Előre, 1966. június (20. évfolyam, 5778-5803. szám)
1966-06-02 / 5779. szám
4 Egyik ismerősöm felháborodott, amikor elmondtam riporttémámat: becsengetek egy új tömbház több lakásába és megnézem milyen dísztárgyakkal teszik otthonossá lakásukat a frissen odaköltözöttek ? Tudom mi lesz abban a cikkben! — Kiváncsivá tesz. — „Á. B. a Marosra néző toronyblokk harmadik emeletének lakója, élmunkás, színházbérlete van, sőt kislányát balettre járatja, szép két szobás összkomfortos lakását mégis mindenféle ízléstelen mütyürökkel zsúfolja tele, a családi nyoszolya fölött pedig éppenséggel ott lóg a rémisztő, a borzalmas, az agyonszidott cigánylány, füle mögött az elmaradhatatlan ikercseresznyével, cigarettájának füstje von fátylat egyébként alig fátyolozott keblére..." - Hát nem éppen... - Rendben, akkor a másik változat megy majd : „Balla Csaba tisztviselő ugyan vásárolt néhány valóban szép dísztárgyat, de nem tudja megérteni, hogy a modern lakás modern vonalú díszítőelemeket kíván és a sokcirádás apróságok amúgy is megnehezítik feleségének (dolgozó nő) második műszakját az örökös portörléssel, és így tovább. — Tegye a szívére a kezét és merje azt állítani, hogy lényegében nem ezt írná meg .. . Mit szépítsem a dolgot, némiképpen meghátráltam, nem ugyan az érvek, hanem az ilyenszerű fordulatok lehetősége előtt. Ragaszkodtam a rosszmájúságra valló paródia álköltői fordulatához és csakugyan a Marosparton kötöttem ki, Marosvásárhely legújabb negyedében, a Carpati sétányon, ám a harmadik emelet helyett az első emeleten kopogtam be. Nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem. Házigazdám, idősebb Szakács István csakugyan tisztviselő, de nem az ízléstelen mütyürök kedvelője, s a szoba falán, ahova betessékeltek nem a cigánylány foglalta a helyet, hanem egyebek mellett Bene József kolozsvári festőművész vászna. A beszélgetés első kérdésem után fordított irányban folytatódott. - A kérdés így hangzott : milyen dísztárgyakat vásároltak, mióta beköltöztek az új lakásba ? Szakács Istvánné, a modern nagymamák tipikus képviselője, kedves és közlékeny, hófehérhajú, mozgékony tekintetű asszony helyesbített : — Inkább azt kérdezné meg, mit hagytunk el ? Nagyobb lakásból költöztünk ide, mely mégis kisebb volt. Lányom férjhez ment, fiam megnősült, megszülettek az unokák, szét kellett választani a háztartásokat, így kerültünk ide, s most az emelet, a lépcsőforduló négy lakása közül hármat mi foglalunk el. Különkülön és mégis együtt vagyunk. - Ezek szerint nem okozott gondot a dísztárgy állomány felosztása? - Ahogy vesszük A fiatalok ízlése mégiscsak különbözik a miénktől, ha némely vonatkozásban - szerencsére - meg is egyezik, így például a népi szőttesek, varrottasok szeretetében. A lakás berendezésének, a dísztárgyak egyéni megválogatásának öröme szerintem az önállósulás, az otthonteremtés lényegéhez tartozik. A fiatalok is ezen a véleményen vannak. De megállapodni senkinek sem szabad, függetlenül az életkortól. Be kell fogadni az újat, ki kell szelektálni ami elavult, cserélni kell a dísztárgyakat. Sosem szerettem a zsúfolt lakásokat, ahol már mozdulni sem lehet, örökösen vigyázni kell, hogy valamiben kárt ne tegyünk - ez majdnem olyan rossz benyomást kelt, mint a sívár, kopár otthon. Van még valami, ami számunkra megkönnyíti az otthondíszítést — szól közbe idősebb Szakács István. — Elég ha elhúzzuk a függönyt, vagy ha kitárjuk az ablaktáblákat, tiszta időben a Maros mentén fel egészen a Kelemen havasokig látni. Mint most is , a havas csúcsok a valószínűtlen távolban szinte lebegni látszanak, összeolvadnak a gomolyfelhők habos pamutaival. Nagyon tisztelem az idős háziasszonyban a stílusérzéket és az alkalmazkodás, az ötletesség annyira fiatalos képességét. Látom, amint unokájával, a tömbház talán legismertebb személyiségével, a mindenlében kanál Kiskatival sétál a Marosparton és kiválaszt egy fagyökeret a tucatjával heverő darabkák közül. Korántsincs szándékomban meggyőzni olvasóimat, hogy minden további nélkül kövessék idősebb Szakács Istvánné példáját. Azokhoz az új lakástulajdonosokhoz szeretnék a példán keresztül szólni, akikben a legszükségesebb holmik beszerzése után fellobog a díszítés vágya. És vásárolnak. Abból, ami éppen kapható. Mert nem mindenki tud válogatni, nem mindenki tudja honnét lehet válogatni, nem mindenkinek van türelme válogatni Csak kevesen mernek a saját ízlésük szerint válogatni és sokan, szeméremérzetből, vagy kényelemből egyszerűen igazodnak azokhoz, akik - egy korszerűtlenné, tartalmatlanná vált, vagy annak bizonyult ízlés szerint - már válogattak. Azokhoz igazodnak, akiknek azért mindegy, hogy mit vesznek, mert pusztán azt akarják, hogy a tulajdonukba kerülő műtárgyak „mutatósak", „kecsesek", „bájosak“, „pompázatosan művésziek“, és nem utolsó sorban „értékesek" legyenek. — Ez a magatartás az, amit a közhasználatban kispolgári ízléstelenségnek nevezünk Nem a vonalak ilyen, vagy olyan kanyargása, nem egy bizonyos formakultúra előnyben részesítése teszi elsősorban modernné valakinek az ízlését, hanem a korszerű magatartás. Az új lakástulajdonosok nagy része — ez tény — tanácsra szorul. Arról is szó esett beszélgetésünk folyamán, hogy látszólag nincs hiány a tanácsadókban ... és mégis ! Türelmetlen ügybuzgalommal unszolják az embereket : — ezt vegyék, azt ne vegyék, ez ízléses, az ízléstelen. Pedig nem ezt kellene tenni, a szavak áradata helyett valami egyébre, többre lenne szükség. Tény az például, hogy a marosvásárhelyi Carpati negyednek még a közelében sincs dísztárgybolt, hanem csak bent a belvárosban, és ez nem egyedülálló eset. — Igaz, nem szabad túlságosan követelőzőeknek lennünk. Az üzlethálózat fejlesztése sem itt sem máshol nem fejeződött még be. Van remény arra, hogy idővel az illetékesek az ilyesfajta szükségletek kielégítésére is gondolnak. Ámde kérdezzük meg például, hogy évente hány iparművészeti kiállítást rendeznek Marosvásárhelyen (és másutt), hány népművészetinek nevezett szövetkezet szervezeti mintavásárt legújabb termékeiből az új tömbházak új lakói számára ? Kérdezzük meg, hány különben anynyira dicséretes munkát végző lakóbizottság hívta fel a tömbház lakóinak a figyelmét a képzőművészeti kiállításokra, a műcsarnokokra ? — A válasz nem lesz túlságosan „pozitív". A beszélgetést, nem csökkenő hévvel, — a foglalkozását illetően geológus — ifjabb Szakács Istvánék lakásában folytatjuk. Legelőbb is elnézésemet kérik, a lakás berendezése még egyáltalán nem fejeződött be, még nem válthatták valóra minden elképzelésüket. — Kis klubfotelben ülök, mellettem állólámpa, házikészítésű, drótvázát rafiával vonták be. — Hogy miért házi készítésű ? — Nem csupán a házigazda barkácsoló hajlama miatt. Hanem azért, mert a helyi ipar egyáltalán nem foglalkozik állólámpa készítéssel, holott ez divatcikk, nagyon keresik. A külföldi lámpák és az állami vállalatok által gyártott darabok nem a legszebbek, nem elég nagy a választék ahhoz, hogy ki-ki ízlésének megfelelőt választhasson. Pedig ez nagyon fontos. — Ifjabb Szakács Istvánnak az a véleménye — és ebben aztán igazán nem áll egyedül, — hogy a lakás berendezésének minden egyes darabja, a szekrénytől a hamutálig, a világítótesttől az asztalterítőig összhangban kell hogy legyen. A díszítést nem úgy kell felrakni egy lakásban, mint fenyőfára az üveggömböket. A korszerű lakáskultúra egyik saroktétele, hogy a díszítő funkció összefonódjék a használati célzattal — vallja. A falakon akvarelleket látok, ismert marosvásárhelyi művészek kézjegyével. Feltűnik az is, hogy a képek formátuma elütő. Vannak keskeny magas, szélesebb, laposabb képek. — Ifjabb Szakács István, aki követte tekintetemet — így folytatta : Vannak természetesen olyan műtárgyak is, amelyek kizárólag a dísztárgy szerepét töltik be. — Én például szeretem a táblaképeket, de éppen olyan jól el lehet képzelni a falakra népies, vagy modern felfogásban készült kerámia tárgyakat, lapokat és még sok egyebet. — De ebben a tekintetben is fontos a változatosság. — Mellesleg sokan azt hiszik, hogy a művészképek hozzáférhetetlen áron kaphatók. Pedig nem úgy van. Lehet, hogy a giccsárus látszólag olcsóbban kínálja a portékáját, a különbség azonban mégsem olyan nagy, néha még az ár is megegyezik, mert a képhez hozzá kell számítani a cirádás blendelkeretet is, melynek az ára csaknem ugyanannyi, mint a vászoné. Csakhogy a Képzőművészeti Alap ügynökei nem igen zavarják ajánlataikkal az új tömbházak lakóit. A jó üzleti szellemmel megáldott giccskereskedők viszont nem sajnálják a fáradtságot, előzékenyek, akár részletre is szállítják az „árut". Szándékosan nem darabolom fel párbeszéddé eszmecserénket, hiszen tökéletesen egyetértettünk. Mint abban is, hogy mennyi mindent kellene tenni az ügy érdekében és menynyi mindent tehetnének máris az illetékesek, ha nem bonyolódnának bele mindenféle adminisztratív-szervezeti természetű, az egyszerű dolgokat is összebonyolító vitákba. — Hogyan lehetne előmozdítani az ügyet, serkenteni a serkentésre szorulókat ? — Kezdetnek ezt javasolnánk . — Tessék beírni a Képzőművészeti Alap üzleteinek a javaslatkönyvébe, mi az, amit hiányolnak ? — Tessék részletes tájékoztatást kérni arról, hogy a részletvásárlás lehetséges-e ? — Tegyék fel a „kényes" kérdést a népművészetinek nevezett boltok panaszkönyveiben, hogy miért nem vásárolnak fel igazi népművészeti tárgyakat ott, azokban a falvakban, ahol még ma is él a hagyomány ? Hogy miért nem keresik az ilyesfajta szerződések megkötésére vonatkozó jogi lehetőségeket ? Tessék megbízni a kerületi néptanácsi képviselőt azzal, hogy forduljon beadványban a művelődés és művészetügyi bizottságokhoz az iparművészeti, lakberendezési kiállítások szorgalmazásának ügyében. Hozzátenném még : ezeket a javaslatokat a szerkesztőség is szívesen továbbítja az illetékesek címére. Mezei József DRAGOS MORARESCU Kalasár-tánc (fémdomborítás) (Munkatársunktól). A dal, tánc és népviselet augusztus elején kezdődő országos fesztiváljára készülnek a Maros- Magyar Autonóm tartomány legjobb műkedvelői is. A Népi Alkotások Tartományi Házának keretében az előkészületek az utolsó szakaszba léptek ; a nagy vetélkedőn az alsókápolnai, monori, chimitelnici, filevai, vátavai és gyergyói táncosok, valamint a hodáki furulyások és a tánccsoport vesz részt. Iasi-ban állandó esztrádegyüttes alakult. Az együttesben részt vesz számos műkedvelő, valamint a Vasile Alecsandri Nemzeti Színház egyes művészei, az Állami Opera egyes balett-táncosai, a Moldova Filharmónia egyes zenészei. Az együttes „A vasorrú bába ... az esztrádszínpadon" című előadással és egy zenés műsorral mutatkozott be a közönségnek. — A filmről folytatott első beszélgetésem során, Eugen Barbu kétségbevonta az úgynevezett egyszerzőjű film — aimely mindig rendezői film — létjogosultságát. Évek óta figyelem dokumentum filmjeit s nemrég láttuk a Vasárnap hatkor című játékfilmet, melynek forgatásánál közreműködött. Mint operatőr, aki közvetlenül megvalósítja a rendező elképzelését, ki mellé szegődik a közös alkotás — egyszerzőjűség vitában ? — Állítom, hogy van rendezői film, nem csak forgatókönyvíró, hanem operatőr nélkül készülő film, amelynek látszólagos operatőri eredetisége is a rendezőnek tulajdonítható. Mircea Saucan új filmjére, a Kanyargós utakra gondolok. A felvételezés itt tulajdonképpen klasszikus szemléletű, a hagyományos képstíluson belül a rendezőé az újítás. Az operatőr, Viorel Todan segítségével Saucan úgy komponálja meg mélységben a képet, ahogy például az emlékezés mélyül. Kompozíciójában két időt alkalmaz ugyanabban a képben, a hősök élményeitől függően. Az újítás itt nyilvánvalóan a rendező nézőpontja. Todan a maga sokat ígérő művészi érzékenységéről éppen azzal tesz tanúságot, hogy szinte lágy viasz volt a rendező kezében, minden szaktudásával, fantáziájával tapadt hozzá a rendező gondolkodásmódjához. — Tehát lehetségesnek tartja az olyan egyszerzőjű filmet, amelynek alkotója operatőr ? — Még dokumentumfilm, vagy riport esetében sem elég remekül filmezni. Mindenképp szükség van a vágásnál a szelektív koponyára, amely a nyersanyagot értelmezi, függetlenül attól, hogy ennek a koponyának mi a hivatali beosztása. Hogy lehetne maga az operatőr is ? Az kétségtelen, de az már más kérdés. A filmgyár vezetőségének tartózkodását a munkakörök fellazításával, a különböző képesítésű alkotók merészebb, kezdeményezőbb foglalkoztatásával szemben, mindenekelőtt a rendezők ellenállásával lehet magyarázni. Évek óta szeretnék önállóan készíteni dokumentumfilmet, ám a benyújtott tervezetemre mindig ugyanaz a válasz : „Majd jövőre, de mi lényegében nem értünk egyet a dologgal". Doru Segal kollegám az egyetlen, aki megcsinálta önálló filmjét , és díjat is nyert vele Lipcsében. — Arról már meggyőzött, hogy operatőr is lehet rendező, legalább is saját filmjének rendezője. De hát létezhet-e önálló operatőri mondanivaló ? — Természetesen. Ha az ember munka közben azon igyekszik, hogy ne ismételje önmagát, kerüli a rutinos beidegzettségeket, keresi az újat, persze óvakodva az öncélúságtól, akkor kialakul a stílusa. Az operatőri alkotómunka befejező aktusa, beteljesedése az a pillanat, amikor az ember megindítja a felvevőgépet. Itt van a roppant különbség a művészegyéniségek között, és ez már a nézőpont és a műszaki eszközök megválogatásával kezdődik , hogy miként komponálom a képet, hogyan világítom be, mekkora fókusztávolsággal dolgozom s végül mikor indítom a felvételt. De ennek az utolsó mozzanatnak az elhatározó szerepe csak dokumentumfilmezésnél érvényesül, mivel játékfilmben a rendezői forgatókönyv határozza meg előre. Operatőr szemében csak így érvényesül az alkotói önállóság, a mondanivaló. A film irodalmi vonatkozásai, pontosabban az irodalmi film nem is érdekes. De ritka az olyan film, amely az én szükségleteimet elégíti ki és nem az irodalom függvénye. — Nem gondolja, hogy most épp oly egyoldalúan elfogult, mint az író, aki az irodalom elsődlegességét hirdeti a filmben ? — A film dramaturgiai eszközei és megoldásai gyökeresen eltérnek az irodalométól. A műfajok közti be nem avatkozás meggyőződéses híve vagyok. Szerintem a „film, mint a művészetek szintézise“-tételt hatályon kívül kell helyezni s el is jön ennek az ideje, függetlenül attól, hogy a kritikusok, az írók s a regényfilmesítők akarják-e, vagy se ; függetlenül attól, hogy kétszáz év múlva készülnek-e még remekbeszabott filmváltozatok filmek helyett, vagy se, — a jövő világos és pontos perspektívája az önállósulás. — A dokumentumfilm s a dokumentumfilmesek alkalmasabbak, fogékonyabbak volnának ezek szerint az "irodalommentes" filmre azoknál, akik hagyományos cselekményépítéssel, szereplőkkel, dramaturgiával dolgoznak ? — Ezt nem állítottam. Másról van szó. Az öntörvényűen filmszerű film az alkotói gondolkodásmód fejlődését tételezi fel. Az irány a következő volna : attól az egysíkú gondolkodási rendszertől, amelyet az irodalom ruházott rá a filmre, a térben és időben dinamikusan mozgó, sokoldalúan összetett gondolkodásmódhoz, amelyben döntő a lélektan szerepe. A filmművészetben eddig uralkodó felfogás a közelkép és a sokatmondó részletek művészi kiemelésével eltorzította valamelyest a néző fogékonyságát, egyoldalúan láttatta vele a képi valóságot, megfosztotta az élményben való tudatos, öntudatlan, tudatalatti, szubjektív részvétel jogától. Ezzel rákényszerítve, hogy egyetlen dologra összpontosítsa a figyelmét. A filmjei ma már nem a riport-realizmus, nem a cinévérité tényszerű hitele az érdekes, hanem a gondolatok, vágyak, gyötrődések, emlékek, gátlások és törekvések, tehát az ember szellemi világa kifejezésének befelé forduló realizmusa. — Az a gyanúm, hogy amikor az irodalmat, mint olyant elmarasztalja, csak egy hagyományos irodalmi eljárásra s annak is a gyengébb termékeire, még gyengébb filmre írására gondol, amit azonban nem lehet az irodalom egészével azonosítani, hiszen a modern irodalom ábrázolási módszerei ugyanabban a belső realizmusban hoznak újat, amit a film a maga sajátos eljárásaival keres. A valóság felszínének szolgai másolása távolról sem az irodalom. Az érdekes inkább az volna, hogy amit a modern irodalom már nagy jártassággal, sőt, hagyománnyal csinál, az hogyan valósulhat meg a filmben? Nevezetesen, miként filmezi le a láthatatlant ? — Képzettársítás útján próbálom lefilmezni a fogalmakat, úgy, ahogy gondolatban jut az ember egy tárgy képétől az eszméhez. A képkapcsolás mikéntjén múlik az áttételesség sikere, mivel fogalmat lefilmezni nyilván nem tudok, csak egy tárgy, vagy több tárgy képének összefüggésével juthatok el a gondolattársítás során a fogalom érzékeltetéséhez. A konkrét tárgyi kép — a vágás, a montázs keretében elvonatkoztatva — fogalommá minősül át. — Példát kérek! A néző az néző, s a gyakorlati filmember se filozófus!! — Nem adhatok, mert akkor irodalmiaskodnom kell, méghozzá nem is a legminőségibb színvonalon. .. Ahhoz, hogy a képzettársításokat lefilmezve ugyanazt az érzést keltsem a nézőben, ami az ő tudatában nélkülem is létrejönne, vagy legalábbis az az érzése támadjon, hogy ezt ő is épp így gondolná végig — ahhoz a lefilmezett konkrét képnek valamelyest többértelműnek kell lennie —, pontosabban nem csak egyértelműnek. Ám őrizkednem kell mégis attól, hogy az egysíkúságtól óvakodva kibogozhatatlan rejtvényeket tegyek fel a nézőnek. Számolnom kell azzal is, hogy a gondolattársítási montázs igen rövid, villanásnyi idejű képekkel dolgozik, s ezért a legfontosabb tényező elsődlegességének érzetét kell keltenem a nézőben. Ehhez pedig olykor elegendő a felvételeken egy uralkodó szín, vagy bizonyos egymást követő formák hasonlósága, ami a gondolattársítás vezérfonala lehet aztán, hogy ne is kelljen hozzá kísérő magyarázó szöveg. Hiszen többnyire az agyban sem a már elvont, fogalmi jellegű szó a gondolattársítás eszköze, hanem a fogalom képi előzményének megjelenítése. — Úgy vélem nem érvelt elég meggyőzően az irodalmi ihletettség ellen, csupán a filmnyelv sajátszerűbb voltát, korszerűségét támasztotta alá Úgy gondolom, a két véglet közti egyensúlyt megtalálni távlati kérdés. — Mindez majd elválik a gyakorlatban. Halász Anna Beszélgetések a hetedik művészetről Sergiu Huzummal • a korszerű stílusról • az operatőr alkotó hozzájárulásáról ELŐRE Műteremlátogatás Erdős I. Pálnál A falakon egy mvészi út állomásai. Reprodukciók a Kapitalizmus árnyékában sorozatból, bányászok, láposkörnyéki parasztok portréi, az Avas ciklus darabjai, a Szépség — Fiatalság alakjai. Régi városok százados egyéniségéről valló úti rajzok — Velence, Firenze, Róma — egy-egy zenei motívum, a Concerto grosso rajzba örökítve, költők gondolatainak kivetítése érzékeny vonalakkal. Buchenwaldban látott szemek és látomások melyektől nem tud elszakadni a tekintet. Együtt látni a műveket más, nagyobb élmény, mint külön-külön emlékekből összerakni a mozaikot, végsősoron az alkotó portréját. Erdős sokarcú művész. Minden tárlatán mintha egy új egyéniség mutatkozott volna be. — Én azt szeretném grafikában kifejezni, amit a költő a versben — mondja. Ars poetica-jának ez a tömör megfogalmazása rávilágít arra, hogy mi a sokarcúságban az örökösen jelenlévő közös vonás : a líraiság. Nem véletlen, hogy számos költő kitűnő illusztrátora. Az idei országos grafikai tárlaton Lucian Blaga költeményeiből ihletődött öt munkája szerepelt. Rajzaival díszítették Eminescu Esthajnalcsillagát és Szemlér köteteit. Grafikájához nem is lehet másképp közeledni csak a költészet felől. — A vonal zengjen, mint a gordonka, mint a hegedű húrja. — így jellemzi törekvéseit. Ez a zengő vonal akár a versben a dallamosság, a ritmus — a műfaj lényegéhez tartozik, a forma, mely nem önmagáért van, hanem a tartalmat csendíti fel. Líraisága átüt minden korszakán, s ahogy művészete egyre mélyül, érik, úgy válik egyre inkább uralkodó hangütéssé. Sorsok és emberek — ez volt egyik sorozatának a címe — az emberiség sorsa lehetne a gyűjtőcíme annak amit az utóbbi években alkotott. Műveiben átélte a bányászsors súlyosságát, az avasi paraszti élet szépségét de műveiben visszhangzanak a nagy korok — az antik görög világ, a reneszánsz — harmóniái is. Lírája egyre gondolatibb, a kép — számára — jelkép is. A mindenütt jelenlévő szépség Erdős műveiben a legösszetettebb szimbólum, megértése elmélyültséget kíván és az alkotásban való részvétel örömével ajándékoz meg. Hosszan időztem egy rajza előtt. A címe A végzet San Giorgio szigete fölött. A tengerből kiemelkedő város kupolái ragyognak az örvénylő ég alatt, mozdulatlanul a mozgás közepette. A tornyok fölött már ott komorlik a lesújtani készülő, szárnyaslábú végzet. Emberi sorsok tragikus pillanata ez. Ábrázolásából mégis valami átütő erejű szépség árad. San Giorgio szigete itt nem egy város, pusztulásra ítélt lakóival, hanem : — az emberi alkotás, mint jelkép az emberi halhatatlanság hordozója, a szépség itt azonos az emberi munkával, a teremtéssel, ennek az elpusztíthatatlanságát sugallja a rajz és innen mély optimizmusa. Női alakjai is mindig jelképesek. — őszi tárlatomon sorozatot szeretnék bemutatni : női figurákon, egy-egy arcon, társadalmi problémákat, korunk kérdéseit akarom megfogalmazni. A műterem falához támaszt egy képet a már elkészült új sorozatból : Atomvilág — a címe: Női alak, melyben mintha az élet teljessége, szépsége sűrűsödne. A klasszikus vonású arc tekintete mintha mindnyájunk gondolataiba akarna behatolni — kifürkészhetetlen tekintet. Mindehhez csontvázkéz, mely virágot tart. Erdős legújabb munkái az egyetemes emberi kérdések felé vett fordulatról árulkodnak. „Meditációk a jó és a rossz fölött", — ahogy ő mondja. Valahol a gondolkodás mögöttes területén, az emberi lélek mélyén végbemenő mozgások, a tépelődés és küzdelem, az ellentmondás és a megnyugvás — foglalkoztatja, a belső történések. — A modernség — mondja — nem forma probléma hanem a kor kérdéseihez való hozzáállásé. Szembe kell néznünk a kérdésekkel, melyekkel az élet az egész emberiséget szembenézni kényszeríti. A választ az emberiség, tőlünk, szocialista művészektől várja. Igen, ez a művészet, — Erdős érett, elmélyült grafikája — válasz. Az ember erejébe vetett hit költői megfogalmazása. Bányai Judit 1966. június 2., csütörtök Divat nálunk manapság színházi műsorfüzetek szövegéből reflektálni egyegy bemutatóra. El is olvastam egy műsorfüzetet, de erről meg hazai drámairodalmunk „krónikus gyermekbetegsége", jutott eszembe. A kolozsvári Állami Magyar Színház egyik műsorfüzetének a hátlapján ez olvasható: „Számtalan darab érkezik be színházunkhoz, melyekkel részletesen foglalkozunk, szerzőikkel személyesen, vagy levélben megtanácskozzuk a javítási lehetőségeket, így próbálván segíteni jó darabok születését. De egyre inkább érezzük, hogy ez a szervezési forma nem elég. Keresésében, kutatásában vagyunk az új, hatékonyabb módszereknek. Ilyennek üdvözöljük az írószövetség bukaresti fiókjának kezdeményezését: havonta egyszer vitaülést szervez, ahol megvitatnak egy-egy darabot. Színházunk szeretné városunkban is kezdeményezni ezt. Újjászervezni a színház és írók közötti kapcsolatok formáit, a személyes kapcsolatok formájában vagy drámaírói kollokviumok rendezésével". Eddig tart Thália dadogó és pontatlan üzenete. De most tekintsünk el a fogalmazástól. Ámde önkéntelenül adódik a kérdés: miért nem mutatott be — és amint a színházak játékrendjét ismerjük nem is mutat be — hat magyar színházunk egyetlen színdarabot sem az idén hazai magyar szerzőtől? Nem írnak az írók? Dehogynem. Legutóbb három színháznál is meggyőződtem, hogy az irodalmi titkárok fiókjaiban több hazai színdarab hever. Nem alkalmasak eljátszásra a darabok ? Vannak, akik nyugodt lelkiismerettel állítják, hogy nem alkalmasak. Lehet. Csakhogy hónapokkal ezelőtt heteken át tartó széleskörű vitát kezdeményezett az Előre a hazai drámairodalom és színház viszonyáról. Pergett a vita, és mi a reagálást, a vita folytatását, tematikai kiszélesítését vártuk irodalmi lapjainktól. A drámaírásunk gyöngéit feltáró cikkek megjelenését, színházak és szerkesztőségek öszszefogását, az Irodalmi Kiadó támogatását. És mi történt ? Az Utunk szerkesztősége kérdéseket küldött szét a színházakhoz és kimutatást kért a beküldött darabokról, de az eredmény közlésére nem került sor. Az Igaz Szó, mintha nem is hallott volna az Előrében lefolyt vitáról, egyetlen sorral sem reflektált, és ugyanennek a folyóiratnak ebben az évben még nem volt színházi rovata. A napokban egy cikket olvastam Hajdú Győzőtől, az Előre hasábjain (1966 május 5). Kettős adósság törlesztését sürgeti, azt várja a romániai magyar színikritikától, színésztől, rendezőtől hogy : „Egyrészt : színésztársak, partnerek, cimborák — emlékezzenek: írják ki magukból azt, amit csak ők tudnak, csak ők mondhatnak el róluk. Másrészt: a kritika ne idegenkedjék a mélyebb összefüggéseket feltáró színészportréktól, egyegy egyéni teljesítmény, rendezői remeklés megörökítésétől". Az észrevétel helyes. Szépséghibája azonban az, hogy a szerző is, az Igaz Szó is, mindezek elöl a háttérbe, a kulisszák mögé vonul. Mert való igaz: „Korszerű színházkultúra nincsen eleven, lüktető szellemi élet nélkül, izgalmas szakirodalom, alkotó eszmecserék, pezsgő viták nélkül". De csak akkor, ha a viták pergőtüze elől sem színészek, a színházak, sem az irodalmi folyóiratok nem rejtőznek el. Csáky Zoltán ERDŐS I. PÁL Kompozíció