Romániai Magyar Szó, 2001. augusztus (13. évfolyam, 3849-3878. szám)

2001-08-02 / 3849. szám

2001. augusztus 2.honi valóság , honi valóság - mondta Boros János, Ko­lozsvár alpolgármestere. Ko­lozsvár városában már több hó­napja tart az az áldatlan állapot, hogy a város polgármestere - mivel teheti - meglehetősen egyéni módon értelmezi a tör­vényt. Ezért a városi tanács munkájában feszültség észlel­hető. Mivel a polgármester tud­ja, ha kitart és makacsul nem enged, minden esetben neki van igaza. Az elmúlt napokban a városi tanács rendkívüli ülést hívott össze. Az újságírókat nem engedték be, az eredmény­ről másodkézből értesülhet­tek, mert az üvegterem (amely­ben a városi tanácsüléseket tartják) hangosítórendszerét kikapcsolták. Ezért az esemény­ről mindenki elmondásból érte­sülhetett, így jelentek meg olyan újsághírek, hogy a tanács behódolt a polgármesternek. Erre mondta Boros János, hogy látszatbehódolás. Az SZDP-ta­­nácsosok javaslatára átalakí­tották az igazgatótanácsokat annál a három vállalatnál, melyek a városházához tartoznak. Fel­kérvén az igazgatótanácsi tiszt­ségeikről való lemondásra, e ké­résnek három kivételével a többi tanácsos eleget tett. Az igazi jó megoldás az lett volna, ha Funar elismeri a tanácsot, utána lemondott volna mindenik ta­nácsos. Boros szerint a taná­csosok bebizonyították megint, hogy nem a pénzért akarnak ott lenni - többek közt ez volt a vád ellenük -, hanem a város érdekeit tartják szem előtt. Ugyanakkor gesztust tettek a polgármester felé, mert az igaz­ságszolgáltatás nem volt képes megoldást találni, hogy a tanács működőképes legyen, hogy a város ne szenvedje meg az áldatlan helyzetet. Ez a tett azért is jelentős, mert így olyan személyek kerül­tek be a vállalatok igazgató­­tanácsába, akik egyébként ki­váló szakemberek, mint pl. Pusztai Kálmán és Csiky Ven­cel. CSOMAFÁY FERENC „Lelki Dévavár” Kápolnaszentelés a Gyilkos-tónál Régi álom valósult meg július 28-án, a Szent Kristóf-kápolna felszentelésével a Gyilkos-tónál, amelyet a Gyergyószentmiklósi Római Katolikus Plébánia adakozó hívek, szívvel és lélekkel az építkezés mellé álló elkötelezett emberek segítségével épített föl röpke két év alatt. Ezért Hajdó István főesperes úr a kápolnát „lelki Dévavár”-nak nevezte, amelybe szívek és lelkek épültek. A Gyilkos-tónál 1916-ban leégett kápolna helyére Kós Károly már 1933-ban másikat tervezett, amiről csak egy képeslap maradt fenn a szerencsi Zemplén Múzeumban. A 90-es évek elején Vákár Tibor is készített kápolnatervet, amely nagysága miatt nehezen lett volna kivitelezhető - tudtuk meg az avatóünnepséget megelőző sajtótájékoztatón. Végül a tájba organikusan illő, a Kós Károly-i hagyományokat is követő tervet Anthony Gall magyar származású ausztráliai építész készítette, együttműködve a belső terveket, körfreskót készítő Stefanovits Péter és Elekes Károly képzőművészekkel - mindhármukkal egy véletlen látogatás folytán került kapcsolatba az esperes úr. A körfreskón erdei táj fut végig, a törzsek és ágak ritmusába honfoglalás kori és kora keresztény szimbólumok illeszkednek. Az 1999. szeptember 26-i alapkőletétel óta odaadással zajlott a terv kivitelezése: az építést a gyergyószentmiklósi Exbeton Kft. végezte, Szász Jenő mérnök, Szilágyi András közgazdász, számadó gondnok és Málnási Csaba műépítész-technikus, valamint Siklódi Károly telepvezető szakirányításával, a belső szakmunkákat pedig a Zootom Kft. és az Elko Kft. A kápolna kivitelezésének eredeti költségvetése 1 milliárd 82 millió lej volt, ez a két év alatt 2 milliárd 536 millió lejre emel­kedett - tudtuk meg Szilágyi Andrástól s bár a kápolna áll, pénzügyi oldala még befejezetlen: 425 millió lejt sürgősen elő kell teremteni. Az építkezés fő támogatói az Illyés Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, az egri Segít a Város Alapítvány, Man­dák Attila és családja, Málnási Csaba, Portik Csaba és Benedek Árpád vállalkozók, de támogatója a több ezres nagyságrendben eladott téglajegyekkel az erdélyi és magyarországi magyarság is. A főesperes úr külön kiemelte az egri Mandák Attila hozzá­járulását, aki nem csak gyűjtéssel és adakozással támogatott, de fiatal csoportot is hozott Magyarországról segíteni az építkezésben. A kápolna­­ ezeréves keresztény múltunk e keleti végeken égő „lármafája”, ahogy az esperes úr nevezte - az utazók védőszentje, Szent Kristóf nevét viseli: július 24-e, Szent Kristóf napja lesz a búcsúünnepe, amikor az elhaladó utazók és jár­művek is áldásban részesülnek. Bár a kápolna római katolikus, nyitott lesz más felekezetek előtt is; az itt táborozó keresztény csoportok igényelhetik szertartásaikhoz. Az espres úr távlati tervei között egy keresztény ház kialakítása is szerepel, ahová a táborozó fiatalok csendes napokra visszavonulhatnak. A kápolna állandó őrizet mellett egész nap nyitva áll, nyári időszakban minden vasárnap délután szentmisét fog tartani benne a gyergyószentmiklósi plébánia. A kápolnaszentelés napján a Gyilkos-tó partjától indult reggel 10-kor a körmenet a sziklára épült kápolnához; a résztvevők sokasága elborította a hegyoldalt. Miután az építkezést kivitelező bizottság átadta a kápolnát az egyház képviselőinek, jurtából kilépő sámán (Heffner Attila) éneke idézte az ősmagyar időket, majd Sebestyén Márta magyarországi énekesnő egyházi énekeket adott elő. Pál Árpád polgármester üdvözlő szavai és Hajdó István főesperes köszöntője után a Csákigorbóból szár­mazó harang megkondulásával kezdetét vette a kápolnaszen­­telési szertartás és ünnepi szentmise. A kápolnát főt. Tamás József Csíkszeredai segédpüspök úr szentelte fel (annak idején ő helyezte el a kápolna alapkövét is), ószövetségi olvasmányt az egri Mandák Attila, szentleckét a műépítész Anthony Gall olvasott föl. A szentmise nyújtott keretet az oltár és oltá­­riszentség incenzálásának, amelyet a püspök úr helyezett el a tabernákulumban. A szentmise végén Mandák Attila átnyúj­totta az okiratot, amely igazolja, hogy a kápolna alapköve az egri Székesegyházból származik, amelyet Szent István király építtetett, majd Oláh Szilveszter szobrász adta át a Szent Kristóf-plaketteket, melyekkel az egyház megajándékozta a kápolnáért legtöbbet tevékenykedő híveit. Ezt követően Hajdó István főesperes úr hosszasan olvasta föl a jelentősebben adakozók névsorát. Az ünnepséget a gyergyókilyénfalvi fiatalok táncbemutatója zárta. A kápolnaavatóra az egyház szép kiadványokat, ismertetőt és programfüzetet is megjelentetett; az ismertető tartalmazza a nem mindennapi megvalósítás adatait, egészen a körfreskó szimbólumainak jegyzékéig. GÁL ÉVA EMESE Augusztus 4-én emlékműavatás Földváron Mi is volt az itteni haláltábor? 2. A szaniszlói római katolikus templom História Domusából. A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőr­sön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval, magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben meg­szökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani­ba jutott. Czumbil István, Mező­terem: Miköz­ben Földvár felé kísértek bennünket, sokszor hallottuk az őröktől, „partizani, partizani". Mivel ezt ránk mondták, egymástól kérdezgettük, mert akkor még nem tudtuk, hogy mi az. Csirák János, 81 éves, Domahida: Csanálosról 1944 október-novemberében több emberszállítmányt vittek Földvárra, a mienk volt az utolsó. Az előző transz­otokból a magyarok közül a fiatalab­­akat, erősebbeket kiválogatták és to­vábbvitték Oroszországba kényszermun­kára. Közülünk senkit nem vittek tovább, mert mire utolsókként odaérkeztünk, az oroszok rájöttek, hogy a románok be­csapják őket, csak azért fogdostak össze bennünket, mivel Erdélyből ki akarják pucolni a magyarokat, de a valóságban mi nem vagyunk partizánok, ahogy a ro­mánok állítják rólunk. Mert ezt az egész földvári gazemberséget azért találták ki, hogy minél több magyar elpusztuljon. Földváron tényleg nagyon sokan meg is haltak közülünk, de a románok ráadásul még azt is kifőzték, hogy akit lehet, átpasszolnak az oroszoknak, így két legyet ütnek egy csapásra, az oroszok végzik el helyettük a piszkos munkát. Fülep László, Lele: Útközben lehetett volna, de nem szöktünk meg, mert azt ígérték, dokumentumot kapunk. A test­vérem, Fülep Károly hallotta, amikor az egyik kísérőnk azt mondta a másiknak, hogy a mánista csendőröket, akiket 1940- ben kivontak, majd 1944-ben visszahe­lyezték, most megint mind kivonják a környékünkről. Zilahról Kolozsvárra hajtottak bennünket a mánista csendőrök. Onnan is továbbmenve két karszalagos orosszal találkoztunk, azokat érdekelte hová tartunk. Amikor meghallották, hogy Dél-Erdélybe, az egész, társaságot vissza­rendelték Kolozsvárra. Akkor pláne meg­szökhettünk volna, de mi csak marad­tunk. A két oroszt többé nem láttuk, úgy­hogy a monista csendőrök egy idő után ismét csak körülvettek, és Brassó-Földvár felé hajtottak bennünket. Ez alkalommal oda is érkeztünk. Akkor a monisták átadtak az ottani román katonáknak, azok meg betereltek a táborba. Rácz Sándor, Börvely, Nagyenyeden a magyar népi szövetségbeliek megszer­vezték, hogy asszonyok éjszaka barom­fiból levest főzzenek, útravalót készít­senek, de amikor odahozták, hogy átad­ják nekünk, egy altiszt, aki máskor is vad­emberként viselkedett velünk, vala­mennyi edény tartalmát kidöntötte a föld­re. Gyulafehérvárig még gyalog men­tünk, onnan marhavagonokban szállítot­tak Földvárra. Itt mielőtt bevittek volna a lágerbe, odajött hozzánk három orosz tiszt, annak a bizottságnak a tagjai, akik arról döntöttek, hogy kiket vigyenek to­vább Oroszországba munkára. A mi román kísérőink parancsnoka oroszul beszélt velük, de Bakos Lajos Börvelyből hat évet töltött Oroszországban, ahol jól megtanulta a nyelvet, így mi is megtud­tuk, hogy partizánoknak állított be ben­nünket. Mivel azonban minket az éhség és a hosszú gyaloglás szemmel láthatóan nagyon legyengített, az orosz tisztek munkára alkalmatlannak ítéltek, és végül mégse vettek át a románoktól. Tasnadi Dumitru, 77 éves: Én román vagyok, de mert négy évig a magyar had­seregben szolgáltam. 1944 novemberében Szaniszlóról sokadmagammal Csanálosra vittek a román csendőrök azzal, hogy ott jó papírokat kapunk. A szaniszlói ro­mánok közül Chereji Vasile, két Chereji Dumitru, Toma Ioan, Veres Dumitru volt még ott meg German Juliu. Csanáloson ahelyett, hogy papírokat adtak volna, ahogy ígérték, bennünket is betereltek egy csűrbe. De azért tudtuk, hogy minket előbb-utóbb el fognak engedni. Ellen, szomjan, gyalog Nagykárolyon, Tasná­­don, Zilahon, a Meszesen, Kolozsváron, Tordán, Enyeden, Tövisen, Gyulafehér­váron át minket is a földvári lágerbe vittek, ahol csak két hét múlva állítottak bizottság, komisszió elé. A bizottságban volt egy román alezredes, az így szólt hozzám: Fiam, vess úgy keresztet, ahogy anyádtól tanultad! Én szót fogadtam, erre felállt az asztaltól és ezt mondta: Háráso, román! Így szabadultam én meg azzal, hogy jobbra vetettem a keresztet, ahogy mi görögkeletiek szoktuk, és nem balra, ahogy a római katolikusok! Miután a bizottságon túljutottunk, mi románok 1945. január 6-án érkeztünk haza Sza­­niszlóra. Felber Katalin (Rist György felesége) Nagymajtény: Amikor a gilvácsi German Gheorghe románként hazakeveredett, eljött hozzánk és azt a tanácsot adta, menjek át Krasznaterebesre a román, paphoz, írassam be magam románnak, utána menjek el Földvárra, ott mutassam meg, hogy mi románok vagyunk, akkor hazaengedik velem a férjemet, Rist Györgyöt is. Február lehetett, amikor Galiger István feleségével, Máriával átmentünk Krasznaterebesre a román paphoz, de az nem vállalta az átírásun­kat. BOROS ERNŐ (Foly­ta­tják) i) \\i unok­á­i. I­i ;a I a t y II i Ilii/: link tája Nekem sem Delatynnal, sem Luczkyval nem volt össze­köttetésem. Hiába futott két páros vezeték az út melletti osz­lopokon Delatyn és Luczky kö­zött. Nem volt sem távbeszélőm, sem mászóvasam. Magamhoz hívtam Molnárt: - Mi volna, k)i itt, ezen az ösvényen felmotorozna, s még vagy másfél kilométert az erdő szélén is, hogy felderítse, jön­nek-e a luczkyak. Molnár megszemlélte a tájat, amerre mutattam. - Hadapród úr, alázatosan... azt meg lehet csinálni - vagyis hogy bírni fogja a motor. Molnár mögé, a tyúkzázdára felültettem a csapatcsendőrt. Ő eddig Lajos mellett utazott az Opelen. Kun Sanyi ült az árok partján illedelmesen, mint egy eladólány, aki éppen sütkérezik a napon. Még nem jött el az ide­je, hogy kimutassa a foga fe­hérét. Hogy azután én is leté­tessem vele a különbözeti vizs­gát, ami a jólneveltségéből még hiányzott! Hosszan néztem a távcsövem­mel Molnár után, de nem láttam semmit. Nem aggódtam különö­sebben, mert „partizán eligazí­tást” nem kaptam, s így nemigen gondoltam arra, hogy rajaimat, pláne pedig engem a forgalmas országút mellett valami táma­dásféle érhet­e. Várni kellett. Beljebb húzód­tam egy bokor alá, és elnyúj­tóztam a köpenyemen. Idáig nem szállt az út pora, s a zaja is messzebbről hallatszott. Elszív­tam egy cigarettát, s abba bele­aludtam. Lajos ébresztett fel. - Hadapró úr, kérem szépen, megjött Molnár. Igen, ott tőlem nem messze matatott valamit a motorke­rékpárján. Mielőtt hozzászóltam volna, végigtávcsöveztem az erdő szélét. Jődögéltek a lucz­kyak. Két raj. Mert négy fogatot láttam. Kettő még biztosan bent döcög az erdő fái között. Fő, hogy egyenesen felénk jönnek. Molnár észrevette, hogy feléb­redtem. Előttem termett. - Hadapród úr, alázatosan jelentem, nem találtuk meg őket. Odanyújtottam a távcsövemet. - Fő, hogy ők megtaláltak minket. Nemsokára a Kabók járőre is felbukkant. Már fordítottam is meg az őrvezetőt és a társát, hogy idevezessék a tizedes úrékat. Kun Sanyi nem fért a bőrébe. Elkéretett, hogy mehes­sen a még legalább másfél kilo­méterrel arrébb építő Kabókék­­hoz. Elengedtem. Menjen Isten hírével. Legalább csak négyen maradunk ebédre, s a kis extra­kajára, ami még megmaradt a Török-féle martalékból, s amit Lajos jó gazdasszonyhoz mél­tóan telhetetlen étvágyam és vendégeskedő hajlamom mellett igyekezett gondosan beosztani. A KÖZÖS ASZTAL KÖZE­LEBB HOZZA EGYMÁSHOZ a minden rendű és rangú em­bereket. Különösen ha arról folyik a szó, hogy majd, ha egyszer leszerelünk, milyen ebédet rendelünk otthon a nagy nap örömére. A jövőbeli ízeken ábrándozgatva és a jelenvalók­kal kiegyezve, Lajos kivételével rágyújtottunk egy cigarettára, és elnyújtózkodtunk a gyepen. Már kezdtem magam úgy érezni, mint a gyík a napon, mikor Bónácz váratlanul felült, s az egyik tenyerére támaszkodva komolyan reám nézett. - Mondanék valamit, ha nem haragszik meg érte, hadapród úr. - Mondja csak nyugodtan, Benácz. Olyat úgy sem tud, hogy kérjem a leváltását. Se a magáét, sem a Molnárét. Pedig ő sohasem mond semmit... - Hát mit mondhatnék én a hadapród úrnak? - vonta meg a vállát mogorva egykedvűséggel az én motoros küldöncöm. A csapatcsendőr - egy középkorú, nagy bajuszú, szikár parasztem­ber, valahonnan Békésből - hallgatott, és pöfögött a ciga­rettából, mintha pipázna. - Halljam, Bónácz! - biz­tattam az indiánfőnököt. - Hát hadapród úr kérem, éppen tárgyaltuk Lajossal, hogy a hadapród úr milyen gondos, gyermeket, családot szerető fiatalember... - Na ne mondja! - kacagtam fel olyanformán, mint a fehér­nép, ha megcsiklandozzák. - Igen, igen, hadapró úr kérem - bólogatott Lajos is -, éppen beszéltük az őrvezető úrral, hogy a hadapró úr úgy gondoskodott Pánikáról és a Gyerekről... - Na, ezt hagyjuk, Lajos - intettem le a legényemet, mert erősen beavatkozott a belü­­gyeimbe. - Nem is erről van szó... - intette le Benácz Szilágyit. - De erről is, ugye? - pattog­tam, mert nem akartam a dé­­lutyni dolgaimat szóbeszéd tár­gyává tenni, pedig tudtam, hogy szó nélkül nem maradhat, amit ott műveltem, pontosabban, ami ott velem megesett. - Hát én őszintén szeretnék szólani - nézett rám vastag, fekete keretbe foglalt dioptriáin keresztül Bónácz. - Maguk, a tisztek, kevesen vannak, és so­kunkra kell figyelniük, de mi sokan vagyunk. Mi megbeszél­jük, hogy milyen emberek ma­guk. Ha nem is merjük meg­mondani a véleményünket, mint most mi szeretnénk a hadapród úrnak. Mert a hadapród úr parancsol nekünk, és a hadapród úrnak is parancsolnak és azok­nak is parancsolnak. De az élet nem csak ebből áll. És mi Lajos­sal arról beszéltünk, mert a had­apród úr szinte a fiunk lehetne. Szóval igenis, a hadapród úr egy jóravaló fiatalember, és ha eljön az ideje, ugyanúgy leveti az angyalbőrt, mint mi. És igenis szerencséje volt Pánikával, mert az egy úriasszony, szegény. És szerencséje volt Váradon is. Mert ismerem a családot. - Miket beszél maga Várad­ról? - pattintottam neki a kér­dést, de a hajam tövéig elvörö­södtem. Benácz azonban nem hagyta annyiban. - Mondtam már, hadapród úr, tudunk mi mindent. És igaza volt Váradon is, Délatynban is. Ne féljen, jól fognak emlékezni magára, amíg élnek. De vigyáz­zon, nem biztos, hogy mindig ilyen szerencséje lesz. Mert magánál spílesebb fiatalembe­reket is behálóztak, vagy az ujja köré tekergetett egy-egy kitanult fehérnép. És magáért kár volna. Vigyázzon, minél tovább halo­gatja a házasságot, annál köny­­nyebb lesz fejre ejteni egy olyan embert, mint maga. Csak azt akarom mondani, hogy rendes, magához illő lányok körül nézzen szét, és házasodjék meg, minél hamarabb. A facérkodást nem magának találták ki. Ekkor szólt közbe a csapat­csendőr tizedes. - Ne hallgasson ezekre, hadapród úr! Fiatalon, öregen egyformán lehet jó és rossz há­zasságot kötni. De legjobb nem elhirtelenkedni a dolgot. - Na, tizedes úr, maga ebbe ne szóljon bele - emelte fel a kezét figyelmeztetőleg Benácz. - Amiért maga fiatalon bele­­tenyerett a boldogságba, ne vegye el másnak is a kedvét a rendes élettől. Nézzen meg engem, maholnap húszéves a fiam. Majdnem akkora, mint a hadapród úr. Eladó lányom van. Lajosnak a fia már tizenöt éves. Pedig neki meghalt az első felesége. - Nyugodjék békével - mormogta Lajos. - Hát persze hogy alig várjuk, hogy otthon legyünk ismét. Pedig annyi idős voltam, mikor megházasodtam, mint a hada­p­­ród úr most. Csak Molnár hallgatott mo­gorván, s azt sem tudtam meg soha, hogy a csapatcsendőröm házassága miért sikeredett félre. Merthogy akörül valami baj volt, amiről Lajos is, Benácz is tudott, az kitűnt a beszélge­tésből. Előbb Kabókék érkeztek meg Delatyn felől. Aztán megérke­zett a két Luczkyból jövő raj is. A vezetékeket lege art is össze­kötöttük, a parancsot végre­hajtottuk. Megkönnyebbültem. (Folytatjuk)

Next