Romániai Magyar Szó, 2003. március (15. évfolyam, 4405-4435. szám)

2003-03-14 / 4418. szám

_________________________ 2003. MÁRCIUS 14., PÉNTEK 5. OLDAL Replika Hol voltam 1990 márciusában Március 5-én lapunk beszélgetést közölt Márton Árpád Kovászna megyei képviselővel a választókerületében szervezett polgári fórumokon elhang­zottakkal kapcsolatban (Hírzárlat Há­romszéken?). Az írással kapcsolatosan március 10-én Az egység címmel jókora tanul­mányt kaptunk Király Károlytól, a Székely Faluért Alapítvány elnökétől (mint kiderült, a szöveget ,egyidőben megküldte A Kapu, az Átalvető, a Transylvania, a Krónika, az EMK, az Erdélyi Magyarság, a Népszabadság, a Történelmi Magazin elektronikus le­velezői címeire is), amelyben egyebek mellett válaszol az illető interjúban az ő személyét érintő megállapításokra, írásának e részleteinek adunk helyet, annak ellenére, hogy terje­delmileg így is túllépi a személyéről szóló passzusokét. (RMSZ) .„Márton Árpád, aki a Romániai Magyar Szó március 5.-i számában Gyarmath János főszerkesztő inter­júalanyát képezi, tendenciózus kér­déseire felelőtlen, valótlan, rágalmazó hadjáratba bocsátkozik személyemmel szemben, íme a kérdés és a rá adott válaszok: „• Véleménye szerint mi történne akkor, ha a Fórumon elhangzottak ha­tására, és éppen Király Károly, az 1989 decemberi események egyik fő­szereplőjének felhívására esetleg tíz­­vagy százezrek mennének ki az utcára. Talán egy újabb „vásárhelyi március" köszöntene ránk?­­ Egy pillanat, Király Károly akkor nem volt ott, ahol kellett. Jóllehet 1989 decembere után az ország második felelős embere volt, Marosvásárhelyen nem volt ott se március 16-án, se 19- én, se 20-án, se 21 -én."­­ Bukarestben volt.­­ Lehet, hogy ott volt, de kisujját sem mozdította akkor érdekünkben. Ha mégis, annak hatását mi itt, a Székelyföldön nem éreztük. Hogy ő a hatalmi pozíciójával élve valamit is tett volna. Olvasom Itt a Fórumon elhangzott nyilatkozatban azt, hogy az „50 éves" diktatúra így és úgy.„ Csak­hogy azok között, akik ott szónokoltak, majd aláírtak, sokan vannak olyanok, akik épp ama elítélt diktatúrában egé­szen magas párttisztségeket, illetve in­tézményvezetői állásokat töltöttek be..." „.Ebben a cikkemben idő és tér hiányában nem tudok kielégítő választ adni a '89-es népfelkelés eseményei­ről és a hozzá fűződő szerepemről. Ha a Romániai Magyar Szó főszerkesz­tője előveszi az általam írt anyagot, amely a Történelmi magazin 2000. de­cemberi, 12-ik számában jelent meg Apró lépések és paktumok politi­kája cím alatt, és amelyben határo­zottan visszautasítom és cáfolom Ve­­restóy rágalmait, megtalálta volna benne a választ ebben a kérdésben Verestóy Attilának, Borbély Lászlónak és mindazon RMDSZ és nem RMDSZ illetékeseknek, akik a '89-es fordulat és a marosvásárhelyi márciusi ese­ményekben érdekeltek és szégyen­telen manipulációs eszközökhöz nyúlnak lejáratásom­ érdekében. Ami Márton Árpád szavait illeti, sohasem titkoltam nómenklaturista szerepkörömet, beosztásaimat, tevé­kenységemet. Nincs amit szégyelljek s amiért belső lelkiismeretfurdalásaim legyenek. Ami a márciusi eseménye­ket illeti, nem igaz, hogy a kisujjamat sem mozdítottam (Márton Árpád sza­vait idézve), hanem minden tőlem tel­hetőt megtettem, politikai tapasz­talatom, befolyásom és tekintélyem latba vetettem magyar emberként, be­csületes román állampolgárként, tiszt­ségem és az erdélyi magyarságért érzett felelősségem tudatában, hogy megelőzzem a vészjósló és bekö­vetkezett nemzeti és emberi tragédiát. Állítom, hogy Sütő András, Kincses Előd Marosvásárhelyen, Lőrincz László, Salati Ferenc Bukarestben, Orbán Ár­pád Sepsiszentgyörgyön ugyanígy cselekedtek. Egy felelős és hozzáértő politikus ilyen kijelentéseket nem tehet. Nagyon röviden: 1990. január 25­én tértem haza budapesti műtétemről. Miután tájékozódtam Marosvásár­helyen a fejleményekről, még onnan telefonon beszéltem Iliescu elnökkel, Petre Roman kormányfővel, Celac külügyminiszterrel, Domokos Gézával - és megpróbáltam megfékezni az elszabadult indulatokat. A két helyi, román és magyar sajtó munkatársaival külön-külön és együtt is békítő és „fájdalomcsillapító" megbeszélést tartottam. 1990. február 5-én, 9-én, 10- én írásbeli tájékoztatót, véleményezést fogalmaztam meg Iliescu elnök, a kormányfő és a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetősége számára. Az 1990. február 10-én keltezett, 32-es számú alelnöki átiratban olvasható: „Marosvásárhelyen, valamint Ma­ros megyében az utóbbi napokban kri­tikus helyzet alakult ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Régen, városi Ideiglenes Végrehajtó Bizottsá­gának egyik (folyó év január 31-én) átirata szerint január 26-án a városban tüntetés volt, melyen mintegy 500-600, a szomszédos falvakból au­tóbuszokon hozott személy vett részt, akik a városháza előtt magyarellenes jelszavakat skandáltak: „Magyar vért akarunk inni", „Nem megyünk innen, amíg ki nem irtjuk a magyarokat". Marosvásárhelyt megsemmisítették a municipium kétnyelvű helységnév­tábláját, intézmények kétnyelvű feli­ratait tépték le, még a municipiumi Nemzeti Megmentési Frontét is..." Iliescu elnök úrral személyesen is beszéltem mindezekről, később a NSZOT Végrehajtó Bizottságában szó­vá tettem és határozottan kértem az el­fajult, nacionalista, sovén, fasisztárd, idegen és különösen magyargyűlölet megfékezését, a Vatra Romaneasca, Adrian Motiu, Radu Ciontea mester­kedései megzabolását. Az események előtt, március 15-én a Dealul Spirit-i parlament épületében több mint egy órás megbeszélést folytattam Iliescu elnökkel, 16-án Marosvásárhelyre ha­zaérkezve értesültem a gyógyszertár körüli provokációról. Kézbe vettem a dolgokat és sikerült aznapra a véron­tást megfékezni. Vasárnap, 18-án az RMDSZ-székházban összefutottunk Sütő Andrással, Kincses Előddel, Ja­­kabffy Attilával, Tőkés Andrással, Fü­­löp G. Dénessel és más helyi RMDSZ tisztségviselőkkel. Nem volt köztük sem Markó Béla, sem Borbély László, természetesen Márton Árpád sem. Sajnos, a következő nap történéseiről semmi információnk nem volt, így 19- én reggel gépkocsival Bukarestbe indultam, a munkahelyemre. Nem megfutamodtam, nem nyaralni men­tem. Ott, Bukarestben értesültem arról, hogy a román hegyilakók vátrás, szekus, rendőrségi felügyelet alatt buszokkal és teherautókkal masíroz­nak fényes nappal Marosvásárhelyre. Azért, hogy Márton Árpád kép­viselő úr ízelítőt kapjon a szem­forgató, színjátszó, alaptalan vádjaira, idézem a Gyarmath Jánossal és Kiss Zsuzsával készült interjú szövegét, amely a Romániai Magyar Szó 1990. március 21-i számában jelent meg. Az interjú 1990. március 20-án este készült az alelnöki irodában. Kötetlen beszélgetés Király Károllyal, a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa alelnökével Az NSZIT székházaként szolgáló Parlament épületében, Király Károly, az Ideiglenes Tanács alelnöke irodá­jában hirtelenjében négy telefont számoltunk össze. Hol egyszerre, hol felváltva csengenek, többnyire Ma­rosvásárhely jelentkezik, de Csík­szereda, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy is beszél. Helyzetjelentéseket jegyez­nek, óráról órára fejleményeket, amelyek kedd estére ismét tragikus színezetűre váltanak. Nehéz megnyugtatni a székelységet, amely érthetően félti Maros-parti sorstársait. Az RMDSZ helyi vezetőinek sikerül azonban fé­­ken tartani és lokalizálni az in­dulatokat. Közben egy szinttel lennebb, az alagsorban elhelyezett tanácsterem­ben az NSZIT Végrehajtó Barája ülé­sezik. Egyetlen napirendi pont: a ma­rosvásárhelyi helyzet, ezzel össze­függésben pedig a kisebbségi kérdés. Valamivel a tévé­híradó kezdete előtt ér véget a tanácskozás, toppan be iro­dájába Király Károly, aki előbb a France Presse hírügynökség munka­társát tájékoztatja, majd fáradtan ros­­kad le, és arcára aggodalom jelei ülnek ki. Nehéz napja volt. Fel kellett készülnie az ülésre, utasításokat, tanácsokat kellett osztogatnia, nyilván a helyzet alapos ismeretében, kellően dokumentáltan. Délelőtt Ion Iliescuval együtt felkereste a Központi Katonai Kórházba szállított Sütő Andrást is, akit délután Budapestre szállítottak. Közben a telefonok csengenek, a tévé­híradóra is oda kell figyelni. Együtt hallgatjuk a közleményt, amely hosszas vita, véleménycsere után született meg, amely bizottságot jelöl ki az ese­mények kivizsgálására. El sem hang­zik a közlemény, a képernyőn nem Ma­rosvásárhely, amint azt vártuk, hanem lasi jelenik meg, vasárnapi tüntetésről sugároz riportot, a tüntetők többek között ilyen feliratokat tartanak a magasba: „A betegek tanuljanak meg magyarul?". Hiába, jegyzi meg vala­ki, a régi struktúrák a tévénél jól mű­ködnek. Az NSZIT Végrehajtó Barája több tagjának tiltakozására a telediver­­ziónak vége, korrekt tájékoztatásról azonban a továbbiakban sincs szó. Zaklatott, nyomott hangulatban ülünk le beszélgetni. Az események gyors pergése lehetetlenné teszi a felépített, megszerkesztett interjút, hiszen a Marosvásárhelyről érkező hírek egyre tragikusabbak. Olvasóink nevében is köszönjük Király Károlynak, hogy ilyen körülmények között is szóba állt, elbe­szélgetett munkatársainkkal, Gyarmath Jánossal és Kiss Zsuzsával". Befejezésül még annyit: a feszült­ségek oldását a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és az egymásra figyelés ké­pezheti... KIRÁLY KÁROLY, a Székely Faluért Alapítvány elnöke Fotó: Pusztai Péter / Pierrefonds Miközben zajlott a „marosvásárhelyi március”, Sepsiszentgyörgyön a főtéren ilyen hangulatú jeleneteket fotóztam... A kioldott lepel... Egyre gyakrabban fontolgatom a szatmári RMDSZ-kongresszus Kölcsey Ferenctől vett jelszavát: „Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, nem tehet sokat, egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyak­ran lehetséges”. Nemzetünk ellensé­gei azért szaggattak szét, akartak mindig megosztani minket, hogy elpusztíthassanak, „Együtt!” Ez a jövő kulcsa! A külső erőktől szétszaggatott nemzet, minden megosztási kísérlet ellenére, az élni akarás és megmaradás ősi ösztönével, a diktatúra béklyóit lerázva „együtt" lépett a jövő útjára. Ez az „együtt" megcsodálható volt a marosvásárhelyi néma, könyves, gyertyás tüntetésen, „Együtt", kö­zös érdekvédelemben, bár külön­böző hitek, eszmék lelkesítenek. A nemzet több az egyénnél, a közös­­ség érdeke az önző céloknál. Érthetetlen és minden történelmi tapasztalatnak ellentmond a belső megoszlás, az önpusztító gyűlölet. S „mint oldott kéve széthull nem­zetünk"? „Az nem lehet..." - kiáltja szózatunk.­Az nem lehet, hogy némán néz­zük, mint bomlasztják nemzetünket. Tempfli püspök szerint a közösség bomlasztói a nemzet sírásói. Mi sem hallgathatunk, miíg N­emrég olvastam írást, ez a­ címe: „Leleplezésekről". írását a szerző azzal indítja, hogy a kilencvenes évek elején Tőkés László püspök emléktáblát leplezett le Magyarországon, Abasáron. A szél miatt a kioldott lepel a püs­pökre hullt és betakarta. Az egyik ott lévő méltóság segített megsza­badítani őt a lepeltől, és tréfásan megjegyezte: „sikerült lelepleznem a püspök urat!" Akik hallották, mo­solyogtak a „kettős leleplezés” tényén... Tegyük hozzá, hogy a leleplezés szónak is két értelme van: le lehet leplezni egy műalkotást, láthatóvá tenni a jelenlévők szá­mára, és le lehet leplezni rejtett hibát, bűnt, álnok magatartást, két­színűséget. Az első ünneplést jelent, a második szomorú csalódást. Még szomorúbb, ha olyan személyben kell csalódni, akire mint eszmény­képre tekintett a közösség. Nem tudom megérteni Tőkés püspök úr magatartásának „radi­kális” megváltozását, úgy is mond­hatnám: színeváltozásait, önlelep­lezéseit. Nem értem, hogy aki egy­kor szabadságharcost játszott, most mért játszik pandúrt, és a hatalom­mal szövetkezve miért indított pert ellenünk? Kér­dezem, hogy betyár­­e ő, vagy pandúr? Aki a magyarsá­gért harcolt, legalábbis ebből ková­csolt erkölcsi „tőkét”­­ miért veszth­­eti el „hitelét" a magyar közösség s közös érdekvédelmi szerveze­tünk állandó becsmérlésével, bom­­lasztásával? Nem gondol arra, hogy a magyarság sorsát és jövőjét veszélyezteti? Döntse el már végre, hogy hős-e, vagy trójai faló? Közéletünk egykor tisztelt sze­mest újabb perrel fenye­­püspök­Nem tudom, a közjóért csak hiú, egyéni ér­getőzik, immár társa ellen harcol-e. Nekeit tartja fontosnak? Úgy tűnik, csak a „tőke” érdekli, ez tettei mut­­ató rugója. Felháborító azt hallani, ogy 2000-ben, amikor a Magyar Kormány a Világszövetségtől elvett közel 250 millió forint támogatást, az összeget Tőkés püspök „sze­rezte” meg. Ennek fejében önként lemondott a Magyarok Világszö­vetsége tiszteletbeli elnöki tiszt­ségéről és többé meg sem jelent a Világszövetség gyűlésein. A szatmári kongresszuson elve­szítette az RMDSZ tiszteletbeli el­nöki címet is, ugyancsak önhibá­jából, az RMDSZ elleni sorozatos rágalmazó kijelentéseiért, amik méltatlanná tették arra, hogy a szer­vezet „megtisztelt” személyisége legyen ám az RMDSZ-ből senki sem zárta ki. Az elmúlt évben, a sajtóban tett bevallása szerint, a Magyar Kor­mánytól kétmilliárd forintot kapott. Ezzel az erdélyi, nagyváradi, szat­mári, temesvári katolikus püspök­ségek, valamint az erdélyi refor­mátus, unitárius, magyar evan­gélikus egyházkerületek is hát­rányos helyzetbe kerültek, mert az egyházaknak szánt magyar állami támogatást a „kivételezett"püspök vételezte be, egyedül többet, mint a többi hét püspökség együttvéve. Nem úgy lenne-e igazságos és becsületes, ha a pénz elosztását az összes egyházak vezetőiből létre­hozott kuratórium végezné a hívek száma szerint? Akkor persze nem jutott volna háromnapos zsinati költségekre két­százhúsz millió forint. Emlékezünk még az Ábrahám Dezsővel folyta­tott botrányos pénzügyi vitákra is, ami miatt Sütő András író kilépett a Transzilvánia Alapítvány vezetésé­ből, hogy ne kompromittálja magát. A most vitatott háromszázhúsz millió forint, amit „Hősünk" Érmind­­szentnek követel, sokunk véle­ménye szerint Nagyváradon jobb helyre kerül, mert abból diákok ösz­töndíját lehet biztosítani alapítványi úton, és nem kerül, ahogy Tőkés püspök nyilatkozta, KFT (vajon kié?) kezelésébe, hogy annak „tőké­jét" gyarapítsa. Mindannyian tudjuk, hogy az önzés a szeretet hóhéra. A nemzeti és egyházi viták, feszültségek ki­váltóit az anyagi önzés és a pénz birtoklását biztosító politikai hata­­lom megszerzésének vágya inspirál­ja. őszintén óhajtjuk megtérésüket! Gondolataimat egy adomával zá­rom: „Egy csordapásztor kedvtelése az volt, hogy minden reggel öt órakor ostorcserdítésekkel ébresz­tette a falu lakóit, várva a marhákat. A helység polgármestere még szí­vesen aludt volna ilyenkor, de a pásztor, minden kérlelés ellenére reggelenkint még nagyobbakat cser­­dített ostorával. A polgármester fe­lesége cselhez folyamodott. Egyik nap felkereste a pásztort és meg­dicsérte gyönyörű cserdítéseiért, amelyek aludni szerető férjét idejében felébresztik. Jutalmul hozott neki egy félliter pálinkát és megígérte, hogy ezt minden hétem megkapja. A következő héten már csak negyedet kapott s aztán az is elmaradt. Pásztorunk ettől kezdve többé nem cserdített a falu főterén, mondván: „nem fogom ingyen költögetni a polgármester urat”. Arra gondolok, talán a háromszáz­­húszmillió forint megvonása írásom „pásztorát” is jobb belátásra bírja és lassan alábbhagynak magyar közös­ségünket zavaró, bosszantó csinnad­rattái, cirkuszi durrogtatásai, DARVAS IGNÁC Szászrégen Fotó: Székely Sándor / Bukarest T­őkés László dr. Csapó Józseffel a Csernátoni Fórumon

Next