Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)

1993-03-13 / 977-978. szám

0 REMÉNYIG SÁNDOR: Hogyan nézné? A kiszámíthatatlan óriás, Mozdulatlan,­­ s hirtelen mozduló, Nagy terhekkel terhelt szláv pusztaság, Hol most is, mint mindenkoron A szabadság, sajátságos virág, így, vagy úgy, de hó alatt virító, A kiszámíthatatlan pusztaság, Hol Dosztojevszkivel a halott cárok Karöltve kisértik a szarkofágot Melyben Lenin pihen — A kiszámíthatatlan pusztaság, Amelynek még a forradalma is Petőfi szellemétől idegen: A kiszámíthatatlan pusztaság A nagy apokalipszis jeleképen, Új, furcsa barátságnak jeleképen Nagylelkű, széles muszka mozdulattal Visszaküldi Világos lobogóit. . . Forgandó minden ezen a világon, Semmi sem épül örök gyűlölségen — Népek közt semmi örök barátságon. Világos: nekünk még beszédes név, Neki: száz évelőtti ködös álom. Mi az neki: A kiszámíthatatlan pusztaságnak - Közel száz éve letett lobogókat, Ködös nagy messzeségbe hurcolt lobogókat Most hazaküldeni? Acélos hideg szomorú szemével — Mámortalan, józan magyar szemével — Arra vagyok kíváncsi csak — Hogyan nézné ma őket Görgey? 1941. január 23. DECEMBER ÉS Ha­ kinézek ablakomon, december közepe óta egy emlékműre pillanthatok. A decemberi események har­madik évfordulójára készült emlékül azoknak, akik­nek még az eltemettetés sem jut(hat)ott osztályrészül. Azoknak, akiket a diktatúra gyilkos gépezete úgy semmisített, meg, abban a reményben, hogy sem nyo­muk, s ha lehet, emlékük se maradjon. A temesvári Mártírok (egykor Gyiroki) út elején álló emlékmű puszta létével hirdeti, mekkorát változott a világ. Mekkorát változott? Március idusán ezt — romániai — magyarként igen­csak feltesszük. E kérdés lüktet minden márciusban, engedi vagy sem a hatalom az emlékidézést, ilyen vagy olyan kulisszák szolgálnak megemlékezésünk keretéül. Mekkorát változik-változhat a világ, eny-egy forrada­lom, illetve annak indult-nevezett­ eseménysor nyomán? Petőfiék nem, de a név igencsak megélte a Bach-kor­­szakot, s bizony, aligha áldották akkor a. ■ Tizenkét pontok szerzőit. Amikorra oda fordult a történelmi idő, hogy elindulhatott az,­ amit ma már — történészek — Európa újjászületésének mondanak, akkorra bízom a generációnyinál hosszabb idő csurgott le a történelem homokóráján. Márciusban mindig elindul valami. Látni vagy sem, hideg havas vagy kellemes kint, a lényeg, hogy az idő méhében megmozdult valami. Ami meghozza ter­mését.­­ E metaforás megközelítésben nyilván célom az, hogy választ kaphassak korunk sarkalatos kérdésére — márciusinak mondható-e a mi (1989-es) decembe­rünk? Akkor is megmozdult valami az idő méhében? Korszaknyi, — mekkora — intervallumra alussza téli álmát a remény? Kinézek az ablakon. Ingo Glass egykori temesvári művész munkája csupa talány. Közel kell menni hoz­zá, körüljárni, de ezen túl külön-külön megszemlélni az emlékmű részeit, hogy értsük vagy érteni véljük üzenetét. Két magasba meredő fémlemez, téglalap ala­kúak, s ezek közül az egyiken résnyi nyílás, ajtószerű­­en megpattintva. A vágás gótíve jelzi, hogy Európá­ban volnánk, na meg ha a két lemezen belül kerülünk, látjuk, hogy az egészben hagyott részen — belülről — kereszt, s azon negyvenek nevei, akiknek a végtsztes­­ség sem adathatott meg. A másik oldalról pedig a délután pislákoló Nap sugaraiból áttör néhány vékony kéve ... A fémlemez kezeletlen, rozsdás felállítása óta. Olyan, természetes, ahogyan feltört az egész, ahogyan az elemi indulatok törnek fel — és ahogyan minden ilyen indulat ki van téve az idő és mindenféle más hatások korróziójának. Ingo Glass azt jeleníti meg, amit sokan, oly sokan érzünk. Nincs itt a dicső megemlékezések ideje, akik­nek itt emléket állítottak, sokkal inkább áldozatok, mint hősök. Hősökké akkor és azáltal válhatnának, ha és amikor a kor, a mi korunk méltóvá lesz áldozatukhoz. Amikor — miként azon március hőseinek esetében — tudván tudjuk, mit hozott az általuk elindított történelmi fo­lyamat. Március, azon december óta, számomra nem csupán egykori hősök, nemzetek és népek önmagára találásá­nak az ünnepe, de immár önmagunk vizsgája is, de­cemberi önmagunkká, vizsga áldozataink emléke előtt: mi vált-válhatott valóra abból, amiért vérüket adtát­. A nagy világból ezen kicsinynek a szabadsága, a mi szabadságunk ügye, nem áttételesen, nem csak etni­kai-nemzeti tagolásban, de Európa ezen zaklatott kö­teti felének a szabadsága. Felszabadulásunk nem a má­sok, külhoni révek és nemzetek innna ától, havem­ önnön történelmi szorításunkból. Hagii vénne itthn­­a Kárpátok karéjén vivvn, és túl kimondatt essék az, ami nyilvánvaló: ne nyilvánítt­tssék valónak a díszlet. Ingo Glass munkáját nézem, s felrémlik bennem — kell-e még egy decemberi vagy ki tudja mikori Már­cius? BODÓ BARNA HIÁTUS Casteilani és a FIGURA t Bukarestben Bukarestben járt a FIGURA. De ki nem hallott már Bocsárdi Lászlóról és csapatáról? ... Most azonban mind a fővárosiak, mind pedig a magyar dip­lomácia képviselői meggyőződhettek: Bocsárdi „figurázása“ olyannyira sajá­tos, eredeti és nagyszerű, hogy muszály ■ észbe tartani a Figurát. Castellano de Castellani pisai profesz­­szor verses darabját, a Játék a tékozló fiúrólt hozta el a Figura Stúdió Szín­ház — csak a Székelyföldről, — a szé­kely­udvarhelyi Juvenalis régizene­­együttes segédletével — a Magyar Kul­túra Házába. De idézzük inkább Györffi Kálmán találó szavait a gyer­ gyószentmiklósiak Figuráját meg nem hazudtoló profimód összeállított, szép műsorfüzetből: „Ősrégi játékformát újítunk fel, s mert úgy érezzük, tiszta forrásból merítettünk, nagyon reméljük Szeretni fogják előadásunkat. Hunyjuk le egy pillanatra szemünket, és próbáljuk megélni a csodát, a vissza­térést a távoli évszázadok felé ... Most éppen béke van, a pestis is elkerülte a várost, hírek érkeznek ugyan, hogy hadat toboroz a szultán, de a termés beérett, dús fürtök voltak a szőlőtőkén, most éppen béke van, kezdődhet a já­ték, a Játék a tékozló fiúkról.“ Ha Székely Sándor felvételei nem is helyettesíthetik az előadást, mégis, próbálja meg az Olvasó — akinek nincs esélye figuráékkal együtt — „megélni a csodát“ ... Romániai Magyar Szó 10. szám / 1993. március 13—14. VENDÉGÜNK: Kányádi Sándor A vers: tettérték A múlt esztendő végén új könyvvel gazdagodott a romá­niai magyar olvasó, s akinek nem volt tulajdonában Kányá­di Sándor-kötet, úgy az kézhez kaphatott egy olyan válo­gatást, mely egy egész és remélhetőleg, folytatódó alkotói pályaív tükrét mutatja be. A Dacia Könyvkiadónál­ meg­jelent Vannak vidékek című válogatás az első versek tár­­gyiasságától a Halottak napja Bécsben poéma szintézis-jel­legén át a vörös villamos-szimbólum megteremtéséig olyan korszakot ölel át, mely csalódásaival és borzalmaival, tiszta pillanataival és örömeivel a romániai magyar líra számára csöppet sem kedvező körülményekről beszél. Ám — a köl­tő vallomása szerint — bármennyire kritizált felfogásról is legyen szó, a vers föltétlenül képmása annak a társadalom­nak, amelyben született. Így hát minél inkább tonyosulnak a gondok fejünk felett, annál hálátlanabb szerep hárul a versre, amely az életélményekben gyökerezik. .. Kor­­szerű-e még vajon az a gondolat, hogy a­ versnek kell meg­váltania a világot? Az elmúlt negyven év Közép-Kelet-Eu­­rópájában mennyire vesztette hitelét az a gondolat, amely szerint a vers, tettérték, azaz erkölcsileg mérhető értéke van a helytállást tanúsító szónak? Lehet-e szóval malomkereket hajtani? Hogyan alakult a közelmúltban a hagyomány és az újítás viszonya? Kányádi Sándor válaszai csapongóak ugyan, de egyetlen szigorú erkölcsi mércét követve a vers tettérték-voltára ke­resnek bizonyítékokat.­ ­ A legújabb válogatást újraolvasva, ismét a jól ismert versek között tallózva az olvasónak az az érzése támad, hogy a tárgyiasságtól az absztrakció felé halad a versek, versciklusok íve. Ez a sajátosság az egyéni életút ismérve, vagy egy közös­ség sorsának a tükre? — Azt hiszem, a két gondolat egybe­cseng. Amikor én versírásba kezdtem, ak­kor nagyon szűkös tarisznyával indultam. Ha azt mondom, hogy József Attila-kö­­tet első alkalommal 18 éves koromban járt a kezemben, akkor azt maga nem hi­szi el. Sivár, sivatagos korban kezdtem el verset írni és „tudatlanul“, olyan érte­lemben, hogy nem vetettem számot azzal mit is művelek. Egyetemista koromban tanultam meg, mit jelent a metafora, a hasonlat... Az elmúlt évtizedekre vissza­­tekintt­­SAff mondhatom rt hogy' a verseim a­­lakulásától függetlenül vershitet ngpa, cse­réltem. — Hogyan volt lehetséges az, hogy ez az úgynevezett „alakulás" mindvégig jól meghatározható irányvonalat követett, hogy ettől a költészettől már a kezdet kez­detén idegen volt a „titáni póz“, tehát az a költészetet megváltó szándék, hogy a vers önmagát állítsa piedesztálra? — Az én nemzedékemre (gondolok itt Székely Jánosékra) nem jellemző az a tí­pusú indulás, mint az ún. utódokéra. Egy­részt tisztában sem voltunk azzal, hogy mi a forma, tehát nem lehettünk tisztá­ban azzal sem, hogy mi a formabon­tás ... 1968-ban, amikor először Nyugaton jártam, megismerkedtem a párizsi Magyar Műhely szerkesztőivel, Nagy Palival és Papp Tiborral, s gyökereiben különböző versízlésünk ellenére kommunikálni tud­tunk. Én ekkorra már tisztában voltam az erdélyi avantgarde-hagyományokkal, pró­bálkozásokkal, tudtam tehát, hogy „mi­ről van szó“, ők akkor az én verseimre azt mondták, hogy ezek amolyan 18—19. századi anekdoták, s különben is a magyar irodalomtörténetben Kassáknak van pri­mátusa Babits­csal meg Illyés Gyulával szemben. Én válaszul csak mosolyogtam, és megjegyeztem, hogy az sem előzmé­nyektől mentes, amit ti műveltek, ők cso­dálkoztak, éspedig a két világháború köz­ti romániai magyar líra avantgarde-vonu­­latára utaltam, amely (szintén) vizes ak­nának, felhagyott tárnának, kevés erű te­lérnek bizonyult... Később, természete­sen, a fiatalok jelentkezése kiváltott egy hasonló tematikájú vitát, itt az ún. első Forrás-nemzedékre, Lászlóffy Aladárékra gondolok. — Lehetett az ifjakkal kommunikálni? — Nagyon jól. Mi visszafogottabbak vol­tunk, mivel már ismerős volt az a hely­zet, hogy amikor Anatole France meg­halt, az akkor franciul verselő Illyés Gyula Aragonékkal és — ahogy ő mond­ta — Breton Andrással manifesztumot ad­tak ki, valahogy így, hogy „végre, meg­döglött a világ rühe­­tetve stb.“. Ilyen volt az Anatole France búcsúztatója. Már ismertük azt a helyzetet, amikor a hu­szonnyolc esztendős Tristan Tzarára azt mondják a huszonegyévesek, hogy sza­már ... Történt, hogy Bukarestben a Herástrán parkban Ifjúmunkás-klubot tartottunk, a­­hol jelen volt a második Forrás-nemze­dék, szegény Hervay Gizike­ is ott volt, mindez egy strand mellett történt. Szem­­lér Ferenc is jelen volt, akinek egyéb­ként nagyon sok jó verse van, de ez majd az idők folyamán szépen kirostálódik ... Történt, hogy bennünket Hervay Gizike ..a tisztáknak“ nevezett, és elmondta, hogy semmi keresnivalónk ott. „Ez a ti időtökben is így volt?“ — szegeztem a kér­dést Ferinek. „Hogyne“ — mondta. — amikor én húszéves voltam, meg tudtam volna fojtani a harmincesztendőset. „Gye­re, egyet ússzunk“. Szerintem az emberi alkat is „diktál­ja ” részben, hogy ki mire viszi az élet­ben, s nekem ilyen típusú költészetet szült a családi hagyomány. Nem mintha elő­deim egytől egyig költők lettek volna. Én a kontinuitásra alapozok, arra gondolván, Kányádi Sándor: Vannak vidékek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992. hogy édesapám sem cserélte a lovakat... Az a csikó, amellyel együtt születtem, ná­lunk lett csikós kancám s tizennyolc évig nálunk szolgált. Erről a lóról még mindig van mondanivalóm. Nem mondtam el azt, hogy ettől a példaképtől sokkal többet tanultam, mint némelyik embertől. Hát nem elég avantgarde, pontosabban szürrealista ötlet az, hogy az ember pél­daképe egy ló?! — Milyen volt a konkrét élményekből lecsapódó korai versek hazai fogadtatása? — Első kötetem, a Virágzik a cseresz­nyefa 1955-ben jelent meg, és mondanom sem kell, hogy ez a kötet magán viseli ak­kori nyomorúságunk és sivárságunk bélye­gét. A kötet háromezer példányban jelent meg tiltakozásom ellenére, hiszen­ nem sze­rettem volna, ha a TetTfé0Ti? esztendő­ múl­va és ott­ porosodott volna a polcon ... A fo­gadtatás vegyes volt. Voltak pozitív han­gú kritikák is, másrészt viszont akkor győződtem meg arról, hogy vajh’kevesen értenek igaziból a vershez. Olyan kor­szakban éltünk, amikor valamit dicsér­ni — divatos volt. Legkiválóbbnak tekin­tett esztétánk (nevet nem mondok) több hasábos dicsérő méltatást írt a könyvről, a baj csupán az volt, hogy rájöttem: u­gyanazt mondja a verseim kapcsán, amit én mondtam neki egy vacsorakor. Erre a kiábrándításra Páskándi Géza és Gellért Sanyi tett még rá pár lapáttal verseim ,,népdalszerűségét­ illetően. Gellért be­ment a szerkesztőségbe és Páskándi ké­résére, hogy mondjon egy ilyen és ilyen típusú népdalt, elénekelt egyet, amely az én soraimmal felesett. Így született meg egy „értelmezés“ ... Olyan korszakban él­tünk, amikor kötelező volt 'vidámat mon­dani. Amikor minden színikritika végén illett elmondani, hogy „ezzel az előadás­sal is a Kolozsvári Színház közelebb ju­tott a szocialista-realista színjátszáshoz“. — Milyen volt a versek családi fogadta­tása? — Apám Petőfi- és Arany-verseken is­kolázott kitűnő , kritikus volt. Értette a verseimet anélkül, hogy különösebben ma­­gyarázgattam volna. Velem pedig az tör­tént, hogy saját mércémmé nőtt ez az el­várás, szinte­ szégyelltem volna olyan verseket,­em­­, amelyeket édesapám ne ér­tett volna. Azonfelül én azt tartom, hogy egy vers akkor igazán vers, hogyha fel lehet olvasni, hogyha az olvasó tisztában van azzal, hogy mit akar az ember mon­dani. — A Reggeli Rapszódia című versben az áll, hogy „miért éppen a költőktől vár­nátok barokkosan billegő és jól táplált vi­gaszt?“, másutt meg az, hogy „így hát ne várjon senki / goethe-vén költeményt / ezt a luxust nem engedhetjük / meg magunk­nak mert társadalomban élünk“ ... Mindebből én azt olvasom ki, hogy Ká­nyádi Sándor szerint a versnek nem csu­pán esztétikai, hanem társadalmi funkci­ója is van. — Ez így igaz, habár az e versben meg­jelenő irónia és a rendhagyó tördelés épp az ellenkezőjét látszik bizonyítani. Ez a részemről avantgarde-próbálkozás azt az állításomat igazolja, hogy egy versben a lényeg mindig a ..töltés“. Egy formabon­tónak és ezáltal avantgarde-nak tűnő vers­nek is a megértés szempontjából lényege a „töltés“. Szerintem minden költő élet­művében vannak és mindig is lesznek formabontó törekvések. — Milyen értelemben alkalmazza ezút­tal az „avantgarde“ megjelölést? — Az „avantgarde“ szó szerint elő­őrsöt jelent. Ennek tudtom sze­int az a szerepe, hogy ismeretlen terepen felderí­tőként jár. Az előőrs tehát a csapat előtt megy és jelzi egyben az útirányt. — Az eredeti jelentés értelmében szám­talanszor bebizonyosodott már, hogy az előőrsök útja vakvágánynak bizonyult. Azaz előőrs volt ugyan, de a csapat más irányba haladt. —■ Én azt a költőt tekintem reálisan elő­őrsnek, akinek állandó kapcsolata van a csapattal. A gond­­ott kezdődik, amikor az előőrsnek már rég nincs kapcsolata a hadtesttel, de még egy zajjal sem, csak a haditudósítók hazudják azt, hogy a kapcso­lat élő ... A magyar literatúra igazi elő­őrse szerintem Csokonai volt, illetve azok a költők, akik egy lépéssel mindig előbb­re jártak. Van nekem egy „teóriám“ erről az egészről... Eszerint a magyar költészet egésze a mi templomunk, a mai katedrá­­lisunk, reneszánsz és pogány kövekből latin alapokra épült Janus Pannonius , révén. Tudja meg, hogy itt, Kolozsvárt, ahol a Ferencesek temploma áll, a Fe­rencesek tere alapjaiban megegyezik a herculaneumi fórummal. S a fórumok ke­leti részében mindig ott van a szentély. Így épült fel a Ferencesek temploma. De vehetjük példának a csíksom­lyói kegy­templomot is, amelynek hasonló az alap­rajza. Különös, hogy még a pogányok is ismerték az efféle geometriát. Lehetséges, hogy az emberáldozatok helyére épültek­­templomok. Valószír­ű, hogy a magyar költészet katedrálisa is pogány alapokra épült... Amikor külhoni barátaimat vé­gigvezetem Kolozsváron, a Ferencesek templománál mindig azt szoktam monda­ni, hogy ez az Istennek igazi háza. ő itt lakik. A többiben csak rendel. Igazi alapozó volt Balassi Bálint uram is Janus Pannonius mellett, a kövek hor­dásánál pedig a kurucok segítkeztek. A templomot erődítménnyé Zrínyi Miklós alakította. Gyöngy­össi hordta az ékkövet. ’ két, s akkor ez az „avantgarde“-költő, Cső­, konai, aki maga is kirúgott diákként kezd­te, s később pipázni tanította a tanítvá­nyait, olyan ablakokat vágott erre a szé­kesegyházra, hogy el­­ lehetett látni kelet­től nyugatig. Ebben a templomban Ber­zsenyi építette­­az orgonát, amelyen Vö­rösmarty játszott. Ide mezítláb és bocs­­korban is be lehetett jönni, ahogyan a népiesek tették, élükön Petőfivel. Ide Toldi Miklós is befért. Itt van Babits Mi­hály keresztje, Ady Endre szószéke,, ide festette felhívásait Kassák, itt járkált mint halálraítélt Radnóti Miklós, s ennek a templomnak emelte meg a fedelét József Attila azért, hogy a csillagos égig lehessen látni. A folyamat történetét pedig a tra­­ gikus sorsú Szerb Antal írta meg. — „Avantgarde“:törésvonalak mentén, a sallangoktól szabadulva 1978-ban meg­születik az a gondolati poéma, a Halottak napja Bécsben, melynek azóta is a párját keressük a romániai magyar lírában. Mit tudhatunk meg a keletkezési körülmények­ről? — Hosszú időn át írt vers, amelyről megjelenéseikor és azután is sok „okos“ dolgot­­ mondtak el.­­ Rengeteg huzavona után jelenhetett meg először az Új írásá­ban, azután a Korunk­ban, végül pedig kötetben is, de mindig kihagyásokkal. Saj­nos a legújabb válogatásban is hibásan szerepel... Ez egy szintézis-vers, és — bármennyire is nem divatos manapság ez a szokás — én meg szoktam magya­rázni a versem annak, aki igényli. Itt azok­ra az író—olvasó találkozókra gondolok, amikor öregek és gyerekek egyaránt jelen vannak. Úgy kell beszélnem, hogy a ki­csinek,nagynak egyaránt érthető legyen. A legtöbb versről bebizonyosodik előbb vagy utóbb az, amit egy gyermek fogal­mazott meg Valamikor, hogy „vers az, amit mondani kell“. A Halottak napja Bécsben ezt az elvet követi, meg Sza­­bédi László professzornak a verstanából tanultakat, ő a verset egy tematikus mag­za­ vezette vissza. A magyar versről és verselésről pedig azt tartotta, hogy az nyo­matékkal ejtett indulatos szöveg, olyan közlésmód tehát, mely népdalainkat jel­lemzi. A líra tehát nem valamire adott válaszként jelenik meg,­ hanem az első in­dulat­ terméke. Ez a kiáltás pedig nemcsak beszéd, hanem a cselekedet. Szerintem a metafora, a hasonlat is­ tett. .. A Halottak napjában valós bécsi él­ményektől kezdve csángó sirató­ betétig sok minden megtalálható.. Ennek a vers­nek ugyanakkor szociológiai értéke is van, hiszen arról az elmérgesedő korról találunk benne­ dokumentumokat, mellyel remélhetőleg egyszer s mindenkorra le­számoltunk. Nem tartom azonban magam prófétának. Talán azt sem kell külön hang­súlyoznom, hogy a vers Mozart Rek­­viem-jére épül fel. Ide kötődik egy ked­ves történetem, hogy a hidrogénatomnak egyetlen elektronja van, ezt én attól a Bay Zoltántól tudom, aki Szabó Lőrincz­­nek volt a padtársa a Debreceni Kollé­giumban. Az­ ő tollából, olvastam az öt­ágú síp című­ amerikai lapban egy tanul­mányt 1971-ben, amely azt próbálta meg bizonyítani, hogy egyetlen hidrogén­­atomból is tíz-húszmilliárd év leforgása alatt sarjadhat élet. Én ezt az ismeretet János evangéliumának kezdősorával ve­tettem egybe, amely szerint: „Kezdetben vala az Ige...“ A Halottak napja Bécs­ben pedig így fejeződik be: „Utána már semmi sem következhet / csak a lebegés olyan szegényen.. /• akár a hidrogénatom / de megkísérthet még a félsz / ha netán e­szükbe jutna / elvenni az­ egyetlen meg­maradt / elektronunkat is / így legalább megvolna még a remény a tíz-húsz, / milliárd évnyi jövendőbe vethető / hit a feltámadásra / vagy valami ahhoz hason­lóra. “ Ezt­­a keletkezéstörténetet elmeséltem egy washingtoni felolvasóestemen is, ami­kor a Halottak napjáról esett szó. A kö­zelben volt a repülőtér és percenkét szállt föl egy-egy járat, úgyhogy a felolvasásnak a zúgással aszinkron módon kellett lét­rejönnie. A beszélgetés után felemelke­dett a közönség soraiból egy gyönyörű férfi, és azt mondta: „Én vagyok Bay Zoltán“. •­­ Milyen vőben? versekre számíthatunk a jó­----Egyetlen poéma megírására készü­lök, amely ha úgy tetszik, „avantgarde“ ötleten alapszik. Arról a versről lenne szó, amelynek a magva már elkészült, és amely a halálról, a halál utáni élet lehetőségéről és ama lóról szólna, amelyről beszéltem. A­ versmag így hangzik: Sörény és koponya /Töredék/ harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák s a karambolozott csigolya egymásra futott véres kis vagonjai el sem kellett már takarítani harmadnapon már csak a dögszag s a belek széttaposott sarából tározó legyek s a szakadék szélén sebtében kirakott zabálás sürgette anyagcsere-nyomok s a csönd a tehetetlen lombok szégyene miért is kellett megtörténnie harmadnapon már csak sörény és koponya ferágott bordák s a karambolozott csigolya üres kötőlékszárat húz a nap végig az erdőn még egy sugarat mint akire önnön halála alkonyul úgy állok olyan, vigasztalanul s a dögre settenkedő farkasok szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok 1980 Kérdezett: KISGYÖRGY RÉKA

Next