Előre, 1966. június (20. évfolyam, 5778-5803. szám)

1966-06-02 / 5779. szám

4 E­gyik ismerősöm felhábo­rodott, amikor elmond­tam riporttémámat: be­csengetek egy új tömb­ház több lakásába és megnézem milyen dísz­tárgyakkal teszik otthonossá lakásu­kat a frissen odaköltözöttek ?­­ Tudom mi lesz abban a cikkben! — Kiváncsivá tesz. — „Á. B. a Marosra néző torony­blokk harmadik emeletének lakója, élmunkás, színházbérlete van, sőt kislányát balettre járatja, szép két szobás összkomfortos lakását mégis mindenféle ízléstelen mütyürökkel zsúfolja tele, a családi nyoszolya fö­lött pedig éppenséggel ott lóg a rémisztő, a borzalmas, az agyonszi­dott cigánylány, füle mögött az el­maradhatatlan ikercseresznyével, ci­garettájának füstje von fátylat egyébként alig fátyolozott keblére..." - Hát nem éppen... - Rendben, akkor a másik válto­zat megy majd : „Balla Csaba tiszt­viselő ugyan vásárolt néhány való­ban szép dísztárgyat, de nem tudja megérteni, hogy a modern lakás modern vonalú díszítőelemeket kí­ván és a sokcirádás apróságok amúgy is megnehezítik feleségének (dolgozó nő) második műszakját az örökös portörléssel­, és így tovább. — Tegye a szívére a kezét és merje azt állítani, hogy lényegében nem ezt írná meg .. . Mit szépítsem a dolgot, némikép­pen meghátráltam, nem ugyan az érvek, hanem az ilyenszerű fordula­tok lehetősége előtt. Ragaszkodtam a rosszmájúságra valló paródia ál­költői fordulatához és csakugyan a Marosparton kötöttem ki, Marosvá­sárhely legújabb negyedében, a Carpati sétányon, ám a harmadik emelet helyett az első emeleten ko­pogtam be. Nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem. Házigazdám, idősebb Szakács István csakugyan tisztviselő, de nem az ízléstelen mütyürök ked­velője, s a szoba falán, ahova be­tessékeltek nem a cigánylány fog­lalta a helyet, hanem egyebek mel­lett Bene József kolozsvári festőmű­vész vászna. A beszélgetés első kérdésem után fordított irányban folytatódott. - A kérdés így hangzott : milyen dísz­tárgyakat vásároltak, mióta beköl­töztek az új lakásba ? Szakács Istvánné, a modern nagy­mamák tipikus képviselője, kedves és közlékeny, hófehérhajú, mozgé­kony tekintetű asszony helyesbített : — Inkább azt kérdezné meg, mit hagytunk el ? Nagyobb lakásból költöztünk ide, mely mégis kisebb volt. Lányom férjhez ment, fiam meg­nősült, megszülettek az unokák, szét kellett választani a háztartáso­kat, így kerültünk ide, s most az e­­melet, a lépcsőforduló négy lakása közül hármat mi foglalunk el. Külön­­külön és mégis együtt vagyunk. - Ezek szerint nem okozott gon­dot a dísztárgy állomány felosztása? - Ahogy vesszük A fiatalok ízlése mégiscsak különbözik a miénktől, ha némely vonatkozásban - szeren­csére - meg is egyezik, így például a népi szőttesek, varrottasok szere­­tetében. A lakás berendezésének, a dísztárgyak egyéni megválogatásá­­nak öröme szerintem az önállósulás, az otthonteremtés lényegéhez tar­tozik. A fiatalok is ezen a vélemé­nyen vannak. De megállapodni sen­kinek sem szabad, függetlenül az életkortól. Be kell fogadni az újat, ki kell szelektálni ami elavult, cserél­ni kell a dísztárgyakat. Sosem sze­rettem a zsúfolt lakásokat, ahol már mozdulni sem lehet, örökösen vi­gyázni kell, hogy valamiben kárt ne tegyünk - ez majdnem olyan rossz benyomást kelt, mint a sívár, kopár otthon.­­ Van még valami, ami számunk­ra megkönnyíti az otthondíszítést — szól közbe idősebb Szakács István. — Elég ha elhúzzuk a függönyt, vagy ha kitárjuk az ablaktáblákat, tiszta időben a Maros mentén fel egészen a Kelemen havasokig látni. Mint most is , a havas csúcsok a valószínűtlen távolban szinte lebeg­ni látszanak, összeolvadnak a go­­molyfelhők habos pamutaival. Nagyon tisztelem az idős házi­asszonyban a stílusérzéket és az al­kalmazkodás, az ötletesség annyira fiatalos képességét. Látom, amint unokájával, a tömbház talán legis­mertebb személyiségével, a minden­­lében­ kanál Kiskatival sétál a Ma­rosparton és kiválaszt egy fagyöke­ret a tucatjával heverő darabkák közül. Korántsincs szándékomban meg­győzni olvasóimat, hogy min­den további nélkül kövessék idő­sebb Szakács Istvánné példáját. Azokhoz az új lakástulajdonosok­hoz szeretnék a példán keresztül szólni, akikben a legszükségesebb holmik beszerzése után fellobog a díszítés vágya. És vásárolnak. Abból, ami éppen kapható. Mert nem min­denki tud válogatni, nem mindenki tudja honnét lehet válogatni, nem mindenkinek van türelme válogatni Csak kevesen mernek a saját ízlésük szerint válogatni és sokan, szemé­remérzetből, vagy kényelemből egy­szerűen igazodnak azokhoz, akik - egy korszerűtlenné, tartalmatlanná vált, vagy annak bizonyult ízlés sze­rint - már válogattak. Azokhoz iga­zodnak, akiknek azért mindegy, hogy mit vesznek, mert pusztán azt akarják, hogy a tulajdonukba kerülő műtárgyak „mutatósak", „kecsesek", „bájosak“, „pompázatosan művészi­ek“, és nem utolsó sorban „értéke­sek" legyenek. — Ez a magatartás az, amit a közhasználatban kispol­gári ízléstelenségnek nevezünk Nem a vonalak ilyen, vagy olyan kanya­rgása, nem egy bizonyos formakul­túra előnyben részesítése teszi első­sorban modernné valakinek az ízlé­sét, hanem a korszerű magatartás. Az új lakástulajdonosok nagy ré­sze — ez tény — tanácsra szorul. Arról is szó esett beszélgetésünk folyamán, hogy látszólag nincs hiány a tanácsadókban ... és még­is ! Türelmetlen ügybuzgalommal unszolják az embereket : — ezt ve­gyék, azt ne vegyék, ez ízléses, az ízléstelen. Pedig nem ezt kellene tenni, a szavak áradata helyett va­lami egyébre, többre lenne szükség. Tény az például, hogy a marosvá­sárhelyi Carpati negyednek még a közelében sincs dísztárgy­bolt, ha­nem csak bent a belvárosban, és ez nem egyedülálló eset. — Igaz, nem szabad túlságosan követelőzőeknek lennünk. Az üzlethálózat fejlesztése sem itt sem máshol nem fejeződött még be. Van remény arra, hogy idő­vel az illetékesek az ilyesfajta szük­ségletek kielégítésére is gondolnak. Ámde kérdezzük meg például, hogy évente hány iparművészeti ki­állítást rendeznek Marosvásárhe­lyen (és másutt), hány népművészeti­nek nevezett szövetkezet szervezeti mintavásárt legújabb termékeiből az új tömbházak új lakói számára ? Kérdezzük meg, hány különben any­­nyira dicséretes munkát végző lakó­bizottság hívta fel a tömbház lakói­nak a figyelmét a képzőművészeti kiállításokra, a műcsarnokokra ? — A válasz nem lesz túlságosan „pozi­tív". A beszélgetést, nem csökkenő hév­vel, — a foglalkozását illetően geo­lógus — ifjabb Szakács Istvánék lakásában folytatjuk. Legelőbb is elnézésemet kérik, a lakás berendezése még egyáltalán nem fejeződött be, még nem vált­hatták valóra minden elképzelésü­ket. — Kis klubfotelben ülök, mel­lettem állólámpa, házikészítésű, drótvázát rafiával vonták be. — Hogy miért házi készítésű ? — Nem csupán a házigazda barkácsoló haj­lama miatt. Hanem azért, mert a he­lyi ipar egyáltalán nem foglalkozik állólámpa készítéssel, holott ez di­vatcikk, nagyon keresik. A külföldi lámpák és az állami vállalatok által gyártott darabok nem a legszebbek, nem elég nagy a választék ahhoz, hogy ki-ki ízlésének megfelelőt vá­laszthasson. Pedig ez nagyon fontos. — Ifjabb Szakács Istvánnak az a véleménye — és ebben aztán iga­zán nem áll egyedül, — hogy a la­kás berendezésének minden egyes darabja, a szekrénytől a hamutálig, a világítótesttől az asztalterítőig összhangban kell hogy legyen. A díszítést nem úgy kell felrakni egy lakásban, mint fenyőfára az üveg­gömböket. A korszerű lakáskultúra egyik saroktétele, hogy a díszítő funkció összefonódjék a használati célzattal — vallja. A falakon akvarelleket látok, is­mert marosvásárhelyi művészek kéz­jegyével. Feltűnik az is, hogy a ké­pek formátuma elütő. Vannak kes­keny magas, szélesebb, laposabb képek. — Ifjabb Szakács István, aki követte tekintetemet — így folytat­ta : Vannak természetesen olyan műtárgyak is, amelyek kizárólag a dísztárgy szerepét töltik be. — Én például szeretem a táblaképeket, de éppen olyan jól el lehet képzelni a falakra népies, vagy modern felfo­gásban készült kerámia tárgyakat, lapokat és még sok egyebet. — De ebben a tekintetben is fontos a vál­tozatosság. — Mellesleg sokan azt hiszik, hogy a művészképek hozzá­férhetetlen áron kaphatók. Pedig nem úgy van. Lehet, hogy a giccs­­árus látszólag olcsóbban kínálja a portékáját, a különbség azonban mégsem olyan nagy, néha még az ár is megegyezik, mert a képhez hozzá kell számítani a cirádás blendelkeretet is, melynek az ára csaknem ugyanannyi, mint a vá­szoné. Csakhogy a Képzőművészeti Alap ügynökei nem igen zavarják ajánlataikkal az új tömbházak la­kóit. A jó üzleti szellemmel megál­dott giccskereskedők viszont nem sajnálják a fáradtságot, előzéke­nyek, akár részletre is szállítják az „árut". Szándékosan nem darabolom fel párbeszéddé eszmecserénket, hiszen tökéletesen egyetértettünk. Mint ab­ban is, hogy mennyi mindent kelle­ne tenni az ügy érdekében és meny­nyi mindent tehetnének máris az illetékesek, ha nem bonyolódnának bele mindenféle adminisztratív-szer­vezeti természetű, az egyszerű dol­gokat is összebonyolító vitákba. — Hogyan lehetne előmozdítani az ügyet, serkenteni a serkentésre szo­rulókat ? — Kezdetnek ezt javasol­nánk . — Tessék beírni a Képzőművé­szeti Alap üzleteinek a javaslat­könyvébe, mi az, amit hiányolnak ? — Tessék részletes tájékoztatást kérni arról, hogy a részletvásárlás lehetséges-e ? — Tegyék fel a „ké­nyes" kérdést a népművészetinek nevezett boltok panaszkönyveiben, hogy miért nem vásárolnak fel igazi népművészeti tárgyakat ott, azok­ban a falvakban, ahol még ma is él a hagyomány ? Hogy miért nem ke­resik az ilyesfajta szerződések meg­kötésére vonatkozó jogi lehetősége­ket ? Tessék megbízni a kerületi néptanácsi képviselőt azzal, hogy forduljon beadványban a művelő­dés és művészetügyi bizottságokhoz az iparművészeti, lakberendezési kiállítások szorgalmazásának ügyé­ben. Hozzátenném még : ezeket a ja­vaslatokat a szerkesztőség is szíve­sen továbbítja az illetékesek címére. Mezei József DRAGOS MORARESCU Kalasár-tánc (fémdomborítás) (Munkatársunktól). A dal, tánc és népviselet augusztus elején kezdődő országos fesz­tiváljára készülnek a Maros- Magyar Autonóm tartomány legjobb műkedvelői is. A Népi Alkotások Tartományi Házá­nak keretében az előkészületek az utolsó szakaszba léptek ; a nagy vetélkedőn az alsókápol­nai, monori, chimitelnici, filev­ai, vátavai és gyergyói tánco­sok, valamint a hodáki furu­­lyások és a tánccsoport vesz részt. Iasi-ban állandó esztrád­­együttes alakult. Az együttes­ben részt vesz számos műked­velő, valamint a Vasile Alec­­sandri Nemzeti Színház egyes művészei, az Állami Opera egyes balett-táncosai, a Moldo­va Filharmónia egyes zenészei. Az együttes „A vasorrú bá­ba ... az esztrádszínpadon" című előadással és egy zenés műsorral mutatkozott be a kö­zönségnek. — A filmről folytatott első beszélgetésem során, Eugen Barbu kétségbevonta az úgyne­vezett egyszerzőjű film — ai­mely mindig rendezői film — létjogosultságát. Évek óta fi­gyelem dokumentum filmjeit s nemrég láttuk a Vasárnap hat­kor című játékfilmet, melynek forgatásánál közreműködött. Mint operatőr, aki közvetlenül megvalósítja a rendező elkép­zelését, ki mellé szegődik a kö­zös alkotás — egyszerzőjűség vitában ? — Állítom, hogy van rendezői film, nem csak forgatókönyvíró, hanem operatőr nélkül készülő film, amelynek látszólagos opera­tőri eredetisége is a rendezőnek tulajdonítható. Mircea Saucan új filmjére, a Kanyargós utakra gon­dolok. A felvételezés itt tulajdon­képpen klasszikus szemléletű, a hagyományos képstíluson belül a rendezőé az újítás. Az operatőr, Viorel Todan segítségével Saucan úgy komponálja meg mélységben a képet, ahogy például az emléke­zés mélyül. Kompozíciójában két időt alkalmaz ugyanabban a kép­ben, a hősök élményeitől függően. Az újítás itt nyilvánvalóan a ren­dező nézőpontja. Todan a maga sokat ígérő művészi érzékenységé­ről éppen azzal tesz tanúságot, hogy szinte lágy viasz volt a ren­dező kezében, minden szaktudásá­val, fantáziájával tapadt hozzá a rendező gondolkodásmódjához. — Tehát lehetségesnek tartja az olyan egyszerzőjű filmet, a­­melynek alkotója operatőr ? — Még dokumentumfilm, vagy riport esetében sem elég remekül filmezni. Mindenképp szükség van a vágásnál a szelektív koponyára, amely a nyersanyagot értelmezi, függetlenül attól, hogy ennek a koponyának mi a hivatali beosztá­sa. Hogy lehetne maga az operatőr is ? Az kétségtelen, de az már más kérdés. A filmgyár vezetőségének tartózkodását a munkakörök fel­lazításával, a különböző képesíté­sű alkotók merészebb, kezdemé­nyezőbb foglalkoztatásával szem­ben, mindenekelőtt a rendezők el­lenállásával lehet magyarázni. É­­vek óta szeretnék önállóan készí­teni dokumentumfilmet, ám a be­nyújtott tervezetemre mindig u­­gyanaz a válasz : „Majd jövőre, de mi lényegében nem értünk egyet a dologgal". Doru Segal kollegám az egyetlen, aki megcsinálta önálló filmjét , és díjat is nyert vele Lipcsében. — Arról már meggyőzött, hogy operatőr is lehet rendező, legalább is saját filmjének rendezője. De hát létezhet-e önálló operatőri mondanivaló ? — Természetesen. Ha az ember munka közben azon igyekszik, hogy ne ismételje önmagát, kerüli a rutinos beidegzettségeket, keresi az újat, persze óvakodva az öncé­­lúságtól, akkor kialakul a stílusa. Az operatőri alkotómunka befeje­ző aktusa, beteljesedése az a pilla­nat, amikor az ember megindítja a felvevőgépet. Itt van a roppant különbség a művészegyéniségek között, és ez már a nézőpont és a műszaki eszközök megválogatásá­val kezdődik , hogy miként kom­ponálom a képet, hogyan világí­tom be, mekkora fókusztávolság­gal dolgozom s végül mikor indí­tom a felvételt. De ennek az utol­só mozzanatnak az elhatározó sze­repe csak dokumentumfilmezésnél érvényesül, mivel játékfilmben a rendezői forgatókönyv határozza meg előre. Operatőr szemében csak így érvényesül az alkotói ön­állóság, a mondanivaló. A film iro­dalmi vonatkozásai, pontosabban az irodalmi film nem is érdekes. De ritka az olyan film, amely az én szükségleteimet elégíti ki és nem az irodalom függvénye. — Nem gondolja, hogy most épp oly egyoldalúan elfogult, mint az író, aki az irodalom el­sődlegességét hirdeti a film­ben ? — A film dramaturgiai eszközei és megoldásai gyökeresen eltérnek az irodalométól. A műfajok közti be nem avatkozás meggyőződéses hí­ve vagyok. Szerintem a „film, mint a művészetek szintézise“-té­­telt hatályon kívül kell helyezni s el is jön ennek az ideje, függetle­nül attól, hogy a kritikusok, az írók s a regényfilmesítők akar­ják-e, vagy se ; függetlenül attól, hogy kétszáz év múlva készülnek-e még remekbeszabott filmváltoza­tok filmek helyett, vagy se, — a jövő világos és pontos perspektí­vája az önállósulás. — A dokumentumfilm s a dokumentumfilmesek alkalma­sabbak, fogékonyabbak vol­nának ezek szerint az "iroda­­lommentes" filmre azoknál, a­­kik hagyományos cselekmény­építéssel, szereplőkkel, drama­turgiával dolgoznak ? —­ Ezt nem állítottam. Másról van szó. Az öntörvényűen filmsze­rű film az alkotói gondolkodás­­mód fejlődését tételezi fel. Az irány a következő volna : attól az egysíkú gondolkodási rendszertől, amelyet az irodalom ruházott rá a filmre, a térben és időben dinami­kusan mozgó, sokoldalúan összetett gondolkodásmódhoz, amelyben döntő a lélektan szerepe. A film­­művészetben eddig uralkodó felfo­gás a közelkép és a sokatmondó részletek művészi kiemelésével el­torzította valamelyest a néző fo­gékonyságát, egyoldalúan láttatta vele a képi valóságot, megfosztot­ta az élményben való tudatos, ön­tudatlan, tudatalatti, szubjektív részvétel jogától. Ezzel rákénysze­rítve, hogy egyetlen dologra össz­pontosítsa a figyelmét. A filmjei ma már nem a riport-realizmus, nem a ciné­vérité tényszerű hite­le az érdekes, hanem a gondolatok, vágyak, gyötrődések, emlékek, gát­lások és törekvések, tehát az em­ber szellemi világa kifejezésének befelé forduló realizmusa. — Az a gyanúm, hogy ami­kor az irodalmat, mint olyant elmarasztalja, csak egy hagyo­mányos irodalmi eljárásra s an­nak is a gyengébb termékeire, még gyengébb filmre­ írására gondol, amit azonban nem lehet az irodalom egészével azonosí­tani, hiszen a modern irodalom ábrázolási módszerei ugyanab­ban a belső realizmusban hoz­nak újat, amit a film a maga sajátos eljárásaival keres. A valóság felszínének szolgai má­solása távolról sem az iroda­lom. Az érdekes inkább az vol­na, hogy amit a modern iroda­lom már nagy jártassággal, sőt, hagyománnyal csinál, az ho­gyan valósulhat meg a filmben? Nevezetesen, miként filmezi le a láthatatlant ? — Képzettársítás útján próbá­lom lefilmezni a fogalmakat, úgy, ahogy gondolatban jut az ember egy tárgy képétől az eszméhez. A képkapcsolás mikéntjén múlik az áttételesség sikere, mivel fogalmat lefilmezni nyilván nem tudok, csak egy tárgy, vagy több tárgy képé­nek összefüggésével juthatok el a gondolattársítás során a fogalom érzékeltetéséhez. A konkrét tárgyi kép — a vágás, a montázs kereté­ben elvonatkoztatva — fogalommá minősül át. — Példát kérek! A néző az néző, s a gyakorlati filmember se filozófus!! — Nem adhatok, mert akkor irodalmiaskodnom kell, méghozzá nem is a legminőségibb színvona­lon. .. Ahhoz, hogy a képzettársí­tásokat lefilmezve ugyanazt az ér­zést keltsem a nézőben, ami az ő tudatában nélkülem is létrejönne, vagy legalábbis az az érzése tá­madjon, hogy ezt ő is épp így gon­dolná végig — ahhoz a lefilmezett konkrét képnek valamelyest több­értelműnek kell lennie —, ponto­sabban nem csak egyértelműnek. Ám őrizkednem kell mégis attól, hogy az egysíkúságtól óvakodva kibogozhatatlan rejtvényeket te­gyek fel a nézőnek. Számolnom kell azzal is, hogy a gondolattár­­sítási montázs igen rövid, villanás­nyi idejű képekkel dolgozik, s ezért a legfontosabb tényező el­sődlegességének érzetét kell kel­tenem a nézőben. Ehhez pedig oly­kor elegendő a felvételeken egy uralkodó szín, vagy bizonyos egy­mást követő formák hasonlósága, ami a gondolattársítás vezérfonala lehet aztán, hogy ne is kelljen hozzá kísérő magyarázó szöveg. Hiszen többnyire az agyban sem a már elvont, fogalmi jellegű szó a gondolattársítás eszköze, hanem a fogalom képi előzményének meg­jelenítése. — Úgy vélem nem érvelt elég meggyőzően az irodalmi ihle­­tettség ellen, csupán a film­nyelv sajátszerűbb voltát, kor­szerűségét támasztotta alá Úgy gondolom, a két véglet közti egyensúlyt megtalálni távlati kérdés. — Mindez majd elválik a gya­korlatban. Halász Anna Beszélgetések a hetedik művészetről Sergiu Huzummal • a korszerű stílusról • az operatőr alkotó hozzájárulásáról ELŐRE Műterem­­látogatás Erdős I. Pálnál A falakon egy m­­vészi út állo­másai. Reprodukciók a Kapitaliz­mus árnyékában sorozatból, bá­nyászok, láposkörnyéki parasztok portréi, az Avas ciklus darabjai, a Szépség — Fiatalság alakjai. Régi városok százados egyénisé­géről valló úti rajzok — Velence, Firenze, Róma — egy-egy zenei motívum, a Concerto grosso rajz­­ba örökítve, költők gondolatainak kivetítése érzékeny vonalakkal. Buchenwaldban látott szemek és látomások melyektől nem tud el­szakadni a tekintet. Együtt látni a műveket más, na­gyobb élmény, mint külön-külön emlékekből összerakni a mozaikot, végsősoron az alkotó portréját. Erdős sokarcú művész. Minden tárlatán mintha egy új egyéniség mutatkozott volna be. — Én azt szeretném grafikában kifejezni, a­­mit a költő a versben — mondja. Ars poetica-jának ez a tömör meg­fogalmazása rávilágít arra, hogy mi a sokarcúságban az örökösen jelenlévő közös vonás :­­ a lírai­­ság. Nem véletlen, hogy számos köl­tő kitűnő illusztrátora. Az idei or­szágos grafikai tárlaton Lucian Blaga költeményeiből ihletődött öt munkája szerepelt. Rajzaival díszítették Eminescu Esthajnalcsil­lagát és Szemlér köteteit. Grafi­kájához nem is lehet másképp kö­zeledni csak a költészet felől. — A vonal zengjen, mint a gor­donka, mint a hegedű húrja. — így jellemzi törekvéseit. Ez a zengő vonal akár a vers­ben a dallamosság, a ritmus — a műfaj lényegéhez tartozik, a for­ma, mely nem önmagáért van, ha­nem a tartalmat csendíti fel. Líraisága átüt minden korsza­kán, s ahogy művészete egyre mé­lyül, érik, úgy válik egyre inkább uralkodó hangütéssé. Sorsok és emberek — ez volt e­­gyik sorozatának a címe — az emberiség sorsa lehetne a gyűj­tőcíme annak amit az utóbbi évek­ben alkotott. Műveiben átélte a bányászsors súlyosságát, az ava­­si paraszti élet szépségét de mű­veiben visszhangzanak a nagy ko­rok — az antik görög világ, a reneszánsz — harmóniái is. Lírá­ja egyre gondolatibb, a kép — számára — jelkép is. A minden­ütt jelenlévő szépség Erdős mű­veiben a legösszetettebb szimbó­lum, megértése elmélyültséget kí­ván és az alkotásban való rész­vétel örömével ajándékoz meg. Hosszan időztem egy rajza előtt. A címe A végzet San Giorgio szi­gete fölött. A tengerből kiemelke­dő város kupolái ragyognak az örvénylő ég alatt, mozdulatlanul a mozgás közepette. A tornyok fö­­lött már ott komorlik a lesújtani készülő, szárnyaslábú végzet. Em­beri sorsok tragikus pillanata ez. Ábrázolásából mégis valami át­ütő erejű szépség árad. San Gior­gio szigete itt nem egy város, pusztulásra ítélt lakóival, hanem : — az emberi alkotás, mint jelkép az emberi halhatatlanság hordo­zója, a szépség itt azonos az em­beri munkával, a teremtéssel, en­nek az elpusztíthatatlanságát su­gallja a rajz és innen mély opti­mizmusa. Női alakjai is mindig jelképe­sek. — őszi tárlatomon sorozatot szeretnék bemutatni : női figurá­kon, egy-egy arcon, társadalmi problémákat, korunk kérdéseit a­­karom megfogalmazni. A műterem falához támaszt egy képet a már elkészült új sorozatból : Atomvi­lág — a címe: Női alak, melyben mintha az élet teljessége, szépsé­ge sűrűsödne. A klasszikus voná­­sú arc tekintete mintha mindnyá­junk gondolataiba akarna beha­tolni — kifürkészhetetlen tekintet. Mindehhez csontvázkéz, mely vi­rágot tart. Erdős legújabb munkái az egye­temes emberi kérdések felé vett fordulatról árulkodnak. „Meditá­ciók a jó és a rossz fölött", — a­­hogy ő mondja. Valahol a gondol­kodás mögöttes területén, az em­beri lélek mélyén végbemenő moz­gások, a tépelődés és küzdelem, az ellentmondás és a megnyug­vás — foglalkoztatja, a belső tör­ténések. — A modernség — mondja — nem forma­ probléma hanem a kor kérdéseihez való hozzáállásé. Szembe kell néznünk a kérdések­kel, melyekkel az élet az egész emberiséget szembenézni kénysze­ríti. A választ az emberiség, tő­lünk, szocialista művészektől vár­ja. Igen, ez a művészet, — Erdős érett, elmélyült grafikája — vá­lasz. Az ember erejébe vetett hit költői megfogalmazása. Bányai Judit 1966. június 2., csütörtök Divat nálunk ma­napság színházi mű­sorfüzetek szövegé­ből reflektálni egy­­egy bemutatóra. El is olvastam egy mű­­sorfüzetet, de erről meg hazai dráma­iro­dalmunk „króni­kus gyermekbeteg­sége", jutott eszem­be. A kolozsvári Ál­lami Magyar Szín­ház egyik műsorfü­zetének a hátlapján ez olvasható: „Szám­talan darab érkezik be színházunkhoz, melyekkel részlete­sen foglalkozunk, szerzőikkel szemé­lyesen, vagy levélben megtanács­­kozzuk a javítási lehetőségeket, így próbálván segíteni jó dara­bok születését. De egyre in­kább érezzük, hogy ez a szervezési forma nem elég. Keresésében, ku­tatásában vagyunk az új, haté­konyabb módszereknek. Ilyennek üdvözöljük az írószövetség buka­resti fiókjának kezdeményezését: havonta egyszer vitaülést szervez, ahol megvitatnak egy-egy darabot. Színházunk szeretné városunkban is kezdeményezni ezt. Újjászervez­ni a színház és írók közötti kap­csolatok formáit, a személyes kap­csolatok formájában vagy dráma­írói kollokviumok rendezésével". Eddig tart Thália dadogó és pon­tatlan üzenete. De most tekint­sünk el a fogalmazástól. Ámde önkéntelenül adódik a kérdés: miért nem mutatott be — és amint a színházak játékrendjét ismerjük nem is mutat be — hat magyar színházunk egyetlen színdarabot sem az idén hazai magyar szerző­től? Nem írnak az írók? Dehogynem. Legutóbb három színháznál is meggyőződtem, hogy az irodalmi titkárok fiókjaiban több hazai színdarab hever. Nem alkalmasak eljátszásra a darabok ? Vannak, akik nyugodt lelkiismerettel állít­ják, hogy nem alkalmasak. Lehet. Csakhogy hónapokkal ezelőtt heteken át tartó széleskörű vitát kezdeményezett az Előre a hazai drámairodalom és színház viszo­nyáról. Pergett a vita, és mi a rea­gálást, a vita folytatását, temati­kai kiszélesítését vártuk irodalmi lapjainktól. A drámaírásunk gyön­géit feltáró cikkek megjelenését, színházak és szerkesztőségek ösz­­szefogását, az Irodalmi Kiadó tá­­mogatását. És mi történt ? Az Utunk szerkesztősége kérdé­seket küldött szét a színházakhoz és kimutatást kért a beküldött da­rabokról, de az eredmény közlé­sére nem került sor. Az Igaz Szó, mintha nem is hallott volna az Előrében lefolyt vitáról, egyetlen sorral sem reflektált, és ugyan­ennek a folyóiratnak ebben az év­ben még nem volt színházi rovata. A napokban egy cikket olvas­tam Hajdú Győzőtől, az Előre ha­sábjain (1966 május 5). Kettős adós­ság törlesztését sürgeti, azt várja a romániai magyar színikritikától, színésztől, rendezőtől hogy : „Egy­részt : színésztársak, partnerek, cimborák — emlékezzenek: írják ki magukból azt, amit csak ők tud­nak, csak ők mondhatnak el ró­luk. Másrészt: a kritika ne ide­genkedjék a mélyebb összefüggé­seket feltáró színészportréktól, egy­­egy egyéni teljesítmény, rendezői remeklés megörökítésétől". Az észrevétel helyes. Szépség­hibája azonban az, hogy a szerző is, az Igaz Szó is, mindezek elöl a háttérbe, a kulisszák mögé vonul. Mert való­ igaz: „Korszerű szín­házkultúra nincsen eleven, lüktető szellemi élet nélkül, izgalmas szakirodalom, alkotó eszmecserék, pezsgő viták nélkül". De csak akkor, ha a viták per­gőtüze elől sem színészek, a színhá­zak, sem az irodalmi folyóiratok nem rejtőznek el. Csáky Zoltán ERDŐS I. PÁL Kompozíció

Next