Romániai Magyar Szó, 1990. július (2. évfolyam, 159-184. szám)
1990-07-01 / 159. szám
ROMÁNIAI ORSZÁGOS DEMOKRATIKUS NAPILAP — BUKAREST Hamis tudat kisded anatómiája A valóság — s benne a történelmi múlt, mint megszenvedett tapasztalat — torz, felemás visszatükrözése hamis tudatot szül. A félhomályban vagy sötétben rögzített kép előhívó legfennebb elmosódott körvonalakat mutat, ha nincs nálunk vaku, ha nem fürdik reflektorfényben a táj és az arc, az idő kihasított szelete. Ezért aztán találgatások, „mesés ráfogások" kellenek láthatóvá tételéhez. Az anderseni király ,,új ruhájának" közmegegyezése. Ez a mítoszok kialakulásának és kialakításának vázlatos menetrendje. A mítoszoké, melyek nem engedelmeskednek többé a józan észnek, ha jól rögzülnek a fejekben és a lelkekben. Nem engednek el, mert saját törvényeket növesztenek, csapdába zárnak, minden élesebb mozdulatra (v. ö. eretnekség, lázadás, a hagyományok felrúgása) farkasfogakkal vágnak húsunkba. Meg lehet tanulni a mítoszokkal együttélni — ezért vannak a kuruzslók vezette iskolák, a javasasszonyok igazgatta babonaterjesztő egyesületek és társaságok, a táltosok irányításával működő jósdák és egyetemek — miként megtanulhat az ember együttélni a hideggel és a hazugsággal, piszokkal és bűzzel, miként ezrek bírják a rossz házasságot, a lelki nyomort és szellemi rabságot, az erekben vándorló alattomos srapnelszilánkot. És a megszokásból százados erényt illik faragni, mert vannak e művészeti ágnak avatott szakemberei. A hamis társadalmakban a mítosz törvényei szerint élni, az egyedül üdvözítő és megengedett magatartásforma. A hamis tudatot vagy mitikus életérzést, világszemléletet leküzdeni ezért annyit jelent, mint egy életformát széttörni. Ki formát bont, felszabadít, nem járhat el kíméletesen. A szabadság tágas és természetes világában (bár nézőpont kérdése, ki mit érez természetesnek) az efféle lélek (csoport, elit) elveszettnek érzi magát, bukdácsol-botorkál, mindenkit irigyel és ellenségnek tart, aki soha nem élt hozzá hasonlóan, mert a szabadság már őseink is éltető közege volt, ellenségének tartja azt, aki korábban szabadult a csapdából, s most előbbre tart mítoszok nélkül is, aki figyelmezteti őt, a beteget, hogy testében hordozza a kórt, noha kívülről épnek és egészségesnek- tetszik. Ne szabadítsd meg túlságosan váratlanul a lelkeket a mítosz terhétől, ui. hasonlatossá válik a sekély partmenti vizekbe sodort mélytengeri halakhoz: milliónyi darabra robban szét. . Első hallásra ez a jótanács humanista aranyszabálynak látszik, de ha sokáig elodázod a mítoszrombolást, ha nem veszed magadra a szabadítok mindenkori ódiumát, a mítoszok burjánzása téged is befonhat húsevő indáival, megfojt, lehúz magához. A hamis tudattal nem lehet dialogizálni; kompromisszumkészsége egyenlő a nullával, varázsigéi az igazságot és a toleranciát taszítják. Más útjai vannak, minden időben változó stratégiával. A demokrácia a megingatott bizonyosság. Mert a diktatúra feszes rendjében a mítoszsziták és -fogyasztók biztonságban vannak: az államraison érdeke, hogy a legendák és a hamis tudat pótolja-kiszorítsa a valóságot minden szinten, mégaz emberek közötti baráti kapcsolatokból is; a homogenizált embertípusnak nem voltak vágyai, csak szocialista kapcsolatai, kiszámítható mutációk körén belül élt, ismerte a szolgáltatások és viszontszolgáltatások csereértékét, ki kinek a kicsodája, lekötelezettségek után vadászott és otthonosan mozgott a kiszabott, szavatolt lehetőségek szűk (szabadságnak titulált) játékterének szigorában. _ Biztonságérzetet adott neki az a tudat, hogy torzul látni és visszatükrözni politikai, állampolgári erény és kötelesség, előrejutási dobbantó, s ha olykor kudarc érte, nem a a felelős, dehogy, az állapotok üzemzavaráért másokat terhel a bűn: nagyhatalmakat, külföldieket, másajkúakat, a földrajzi helyzetet, az aszályt, a fagyot, a jégverést, a nemzetközi pénzvilágot és a horgasorrú plutokratát, isteneket, írástudókat. Saját tehetetlenségének, kisszerűségének gondolata fel sem merült benne, félelmeit fantomokra vetítette ki, hiszen ő volt az újságok hasábjain a nemzetalkotás koronája, a legdaliásabb sportoló, a legtehetségesebb és a legszorgalmasabb, ezt mondták neki, meg azt, hogy jó és szelíd, s miért ne hitte volna el, ha önkörén belül mozgott. S ha olykor mozgott is, midőn sorban rostokolt kenyérért, e fölséges éteknek nevében megtiltotta neked, hogy más igéket szólj, mig e kenyeret (jegyre) pusztítod. A torz tudaton nem segít a tények és tettek tudomásulvétele. Emezeket és amazokat a hatalomnak tetsző rendbe kell szedni, csak azután bocsátható a kiskorú fogyasztó (ugyanaz, akit első osztályú állampolgárként jegyez be másik kezével) rendelkezésére. A valóság minden adata, mely ellenünk, éltető mítoszunk ellen fordítható — mellőzendő. Minél több ballaszt-valóságtól szabadulunk meg, mondja ugyanaz a fölöttes ÉN, annál inkább erősödik a rendszer). S egy torz logikai sorban a hiányzó téglákat, lépcsőket, átmeneteket — vályoggal, rögtönzött pallóval, gyatrán álcázott szakadékkal kell behelyettesíteni. Az ellenőrzés ténye kizárva, így épült fel az az ideológia, melyre aztán nemzettudatot lehet ráhelyezni, civilizációs szinteket és műveltségi szokásokat. Hozzáidomítható a vérmérséklethez és a hagyományokhoz, hogy mondani lehessen: „nálunk a ... izmust a nemzeti sajátosságok figyelembevételével építi a dolgozó nép”. Ahol nem történik meg hosszú és fájdalmas műtét révén a múlttudat megtisztítása a mítoszoktól, ahol a légvárakat és legendáriumokat nem utalják vissza a fikciók birodalmába, ott a hamis tudat szörnyeket szül és tartós erkölcsi válságot eredményez. Ahol összetévesztik az önbírálatot és az őszinte önvizsgálatot a köldöknézéssel, ahol a rosszul megválasztott utat egyedül járhatónak hozsannázzák, ott mindig lesznek bűnbakok, mindig mások, csakis mások, s össznemzeti szinten játszók a „Komámasszonyt ki máma az ellenség?" elnevezésű roppant elmés társasjátékot. Ahol a mítoszteremtő kedv és -akarat egyszeresen elveszti táptalaját (megváltoznak a mikro- és makroklimatikus viszonyok, az erőegyensúly, felborul a gazda nyújtotta húzdmeg-ereszd meg váltógazdálkodás, kinyitnak egy szelepet és a készülékben uralkodó túlnyomás vészesen csökkenni kezd, nem asszimilálható nyomelemek elszaporodását jelszik a mérőműszerek), ott kapkodás lesz úrrá, gyűlöltség, fejvesztett mentés, megjelenik a fundamentalizmus a felszínen és elhatalmasodik a bizonytalanság. Szétmálik a minden eszközzel propagált elsőbbség-felsőbbségtudat alapja, kiürülnek a jól ismert szólamok, értéküket vesztik a kapcsolatok és partneri viszonyok. Olyan ez, mintha egy új város lakói, akik szentül meg voltak győződve mindig, hogy ember nem taposta tájra építették palotáikat, egy napon arra ébrednek, hogy a város központjában a régészek többezer éves kultúrát tártak fel: vízvezetékeket, cseréphadsereget, kövezett utakat és késes fürdőket, tágas fórumot és nagyszerű iskolákat, lakott könyvesházakat. Két lehetséges reakció küzd ezentúl a városlakók szívében és tudatában: vagy mindent azonnal vissza kell temetni, jól ledöngölni utána a földet, hogy ne kelljen kerülgetni a főtéren tátongó gödröket, vagy meg kell tekinteni naponta a kutatóárkokat, meg kell ismerkedni a másik várossal, azokkal a régi emberekkel, akik valamilyen csoda folytán még mindig élnek a föld alatt, bár semmiféle említés róluk ezidáig nem történt. Be kellene foglalni őket szavaikba és gondolataik közé, el kéne viselni, a tudatot, hogy itt vannak. Arra persze még korai lenne gondolni, hogy egyszer büszkélkedni is lehetne a világ előtt a szakszerűen helyreállított egykori településsel. SEBESTYÉN MIHÁLY Álom-észak, álom-dél Megint ácsolnak egy ládát, mondom lepillantva a harmadik emeletről. Ebben a ládában, amely történetesen olyan, mintha majd egy zongorát süllyesztenének bele, az egyik szomszéd menekíti ki motyóját. A menekítés most törvényes. Azért is, hogy fényes nappal csomagol, és közben mindenkinek elmondja, hogy ők bizony mennek. Az okokat mindannyian ismerjük, a hangsúlyokat is; a burkolt bocsánatkérést, amiért ők rászánták magukat („ott jobb lesz, mint itt“), miközben mi maradunk, s nézzük, mint ügyeskednek az alkalmi költöztetők. Jóféle faanyagból dolgoznak, egyetlen bog sincs a fában; abból, mi velük megy az utolsó szegnek, az arasznyi lécdarabnak is haszna lesz, az új otthonban, ígéret földjén? Van egy visszatérő álmom, amennyire légies, legalább annyira nyomasztó. Valamiféle sátorban lakunk, alkonyba fúló erdő tisztásán, a család. A nagy család, amely így, teljességében soha, egyetlen születés- vagy névnapi ceremóniára sem gyűlt össze. Ott üldögél mindenki a ponyva alatt, akit csak befog a tegnapi s a mai emlékezet: anyai és apai nagyszüleink, apánk, anyánk, a nagybácsik, a nagynénik, az első-, másod- és harmad-unokatestvérek, a fivérek, húgocskák, mint egy időtlen élőképen. A tisztás legszélén pedig gyermekeink s a rokonság gyermekei labdáznak. Aztán feljönnek a csillagok, és éjfél felé megjelenik egy fantomautó. Úttalan vidéken táborozunk, akkor meg hogyan? Nem firtatjuk. Bejön lebegve a tisztás széléig, fénycsóvája az aluvó sátor bejáratán állapodik meg. És mindig kilép valaki a kékeszöld sugárözönbe, kis kézi batyujával vagy anélkül. Szemét nem sérti a fény , lassan a kocsihoz megy, beül, és a következő percben már az irtás fölött lebegnek valamerre, álom-északra vagy délre, nyugatra. Mindig ez az utolsó kép, akkor tehát nincs reggeli számvétel, és nincs sírás-rívás, hogy valaki megint hiányzik közülünk. Márpedig ha a nappal logikájával építem ki a jelenetsort, bizonnyal sírunk a közeli elmenőkre gondolva. Valószínű, érzelmeiben mélyebb ez az álombéli közjáték, mint ahogyan most elmondom, viszont hogy így, konkrét helyzethez kapcsolódik, és egyetlenegy, immár tömegméretű jelenséget ültet át az éjszaka jelképrendszerébe, nem véletlen. Hányan elmentek már a valóban népes (valaha népes) rokonságból, az utcából, a városból... Olykor csupán üres fél esztendő múlva kezdek kérdezősködni, hol van Péter, hol van Pál — a válasz mindig ugyanaz; más hiánya már három nap múlva hatni kezd, az elvonás zaklatottságához hasonló. Lassan-lassan családunk is úgy néz ki (közel- s távolnézetből) mint ama spanyol nemzetközi brigádok egyike: összegyűlünk itthon, madridunkban, az egyik kanadai, a másik német útlevéllel érkezik.. S megharcoljuk harcainkat a vasárnapi ebéd előtt és után, aztán indulnak vissza, a tegnapi otthonból — az itthonból — ennyi is elég, ha már többre nem telik Jó lenne lekiáltani a harmadik emeletről: játsszunk még egyet, mint régi idők mozijában. Egyéb se kell, csak mint a gépész, fordítva fűzzük be a filmet, mert akkor kiszállnak a szegek a fából, visszaaraszol a lépcsőkön a bútor a második vagy negyedik emeletre. És együtt ül megint mindenki az asztalnál, nem hiányzik senki. Itt akár meg is álíthatod a filmet, hogy azontúl minden természetes és emberi forgatókönyve szerint teljen tovább. Itt és nem ott. Most és mindig. 2. A nagyvilágról kérdezgetsz? Hát jó, elmesélem könnye- vagy filmélményeim, hamarjában mást nem tudok. Mert az az önérzetes koldusszerzet vagyok, aki nem kuncerál a rokonságnál, nem is házal köröndi festett portékával, csergével, vagy azzal, hogy erdélyi. S nem számítgatja át meg vissza a pénznemeket, hogy végül is mi érné meg s hogyan. Ha nem mehetek európaiként Európába, akkor inkább maradok. Ez a gátlástalan kirajzás a nagyvilágba! Először persze minden hajósok törvénye szerint a közeli, földekre merészkedik az ember. Aztán: tényleg mienk a világ? Holott ami valójában a mienk , sok gyökerű és sok irányú bizonytalanság, a létezés szeszélye (és olykor veszélye), a jelek szerint még jóideig. Egyébként ez elöl nem menekülhetsz, mert ott is éppoly nyilvánvaló, ahol immár nem eszmei valutában fizetnek szellemi vagy kétkezi teljesítményedért, hanem valóságosban. Ezért, de főleg egyebekért már hümmögve fogadják a cserge- és cserépkaravánt, hajósvilág képes beszédével élve: félő, hogy elsüllyed a hajó rázúduló madárrajtól vagy legalább is futása lassul. Egy biztos, diszkrét SOS-jelzések már szálltak föl e hajókról, és köröskörül szigorították a pihenő feltételeit. Ezek után is sok útnak induló nem titkolt terve, hogy más országban húzódik meg, vagy más világban, ha az újvilág más világ. Aztán, hogy miféle kompromisszumokat kell kötnie új földjén, csak ő tudja. Minden korábbi elzártságunk olyasfajta védettséget (is) jelentett, mint a gyermekeknek a napközi: óvónéni megmondja, mikor aludj, mikor ébredj, mikor megyünk ebédelni, s ha ismered, és főleg elfogadod az eredendően szűk cselekvésmező határait, azon belül mindent csinálhatsz, ha engedélyt kérsz — és kapsz — rá. Azt hiszem, ez a kvázivédettség, ez a OLÁH ISTVÁN (Folytatása a 4. oldalon) . ■ VÁRATLAN VENDÉGEK ■ A laboratóriumból most kerültek elő azok a dokumentumfelvételek, melyek a bányászok június 14-iki látogatásáról készültek a Szabad Sajtó Háza környékén, a Románia liberó szerkesztőségében. Miután a nyomdaipari kombinát egy csoportnyi zajos dolgozója jól kikiabálta magát Bacanuék és Liiceanuék ellen, szinte kapóra jött a vendégek érkezése: immár közös erővel tüntethettek a túl nagy demokrácia ellen, amivel úgy látszik, bizonyos emberek nem tudnak mit kezdeni. Amíg a bányászoknak úgymond muszáj volt a rendteremtésre vállalkozni, a sajtóház őrzésére kirendelt katonaság unottan cigarettázott és ásítozott a déli verőfényen. ■ SZÉKELY SÁNDOR felvételei. Új sorozat 159. szám 1990. július 1., vasárnap ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ, 79776 Bucuresti, 33 Piata Presa Libera 1.,' sector 1. ROMÁNIÁI MAGYAR SZÓ 4 oldal ára 1 lej Postacím: Redac^ia szerkesztősége 79776 Bukarest 33, Szabad Sajtó tér 1., 1. kerület Tájékoztató szolgálatunk telefonszáma: 18 03 02 A KORMÁNY PROGRAMNYILATKOZATA (Rövidített forma a 3. oldalon) NÉPGYŰLÉS BRASSÓBAN Katonai helikopterek „nyitánya“ után kezdődött június 28-án a brassói Tanácstéren a szakszervezetek által szervezett miting, ami nem volt szerencsés ötlet, ugyanis a tömeg egyik kényes kérdése éppen a decemberi és az azt megelőző szerepkörök tisztázása volt. A talán a hőség miatt rövidre fogott felszólalásokban a vállalatok szakszervezeti szóvivői és a frissen beszüntetett munkáslap volt főszerkesztője a vállalati autonómia reális és „originális“ mivolta, a bürokrácia azonnali felszámolása, a tömegkommunikációs eszközök,állami monopolhelyzetének megszüntetése, a bürokrácia azonnali felszámolása és a román—magyar testvériség erősítése mellett foglaltak állást. Elhangzott, hogy a demokrácia kialakításának sürgető követelményei közepette a helyzet egyre rosszabb. Több nagyvállalat a csőd szélén áll és a kormány azzal ,ad „munkát“, hogy egymásra uszítja a különböző társadalmi kategóriákat. A találkozó egy fehívással ért véget és a fegyelmezetten oszladozó emberek újabb csalódásával. ERŐSZAKMENTESSÉGRE SZÓLÍTOTTUNK MINDENKIT A Bukaresti Tudományegyetem keretében működő Diákligáról az elmúlt hónapokban, de különösen az április 22-én megkezdődött, pontosan félszáz napot tartó folyamatos tüntetés idején, majd azt követően a június 13—15-i események kapcsán sok szó esett. Tagjainak zöme előbb akarva, majd akaratlanul a közvélemény figyelmének középpontjába került. Voltak, akik támadták, sajnos nem csak szóval, voltak, akik védelmükbe vették őket, hogy aztán a fővárosba ránduló bányászok célpontjává váljanak. A Liga vezetője, Marian Munteanu ma is kórházbörtönben ül, perére (?) vár, mások „olcsóbban" úsztak meg. Köztük MIHAI GHEORGHIU harmadéves román—német szakos hallgató, a liga alelnöke, aki sok más társával együtt nehéz napokat élt át. Szabadulása után, a hétfőre — a liga kezdeményezésére —• összehívott országos diákkongresszus előtt beszélgettünk el vele. — Mikor, milyen körülmények között és milyen céllal született meg a Tudományegyetem Diákligája? — Mindjárt a diktátor elűzetését követő napokban, már december 26-án megkezdődött a szerveződés, méghozzádemokratikusan, alulról jövő építkezéssel. A kezdeményezés a bölcsészeti karról indult ki, de hamar kiterjedt az egész egyetemre. Csoport-, évfolyam- és kari gyűléseken választottuk meg ideiglenes vezetőinket, képviselőinket, s ezt a választást január 15 után, a vakáció végeztével megismételtük. A liga már ekkor felölelte a nappali tagozatok hallgatóinak nagy többségét, a 4100 diákból több mint 3400-at. — Valamiféle ellenszervezkedés indult-e meg? Az egykori diákszervezetek próbálták-e átmenteni hatalmukat? — A Nemzeti Megmentési Front minden felsőoktatási intézményben megpróbálta kiépíteni szervezetét, tanácsát, amelyek lényegében az egykori pártbizottságokat és kommunista diákszövetségeket lettek volna hivatottak helyettesíteni. Abban a pillanatban azonban, amikor a Front bejelentette részvételét a választásokon, tanácsait feloszlattuk, mert úgy véltük, hogy ezek a tanácsok lényegében a régi struktúrák átmentését célozzák. Különösen káros volt ez a próbálkozás az üzemekben, ahol nem engedték kibontakozni a független szakszervezeti mozgalmat. * — Hogyan és miért kapcsolódott be a liga az Egyetem téri tüntetésekbe? — A tüntetések, mint ismeretes, április 22-én kezdődtek, de azokhoz semmi közünk nem volt. Két nappal később, hajnalban azonban a rendőrség nagy erők felvonultatásával, kíméletlenül feloszlatta a békés tüntetést, amely nem mást, mint a régi kommunista struktúrák lebontását követelte. Még aznap az ország, ideiglenes elnöke, megbuktatott elődjének szavajárását használva, golánoknak titulálta a részvevőket, ami felháborodást keltett a diákság körében is. A tagság hangulatának és akaratának megfelelően a liga ekkor bekapcsolódott a tüntetésbe, megnyitotta az egyetemnek a térre néző erkélyét, hogy onnan szólhassanak mindazok a tüntetőkhöz, akiknek mondanivalójuk volt: jeles értelmiségiek, egyetemi tanárok, írók, újságírók, képzőművészek, zenészek, de munkások is, nyilván az ifjúság képviselői mellett. A döntésnek, leszögezném még egyszer, nem volt politikai éle, emberi szolidaritás vezérelte. A tüntetés hamar kinőtte magát, a polgári demokrácia, a szabad véleménynyilvánítás fórumává vált. A téren mindvégig az erőszakmentességet és a társadalmi párbeszéd szükségességét hirdettük, és pontosan a diákok voltak azok, akik szellemi, civilizációs szintjét megemelték. De mint minden természeti vagy társadalmi jelenségnek, ennek is megvolt a tetőpontja — méghozzá a választásokat megelőző és követő napok —, majd sorvadni kezdett. Május 24-én a hatalom a teret saját manőverei, forgatókönyvei kivitelezési területének szemelte ki, amit mi észre is vettünk. — Akkor is, és most is foglalkoztat a kérdés, hogy abban az esetben, ha egy jelenség kimúlófélben van, azt a hatalomnak hagynia kell meghalni... — Igen, ha ez egy okos hatalom! De ez nem az. A kommunista hatalom betegségében szenved. Rejtőzködik, manipulál, hazudozik, elkendőzi eredetét és a valóságot. Sajnos, sikerrel. Elkeseredésünkre ugyanis meg kellett állapítanunk, hogy a a tömegek politikai kultúrája hézagos, szintje alacsony. A Ceausescu-diktatúra felkorbácsolta az individualizmust, feldarabolta a társadalmat, szembe állította egymással a társadalmi kategóriákat, felbomlasztotta a közösségekben a természetes emberi kapcsolatokat. S mindez ma is érezteti hatását. Éppen ezért eldöntöttük, hogy kivonulunk a térről, ami persze távolról sem jelentette azt, hogy beismertük volna vereségünket. — A június 13 és 15 közötti eseményeket már ismertettük. Azt szeretnénk tudni, személyesen hogyan élte át ezeket a napokat? — Azokat a napokat és eseményeket soha nem fogom elfelejteni. A legvadabb rémálom is elhalványul amellett, amit át kellett élnünk. Kezdeném azzal, hogy 13-án hajnalban ismét nagy erőkkel várjult ki a karhatalom a még megmaradt néhány száz tüntető ellen, akiket az éhségsztrájkolókkal együtt súlyosan bántalmazott Csaknem azzal párhuzamosan Marian Munteanut is letartóztatták ... otthonában. A meggondolatlan és megokolhatatlan tett nyilván felháborodást keltett a diákság körében, amely békésen követelte a letartóztatottak szabadlábra helyezését és a tettesek megbüntetését. Az újabb tüntetés sajnos elfajult, méghozzá előre kidolgozott szcenárium szerint. A délutáni, esti eseményekhez ugyanis semmi közünk, mi több, mi próbáltuk fékezni a zavargókat, oltani a tüzet. Az Egyetem szomszédságában különben két tűzfészket is ártalmatlanná tettünk, majd mintegy 15— 20-an eldöntöttük, hogy az épületben maradunk,, őrizzük azt, hogy kár ne essen benne és berendezésében. — Tehát önök, a liga tagjai nem voltak ott sem a rendőrkapitányság, sem a televízió rohamozásánál. — Semmi közünk nem volt ezekhez az eseményekhez. Erőszakmentességre szólítottunk mindenkit. A diákok hallgattak is a jó, az értelemre intő szóra. — Marian Munteanu, ön és több társa tehát az egyetem épületében virrasztott. — Akárcsak műépítész kollégáink, akik szintén megszervezték az őrséget, akárcsak decemberben, amikor a „terroristák“ kártevésétől óvtuk az Alma Matert. Csakhogy naivak voltunk. Ha akkor nem jöttek a "terroristák, mostjöttek a... bányászok. Lejegyezte: GYARMATH JÁNOS (Folytatása a 4. oldalon)