Romániai Magyar Szó, 1996. szeptember (8. évfolyam, 2116-2145. szám)
1996-09-01 / 2116-2117. szám
„jönnek a seregek a hegyen át... ó, iskoláim, drága iskolák!" (Lászlóffy Aladár) Szeptember nyolcadika a katolikus naptár szerint Kisboldogasszony vagy másképpen, Kisasszony napja. Az idei első szeptemberi hétvégén sokan kémleli majd az eget. Vajon napfényes lesz az a vasárnap reggel, vagy felhők árnyékolják majd be az ég kék azúrját? Nyárias meleg ígérkezik, vagy hűvös szél borzongatja meg a korán indulók hajfürtjeit? Alszanak-e egyáltalán, avagy csak ébren álmodoznak hetedikén éjszaka a dédis nagymamák, akik majd nyolcadikén reggel elindulnak anyából felé? Közös találkozóra igyekeznek város minden irányából a főtéri Szent Mihály Templom gyönyörű Nagyasszi az egykori „kisasszonyok" Kolozsváron, a volt marianumisták, katolikusok és reformátusok, unitáriusok és evangélikusok, mindazok, akik 1946 előtt a zárda növendékei voltak és eljöttek, még el tudtak jönni a találkozóra. Bevonul a tízórás nagymisére az ősz hajú asszonysereg, úgy 65 és 90 év közöttiek, felbúg a templom áprilisban felszentelt új orgonája, és felcsendül a régi ének: Marianum asszonya Tiszta Szűz... A mise persze már nem úgy mint régen a főoltárnál és latin nyelven, de arra már csak az egykori kisasszonyok emlékeznek. A prédikációt tartó Főtisztelendő Atya hozzájuk intézi majd szavait, a 85 éve, 1911-ben dr. Hirschler József pápai prelátus, kolozsvári főesperes által alapított katolikus zárda tanáraihoz és növendékeihez, a még életben lévőkhöz, hitüket megtartókhoz. „A múltban megfüröszteni a mát... Ó, iskoláim, drága iskolák!..." Mise után átvonul majd az asszonyok csapata a volt Piarista Gimnáziumba, a mai Báthory Líceum dísztermébe, megtekinteni az emlékkiállítást és meghallgatni régi rajztanár-osztályfőnöknőnk, Mária Leonarda - és talán mások - beszámolóját. A drága Leonarda nővér a maga 82 és fél évével (így írta legutóbbi levelében) fáradhatatlan a tevékenykedésben, segítségnyújtásban, örömszerzésben. Na és természetesen az emlékezésben is. Igaz, jobb lenne mindezt megnézni/hallgatni a régi iskolában, a Marianumban, de talán messze lenne már odáig az öreg lábaknak, meg aztán a Báthoryhoz közelebb is a Házsongárd, a hatvan éve elhunyt iskolaalapító Hirschler József nyughelye, igazgatók, tanárok, egykori osztálytársak sírhantjai... Visszük a koszorúkat, virágokat, 9 SX színpompás őszirózsacsokrokat, a halódó nyár megannyi napfényes, meleg üzenetét, visszük összefogózva a lábunk elé/alá pillantva, mert ügyelni kell már minden lépésre ebben a korban. Utunkat bizonyára fiatalok is élénkítik majd, gyermekek, unokák és dédunokák. Lehet, egyesek most járnak először a városban (országban), nincs semmi kötődésük Kolozsvárhoz, sem a Marianumhoz, nem érezhetik, mit jelentett számunkra az ötven éve megszűnt egykori iskola, mit kaptunk tőle lélekben, ismeretekben, „a lelket ébrentartó lármafák: ó, iskoláim, drága iskolák!” Drága Iskolám! Bár csak négy évig jártam falaid közé, mégis köszönök Neked mindent. Az általad bennem megerősített hitet, a tudás felé fordulás igényét és örömét, embertársaim értékelését és megbecsülését. Bár a világ azóta megváltozott. Az élet felgyorsult és elüzletiesedett. Az emberek pedig? ... Hát igen, ők is mások. Vagy talán mi is megváltoztunk, csak magunkon nem vesszük észre? Valószínűleg így van, hiszen közösen vagyunk felelősök ezért a megváltozott, megromlott emberiségért. Aki azonban megőrzött valamit abból az alapból, amit a Marianum rakott le benne, és tudott is rá építkezni, annak nem lehetett tartalmatlan az élete. Azt az apró örömök is boldogítani tudták. Tiétek az érdem mindezért drága tanáraink, egyháziak és világiak. Fogadjátok a hála és szeretet valós és képzeletbeli virágait. KUDELASZ ILDIKÓ Mt'C'CCc'&C&i' ^34%j3zám, 1996. aiynisj^ Lj) |||Í«TUf Jókai Mór a földtan népszerűsítője Jókai minden iránt érdeklődő szellemét sokan úgy értékelik, mintha a fantázia virágaival akarta volna műveit díszíteni. írásaiban foglalkozott virággal, hegyekkel, néprajzzal és tudománnyal. Tudományos megfigyeléseit szándékosan szórta el műveiben. Ez különlegesen fontos, mert abban az időben nem érdeklődött a nagyközönség a természettudományok iránt. Jókai regényeivel sok olvasónak felébresztette a természettudományok iránti érdeklődését, érdekfeszítően becsempészte a cselekménybe a tényeket. Mi ez, ha nem a tudomány népszerűsítése? Moesz Gusztáv 1925-ben összeszedte a Jókai műveiben található botanikai érdekességeket. Lássuk most azt, amit a tágabb értelemben vett földtan tudományából mesélt el olvasóinak. Kétségtelenül a legtöbb földtani vonatkozás a Fekete gyémántokban van, így kezdi a regényt: „Van egy nagy könyvünk: a föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak, mint a könyvnek a levelei, egyik a másikra fektetve; minden lap tízezer, százezer (ki tudja, mennyi) évet képvisel. A vakmerő emberi tudásszomj keresztülfúrta e lapokat ásóval, kalapáccsal, vésővel, fúróval. Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezred év a másiknak hagyott hátra, örök halott és örök beszélő tanújelekkel. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni. Megszámlálta a föld leveleinek a lapjait; kihallgatta a titkos betűk beszédét, tanult titkokat a sziklából, a hegyalkotó szalagok parányáiból; lenézett a górcsővel a zöldkebel alig látható állatmaradványaiba, mint ahogy behatolt távcsövével az égboltozat végtelenjébe, s rájött a tudatra, hogy lefelé úgy, mint felfelé nincs «vég». A legelső lapja e könyvnek, melyet az ember felforgatott, a gránit és porfirréteg. Azon alul már nem hatolhatott. Hogy azon alul mi van, arról csak a vulkánok beszélnek. Tűz... De milyen tűz? A réteg, mit a vulkán teremt, az már csak második lapja a könyvnek. (...) Egyik lapot alkotta a tűz, másikat a tenger, az özönvíz, harmadikat vegytani működések, de az az erő, mely a gránitot mint rezgő kocsonyát tolta elő a földkéreg hasadékaiból, az azt mondja: «Az én nevemet ne kérdd! Én vagyok az Isten!» A gránit az tiszta lap, az nem mond semmit. «Végtelenség!» - az a felelete. Néha be van csukva a könyv." Elmeséli e regényben, hogyan gyűjti a kövületeket a kőszénbányában Berend István; hogy milyen volt az ősvilág; bebizonyítja a kőszén növényi eredetét, amit a benne található növényi maradványok igazolnak, és megemlíti, hogy a kőszént kísérő rétegekben szenesedett fatörzsek vannak. Közismert, hogy a szép növényi kövületeket nem magában a szénben, hanem a kísérő palában, homokkőben lehet találni. Berend - a regény szerint - akadémiai székfoglalóját egy mélyfúrásban talált mikroszkopikus rákokról írta. Ezzel a témával tíz évig foglalkozott, munkájával mindenütt az egész világon feltűnést keltett volna. Ezeket az ismereteket Jókai Hantken Miksától szerezte, aki maga is szénbányász volt Dorogon (apja is bányaigazgató volt), és 1864-ben már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1874-ben rendes tagja, a fosszilis foraminiferák világhírű kutatója. Berend alakját azonban az író javarészt Zsigmondy Vilmosról mintázta, aki fiatal korában Resicán és környékén az állami bányákban dolgozott. Ő dolgozott ki egy bányatüzek elleni védekezésmódot. Munkásokkal szembeni emberi bánásmódja, valamint az érdemel említést, hogy új fejtési módot vezet be, mely gazdaságossága mellett a munkás épségét is védi. Ezt a két férfit vette mintául Jókai, amikor a „mágnes lovag" alakját megteremtette: Hantként, a csendes tudóst és Zsigmondyt, a bányászt, aki bányászlányt vett feleségül (igaz, nem napszámoslányt, hanem bányatulajdonos lányát). A jövő század regénye hősének a csodaanyaga az ichor. Ebből készíti csodálatos üvegét és gépeit Tatrangi Dávid. Az új elemet a székelyföldi havasokban a kialvóban levő munkának föld alatti gázömléseiben találja. Itt valóságos leckét kap az olvasó a vulkánosságról,és az utóvulkáni hatásokról. A torjai Büdösbarlang, a kovásznai „pokolsár", a Szent Anna krátertó mind valóságok. Az ichor tulajdonságai megleően emlékeztetnek a vulkáni gőzökés felszálló bór tulajdonságaira. A bőrt valóban felhasználták az üvegfajták készítésénél. Jókai írásaiban említi az iszapvulkánokat és azok működési módját, a megjelenési helyét viszont tévesen rögzíti (a Gyilkos-tó kigőzölgéséből származtatja). A szibériai mamut példájára jégbe fagyott ősállatokról ír, itt azonban úgy elragadta a képzelete, hogy az őslénybúvár megzavarodna, mert a mamutot együtt találná a Plesiosaurusszal, a Mosasaurusszal, a Pterodaktylusttal (repülő ősgyík), az ember által kiirtott óriás madárral és barlangi medvével meg a Dinotheriummal. Ezek sok esetben évmilliókkal egymás után éltek. Leírja a Lúcsia-barlangot, ahol a Szegény gazdagok Fatia Negrája öntötte az aranyrudakat Juan Taré és Marióra társaságában. Hátszegi báróban pedig felleljük Nopcsa Ferenc báró ősét és a szentpéterfalvi kastélyt. A Lucsia-barlang pedig a Kisaranyos ma is nagyon érdekes, egyedülálló barlangja. Egy az Isten című regényében leírja a Tordai-hasadékot, és ezt hibásan vulkáni eredetűnek tartja, bár megjegyzi, hogy a geológusok még vitatkoznak vulkáni vagy vízi eredetén. Valóságos ásványrendszertani felsorolás található Az északi pólusig című fantasztikus elbeszélésében. A sarkvidéki matróz ásványtani felfedezései: fehér gipsz, zöld malachit, rézazur (azurit), rézveres (cuprit), wizmutfénye (bismutin), barackvirágszínű kobaltvirág (erythrin), fosszilis keselyem (azbeszt), termésréz, termésezüst, ritka selenréz (berzelianit), kékesfekete ereiről is ír. Nem hiányzik a félig átlátszó chakedon, hegyibőr (tremolit), augit és labradorit földpát. Óriási kvarckristályokat ír le, melyet csillámpalában talál. A kőzetek közül megemlíti a csillámpalát,dioitot, agyagpalát, vitriolpalát, bazaltot, vastartalmú dolomitot. Említi a kagylós mészkövet. Leírja az ásványok foszforenciáját, vagyis azt a jelenséget, hogy ez egyes ásványok erős megvilágítás után sötétben világítanak. A felsoroltakból arra következtethetünk, hogy a nagy regényíró Jókai Mór sokoldalúan képzett volt a földtan különböző területen, leírásaival a múlt század földtanának egyik legértékesebb népszerűsítője. Dr. MÉSZÁROS MIKLÓS egyetemi tanár A Feszty-körkép részlete Mellékletünket a magyar művelődés és civilizáció néhány örök érvényű műemléke, megvalósítása látványával illusztráltuk Minden kornak megvan a maga virtusa. Az emberi természet bizonyos megnyilatkozásainak törvényszerűen be kell következniük akkor és ott, és ezek többet mondanak könyvek tucatjainál a korról. De hagyjuk ezt, nem pazarolhatjuk el bizonytalan eszmefuttatásokra véges képességeinket, melyeket oly későn és szűkmarkúan mértek nekünk. Köteleznek a csupasz tények, ragaszkodunk hozzájuk. A hadsereg napja volt, és ők mulattak: a három elválaszthatatlan jó barát. Fiatal, ■éjfészségtől kicsattanó katonatisztek. Nagy reményekre jogosító karrierjük „^erdetén. Mert, az újjászervezett és új elméleti alapokon berendezkedő társadalmakat, országukat nem lehetett elválasztani a hadseregtől, eszményiségének megtestesítője volt. Vasárnap délelőtt, egy határmenti városka vendéglőjében, a Koronában mulattak. A nagy szála közepén ültek, kényelmesen hátradőlve, csizmás lábukat előrevetve kortyolgatták az aranysárga muskotály-nedűt és történeteket meséltek, hahotáztak. Ugratták egymást olyan megjegyzésekkel, amiket csak ők értettek, kipróbált barátságuk karmos tréfáival. Igen, szavaik egyáltalán nem voltak válogatottak, kultúrfülnek kellemesen hangzók, mert kora ifjúságuktól a maga durva meztelenségében feltáruló élet volt a nevelőjük, és tisztet nem az iskolapad, a Katonai Akadémia csinált belőlük, hanem az érdes történelmi konjunktúra. Tüntetően hangzott abban a magas mennyezetű, díszesen pingált szájában szilaj nyerítésük, és térdüket, az asztalt meg egymás vállát csapkodták. Nem akarták észrevenni a többi vendég megbotránkozott pillantásait, elhúzott szájukat, felvont szemöldöküket. Kihívóan harsogó jókedvükkel kisajátították a vendéglőt. Aztán megszólalt a zenekar, nagyot puffant a dob, a zongorán egy nyitány futama pengett szaporán, ércesen, a klarinét búgva megrezegtette a levegőt és a figyelem elterelődött róluk. Kint tizenöt fokos fagy volt, méteres hó. A közeledő éjszaka zúzmarás, dermesztő lehelete ereszkedett a városra. A szála melegségéből, a muskotály vérpezsdítő mámorában nézték az alkonyat kékesfehérségébe öltözött téli világot. Nemcsak a szemükkel látták, hanem fiatal testük minden ízével, és az körülvette őket kívülről és kitöltötte belülről, csiklandósan, szilajul csókolgatta őket létük boldogsága a téli világ tükrében és a muskotály bizsergető mámorában. A Koronával szembeni park fáin, bokrain hermelinbunda púposodoa, ihletett színpadi mester kulisszái, a járda szélén hótorlasz magasodott, a kirakatok és a lámpák híg, sárga fénye pedig birkózott a mellékutcákból lopakodó estével. A hosszú homlokzatú, cikornyás stukkódíszekkel megrakott épületek kéményei erősen füstöltek, a bükkfa ezüstfehér füstje a fagyos jégben lomhán bodorodott, hogy felszippantsa az ólmos égbolt torka, mintha a kémények leheletében ő is melegedni akart volna. A katolikus templomban vecsernyére harangoztak. Tisztán, messzehangzón zengett az öregharang, tercelt hozzá a kicsi, és behúzott nyakú, görnyedt emberek, egymásba kapaszkodó öregasszonyok igyekeztek gyéren isten házába. A nagy templomajtó elnyelte őket és az ajtóval szembeni láncos kőbábuknál nem álldogált senki, hogy a mise kezdetéig parolázzanak, elbeszélgessenek egy hete nem látott barátokkal, ismerősökkel. Egyvalaki maradt kint az ajtó előtt: a plébánia koldasszonya. Az a poszt az övé volt, és ő ragaszkodott hozzá télen, nyáron, esőben, fagyban, forró napsütésben, kora reggeltől késő estig, amíg a templom kapuját az alacsony, nagy fejű sekrestyés be nem zárta. Vagy húsz éve ott ült, maga alá gyűrve egy ócska ködmönt. Nem kéregetett a templomi koldusok szertartása <■ szerint, még csak a kezét sem nyújtotta ki. Kifejezéstelen arccal oldalvást bámult, mintha unná a befelé csoszogó lábakat, a vasárnapi áhítat előszelétől ünnepélyes arcokat. Mellette kétfüles vesszőkosár, alján rongyokkal. Ebbe a kosárba dobták ikertxolt a T e^s ^Xyill embere^* ,• alamizsnát, amiért ő nem hálálkodott, mintha nem is vette volna észre. Bár a'’ szája rtíöz’gott. TVrris szeíyelvek szerint' Erzsi - ezt a nevet akasztotta rá valaki - cukorkát szopogatott szemtelenül vagy tökmagot rágott héjastól. Mások tudni vélték, hogy a maga együgyű eszével imádkozik. Hiába szóltak hozzá, Erzsi nem válaszolt, elnézett valahová a lábak magasságában és nem leplezett kelletlenség ült ki arcára, mint akit megzavartak szolgálatában, magányában. Évek során az ő ragaszkodása, kora reggeltől késő estig a templom bejárati posztjához néma elismerést váltott ki a hívekből. Erzsi világuk része lett, és kosara karácsonykor, húsvétkor megtelt ünnepi falatokkal. Akik ilyenkor lehajoltak hozzá, igyekeztek visszatartani lélegzetüket. Erzsi bűzlött. Erről nem szóltak egymásnak, keresztény emberhez méltatlan kérkedésnek érezték saját téli tisztaságukat, és eszükbe juthatott délceg termetű plébánosuk figyelmeztetése. Nemegyszer prédikálta: alázkodjatok meg embertársaitok előtt, mert az Úr előtt alázkodtok meg, vessétek le bűnös lelketek kevélységét, hogy felmagasztosuljon bennetek az égi Atya. A délceg plébános szívhez, lélekhez szólóan prédikált, megfenyegette, porba sújtotta eltévelyedett híveit, megríkatta őket és bölcs szavakkal egyengette világi útjukat. Általános tiszteletnek örvendett gyülekezete körében. Esperesi rangja volt, Rómában doktorált. Aggódott nyájáért, nem szűnt meg figyelmeztetni őket a lelki dölyfösség, önteltség veszélyére mint népét kísértő évszázados bűnre, amivel annyiszor megbántották a Teremtőt, kivíva maguk ellen haragját. A plébános intelmei nyomán valahogy az a képzet alakult ki bennük, hogy Erzsit, a maga bűzlő testével, kifejezéstelen, együgyű arcával és konok ragaszkodásával az ajtó előtti posztjához kivételes ajándékként kapták a Fennvalótól, hogy figyelmeztesse őket, valahányszor csak átlépik egyházának küszöbét az emberi hívságok sertelmére és a lelki szegénység erényére. Erzsi nemcsak a külső, hanem lelki világuk részévé lett, lépcsőfoka megtisztulásuknak, viola illatú templomi áhítatuknak. A három fiatal katonatiszt, jókedve féktelenné vált. Hol összehajoltak, hol hátravetett fejjel nyerítettek, bömböltek és majd lefordultak a székről. Túlharsogták a zenekart, az arcuk kicsattant a muskotály meg a vidám szavak tüzétől, az életerősek zabolátlan vidámságától. Szólították a főpincért. Egy francia pezsgőt rendeltek, meg egy negyedliteres köménymagos likőrt. A főpincér magas, testes ember volt seszínű sörtebajusszal, és a fejét furán, hátravetve tartotta, kellő távolságból mérve föl éber tekintetével a szeszélyes vendégeket. Az asztaluk mellett maradt, egy segédpincért utasított a rendelés felől és kissé előrehajolt, amennyire vastag dereka és a hasa engedte. (Folytatása a c. oldalon) Mátyás király visegrádi kastélya (1) ALFONSAS MALDONIS KI énekli el Ezt az örök dalt. Ha összeszorított Fogakkal hallgatunk... Ki ad hangot és szemet A vak világnak. Ha a karjaim Nem érnek hozzád... Te vagy az én időm. Esztendőim éve. Te vagy a homokóra Aranyos pergése. Beteg sötétség És remegő szárnyalás. A nemlét fölött Szálló forgószél. Ó, szerelem, ó, szerelem! Az utolsó szó! Vérhullám és hang - Voltál-e valaha? 1970 Litvánból fordította BÁN PÉTER BENCZE MIHÁLY Semmelweis fehéredő szemmel fáslizza a fényt oltott mésszel ágyában a vágy vágyában az ágy nem érdekli mit mond a Le Monde vonalból szikrát rúgtat a gond gonosz patkóján holdfény cikkan gyereket rabol létra roppan törtek gyötörnek gyökök zörögnek kardnyelők közt a múzsa hallgat dobraverte könyvtárnyi szózat a Nap szülöttje hajnalig ég fáklyák lázát gyógyítja az ég még hálálkodva már hálálkodva verébnyi évek libasorban elcsipognak a csillagporban