Romániai Magyar Szó, 1993. március (5. évfolyam, 967-992. szám)
1993-03-13 / 977-978. szám
0 REMÉNYIG SÁNDOR: Hogyan nézné? A kiszámíthatatlan óriás, Mozdulatlan, s hirtelen mozduló, Nagy terhekkel terhelt szláv pusztaság, Hol most is, mint mindenkoron A szabadság, sajátságos virág, így, vagy úgy, de hó alatt virító, A kiszámíthatatlan pusztaság, Hol Dosztojevszkivel a halott cárok Karöltve kisértik a szarkofágot Melyben Lenin pihen — A kiszámíthatatlan pusztaság, Amelynek még a forradalma is Petőfi szellemétől idegen: A kiszámíthatatlan pusztaság A nagy apokalipszis jeleképen, Új, furcsa barátságnak jeleképen Nagylelkű, széles muszka mozdulattal Visszaküldi Világos lobogóit. . . Forgandó minden ezen a világon, Semmi sem épül örök gyűlölségen — Népek közt semmi örök barátságon. Világos: nekünk még beszédes név, Neki: száz évelőtti ködös álom. Mi az neki: A kiszámíthatatlan pusztaságnak - Közel száz éve letett lobogókat, Ködös nagy messzeségbe hurcolt lobogókat Most hazaküldeni? Acélos hideg szomorú szemével — Mámortalan, józan magyar szemével — Arra vagyok kíváncsi csak — Hogyan nézné ma őket Görgey? 1941. január 23. DECEMBER ÉS Ha kinézek ablakomon, december közepe óta egy emlékműre pillanthatok. A decemberi események harmadik évfordulójára készült emlékül azoknak, akiknek még az eltemettetés sem jut(hat)ott osztályrészül. Azoknak, akiket a diktatúra gyilkos gépezete úgy semmisített, meg, abban a reményben, hogy sem nyomuk, s ha lehet, emlékük se maradjon. A temesvári Mártírok (egykor Gyiroki) út elején álló emlékmű puszta létével hirdeti, mekkorát változott a világ. Mekkorát változott? Március idusán ezt — romániai — magyarként igencsak feltesszük. E kérdés lüktet minden márciusban, engedi vagy sem a hatalom az emlékidézést, ilyen vagy olyan kulisszák szolgálnak megemlékezésünk keretéül. Mekkorát változik-változhat a világ, eny-egy forradalom, illetve annak indult-nevezett eseménysor nyomán? Petőfiék nem, de a név igencsak megélte a Bach-korszakot, s bizony, aligha áldották akkor a. ■ Tizenkét pontok szerzőit. Amikorra oda fordult a történelmi idő, hogy elindulhatott az, amit ma már — történészek — Európa újjászületésének mondanak, akkorra bízom a generációnyinál hosszabb idő csurgott le a történelem homokóráján. Márciusban mindig elindul valami. Látni vagy sem, hideg havas vagy kellemes kint, a lényeg, hogy az idő méhében megmozdult valami. Ami meghozza termését. E metaforás megközelítésben nyilván célom az, hogy választ kaphassak korunk sarkalatos kérdésére — márciusinak mondható-e a mi (1989-es) decemberünk? Akkor is megmozdult valami az idő méhében? Korszaknyi, — mekkora — intervallumra alussza téli álmát a remény? Kinézek az ablakon. Ingo Glass egykori temesvári művész munkája csupa talány. Közel kell menni hozzá, körüljárni, de ezen túl külön-külön megszemlélni az emlékmű részeit, hogy értsük vagy érteni véljük üzenetét. Két magasba meredő fémlemez, téglalap alakúak, s ezek közül az egyiken résnyi nyílás, ajtószerűen megpattintva. A vágás gótíve jelzi, hogy Európában volnánk, na meg ha a két lemezen belül kerülünk, látjuk, hogy az egészben hagyott részen — belülről — kereszt, s azon negyvenek nevei, akiknek a végtsztesség sem adathatott meg. A másik oldalról pedig a délután pislákoló Nap sugaraiból áttör néhány vékony kéve ... A fémlemez kezeletlen, rozsdás felállítása óta. Olyan, természetes, ahogyan feltört az egész, ahogyan az elemi indulatok törnek fel — és ahogyan minden ilyen indulat ki van téve az idő és mindenféle más hatások korróziójának. Ingo Glass azt jeleníti meg, amit sokan, oly sokan érzünk. Nincs itt a dicső megemlékezések ideje, akiknek itt emléket állítottak, sokkal inkább áldozatok, mint hősök. Hősökké akkor és azáltal válhatnának, ha és amikor a kor, a mi korunk méltóvá lesz áldozatukhoz. Amikor — miként azon március hőseinek esetében — tudván tudjuk, mit hozott az általuk elindított történelmi folyamat. Március, azon december óta, számomra nem csupán egykori hősök, nemzetek és népek önmagára találásának az ünnepe, de immár önmagunk vizsgája is, decemberi önmagunkká, vizsga áldozataink emléke előtt: mi vált-válhatott valóra abból, amiért vérüket adtát. A nagy világból ezen kicsinynek a szabadsága, a mi szabadságunk ügye, nem áttételesen, nem csak etnikai-nemzeti tagolásban, de Európa ezen zaklatott köteti felének a szabadsága. Felszabadulásunk nem a mások, külhoni révek és nemzetek innna ától, havem önnön történelmi szorításunkból. Hagii vénne itthna Kárpátok karéjén vivvn, és túl kimondatt essék az, ami nyilvánvaló: ne nyilvánítttssék valónak a díszlet. Ingo Glass munkáját nézem, s felrémlik bennem — kell-e még egy decemberi vagy ki tudja mikori Március? BODÓ BARNA HIÁTUS Casteilani és a FIGURA t Bukarestben Bukarestben járt a FIGURA. De ki nem hallott már Bocsárdi Lászlóról és csapatáról? ... Most azonban mind a fővárosiak, mind pedig a magyar diplomácia képviselői meggyőződhettek: Bocsárdi „figurázása“ olyannyira sajátos, eredeti és nagyszerű, hogy muszály ■ észbe tartani a Figurát. Castellano de Castellani pisai profeszszor verses darabját, a Játék a tékozló fiúrólt hozta el a Figura Stúdió Színház — csak a Székelyföldről, — a székelyudvarhelyi Juvenalis régizeneegyüttes segédletével — a Magyar Kultúra Házába. De idézzük inkább Györffi Kálmán találó szavait a gyer gyószentmiklósiak Figuráját meg nem hazudtoló profimód összeállított, szép műsorfüzetből: „Ősrégi játékformát újítunk fel, s mert úgy érezzük, tiszta forrásból merítettünk, nagyon reméljük Szeretni fogják előadásunkat. Hunyjuk le egy pillanatra szemünket, és próbáljuk megélni a csodát, a visszatérést a távoli évszázadok felé ... Most éppen béke van, a pestis is elkerülte a várost, hírek érkeznek ugyan, hogy hadat toboroz a szultán, de a termés beérett, dús fürtök voltak a szőlőtőkén, most éppen béke van, kezdődhet a játék, a Játék a tékozló fiúkról.“ Ha Székely Sándor felvételei nem is helyettesíthetik az előadást, mégis, próbálja meg az Olvasó — akinek nincs esélye figuráékkal együtt — „megélni a csodát“ ... Romániai Magyar Szó 10. szám / 1993. március 13—14. VENDÉGÜNK: Kányádi Sándor A vers: tettérték A múlt esztendő végén új könyvvel gazdagodott a romániai magyar olvasó, s akinek nem volt tulajdonában Kányádi Sándor-kötet, úgy az kézhez kaphatott egy olyan válogatást, mely egy egész és remélhetőleg, folytatódó alkotói pályaív tükrét mutatja be. A Dacia Könyvkiadónál megjelent Vannak vidékek című válogatás az első versek tárgyiasságától a Halottak napja Bécsben poéma szintézis-jellegén át a vörös villamos-szimbólum megteremtéséig olyan korszakot ölel át, mely csalódásaival és borzalmaival, tiszta pillanataival és örömeivel a romániai magyar líra számára csöppet sem kedvező körülményekről beszél. Ám — a költő vallomása szerint — bármennyire kritizált felfogásról is legyen szó, a vers föltétlenül képmása annak a társadalomnak, amelyben született. Így hát minél inkább tonyosulnak a gondok fejünk felett, annál hálátlanabb szerep hárul a versre, amely az életélményekben gyökerezik. .. Korszerű-e még vajon az a gondolat, hogy a versnek kell megváltania a világot? Az elmúlt negyven év Közép-Kelet-Európájában mennyire vesztette hitelét az a gondolat, amely szerint a vers, tettérték, azaz erkölcsileg mérhető értéke van a helytállást tanúsító szónak? Lehet-e szóval malomkereket hajtani? Hogyan alakult a közelmúltban a hagyomány és az újítás viszonya? Kányádi Sándor válaszai csapongóak ugyan, de egyetlen szigorú erkölcsi mércét követve a vers tettérték-voltára keresnek bizonyítékokat. A legújabb válogatást újraolvasva, ismét a jól ismert versek között tallózva az olvasónak az az érzése támad, hogy a tárgyiasságtól az absztrakció felé halad a versek, versciklusok íve. Ez a sajátosság az egyéni életút ismérve, vagy egy közösség sorsának a tükre? — Azt hiszem, a két gondolat egybecseng. Amikor én versírásba kezdtem, akkor nagyon szűkös tarisznyával indultam. Ha azt mondom, hogy József Attila-kötet első alkalommal 18 éves koromban járt a kezemben, akkor azt maga nem hiszi el. Sivár, sivatagos korban kezdtem el verset írni és „tudatlanul“, olyan értelemben, hogy nem vetettem számot azzal mit is művelek. Egyetemista koromban tanultam meg, mit jelent a metafora, a hasonlat... Az elmúlt évtizedekre visszatekinttSAff mondhatom rt hogy' a verseim alakulásától függetlenül vershitet ngpa, cseréltem. — Hogyan volt lehetséges az, hogy ez az úgynevezett „alakulás" mindvégig jól meghatározható irányvonalat követett, hogy ettől a költészettől már a kezdet kezdetén idegen volt a „titáni póz“, tehát az a költészetet megváltó szándék, hogy a vers önmagát állítsa piedesztálra? — Az én nemzedékemre (gondolok itt Székely Jánosékra) nem jellemző az a típusú indulás, mint az ún. utódokéra. Egyrészt tisztában sem voltunk azzal, hogy mi a forma, tehát nem lehettünk tisztában azzal sem, hogy mi a formabontás ... 1968-ban, amikor először Nyugaton jártam, megismerkedtem a párizsi Magyar Műhely szerkesztőivel, Nagy Palival és Papp Tiborral, s gyökereiben különböző versízlésünk ellenére kommunikálni tudtunk. Én ekkorra már tisztában voltam az erdélyi avantgarde-hagyományokkal, próbálkozásokkal, tudtam tehát, hogy „miről van szó“, ők akkor az én verseimre azt mondták, hogy ezek amolyan 18—19. századi anekdoták, s különben is a magyar irodalomtörténetben Kassáknak van primátusa Babitscsal meg Illyés Gyulával szemben. Én válaszul csak mosolyogtam, és megjegyeztem, hogy az sem előzményektől mentes, amit ti műveltek, ők csodálkoztak, éspedig a két világháború közti romániai magyar líra avantgarde-vonulatára utaltam, amely (szintén) vizes aknának, felhagyott tárnának, kevés erű telérnek bizonyult... Később, természetesen, a fiatalok jelentkezése kiváltott egy hasonló tematikájú vitát, itt az ún. első Forrás-nemzedékre, Lászlóffy Aladárékra gondolok. — Lehetett az ifjakkal kommunikálni? — Nagyon jól. Mi visszafogottabbak voltunk, mivel már ismerős volt az a helyzet, hogy amikor Anatole France meghalt, az akkor franciul verselő Illyés Gyula Aragonékkal és — ahogy ő mondta — Breton Andrással manifesztumot adtak ki, valahogy így, hogy „végre, megdöglött a világ rühetetve stb.“. Ilyen volt az Anatole France búcsúztatója. Már ismertük azt a helyzetet, amikor a huszonnyolc esztendős Tristan Tzarára azt mondják a huszonegyévesek, hogy szamár ... Történt, hogy Bukarestben a Herástrán parkban Ifjúmunkás-klubot tartottunk, ahol jelen volt a második Forrás-nemzedék, szegény Hervay Gizike is ott volt, mindez egy strand mellett történt. Szemlér Ferenc is jelen volt, akinek egyébként nagyon sok jó verse van, de ez majd az idők folyamán szépen kirostálódik ... Történt, hogy bennünket Hervay Gizike ..a tisztáknak“ nevezett, és elmondta, hogy semmi keresnivalónk ott. „Ez a ti időtökben is így volt?“ — szegeztem a kérdést Ferinek. „Hogyne“ — mondta. — amikor én húszéves voltam, meg tudtam volna fojtani a harmincesztendőset. „Gyere, egyet ússzunk“. Szerintem az emberi alkat is „diktálja ” részben, hogy ki mire viszi az életben, s nekem ilyen típusú költészetet szült a családi hagyomány. Nem mintha elődeim egytől egyig költők lettek volna. Én a kontinuitásra alapozok, arra gondolván, Kányádi Sándor: Vannak vidékek, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992. hogy édesapám sem cserélte a lovakat... Az a csikó, amellyel együtt születtem, nálunk lett csikós kancám s tizennyolc évig nálunk szolgált. Erről a lóról még mindig van mondanivalóm. Nem mondtam el azt, hogy ettől a példaképtől sokkal többet tanultam, mint némelyik embertől. Hát nem elég avantgarde, pontosabban szürrealista ötlet az, hogy az ember példaképe egy ló?! — Milyen volt a konkrét élményekből lecsapódó korai versek hazai fogadtatása? — Első kötetem, a Virágzik a cseresznyefa 1955-ben jelent meg, és mondanom sem kell, hogy ez a kötet magán viseli akkori nyomorúságunk és sivárságunk bélyegét. A kötet háromezer példányban jelent meg tiltakozásom ellenére, hiszen nem szerettem volna, ha a TetTfé0Ti? esztendő múlva és ott porosodott volna a polcon ... A fogadtatás vegyes volt. Voltak pozitív hangú kritikák is, másrészt viszont akkor győződtem meg arról, hogy vajh’kevesen értenek igaziból a vershez. Olyan korszakban éltünk, amikor valamit dicsérni — divatos volt. Legkiválóbbnak tekintett esztétánk (nevet nem mondok) több hasábos dicsérő méltatást írt a könyvről, a baj csupán az volt, hogy rájöttem: ugyanazt mondja a verseim kapcsán, amit én mondtam neki egy vacsorakor. Erre a kiábrándításra Páskándi Géza és Gellért Sanyi tett még rá pár lapáttal verseim ,,népdalszerűségét illetően. Gellért bement a szerkesztőségbe és Páskándi kérésére, hogy mondjon egy ilyen és ilyen típusú népdalt, elénekelt egyet, amely az én soraimmal felesett. Így született meg egy „értelmezés“ ... Olyan korszakban éltünk, amikor kötelező volt 'vidámat mondani. Amikor minden színikritika végén illett elmondani, hogy „ezzel az előadással is a Kolozsvári Színház közelebb jutott a szocialista-realista színjátszáshoz“. — Milyen volt a versek családi fogadtatása? — Apám Petőfi- és Arany-verseken iskolázott kitűnő , kritikus volt. Értette a verseimet anélkül, hogy különösebben magyarázgattam volna. Velem pedig az történt, hogy saját mércémmé nőtt ez az elvárás, szinte szégyelltem volna olyan verseket,em, amelyeket édesapám ne értett volna. Azonfelül én azt tartom, hogy egy vers akkor igazán vers, hogyha fel lehet olvasni, hogyha az olvasó tisztában van azzal, hogy mit akar az ember mondani. — A Reggeli Rapszódia című versben az áll, hogy „miért éppen a költőktől várnátok barokkosan billegő és jól táplált vigaszt?“, másutt meg az, hogy „így hát ne várjon senki / goethe-vén költeményt / ezt a luxust nem engedhetjük / meg magunknak mert társadalomban élünk“ ... Mindebből én azt olvasom ki, hogy Kányádi Sándor szerint a versnek nem csupán esztétikai, hanem társadalmi funkciója is van. — Ez így igaz, habár az e versben megjelenő irónia és a rendhagyó tördelés épp az ellenkezőjét látszik bizonyítani. Ez a részemről avantgarde-próbálkozás azt az állításomat igazolja, hogy egy versben a lényeg mindig a ..töltés“. Egy formabontónak és ezáltal avantgarde-nak tűnő versnek is a megértés szempontjából lényege a „töltés“. Szerintem minden költő életművében vannak és mindig is lesznek formabontó törekvések. — Milyen értelemben alkalmazza ezúttal az „avantgarde“ megjelölést? — Az „avantgarde“ szó szerint előőrsöt jelent. Ennek tudtom szeint az a szerepe, hogy ismeretlen terepen felderítőként jár. Az előőrs tehát a csapat előtt megy és jelzi egyben az útirányt. — Az eredeti jelentés értelmében számtalanszor bebizonyosodott már, hogy az előőrsök útja vakvágánynak bizonyult. Azaz előőrs volt ugyan, de a csapat más irányba haladt. —■ Én azt a költőt tekintem reálisan előőrsnek, akinek állandó kapcsolata van a csapattal. A gondott kezdődik, amikor az előőrsnek már rég nincs kapcsolata a hadtesttel, de még egy zajjal sem, csak a haditudósítók hazudják azt, hogy a kapcsolat élő ... A magyar literatúra igazi előőrse szerintem Csokonai volt, illetve azok a költők, akik egy lépéssel mindig előbbre jártak. Van nekem egy „teóriám“ erről az egészről... Eszerint a magyar költészet egésze a mi templomunk, a mai katedrálisunk, reneszánsz és pogány kövekből latin alapokra épült Janus Pannonius , révén. Tudja meg, hogy itt, Kolozsvárt, ahol a Ferencesek temploma áll, a Ferencesek tere alapjaiban megegyezik a herculaneumi fórummal. S a fórumok keleti részében mindig ott van a szentély. Így épült fel a Ferencesek temploma. De vehetjük példának a csíksomlyói kegytemplomot is, amelynek hasonló az alaprajza. Különös, hogy még a pogányok is ismerték az efféle geometriát. Lehetséges, hogy az emberáldozatok helyére épültektemplomok. Valószírű, hogy a magyar költészet katedrálisa is pogány alapokra épült... Amikor külhoni barátaimat végigvezetem Kolozsváron, a Ferencesek templománál mindig azt szoktam mondani, hogy ez az Istennek igazi háza. ő itt lakik. A többiben csak rendel. Igazi alapozó volt Balassi Bálint uram is Janus Pannonius mellett, a kövek hordásánál pedig a kurucok segítkeztek. A templomot erődítménnyé Zrínyi Miklós alakította. Gyöngyössi hordta az ékkövet. ’ két, s akkor ez az „avantgarde“-költő, Cső, konai, aki maga is kirúgott diákként kezdte, s később pipázni tanította a tanítványait, olyan ablakokat vágott erre a székesegyházra, hogy el lehetett látni kelettől nyugatig. Ebben a templomban Berzsenyi építetteaz orgonát, amelyen Vörösmarty játszott. Ide mezítláb és bocskorban is be lehetett jönni, ahogyan a népiesek tették, élükön Petőfivel. Ide Toldi Miklós is befért. Itt van Babits Mihály keresztje, Ady Endre szószéke,, ide festette felhívásait Kassák, itt járkált mint halálraítélt Radnóti Miklós, s ennek a templomnak emelte meg a fedelét József Attila azért, hogy a csillagos égig lehessen látni. A folyamat történetét pedig a tra gikus sorsú Szerb Antal írta meg. — „Avantgarde“:törésvonalak mentén, a sallangoktól szabadulva 1978-ban megszületik az a gondolati poéma, a Halottak napja Bécsben, melynek azóta is a párját keressük a romániai magyar lírában. Mit tudhatunk meg a keletkezési körülményekről? — Hosszú időn át írt vers, amelyről megjelenéseikor és azután is sok „okos“ dolgot mondtak el. Rengeteg huzavona után jelenhetett meg először az Új írásában, azután a Korunkban, végül pedig kötetben is, de mindig kihagyásokkal. Sajnos a legújabb válogatásban is hibásan szerepel... Ez egy szintézis-vers, és — bármennyire is nem divatos manapság ez a szokás — én meg szoktam magyarázni a versem annak, aki igényli. Itt azokra az író—olvasó találkozókra gondolok, amikor öregek és gyerekek egyaránt jelen vannak. Úgy kell beszélnem, hogy a kicsinek,nagynak egyaránt érthető legyen. A legtöbb versről bebizonyosodik előbb vagy utóbb az, amit egy gyermek fogalmazott meg Valamikor, hogy „vers az, amit mondani kell“. A Halottak napja Bécsben ezt az elvet követi, meg Szabédi László professzornak a verstanából tanultakat, ő a verset egy tematikus magza vezette vissza. A magyar versről és verselésről pedig azt tartotta, hogy az nyomatékkal ejtett indulatos szöveg, olyan közlésmód tehát, mely népdalainkat jellemzi. A líra tehát nem valamire adott válaszként jelenik meg, hanem az első indulat terméke. Ez a kiáltás pedig nemcsak beszéd, hanem a cselekedet. Szerintem a metafora, a hasonlat is tett. .. A Halottak napjában valós bécsi élményektől kezdve csángó sirató betétig sok minden megtalálható.. Ennek a versnek ugyanakkor szociológiai értéke is van, hiszen arról az elmérgesedő korról találunk benne dokumentumokat, mellyel remélhetőleg egyszer s mindenkorra leszámoltunk. Nem tartom azonban magam prófétának. Talán azt sem kell külön hangsúlyoznom, hogy a vers Mozart Rekviem-jére épül fel. Ide kötődik egy kedves történetem, hogy a hidrogénatomnak egyetlen elektronja van, ezt én attól a Bay Zoltántól tudom, aki Szabó Lőrincznek volt a padtársa a Debreceni Kollégiumban. Az ő tollából, olvastam az ötágú síp című amerikai lapban egy tanulmányt 1971-ben, amely azt próbálta meg bizonyítani, hogy egyetlen hidrogénatomból is tíz-húszmilliárd év leforgása alatt sarjadhat élet. Én ezt az ismeretet János evangéliumának kezdősorával vetettem egybe, amely szerint: „Kezdetben vala az Ige...“ A Halottak napja Bécsben pedig így fejeződik be: „Utána már semmi sem következhet / csak a lebegés olyan szegényen.. /• akár a hidrogénatom / de megkísérthet még a félsz / ha netán eszükbe jutna / elvenni az egyetlen megmaradt / elektronunkat is / így legalább megvolna még a remény a tíz-húsz, / milliárd évnyi jövendőbe vethető / hit a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra. “ Ezta keletkezéstörténetet elmeséltem egy washingtoni felolvasóestemen is, amikor a Halottak napjáról esett szó. A közelben volt a repülőtér és percenkét szállt föl egy-egy járat, úgyhogy a felolvasásnak a zúgással aszinkron módon kellett létrejönnie. A beszélgetés után felemelkedett a közönség soraiból egy gyönyörű férfi, és azt mondta: „Én vagyok Bay Zoltán“. • Milyen vőben? versekre számíthatunk a jó----Egyetlen poéma megírására készülök, amely ha úgy tetszik, „avantgarde“ ötleten alapszik. Arról a versről lenne szó, amelynek a magva már elkészült, és amely a halálról, a halál utáni élet lehetőségéről és ama lóról szólna, amelyről beszéltem. A versmag így hangzik: Sörény és koponya /Töredék/ harmadnapon már csak sörény és koponya lerágott bordák s a karambolozott csigolya egymásra futott véres kis vagonjai el sem kellett már takarítani harmadnapon már csak a dögszag s a belek széttaposott sarából tározó legyek s a szakadék szélén sebtében kirakott zabálás sürgette anyagcsere-nyomok s a csönd a tehetetlen lombok szégyene miért is kellett megtörténnie harmadnapon már csak sörény és koponya ferágott bordák s a karambolozott csigolya üres kötőlékszárat húz a nap végig az erdőn még egy sugarat mint akire önnön halála alkonyul úgy állok olyan, vigasztalanul s a dögre settenkedő farkasok szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok 1980 Kérdezett: KISGYÖRGY RÉKA