a? a teherkocsi,,, í* w a Ró, kij, meg lehet bízni abban a furán ? Minden holmi ott van a kocsin ! Hát ez mégis csak sok, hogy az autósok állnak a gyalogosok miatt. Hajts beléjük, Gábor, itt fog az este bennünket,,, , ,,, Hová, emberek, hová ? A sűrű, szinte mézgás délutáni napsütésben a városból kifutó műút c.betűben kanyarog a veteményesek és kukoricatáblák között, átvág a vasúti töltésen, és nyílegyenesen porod tovább a síkságon. A kígyózó útszakaszon batyús, hátizsákos, kétkerekű kocsik, holmikkal megrakott gyerekkocsi, ittott taligát toló gyalogosok, bőröndökkel, kosarakkal és emberekkel megrakott társsekerek, teherautók, személygépkocsik, sőt fiákerek vergődnek izgatott, kapkodó torlódásban, minden lépésért, előre megtett méterért keservesen küzdve és izzadva. A kocsisok és a sofőrök káromkodnak, a gyalogosok szidják azokat, akik járműre tettek szert, a kocsikon egymásba kapaszkodó menekülök a járművek előtt botladozó bátyusokat nógatják, sokhelyütt eszeveszett haragjukban az emberek ökölre mennek, a veszteglő kocsikból leugráló gyerekeket jajveszékelve keresik a szüleik és pofozva keríttetik őket vissza a kocsira, a hőkölő ovak megbokrosodnak a lárma, a por és az émelyítő benzinszag örvényében, a hűtőkben felforr a víz és a kipuffogó pukkanásaira az amúgy is egymásba torlódott, egytestű tömeg, mintha fenyegető fegyverforgást hallana, megvonaglik és szinte önmaga testén áthágva, eltaposva mindent, ami csak útjában áll, pár lépést előrenyomul, hogy azután újra megtorpanva elölről kezdődjék az az önemésztő, szornyü bozsgás... ... — Ifová, emberek, hová ? Ez Ádám hangja, csakhogy tiszta csengésű hegedűjének húrjaira hangfogót forrasztott a por, a fáradtság és az iszonytató látvány- De azért fátyolos hangja oly erővel tör fel, hogy belehasít a tébolyult lármába és fehér fénypászmaként villog a sötétszürke kavargásban. Adám mellett Mogos áll, Furu, akinek immár nem volt ideje arra, hogy megmossa Adám fejét éjszakai baklövéséért, mindketten sokadmagukkal a nyomdához rohantak, ahonnan a frissen nyomott röplapokkal a kezükben lóhalálában futottak ki ide, a műútra, hogy megpróbálják a lehetetlent megállítani és visszafordítani, ezt a megfélemlített, eszeveszetten menekülő tömeget. Szórják a röplapokat, fel-felnyújtják a társzekerekre, a gyalogosok kezébe nyomják és közben rekedten immár, de azért lankadatlanul, élőszóval is igyekeznek a lelkükre beszélni, de fájó — fizikai fájdalmat okozó — döbbenetükre, az értelem szava nemcsak lepereg a tülekedő, egymást gyömöszölő, egymással kegyetlen közelharcot vívó emberekről, de éktelen szitkokban csattanó düh visszhangjába ütközik. — Félre az útból! — Az anyátok keserves istenit... — Nesze a papírod, töröld ki vele... De a fiúk állják a szitkok záporát, és mindegyre hangosabban kiáltanak ott az út szélén állva a sárgán, szürkén, vörösen áradó és csapkodó, hőkölő, vonagló, nekivadult emberfolyam mentén.— Emberek! - kiáltja Adám. — A németeket megállítjuk a város szélén... Csapataink a Vörös Hadsereggel együtt mind közelebb és közelebb érnek hozzánk. •. — Emberek ! — kiáltja a hórihorgas Fulu. — A hitleristák és a vasgárdisták pánikba kergettek benneteket... A kavargásból hisztérikus női hang csap feléjük •" — Fogjátok be a pofájukat! — Emberek ! — kiáltja Adám. — A német repülők lemészárolnak benneteket... Forduljatok vissza...! Az andhidlerista arcvonal megszervezte a város védelmét. A Román Kommunista Párt.. Közvetlenül Adám és Puig előtt most egy teherautó fékez zihálva, kihagyó motorjának körlése kiugratja a fülkéből a sofőrt, akit egy liprettsapkás, kezeslábasba öltözött fiatalember követ. A sofőr felemeli a motorház fedelét és káromkodva kapja vissza a kezét az áttüzesedett motorról. A fiatalember is odaér és Adám most felismeri benne egyik inasiskos társát, aki a Textilműveknél dolgozik— Karcsi ! Balog Karcsi ! — kiáltja A berettsapkát felkapta fejét. — Kovács ! Gyere ide Kovács, segíts a fincba belé! Nem látod, hogy bedöglöttünk ! Adám eszazik és megragadja a fiút a mellénél és szemébe, szájába, fülébe kiabálva rázza, rázza:- Hát te is ? Te is felültél nekik ? ! Proli létedre, omlós létedre, te, ta • , • Trógerálsz most is a gazdádnak, mi ? Tolod a kocsiját, ahelyett hogy •,, A bevettsapkás egy rántás»! lerázza magáról Ádámot és öklével az arcába sújt. Az erős ütéstől Ádám egyensúlyát vesztve, előbb megcsúszik, majd karjaival kalimpálva az útszéli árokba zuhan. — Hogy járjon a szád ! — kiáltja utána a fiú és kiköp, és amikor falu fenyegetően odőlép a bevettsapkáshoz, hirtelen — mert az érádé tömeg lármája eleddig elnyomta a messzi zümmögést, a fülsiketítő repülőzúgás hallatszik, oly közelről mmár, hogy rezeg az átforrósodott levegő, és szempillantás múlva ropogó, kattogó gépfegyversorozatok pásztázzák végig az utat. A menekülök tömege sikoltva, ordítva rohan a kukoricás felé, és Ádám, aki az árokból kiugorva rögtön hasra vágódik, majd lesunyt fejjel, görnyedten tovább fut, újra hasravágódik, megint nekiiramodik, résnyire összehúzott szemével össze-vissza ugráló sávokban érzékeli csupán a környező világot, szétvert ott karokat lát, véres fejeket és végül elsötétlik minden előtte, amint behunyt szemmel, maradék erejét megfeszítve, a kukoricásba veti magát. Érzi, amint egy másik test tompa puffanással melléje zuhan, azután még egy, majd amint egy reszkető kar görcsösen átkarolja. A repülők hullámzó zúgása mintha a gyomrát himbálná, szája megtelik keserű péppel, s a gépfegyversorozatok kattogása ás a városszéli légelhárítók gépágyúinak veszett ugatása hátgerince csigolyáiban és nyúltagyában visszhangzik. Sikoly és jajszó keveredik a gépek ordításába, és Ádám befogja fülét, lassan számolni kezd, fennhangon, mint aki már kételkedik abban, hogy él és dobogó szíve bizonyságául hallani akarja a hangját. Azután csend lesz ... Csak a fájdalom kiáll a kukorica sárga csövei, száradó levelei alól. Adám felül, most látja, hogy a kar, amely átölelte, a Balog Karcsié. A fiú ott fekszik hasmánt és vacognak a fogai, Fulu, aki jobbkéz felől feküdt mellette, szintén felül. Arcuk hamuszürke, izzadt, piszkos és sebes a szikkadt és érdes földtől. Az úton hullák és sebesültek fekszenek, feldúlt kocsik hevernek lángoló teherautók sustorognak, lovak nyerítenek, féld«!* kocsik hevernek, lángoló fiakert húzva maga után vágtatva fut a kanyargó úton, át a töltésen, lobogva, mint véres fáklya a szürke alkonyatban. Adám úr : Nem az ijedtségtől. Némán folynak le arcán könnyei. Előbb bizonytalanul, majd mint határozottabban keríti hatalmába valami bűntudathoz hasonló érzés, mely saját hasztalanságának gyanújával keveredik. — Mi van veled? — kérdi tőle csendesen Fuiu. — Semmi — hajtja le fejét Adám. Fuiu, kissé atyásan átkarolja a vállát. — Dehát nem érted? — kiált fel Adám. — Semmit sem csináltunk. Hogy állok most megint Tudor elvtársé ? — Eredj már, Kovács — nyugtatja Fuiu, és nadrágját fáradt mozdulatokkal lepallva feltápászkodik. Ádám csak ül, poros keze fejével letörli könnyeit— Nem tudok én az emberekkel beszélni -. — Eredj már, fiú, hiszen mindent megtettünk — mondja Furu és szívszorongva nézi az eléje táruló látványt. — A gazemberek — néz fel az égre, mintha még mindig ott köröznének a repülők. — Semmire se vagyok én jó — ingatja fejét Adám. — Nézd csak! — mondja hirtelen, élénkülő hangon Puig. — Nézd csak, kelj fel Kovács, és nézd... — nógatja Adámot és nyújtja a kezét, hogy felsegítse Kibotorkálnak a kukoricás szélére. Az össze-vissza ámbolygó, roskatag léptekkel járó emberek elhányt holmijukat keresgélik. Mások neveket kiáltoznak. Puiu és Adám is látja, hogy az útra visszamerészkedő tömegnek csak egy része tart tovább, mások megfordulnak és lassan, vánszorogva megindulnak a város felé— Látod? — öleli át újból Adám vállit Búin— Ez a ripü’ök miatt van — mondja Adám— Ez azért van, mert igazat mondtunk. Idefigyelj, Kovács, te meg fiatal vagy a mozgalomban, a legfontosabb az, hogy mindig az igazat mondjuk. Ez a bárt •r«l«.. Adám hallgat. — fs » várost is megvédjök, meglásd mondja Fuiu. Adám arcán szürke mosoly, — Gyere — nógatja Pain—, segítsünk a sebesülteknek. (Kalab Ferenc rajza) iM.w W'SIisim ROSS: BIKE MARTISOR (A művész fővárosi kiállításáról) RADU BOUREANU Költői kézfogások ! Gyakorta szorítottam jóbarátilag Barna tenyered, Nicolas Quillen, költők kezét, kik négy égtájról jöttek; Húsomba metszette Kuba parázsló tájait. Úgy közeledett a kezük felem, mint izzó síidig, Mi másodszor átadott tőrré kézfogásod, Melynek öt ága fényes, S amit a ronda tintahal s a seb sem mocskosit, S áttört több ezredéves S mint a Karaibi-tenger vadonatúj hajója. Fájdalmak tág egén, Kibontotta a szabadság-vitorlát, Népek nyújtották a kezük felém. S a sértetlenek leshetik I 5 Nagy árbocára a történelemnek 1 I Fogadtam kézfogásaik, nint drága követségeket. Kígyóként nem tekeredik 1 Breitem , hívnak, ösztökélnek, Vissza, de egyre ünnepibb, 3 S tenorrm nyomjak, mint pecsétek, Mert Kuba hajója végtelen tengeren megy. [ Mélyen és tisztán, [ s mindez versekké változik már. Nazim Hikmet, te is barátilag nyújtottál kezet. 3 Most soraimon át S én elfogadtam szótlan. 1 Lázongva zúdul, és kigyiíjtja Vonaglás, görcs, volt fájdalom uralkodott valómban. 1 Az emberi szív izzó sugarai- Hazád térképe tenyeredbe írva, Kisázsia, a zord hegyek fennsíkja, Felfogott kézfogások szép hangtalan beszéde Hét búzatáblán sarjadt egykor szíved, A szív mélyébe rajzol minden írásjelet.. . félhold alakú sarlóval levágták- i Tenyerem lágy felszínén A tenyeredből kiolvasták idegszálaim ! Éreztem hogy szaros, meleg Szomorú költősorsod és néped roppant gyászát, Kezük szót nyomtat. / Régi szerelmedet, írást, mely új írás lesz lassan, A számüzötteket, Hogy színes álmokban , bő vérzuhatagban Egész hazád, amelyet a tengerek elzárják. Beszédük Új sorrá szülessen, és maradjon örök. Ujjaidban, amelyek karcsú, ezüstös csíkú Költői tenyerükben akárha óriási ívek Olajfalevelekként reszkettek. Remegnének a népek íratlan versei; Úgy éreztem a porcok parányi remegéseit. A te kezed, Neruda, ez nem felejtheti Mint szimfonikus hangok örömét, kitöréseit, A tengervízben mosdott bánatos arcokat, Jánisz Ritszosz, Salétrombinyik mélyén a szörnyű poklokat. Akit az egyetemes tiltakozás hozott ki ! S S kísérik bányarobbanások emlékei. Makriszosz haláltáborából. S kik elefántcsont kezük felénk nyújtják, űrökre emlékeztetőn A békés napkelet honából, A kettéosztott Vietnamból, Költők, a kézfogásotok, Mint népek üzenete, Szívünkben tükröződik, s minden szorítást érzek a kezemben, S mintha köztük lapoznék, írott s íratlan énekeitek Mind fokozzák erőmet, Verseim áramlását, És kigyújtják a barátság tüzét, E My te nem áldoz. TÓTH ISTVÁN fordítása