Előre, 1978. október (32. évfolyam, 9601-9626. szám)
1978-10-29 / 9625. szám
4. EGY ESTE SÜTŐ ANDRÁSSAL ÉS TUDOR BALTESSEL > Nekünk, marosvásárhelyieknek ez az ősz a boldog találkozás örömét jelenti egy író, pályatársunk és barátunk, Sütő András művével, barátunk, pályatársunk, a fiatal marosvásárhelyi költő és prózaíró, Tudor Baltes tolmácsolásában. Nem szándékszom színházi krónikát írni. Azokra tartozik ez, akik a művészi aktus felgördülő függönye előtt estéről estére megismétlődően találkoznak a mai román kultúra dinamikus jelenségével. Mint néző akarok szólni, és hogy elfogultságomat senki ne vonja kétségbe, olyan nézőként, aki egy rendkívüli siker örömét hordozza lelkében, egy olyan programét, melyet mindannyian követünk nyughatatlanságunk és virrasztásunk óráiban, amikor lázasan keressük saját hangunkat ebben a nagy komplexitásban, amely az idő megnyerését jelenti korunk embere számára. Azt ajánlom tehát, üljünk be az új színház pompás termébe, egyelőre 1978 őszének akármelyik, megszokott napján, ahol a telt házban néhány pillanat múlva megkezdődik némely igazságkeresők drámai utazása és némelyeké, kik megőrzői az igazságnak, utazásuk egy másik évszázadba, amire mindazonáltal oly nagy szüksége van minden jóhiszemű embernek. A szerző majdnem tíz esztendeje közel áll hozzám, azóta, hogy 1969—1970 októberében lázas délutánokon kerestemkutattam az Új Élet szerkesztőségében a leghívebb kifejezését egy olyan szövegnek, mely ma már szinte klasszikusnak mondható, pedig egy évtized látszólag semmit sem jelent, de lényegében a mindent jelentheti egy ember életébe. Sütővel akkor románul alkottuk meg könyvét, az Anyám könnyű álmot ígért, mely rég nem kapható már a könyvesboltokban; a kritika nagyszerűen fogadta és kommentálta, Maria Banuț és Veronica Porumbacu méltatása, Titus Popovici előszava irodalomtörténeti dokumentummá vált mellette. Akkoriban még nem esett szó Sütő Andrásról, a drámaíróról, de mégis, hiszen Gedeonját jóval azelőtt szinre vitték Marosvásárhelyen. És mégis minden oly közeli volt, mert egész művében magától értetődő a folyamatosság, tekervényes útján a művészi kiforrottságnak és egyszerűségnek, amely oly nagy erővel jutott kifejezésre később az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, a Csillag a máglyán-ban, a Káin és Ábelben, s a legutóbb bemutatott darabban, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért-ben. Íme, nézői vagyunk egy színházteremben az Egy lócsiszár virágvasárnapja román nyelvű bemutatójának, a szerzővel együtt éljük át, aki eljött, hogy velünk legyen, elhozta annak a művészetnek a tisztelete, melyet mindannyian óhajtunk függetlenül anyanyelvünktől és hagyományainktól, hiszen ezek végső soron a mieink lesznek, mindannyiunkéi, látni akarjuk ezúttal Mihai Gingulescu, Ion Fiscuteanu, Adrian Nazarache és mások, sokak utazását Dan Alexandrescu rendezői felfogásában, látni akarjuk, hogy mi történik az emberrel, aki szakadatlanul lázasan keresi a jogot s a szabadságot, a lehetőséget, hogy önmaga lehessen a társadalmi szabadságot és igazságot megelőző sötét századokban is. Sütő színháza maga az izzás, eszmék harca, amelyek kiindulópontja a korunkbeli letisztultság. Kiállás az emberért, szembehelyezkedés az igazságtalansággal, az ostoba auktoritással, a szűklátókörűséggel, a törvényszegéssel, s egy másik író szavait idézi emlékezetünkbe, ki szerint az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. A függöny felgördül, a szöveg szép román nyelven jut a közönséghez, Tudor Baltea fiatal író igen sikerült fordításában, és íme, újra igazságról és szeretetről van szó, elbukásról és gőgről, és tenyerünk voltaképpen az igazi művészettel való találkozás örömén tapsol, olyan, művészettel, amely bárhol, országunkban vagy az emberiség bolygójának bármely sarkában születne, azt a kincset jelentené, amelyből bizonytalanságunk óráiban élünk, s a tökéletes összhang pillanataiban is. Íme, a darab szerzője a színészek körében, az új színház színpadán, és íme, jómagam, e sorok szerzője is kortársaim társaságában, örülvén az erkölcsi szépségnek, az igazságnak és szabadságnak, azonos voltunknak, testvériségünknek, mindazokénak, kik átéljük a történelem e pillanatait, melyek mint annyiszor, most is együtt találnak bennünket, midőn önmagunkat formáljuk, s megpróbáljuk örökül hagyni kortársaink lelkének egy darabkáját. Nem egyszer vált világossá számunkra, hogy mi, marosvásárhelyiek értékeink tiszteletével tulajdonképpen atyáink hagyományát kovácsoljuk össze, egészséges, haladó hagyományát, amely egyedül képes megóvni bármely kor emberét a múló szégyenletességtől. A színháztól távozván gondolataim könyveinken járnak, amelyek az utóbbi évtizedben megjelentek, s amelyeket lefordítottunk egymás nyelvére, és mint néző, pályatársamra, Sütő Andrásra gondolok, pályatársamra, Tudor Balterre, s tiszta szívből mondok nekik köszönetet. De elég-e vajon ez az öröm egy éjszakára, amikor az ember magára marad kételyeivel, eszményeivel? Elég, amikor kortársai lelkében béke van és jó megértés! A marosvásárhelyi színház és két írónk szép éjszakával ajándékozott meg. Romulus Cuga BUKARESTI SZÍNHÁZI ESTÉK A * A miDECEK SHAKESPEARE HÁZAMBÓL Nem egyszer leírtuk már, nemzetközi szaktekintélyeket is idézve, hogy Bukarest az utóbbi évtizedekben az egyetemes színházi élet egyik jelentős csomópontjává vált. Egyrészt kivételes rendezői és színészi erőinek jóvoltából számos visszhangos, úttörő előadás született itt, másrészt — és az előbbi jelenségtől nem függetlenül — gyakran és szívesen keresik fel nemzetközi hírnevű külföldi együttesek kiemelkedő teljesítményeikkel. Annak a távlatos művelődési politikának a jegyében, amely az értékek kölcsönös és ajlandó cseréjét szellemi termékenységén túl a népek közötti barátság, megértés és együttműködés hatékony és nélkülözhetetlen előmozdítójának vallja, a szocialista Románia fővárosa rendszeresen otthont biztosít a világ legkülönbözőbb részeiből emező művészek bemutatkozásához, miközben maga is elküldi sajátos eszközeikkel ékesen szóló követeit a világ közeli és távoli országaiba. Ez a nyitottság, amelynek jelentősége — ismételjük — túlmutat a művészet szféráján, vorrzó sokféleséget és változatosságot biztosít Bukarest színházi életének is. Csak az utóbbi hetek eseményeire és a színházművészet kerületére szorítkozva, elmondhatjuk, hogy néhány nappal ezelőtt a Német Demokratikus Köztársaság egyik reprezentatív társulatának tolmácsolásában egy Brecht-előadást és a Brecht-tanítvány Peter Hacks érdekes darabját láthattuk, miközben a Komédia Színház ugyanazzal a Brecht-darabbal és Caragiale egyik remekével a Szovjetunióban vendégszerepelt, örvendetes sikerrel. Ezekben a napokban pedig három estén át a manchesteri Royal Exchange Theatre művészei játszották Shakespeare Téli regéjét a Nemzeti Színház kistermének színpadán. Manchester a köztudatban ipari-kereskedelmi központként nevezetes. Ezért tűnhetik meglepőnek, hogy ebben az egymilliós lakosságú angol vidéki városban huszonnégy színháztársulat működik, igaz, hogy többségük amatőr vagy félamatőr jellegű. A nálunk vendégszereplő együttes a hivatásosak közé tartozik, előzetes kísérletek után 1968-ban alakult és nemrég kapott állandó otthont. Némi benső elégtétellel jegyzem meg, hogy az egykori gyapjúbörze épületét alakították át számára, s az eredmény Anglia egyik legkorszerűbb színházépülete lett. Ebben játszik tehát ez a rokonszenves társulat, az alkuszok zsivaját a művészet hangjaival helyettesítve, miután jónéhány nagysikerű előadással — s többek között a filmekből nálunk is jól ismert Tom Courtenay, Vanesse Redgrave, Mia Farrow és Paul Scofield közreműködésével — megalapozta művészi rangját. Műsorrendje kiegyensúlyozott, játékstílusa szintén az angol realista színjátszás hagyományait követi. Jelenlegi vendégjátékát egyébként a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács a The British Council-lal együttműködve szervezte meg, ami egymagában is a társulat reprezentatív szerepének az elismerését jelzi. A Téli rege előadása a darabértelmezést, a rendezői felfogást és a játékstílust tekintve egyaránt meglepő — éppen azért, mert semmi meglepő vagy meghökkentő nincsen benne. Az elmúlt évtizedben látott kiemelkedő angliai Shakespeare-előadásokat — Peter Brook egykori társulatának Lear királyát és Szentivánéji álmát — a rendezői törekvések, értelmezések és a játékstílus merész újszerűsége jellemezte. Shakespeare azért is a világ legnagyobb drámaköltője, mert művei a legváltozatosabb színpadi értelmezésekre kínálnak alkalmat. Mostanában mintha újra a szöveghűségre építő, a korszerű realista stílus felé billenne a mérleg — néhány filmszalagon látott előadás és a manchesteri társulat vendégjátéka is erre látszik vallani. Brook előadásainak eredetiségét, hatékonyságát, művészi érvényét és színháztörténeti jelentőségét egy pillanatra sem szeretném megkérdőjelezni, de az is kétségtelen, hogy a most látott mértéktartó, a jó értelemben vett teatralitást nemes egyszerűséggel ötvöző játékmódnak is megvan a maga varázsa. A színjátszás mindig megújuló törvényei egyébként sem azonosak az öltözködési divatéival. A Téli rége Shakespeare fájdalmasan rövid utolsó alkotói korszakában, a Vihar szomszédságában, az úgynevezett regényes színművek társaságában született, valószínűleg 1608—1610 között. Sokat vitatott alkotás, — egyébként melyik Shakespeare-mű nem az? — mindenekelőtt anyagának rétegzettsége miatt. Tragikum és komikum, költészet és filozófia keveredik a mese szálaival s végül is mindent felold a mesei igazságszolgáltatás — anélkül, hogy a humanista derű és bizakodás feledtethetné a hősök megpróbáltatásait vagy éppen ezek kiváltó okait, a zsarnok beteges gyanakvását, azt, amire előző korszakában Shakespeare tragédiáinak egész sorát építette, minden korokhoz szólóan. A vendégtársulat, élén Braham Murray rendezővel, a Téli regét mesének fogja fel és meseként játssza — természetesen Shakespeare-meseként. Azaz: a mesés bonyodalmak és fordulatok látványos megelevenítése közben felvillantva az emberi szenvedélyek, indulatok, szenvedések sokszínűségét, örvényeit. S nem utolsó sorban: az emberi természet és élet változatos gazdagságát. Az előadás pontosan követi a szöveg erővonalait, áttetsző és tisztarajzú. A díszletek és a jelmezek (Peter Bennion) kitűnően illeszkednek ehhez a felfogáshoz. Néhány, könnyedén változtatható, leleményesen egyszerű elemmel megteremtik az előadás sugallatos kereteit: a kosztümök tónusai sötétek, amikor tragikusak a cselekmény fordulatai és gyönyörködtetően színesek, élénkek, amikor az életörömöt, a derűt, a dolgok jórafordulását érzékeltetik. Különösképpen az előadás második része — a Téli rege IV. és V. felvonása — rendkívül mozgalmas, eleven, a legjobb értelemben teátrális, persze, a mű is itt kínálja a legkedvezőbb ilyenszerű lehetőségeket. A bukolikus pásztorünnep és a szoborjelenet mindig is csúcspontjai voltak a Téli rege előadásainak. A színészeket illetően mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy mindnyájan urai mesterségüknek, kifejező eszközeiknek. Üröm ilyen, a szó legjobb értelmében hivatásos, kitűnő mozgás- és beszédtechnikájú együttest látni a színpadon. Az egyes szerepek értelmezései természetesen alárendelődnek a már jellemzett rendezői felfogásnak : nagyon világosak, tiszták, egyszerűek. Ezen belül is megcsodáltuk Helen Ryan (Hermione) tartását, színészi önfegyelmét. Dilys Hamlett (Paulina) sokszínű közvetlenségét, Jacqueline Tong (Perdita) sugárzó derűjét és fiatalos báját. Jeffry Wickham (Camillo) emelkedett szövegmondását. Richard Durden (Florizel) romantikus lendületét. Harry Landis (Antolycus) játékkedvét, Harold Goodwin és Jan Hastings (öreg pásztor, illetve Bangó) csetlés-botlásának mackós esetlenségét. Leontes alakítója, James Maxwel, az együttes vezéregyénisége, kétségén kívül kitűnő színész. Szerepfelfogása is érdekes, eredeti: az ő Leontese kisszerű, nevezetesen szánalmas, korlátolt, indulatai között siralmasan vergődő ember. Talán mélyebb lehetett volna alakítása, ha arra is gondol, hogy Leontes mindenütt összeesküvést szimatoló, gyanakvó, ostoba, de ugyanakkor veszélyes zsarnok is. Shakespeare Téli regéje mese — de Leontes jónéhány szövege egyáltalán nem mesebeli. Ennek a shakespeare-i mondandónak az érzékeltetésével csak nyert volna összetettségében ez az így is rokonszenves, szép, vonzó előadás. Gálfalvi Zsolt Zsemle Zoltán az egyik hajnalban lidércnyomásra ébredt. Előzőleg azt álmodta, hogy óriás lódarazsak üldözik és miután fölriadt, tovább hallotta a zümmögésüket. Először gyanakodva fülelt, majd fölkelt és az ablakhoz botorkált, ahonnan a különös zaj áradt, betöltve az egész szobát. Kikémlelt a kihalt utcára és hamarosan megállapította, hogy az ablak előtti higanygőz-lámpa zümmög állhatatosan. Egy darabig figyelte, majd bosszúsan visszafeküdt, de többé nem tudott a zajtól elaludni. Egész nap fáradt volt, délután leheveredett és el is aludt, de miután fölgyújtották a lámpákat, ismét fölébredt a zümmögésre. A lámpa kitartóan zúgott és időnként úgy sírt, mint egy balesetet szenvedett dongó, csak ezerszeres hangerővel. Zsemle forgolódott, káromkodott, sehogysem tudott elaludni. - Tenni kell valamit — állapította meg pirkadatkor, majd asztalhoz ült és udvarias hangú kérvényt írt a Villamos Művekhez. Ebben kifejtette, hogy az ablaka előtt álló lámpa meghibásodott és tisztelettel kéri a megjavítását. Reggel hét órakor jelentkezett a kérelmével a Villamos Műveknél, ahol egy ősz, szemüveges tisztviselő fogadta. Miután belenézett Zsemle írásába, megcsóválta a fejét. — Az ügy valóban kellemetlen. De nem hozzánk tartozik, hanem az Icsecsecséhez. Ott tessék eljárni. Erre Zsemle továbbindult a kérvényével az Icsecsecséhez, ahol bizalmatlanul fogadták. — Hagyja a kérvényt az iktatóban és kivizsgáljuk, hogy hibás-e a lámpa, vagy sem. Ezt egy lilahajú, toronyfrisurás nő mondotta, aki szemmel láthatólag azt sem hitte el, hogy Zsemle a megadott utcában lakik. Három nap múlva estefelé egy biciklis szerelő állított be Zsemléhez és az utcai lámpa felől érdeklődött. Zsemle összetörten fölállt és a vendégét az utcára kalauzolta, ahol a lámpa koncertezett, a szerelő nézte a lámpát, majd türelmetlenül rászólt Zsemlére. — Ez magának meghibásodott ? De hiszen pont úgy világít, mint a többi ! — De nem lehet aludni tőle, annyira zúg , a szerelő erre határozott hangon megmagyarázta, hogy a zúgás nem jelent hibát. Egy lámpa akkor minősül rossznak, javítást igénylőnek, ha nem világít. Más hibával nem tud és nem is akar foglalkozni az öcsecsecse. — De nem lehet tőle aludni — panaszkodott Zsemle, abban a hiszemben, hogy a szerelő meghatódik. Ő azonban hajthatatlan maradt. — Nagyon sajnálom — mondta lenézően —, engem nem azért küldtek ide, hogy tereferéljek. A lámpa a mi szempontunkból jó, ugyanis világít. Akkor szóljon, amikor nem gyullad ki, csak zúg. Azzal fölült a biciklijére és biztató szó nélkül távozott. Zsemle kétségbeesetten hallgatta a lámpa zúgását és jajgatását. Rá kellett jönnie, hogy amióta a kérvényt beadta, még egy szólam bekapcsolódott a hangzavarba. Nem adta föl a küzdelmet, újabb kérvényt fogalmazott, amelyben kifejtette, hogy a lámpa igenis jó, joggal nyeri el mindenki tetszését, de nem ártana a hangját kissé mérsékelni. Erre a kérvényre is kiszállt egy technikus, mégpedig kora délután, s — Megvizsgáltam a lámpát, de semmiféle zajt nem tapasztaltam — közölte Zsemlével. Zsemle magyarázkodott. — Csak akkor zajong, ha meggyújtják... Mire a technikus megcsóválta a fejét. — És kíváncsi vagyok, maga milyen zajt csapna, ha meggyújtanák ? ! De ilyen az ember, örökké elégedetlenkedik. .. Aztán még hozzátette, békítőleg. — Egyesek nem látják a lámpa zajától a fényét. Maguknak még fejlődniük kell! Ettől kezdve Zsemle naponta beadott egy újabb kérvényt, amelyben elismerését fejezte ki az intézménynek az elért újabb eredményei felett, és mindezt megtetézte azzal a reménnyel, hogy egyszer sikerül megvalósítani a zajtalan világítást is. — Még mindig hallja a villanyfényt ? — kopogtatott be újra egy szerelő. — Amióta a kérvényeket írom, azóta úgyszólván se nem látok, se nem hallok — jelentette ki Zsemle. — Csak olyankor riadok föl, amikor az utcai lámpa már vijjog és kukorékol is. — Az ember nemcsak képes a zajt előidézni, de hamar meg is szokja. Majd meglátja, fog még magának hiányozni a lámpa kukorékolása ! Ettől függetlenül Zsemle híven teljesítette feladatát, háromnaponként beadott egy kérvényt, amelyben lelkesen dicsérte a szerelők szorgalmát és csak homályosan utalt egyéni bánatára. Egy idő múlva már jóízűen aludt, vagy a kérvényekkel végzett séták hatására, vagy mert a teste-lelke megbarátkozott a villanylámpából föltörő vonyítással. És ekkor adta be utolsó, fatális kérvényét az intézményhez. „Lelkesen szemlélem az önök ragyogó munkastílusát és külön köszönöm, hogy az ablakom előtt álló villanylámpa nemcsak világít, de hangversenyt is tart“ — írta a beadványban. És ez volt az a pont, ahol az Icsecsecse megelégelte a dolgot. Hamarosan egy szerelő autó állt meg a betonoszlop mellett és a világítótestet kicserélték. — Kellett ez magának — kiáltott be az ablakon a szerelő. És csakugyan, Zsemle attól kezdve nem tudott a szokatlan csendben aludni. Csak bágyadt szemmel bámulta az elnémult lámpa hideg fényét. Bajor Andor HIDEG FÉNY (Szakács V. Sándor felvétele) Bányatarany TŰNŐDÉS A BIZALOMRÓL „Éjjel, ha tengeren — Két gálya egymás mellett elmegyen .. Szegény öreg Endrődi Sándor, ki tudja, mikor idézték utoljára. S hamarosan végképp feledésbe merül (sajnos, joggal), amikor elmegy az az utolsó nemzedék is, mely még olyan iskolába járt, ahol Endrődit tanították, vagy amelynek nagy könyvínségek idején kezéhez került, s rövid időre belefeledkezhetett Petőfit mímelő hangvételébe. Mikor még a költő nem került be a lexikonba, s ott nem állapították meg róla, hogy „sokat ígérő fiatalkori lázadás után konzervatív környezete szárnyait szegte“. No de hát ez van, ahogy mondani szokták. S bennem most mégis felködlött valahonnan a gyerekkorból imént idézett verse, a „Hajók találkozása“. Nem kis munkámba került, amíg előbányásztam valahonnan. S most már folytathatom is a fenti két sort: „Árboclámpájuk rögtön felrepül — Köszöntik egymást ismeretlenül — Ott künn a tengeren.“ A második szakaszban pedig azon borong, hogy a hajókkal ellentétben, mi emberek „sötéten, hallgatag“ megyünk el egymás mellett. Megvan tehát a morál, kissé régies morál, s nem is túlontúl újszerűen kifejezve, bennem mégis ez próbált meg az emlékezetből kikopott jambusokba visszafeszülni. S nyilván nem a jambusok okából. Hanem mert éppen azon tűnődtem, hogyan is állunk manapság a kölcsönös bizalom dolgában. Családban, munkahelyen, kisebb-nagyobb közösségben talán jól. (Ahol jól.) Hát az ismeretlenek között? Mint ott künn a tengeren, ahol a hajók fényjellel köszöntik egymást? (Mert ilyen a gyerekkori élmény, még a selejtesebbje is. Előre tolakszik a mába, s keresi a megfeleléseket.) Voltaképp nem is abból indultam ki, hogy mik az állapotok, hogy mi a pontosan körvonalazható helyzet, hanem abból, hogy mik a társadalom illetékes és — sajnos — jogos intelmei ezen a téren. Hogy amiképp a gondos mama igen helyesen inti a kis csitrit az idegen cukorkás bácsitól, úgy intenek mindnyájunkat attól, hogy túlzott bizalmat előlegezzünk ismeretleneknek. Akinek van rá ideje, egy ölre való csokrot összeszedhet a riasztó példákból. Hogy X kisvárosban Y felelőtlen hamarisággal fogadta bizalmába Z-t, s hogy ennek a vége kiadós ivászat lett és Y kifosztása. Vagy hogy — a minap írta meg egy központi lap — egy nő behízelgi magát egy gyulafehérvári lakásba, aztán rábeszéli a tulajdonost, hogy ezt a lakást adja el, s vásároljon egy másikat Temesváron. Mondanunk sem kell, hogy a nő meglép a pénzzel. Eléggé kirívó esetek ezek s az ehhez hasonlók. S talán nincsenek is közöttünk olyan sokan, akik egy-két szép szóra vadonat ismeretlenekkel dáridóznak, vagy rögvest rájuk bízzák a lakásuk ellenértékét. Mégis elég sűrűn hangzik el a tanács — s az esetek nyilvános szellőztetése is ezt a célt szolgálja —, hogy óvakodjunk, óvakodjunk, óvakodjunk. Ismételgetik a nevelők, terítékre kerül üléseken, vissza-visszatér rá a sajtó, s intő példákat tesz közzé a milícia. Hogy mennyi haszonnal, az itt most nem fontos. Fontos viszont az, hogy humanitást hirdető társadalmunkban mi az eszményi célkitűzés. Mégiscsak az, hogy ha módjával is, ha okosan is, ha megfontoltan is, ha körültekintően is, de a kezdeti bizalmat megadjuk az ismeretlennek. Hiszen életünk nagyobbik felének körülményei közöttmi magunk is ismeretlenek vagyunk, s milyen fájdalmasan érintene, ha léptennyomon, ha úton-útfélen kóklert, szélhámost szimatolnának bennünk embertársaink. Ebből adódik mindjárt az első következtetés: a törvény sohasem sújthatja elég szigorúan a bizalommal való visszaélést. A lopás mellé szegődött erkölcsi lopást, a bizalom frissen zöldellő ágyúsának durva, bakancsos feldúlását. És a második? Hát ez az, ha én tudnám, hogy mi legyen a második következtetés! Az intelmekkel szembeszállni nem merek, nem tekintélytiszteletből, hanem azért nem, mert sajnos igazuk van. Hangsúlyoztam, hogy a dilemmán csak az egyetemes nevelés csökkenthet roppant erőfeszítéssel egy-egy keveset? Vagy ábrándozzam el gyerekkorom lámpagyújtó hajóinak regényes szimbólumán, s tűnődjem fölötte, hogy egyszer majd mi is ... vagy hogy is van ez ? Majtényi Erik ELŐRE — 1978. október 29. EMBERMODELL (Folytatás a 3. oldalról) tápláltak tehát téves reményeket a tekintetben, hogy a szocialista, kommunista ember vegytiszta képletként lépne a színre. Ellenkezőleg, megjósolták, hogy mentalitását és magatartását az új és a régi harca fogja még sokáig jellemezni. Persze, sem ezek a történelmileg igazolt prognózisok, sem az a — tehetetlen tudomásul vétel veszélyét magában rejtő — megállapítás, miszerint eszmény és valóság között szükségszerű az ellentét, nem ment fel bennünket a kortárs tudatával és szemével végzett kritikai elemzés kötelessége alól. Ennek során mindenekelőtt a szocializmus útjára lépett országok gazdasági-civilizatórikus fejlettségének adott szintjét kell figyelembe vennünk, s nyilván nem téveszthetjük szem elől a barbarizmusnak a fasizmust és a második világháborút kísérő megnyilvánulásait, illetve szélesebb körben tapasztalható utóhatásait sem. Élete végén Lenin nagy aggodalommal észlelte a bürokratizmus elburjánzását, számolt a NÉP erkölcsi szempontból nem kívánatos következményeivel, de a nemzetközi munkásmozgalom például csak az utóbbi két évtizedben vethetett számot — többek között — a törvénysértések okozta súlyos morális károsodásokkal. Nem kerülheti meg az elemzés a gazdasági érdekeltség és az erkölcsi ösztönzők egyeztetésének nehézségeit vagy az árutermelés tényét. Bebizonyosodott továbbá, hogy sem az elméleti értelmezés, sem a gyakorlat szempontjából nem kielégítő ha csak a múltra, illetve a kapitalista környezetre történik utalás. Ezért célravezető, ha az új ember kibontakozását elősegítő vagy fékező mozzanatok vizsgálatánál a pártdokumentumok ama tételéből indulunk ki, hogy a fejlődés a valóságban jelentkező ellentmondások feltárását és megoldását feltételezi. Már ezek a meggondolások érzékeltethetik, hogy amilyen helyes, amilyen nélkülözhetetlen minden valóban új, minden ténylegesen előremutató kezdeményezés és erény felkarolása, olyan téves, ha — gyakran a történelmi perspektíva lerövidítésével — elértnek tekinthetjük azt, ami csak törekvéseinket mozgató modellként, eszményként létezik. Ha teljesen megoldottnak vesszük azt a feladatot, amely teljesítettnek egyelőre csak részleteiben minősíthető. Nyilvánvaló továbbá, hogy nem szabad egyenlőségi jelet tenni erkölcsi eszményünk és a „tökéletes“ ember közé. A marxista humanizmus nem kergethet délibábokat; egy minden tekintetben gáncstalan ember legfeljebb idillikus regényekben fordulhat elő. A sokoldalú ember ideáljának hívei egy pillanatra sem hunyhatnak szemet a conditio humana-ból fakadó gyengeségek, visszásságok és belső meghasonlások fölött. Ezért is kell a biztató megvalósulás hitelét rontó felületes hírveréstől tartózkodniuk. Kövessenek el viszont mindent, hogy a reményre jogosult eredmények kisugárzását felfokozzák, a teljes ember eszményéhez közeledő praxis követelményeként a felelősségteljes valósághűséget kell érvényesítenünk. Ennek jegyében arról sem mondhatunk le, hogy ezt az ideált az új idők új igényeivel hozzuk összhangba. E feladat érdekében kívánjuk tudatosítani, hogy az időszerűség követelményei szerint az erkölcsi érték — új embermodell — méltóság kapcsolata csak a mai eszmei konfrontáció összefüggései között tanulmányozható. Szembesítésre vár tehát a szocialista embernek a marxi antropológiában gyökerező felfogása a többi irányzattal. A szembesítés vitát, párbeszédet, önellenőrzést, önkiigazítást, bírálati szintézist, adott esetben pedig elhatárolást és visszautasítást jelent. Akik az „új Ádám“ színeiben lépnek porondra, óhatatlanul valaminő bizalmat táplálnak mind az ember, mind a civilizáció holnapjait illetően. Ez a bizalom tökéletesen összeegyeztethető a mindkettőre leselkedő veszélyekre való éber figyelmezéssel vagy féltő aggodalommal, de nem rokonítható a kiúttalansággal, az elkerülhetetlen hanyatlást, sőt pusztulást jövendölő nézetekkel. Nem társítható az ember feltartóztathatatlan lealjasodását hirdető elméletekkel. Ismerjük el. Auschwitz és Hirosima után (hogy csak a nép- és emberirtás arányaiban legriasztóbb megnyilvánulását ragadjuk ki) igazán nincs hiány a homo humánus jövőjével szemben kételyt tápláló tényekben és indokokban. Nem utasítható el fölényesen azoknak az érvelése, akik többékevésbé borúlátó jövőképeikben a Holdat meghódító ember szinte korlátlan műszaki hatalma és — mondjuk — az észak-írországi konfliktus megoldatlanságában észlelhető tehetetlenség között mutatkozó szakadékra hivatkoznak (Arthur Koestler). Nem intézhető el türelmetlen kézlegyintéssel az a kételyt tolmácsoló összehasonlítás sem, amelynek szerzői általában a technikai és erkölcsi fejlődés tagadhatatlan egyenlőtlenségét állapítják meg (Karl Jaspers, Arnold Toynbee). A tények tisztelete, a meggondolkoztató jelenségek tudomásulvétele nem hozható viszont közös nevezőre az embert valamilyen vérengző, szkizofrénikus majommal azonosító tétellel. Az új ember kialakítására irányuló erőfeszítésről nem mondhatunk le. Éppoly szükség van rá, mint a józan, cselekvő reményre és arra a méltóságtudatra, amelyben az embertelenség támadásai (vagy talán kísértései) ellen támaszra találhatunk. És még valami. Az erkölcsi-emberi eszmény nélkülözhetetlenségét sajátos bíráló funkciója is biztosítja. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az a filozófia- és etikatörténeti következtetés, hogy a tökéletes emberről a múltból ismert összes elképzelések mélyén mindig bizonyos kritika rejlett a fennálló állapotokkal s az adott, uralkodó embertípussal szemben. A millenarista vágyakozások és különféle utópista álmok eszményített lényei a változásra, a régi rend megszüntetésére s egy új, méltányosabb társadalmi berendezkedés megteremtésére irányuló akaratot juttatták kifejezésre. A jövőbe vetített emberkép ily módon a holnapok ideális közösségéről megrajzolt terveket egészítette ki. Utópia és egy új ember mintaképe kölcsönösen feltételezte egymást. Mindkettő a világi transzcendencia törekvését közvetítette. Ilyképpen szerepük és hasznosságuk sem kizárólag annak az alapján ítélhető meg, hogy mennyire valós, mennyire megvalósítható az általuk közvetített modell. Jövőnyitó, jövőt alakító bírálat munkál bennük. Ez az a töltet, amely érvényüket, hatékonyságukat mindmáig megőrizte. Védjük meg ezért őket ellenfeleiktől és azoktól, akik végletes csüggedésben, a reményvesztés bugyraiban nemcsak feladták az emberhez méltó társas élet eszményét, hanem azt is bizonygatják, hogy alkalmilag alkalmatlanok és képtelenek lennénk a dzsungel-lét biológiai meghatározottságain túllépni. A védelem legmegfelelőbb, leghatékonyabb formái pedig az új ember megjelenését és elterjedését biztosító körülmények tudatos kialakításában s annak a hosszútávú, koncepciózus nevelőmunkának az alkalmazásában jelölhetők meg, amelyek csak együtt, egymást felerősítve vezethetnek a kitűzött célhoz, ahogy azt Nicolae Ceausescu elvtárs hangsúlyozta a politikai nevelés és a szocialista kultúra kongresszusán tartott expozéjában. „Pártunk figyelmének középpontjába helyezi az új ember nevelését, azt, hogy a társadalom rendelkezésére álló összes eszközöket maradéktalanul felhasználjuk a széles néptömegek ismeretszintjének szüntelen emelésére, a szocializmus építőinek alapos felfegyverzésére az emberi géniusz legújabb vívmányaival, a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek ismeretével.“ Két szélsőséges, egyoldalú nézet és gyakorlat kerülendő tehát el. Nem bízhatunk mindent a körülmények hatalmára, s nem rendezkedhetünk be arra az ökonomista várakozásra, hogy a tőkés termelési viszonyok, a tőkés kizsákmányolás felszámolása elkerülhetetlenül maga után vonja a sokoldalú ember tömeges jelentkezését. Meddő, sőt káros volna azonban az a felvilágosító fogantatási hiedelem, illetve bizalom is, amely az eszmények puszta népszerűsítéseiben látná és láttatná a megoldást. Mint ahogyan a megváltozott termelési-társadalmi viszonyok nem hozhatják létre (szinte automatikusan) a régitől gyökeresen különböző embert, ugyanúgy kétségtelen ma már az is, hogy a nevelés önmagában nem semlegesítheti a struktúrákban még működő visszahúzó erők következményeit. A két tényező együttesen óvhat csak meg az elidegenítő mechanizmusok ártalmaitól is. Az új ember nevelése az elidegenülés visszaszorításának menetében teljesedik ki, lévén maga is összetett folyamat, amelynek sikerét végső fokon objektív körülmények szavatolják. Ennek során — éppen a szükséges feltételek beérésének függvényeként — a sokoldalú ember képletéhez, tünetcsoportjához tartozó egyik vagy másik jellemvonás, egyik vagy másik erény nyomulhat előtérbe, maga a folyamat viszont minden vonatkozásban az elidegenedés leküzdését sarkallja és követeli. Az „új Ádám“ vágyképeiben legtöbbször a jövő ígéretei és reményei feszülnek. A „szocialista ember“ ideáltípusa sem fényűzési cikk. Nem csupán a holnapok távlatait villantja fel, hanem már a jelenben a fejlődést munkálja, amennyiben arra készteti a társadalom tagjait, hogy a valós igényeit magukévá téve — a korparancsoknak megfelelően éljenek és tevékenykedjenek. ★