Romániai Magyar Szó, 2003. március (15. évfolyam, 4405-4435. szám)
2003-03-14 / 4418. szám
_________________________ 2003. MÁRCIUS 14., PÉNTEK 5. OLDAL Replika Hol voltam 1990 márciusában Március 5-én lapunk beszélgetést közölt Márton Árpád Kovászna megyei képviselővel a választókerületében szervezett polgári fórumokon elhangzottakkal kapcsolatban (Hírzárlat Háromszéken?). Az írással kapcsolatosan március 10-én Az egység címmel jókora tanulmányt kaptunk Király Károlytól, a Székely Faluért Alapítvány elnökétől (mint kiderült, a szöveget ,egyidőben megküldte A Kapu, az Átalvető, a Transylvania, a Krónika, az EMK, az Erdélyi Magyarság, a Népszabadság, a Történelmi Magazin elektronikus levelezői címeire is), amelyben egyebek mellett válaszol az illető interjúban az ő személyét érintő megállapításokra, írásának e részleteinek adunk helyet, annak ellenére, hogy terjedelmileg így is túllépi a személyéről szóló passzusokét. (RMSZ) .„Márton Árpád, aki a Romániai Magyar Szó március 5.-i számában Gyarmath János főszerkesztő interjúalanyát képezi, tendenciózus kérdéseire felelőtlen, valótlan, rágalmazó hadjáratba bocsátkozik személyemmel szemben, íme a kérdés és a rá adott válaszok: „• Véleménye szerint mi történne akkor, ha a Fórumon elhangzottak hatására, és éppen Király Károly, az 1989 decemberi események egyik főszereplőjének felhívására esetleg tízvagy százezrek mennének ki az utcára. Talán egy újabb „vásárhelyi március" köszöntene ránk? Egy pillanat, Király Károly akkor nem volt ott, ahol kellett. Jóllehet 1989 decembere után az ország második felelős embere volt, Marosvásárhelyen nem volt ott se március 16-án, se 19- én, se 20-án, se 21 -én." Bukarestben volt. Lehet, hogy ott volt, de kisujját sem mozdította akkor érdekünkben. Ha mégis, annak hatását mi itt, a Székelyföldön nem éreztük. Hogy ő a hatalmi pozíciójával élve valamit is tett volna. Olvasom Itt a Fórumon elhangzott nyilatkozatban azt, hogy az „50 éves" diktatúra így és úgy.„ Csakhogy azok között, akik ott szónokoltak, majd aláírtak, sokan vannak olyanok, akik épp ama elítélt diktatúrában egészen magas párttisztségeket, illetve intézményvezetői állásokat töltöttek be..." „.Ebben a cikkemben idő és tér hiányában nem tudok kielégítő választ adni a '89-es népfelkelés eseményeiről és a hozzá fűződő szerepemről. Ha a Romániai Magyar Szó főszerkesztője előveszi az általam írt anyagot, amely a Történelmi magazin 2000. decemberi, 12-ik számában jelent meg Apró lépések és paktumok politikája cím alatt, és amelyben határozottan visszautasítom és cáfolom Verestóy rágalmait, megtalálta volna benne a választ ebben a kérdésben Verestóy Attilának, Borbély Lászlónak és mindazon RMDSZ és nem RMDSZ illetékeseknek, akik a '89-es fordulat és a marosvásárhelyi márciusi eseményekben érdekeltek és szégyentelen manipulációs eszközökhöz nyúlnak lejáratásom érdekében. Ami Márton Árpád szavait illeti, sohasem titkoltam nómenklaturista szerepkörömet, beosztásaimat, tevékenységemet. Nincs amit szégyelljek s amiért belső lelkiismeretfurdalásaim legyenek. Ami a márciusi eseményeket illeti, nem igaz, hogy a kisujjamat sem mozdítottam (Márton Árpád szavait idézve), hanem minden tőlem telhetőt megtettem, politikai tapasztalatom, befolyásom és tekintélyem latba vetettem magyar emberként, becsületes román állampolgárként, tisztségem és az erdélyi magyarságért érzett felelősségem tudatában, hogy megelőzzem a vészjósló és bekövetkezett nemzeti és emberi tragédiát. Állítom, hogy Sütő András, Kincses Előd Marosvásárhelyen, Lőrincz László, Salati Ferenc Bukarestben, Orbán Árpád Sepsiszentgyörgyön ugyanígy cselekedtek. Egy felelős és hozzáértő politikus ilyen kijelentéseket nem tehet. Nagyon röviden: 1990. január 25én tértem haza budapesti műtétemről. Miután tájékozódtam Marosvásárhelyen a fejleményekről, még onnan telefonon beszéltem Iliescu elnökkel, Petre Roman kormányfővel, Celac külügyminiszterrel, Domokos Gézával - és megpróbáltam megfékezni az elszabadult indulatokat. A két helyi, román és magyar sajtó munkatársaival külön-külön és együtt is békítő és „fájdalomcsillapító" megbeszélést tartottam. 1990. február 5-én, 9-én, 10- én írásbeli tájékoztatót, véleményezést fogalmaztam meg Iliescu elnök, a kormányfő és a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetősége számára. Az 1990. február 10-én keltezett, 32-es számú alelnöki átiratban olvasható: „Marosvásárhelyen, valamint Maros megyében az utóbbi napokban kritikus helyzet alakult ki. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Régen, városi Ideiglenes Végrehajtó Bizottságának egyik (folyó év január 31-én) átirata szerint január 26-án a városban tüntetés volt, melyen mintegy 500-600, a szomszédos falvakból autóbuszokon hozott személy vett részt, akik a városháza előtt magyarellenes jelszavakat skandáltak: „Magyar vért akarunk inni", „Nem megyünk innen, amíg ki nem irtjuk a magyarokat". Marosvásárhelyt megsemmisítették a municipium kétnyelvű helységnévtábláját, intézmények kétnyelvű feliratait tépték le, még a municipiumi Nemzeti Megmentési Frontét is..." Iliescu elnök úrral személyesen is beszéltem mindezekről, később a NSZOT Végrehajtó Bizottságában szóvá tettem és határozottan kértem az elfajult, nacionalista, sovén, fasisztárd, idegen és különösen magyargyűlölet megfékezését, a Vatra Romaneasca, Adrian Motiu, Radu Ciontea mesterkedései megzabolását. Az események előtt, március 15-én a Dealul Spirit-i parlament épületében több mint egy órás megbeszélést folytattam Iliescu elnökkel, 16-án Marosvásárhelyre hazaérkezve értesültem a gyógyszertár körüli provokációról. Kézbe vettem a dolgokat és sikerült aznapra a vérontást megfékezni. Vasárnap, 18-án az RMDSZ-székházban összefutottunk Sütő Andrással, Kincses Előddel, Jakabffy Attilával, Tőkés Andrással, Fülöp G. Dénessel és más helyi RMDSZ tisztségviselőkkel. Nem volt köztük sem Markó Béla, sem Borbély László, természetesen Márton Árpád sem. Sajnos, a következő nap történéseiről semmi információnk nem volt, így 19- én reggel gépkocsival Bukarestbe indultam, a munkahelyemre. Nem megfutamodtam, nem nyaralni mentem. Ott, Bukarestben értesültem arról, hogy a román hegyilakók vátrás, szekus, rendőrségi felügyelet alatt buszokkal és teherautókkal masíroznak fényes nappal Marosvásárhelyre. Azért, hogy Márton Árpád képviselő úr ízelítőt kapjon a szemforgató, színjátszó, alaptalan vádjaira, idézem a Gyarmath Jánossal és Kiss Zsuzsával készült interjú szövegét, amely a Romániai Magyar Szó 1990. március 21-i számában jelent meg. Az interjú 1990. március 20-án este készült az alelnöki irodában. Kötetlen beszélgetés Király Károllyal, a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa alelnökével Az NSZIT székházaként szolgáló Parlament épületében, Király Károly, az Ideiglenes Tanács alelnöke irodájában hirtelenjében négy telefont számoltunk össze. Hol egyszerre, hol felváltva csengenek, többnyire Marosvásárhely jelentkezik, de Csíkszereda, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy is beszél. Helyzetjelentéseket jegyeznek, óráról órára fejleményeket, amelyek kedd estére ismét tragikus színezetűre váltanak. Nehéz megnyugtatni a székelységet, amely érthetően félti Maros-parti sorstársait. Az RMDSZ helyi vezetőinek sikerül azonban féken tartani és lokalizálni az indulatokat. Közben egy szinttel lennebb, az alagsorban elhelyezett tanácsteremben az NSZIT Végrehajtó Barája ülésezik. Egyetlen napirendi pont: a marosvásárhelyi helyzet, ezzel összefüggésben pedig a kisebbségi kérdés. Valamivel a tévéhíradó kezdete előtt ér véget a tanácskozás, toppan be irodájába Király Károly, aki előbb a France Presse hírügynökség munkatársát tájékoztatja, majd fáradtan roskad le, és arcára aggodalom jelei ülnek ki. Nehéz napja volt. Fel kellett készülnie az ülésre, utasításokat, tanácsokat kellett osztogatnia, nyilván a helyzet alapos ismeretében, kellően dokumentáltan. Délelőtt Ion Iliescuval együtt felkereste a Központi Katonai Kórházba szállított Sütő Andrást is, akit délután Budapestre szállítottak. Közben a telefonok csengenek, a tévéhíradóra is oda kell figyelni. Együtt hallgatjuk a közleményt, amely hosszas vita, véleménycsere után született meg, amely bizottságot jelöl ki az események kivizsgálására. El sem hangzik a közlemény, a képernyőn nem Marosvásárhely, amint azt vártuk, hanem lasi jelenik meg, vasárnapi tüntetésről sugároz riportot, a tüntetők többek között ilyen feliratokat tartanak a magasba: „A betegek tanuljanak meg magyarul?". Hiába, jegyzi meg valaki, a régi struktúrák a tévénél jól működnek. Az NSZIT Végrehajtó Barája több tagjának tiltakozására a telediverziónak vége, korrekt tájékoztatásról azonban a továbbiakban sincs szó. Zaklatott, nyomott hangulatban ülünk le beszélgetni. Az események gyors pergése lehetetlenné teszi a felépített, megszerkesztett interjút, hiszen a Marosvásárhelyről érkező hírek egyre tragikusabbak. Olvasóink nevében is köszönjük Király Károlynak, hogy ilyen körülmények között is szóba állt, elbeszélgetett munkatársainkkal, Gyarmath Jánossal és Kiss Zsuzsával". Befejezésül még annyit: a feszültségek oldását a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és az egymásra figyelés képezheti... KIRÁLY KÁROLY, a Székely Faluért Alapítvány elnöke Fotó: Pusztai Péter / Pierrefonds Miközben zajlott a „marosvásárhelyi március”, Sepsiszentgyörgyön a főtéren ilyen hangulatú jeleneteket fotóztam... A kioldott lepel... Egyre gyakrabban fontolgatom a szatmári RMDSZ-kongresszus Kölcsey Ferenctől vett jelszavát: „Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, nem tehet sokat, egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges”. Nemzetünk ellenségei azért szaggattak szét, akartak mindig megosztani minket, hogy elpusztíthassanak, „Együtt!” Ez a jövő kulcsa! A külső erőktől szétszaggatott nemzet, minden megosztási kísérlet ellenére, az élni akarás és megmaradás ősi ösztönével, a diktatúra béklyóit lerázva „együtt" lépett a jövő útjára. Ez az „együtt" megcsodálható volt a marosvásárhelyi néma, könyves, gyertyás tüntetésen, „Együtt", közös érdekvédelemben, bár különböző hitek, eszmék lelkesítenek. A nemzet több az egyénnél, a közösség érdeke az önző céloknál. Érthetetlen és minden történelmi tapasztalatnak ellentmond a belső megoszlás, az önpusztító gyűlölet. S „mint oldott kéve széthull nemzetünk"? „Az nem lehet..." - kiáltja szózatunk.Az nem lehet, hogy némán nézzük, mint bomlasztják nemzetünket. Tempfli püspök szerint a közösség bomlasztói a nemzet sírásói. Mi sem hallgathatunk, miíg Nemrég olvastam írást, ez a címe: „Leleplezésekről". írását a szerző azzal indítja, hogy a kilencvenes évek elején Tőkés László püspök emléktáblát leplezett le Magyarországon, Abasáron. A szél miatt a kioldott lepel a püspökre hullt és betakarta. Az egyik ott lévő méltóság segített megszabadítani őt a lepeltől, és tréfásan megjegyezte: „sikerült lelepleznem a püspök urat!" Akik hallották, mosolyogtak a „kettős leleplezés” tényén... Tegyük hozzá, hogy a leleplezés szónak is két értelme van: le lehet leplezni egy műalkotást, láthatóvá tenni a jelenlévők számára, és le lehet leplezni rejtett hibát, bűnt, álnok magatartást, kétszínűséget. Az első ünneplést jelent, a második szomorú csalódást. Még szomorúbb, ha olyan személyben kell csalódni, akire mint eszményképre tekintett a közösség. Nem tudom megérteni Tőkés püspök úr magatartásának „radikális” megváltozását, úgy is mondhatnám: színeváltozásait, önleleplezéseit. Nem értem, hogy aki egykor szabadságharcost játszott, most mért játszik pandúrt, és a hatalommal szövetkezve miért indított pert ellenünk? Kérdezem, hogy betyáre ő, vagy pandúr? Aki a magyarságért harcolt, legalábbis ebből kovácsolt erkölcsi „tőkét” miért vesztheti el „hitelét" a magyar közösség s közös érdekvédelmi szervezetünk állandó becsmérlésével, bomlasztásával? Nem gondol arra, hogy a magyarság sorsát és jövőjét veszélyezteti? Döntse el már végre, hogy hős-e, vagy trójai faló? Közéletünk egykor tisztelt szemest újabb perrel fenyepüspökNem tudom, a közjóért csak hiú, egyéni érgetőzik, immár társa ellen harcol-e. Nekeit tartja fontosnak? Úgy tűnik, csak a „tőke” érdekli, ez tettei mutató rugója. Felháborító azt hallani, ogy 2000-ben, amikor a Magyar Kormány a Világszövetségtől elvett közel 250 millió forint támogatást, az összeget Tőkés püspök „szerezte” meg. Ennek fejében önként lemondott a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnöki tisztségéről és többé meg sem jelent a Világszövetség gyűlésein. A szatmári kongresszuson elveszítette az RMDSZ tiszteletbeli elnöki címet is, ugyancsak önhibájából, az RMDSZ elleni sorozatos rágalmazó kijelentéseiért, amik méltatlanná tették arra, hogy a szervezet „megtisztelt” személyisége legyen ám az RMDSZ-ből senki sem zárta ki. Az elmúlt évben, a sajtóban tett bevallása szerint, a Magyar Kormánytól kétmilliárd forintot kapott. Ezzel az erdélyi, nagyváradi, szatmári, temesvári katolikus püspökségek, valamint az erdélyi református, unitárius, magyar evangélikus egyházkerületek is hátrányos helyzetbe kerültek, mert az egyházaknak szánt magyar állami támogatást a „kivételezett"püspök vételezte be, egyedül többet, mint a többi hét püspökség együttvéve. Nem úgy lenne-e igazságos és becsületes, ha a pénz elosztását az összes egyházak vezetőiből létrehozott kuratórium végezné a hívek száma szerint? Akkor persze nem jutott volna háromnapos zsinati költségekre kétszázhúsz millió forint. Emlékezünk még az Ábrahám Dezsővel folytatott botrányos pénzügyi vitákra is, ami miatt Sütő András író kilépett a Transzilvánia Alapítvány vezetéséből, hogy ne kompromittálja magát. A most vitatott háromszázhúsz millió forint, amit „Hősünk" Érmindszentnek követel, sokunk véleménye szerint Nagyváradon jobb helyre kerül, mert abból diákok ösztöndíját lehet biztosítani alapítványi úton, és nem kerül, ahogy Tőkés püspök nyilatkozta, KFT (vajon kié?) kezelésébe, hogy annak „tőkéjét" gyarapítsa. Mindannyian tudjuk, hogy az önzés a szeretet hóhéra. A nemzeti és egyházi viták, feszültségek kiváltóit az anyagi önzés és a pénz birtoklását biztosító politikai hatalom megszerzésének vágya inspirálja. őszintén óhajtjuk megtérésüket! Gondolataimat egy adomával zárom: „Egy csordapásztor kedvtelése az volt, hogy minden reggel öt órakor ostorcserdítésekkel ébresztette a falu lakóit, várva a marhákat. A helység polgármestere még szívesen aludt volna ilyenkor, de a pásztor, minden kérlelés ellenére reggelenkint még nagyobbakat cserdített ostorával. A polgármester felesége cselhez folyamodott. Egyik nap felkereste a pásztort és megdicsérte gyönyörű cserdítéseiért, amelyek aludni szerető férjét idejében felébresztik. Jutalmul hozott neki egy félliter pálinkát és megígérte, hogy ezt minden hétem megkapja. A következő héten már csak negyedet kapott s aztán az is elmaradt. Pásztorunk ettől kezdve többé nem cserdített a falu főterén, mondván: „nem fogom ingyen költögetni a polgármester urat”. Arra gondolok, talán a háromszázhúszmillió forint megvonása írásom „pásztorát” is jobb belátásra bírja és lassan alábbhagynak magyar közösségünket zavaró, bosszantó csinnadrattái, cirkuszi durrogtatásai, DARVAS IGNÁC Szászrégen Fotó: Székely Sándor / Bukarest Tőkés László dr. Csapó Józseffel a Csernátoni Fórumon