Romániai Magyar Szó, 2003. november (15. évfolyam, 4648-4677. szám)

2003-11-15 / 4662-4663. szám

B. OLDAL A történelemnek mondott történelem (Folytatás az a. oldalról) sem. Hiába válaszoltam neki, hogy ezt én akkor még nem tudtam, lehordott a sárga földig. Néhány nap múlva behí­vatott János Pál, ő volt az igazgatóm, hogy: te Géza, hogy is gondolhattad, hogy a derzsi téglát kivigyed innen a megye területéről. Mire én, elnézést, épp fordítva van, be akarom hozni. - Különben a rovásíráshoz hogyan kapcsolódhat negatív hatalmi képzet? - A magyar öntudat megőrzésétől óvták a tanárokat. Megintették őket, minek viszik Homoródkarácsonyfal­­vára a diákokat rovásírásos emlékeket nézni. Ugyanez állt a kutatókra is. - Ezek szerint a Decebalus per Scorillo felirat is pont olyan kritikával nézhető - a másik oldalról... - Az ő érdekük volt, a román öntu­datot növelte. Mi a miénket nem nö­velhettük. - Eredményeit közzétette. Mit tart kiemelkedőnek? - Megjelent 1999 nyarán az itteni Erdélyi Gondolatnál egy kis könyvem, A moldvai ősibb csángók - mert emlí­tettem, vannak az újabb csángók, ezek a gyimesvölgyiek, hadikfalviak stb. Az ősibbek már a XIII. századtól kezdve egyértelműen ott vannak. Az más kérdés, hogy egy folyamatos terü­let, a Szeret mentén végighúzódó, csángók lakta zóna ma már két nagy csoportra oszlik: van a Bákó környéki, illetve északon a Románvásár kör­nyéki csángó vidék. Valamikor össze­függő volt, aztán két részre, mostaná­ban pedig még kisebb darabokra kez­dett for­gácsolódni.­­ Érdekes, mi több, fájdalmas a képlet: a tömbből indulva mint jutnak el a szórványig. Kísértő gondolata lehet ez a romániai magyarságnak is? - Sajnos, igen. A közlésekre vissza­térve: a Bud­vári templomi füstölőalj feldolgozása is fontos. És ami közvet­lenül a rovásírással kapcsolatos: Énla­ka. Idén tavasszal jelent meg egy há­romrészes értekezés utolsó része. A szöveg utolsó négy betűje fölött régóta vita dúl. - Az énlaki rovásírás, ahogyan a régi magyar irodalomtörténetben ta­nultuk, szövege szerint: Egy az Isten, Georgius Musnai. - Még a harmincas években Pálffi Márton, édesapámmal majdnem telje­sen egyidőben jutott arra a következte­tésre, hogy az nevet rejt, éspedig a Dakó név az illető festőnek a család­neve. - Egész pontosan hol van az a négy betű? - A Georgius Musnai után. Édes­­apámék és én azon a véleményen va­gyunk, hogy az Dakó. Mások mondták Deáknak, Diakonnak is. Édesapám ki­mutatta, hogy az nem lehet, mert a kö­zépkori unitárius hierarchiában ilyes­mi nem volt. Ezt többen nem fogadják el, Csallány Dezső, Ráduly János, Muzsnai László és mások. Szerintük tehát családnév. Egy sor adatot felso­rakoztattam ’71-’72-ben megjelent ér­tekezéseimben, az unitárius püspökség levéltárából újabb adatok birtokában bebizonyítottam, hogy nincs igazuk. Ráadásul az almási unitárius lelkészi névsorban megjelenik Dakó György, s hogy mettől meddig volt lelkész. A latinbetűs Dakó név feltűnik a XIX. század végére sajnálatosan megsem­misült homoródszentmártoni felirat­ban, és határozottan így. Ezt követően­ Homoródoklándon, ugyancsak a lel­készi névsorban, megjelenik Dakó György neve, mint oklándi lelkész, valószínű, élete végét itt élte meg. Dávid László Küküllősárdon fedezett fel számomra fontos adatot: szerepel Georgius Darko Musnae. Nem lehet eldönteni, hogy Muzsnában készítette­­e, a lejegyző hibája is lehet, hogy -i (Muzsnai) helyett -ae-t (Musnae) írt. Az 1669-es évből volt, ha jól emlék­szem. Oklevéltári kutatások során én fedeztem fel Korondon, az 1660-as vagy 1650-es évek elején szerepel egy Muzsnai D. Boldizsár latin alakban kiírva, és ugyanaz a jegyzőkönyvíró megemlíti, hogy az unitárius temp­lomban van egy veresgombú ének­lőszék, ezt Muzsnai D. Boldizsár lel­kész készítette, s Muzsnai D. György festette ki Tordátfalváról, Szentmik­lósról ugyancsak ismert Muzsnai D. Georgius vagy János, aki másodmagá­val festette ki a templom rekeszes mennyezetét.­­ Ki lehetett ez a mindenütt jelenle­vő Muzsnai D - Dakó, Darkó, akiről végül is a környék szinte minden jegy­zőkönyve megemlékezik? - Sajnos, nem lehet tudni. Hiányza­nak a részletek, de most már figyelem­be véve ezt a hat-hét egybevágó, rá­adásul egyidős adatot, egyértelműen kitűnik, hogy előbb homoródalmási, majd oklándi lelkész volt. Eszerint vi­szont kizárt, hogy diakonnak tekint­sem, amikor a homoródszentmártoni felirat tisztán, világosan megmondja, hogy Pastor homorodalmasiensis - homoródalmási lelkész. Édesapám Pálffi Mártonnal egyezően jutott oda, hogy itt végeredményben két személy­ről van szó: az egyik Muzsnai György, aki Muzsnai László megállapítása szerint jobbágy volt, és akinek az éle­tét, mert valami gyilkosságot követett el, az erdőszentgyörgyi Rhédey gróf megmentette azzal, hogy örökös job­bágyságra adta magát. Őt nyilván nem lehetett azonosítani az almási lel­késszel. Ez a bizonyos Dakó György, aki a Muzsnai előnevet viseli, viszont mindenben megfelel. - Eszerint mindkét tábor még a tal­pán áll? - Háromrészes munkámra eddig választ nem kaptam. Főleg azt írtam meg, amit édesapám is mondott, hogy az unitárius egyházban nem volt dia­kon. Különben sem akarom kiélni ma­gam egy madáchi homousion - homo­­iusion vitában. Lábjegyzetnek is jó, nemcsak fej­nek. Miután megvolt a beszélgetés, le­velet kaptam Ferenczi Gézától. Ké­rem, jelentősebb írásaim közé vegye be. Kiegészítések az énlaki rovásírá­sos felirat megfejtéséhez és Muzsnai Dakó György tevékenységéhez i­ll. (Megjelent a Keresztény Magvető 1971 -1972-es évfolyamában.). A leve­let így folytatja: Kérem, említse meg: a rovásírással foglalkozva merült fel bennem, hogy jelenlegi ismereteink alapján, összetett kutatócsoport ellen­őrzésére támaszkodva, szülessék meg egy, szövegeinket tartalmazó gyűjte­ményes kiadvány, a Corpus Inscription­­um Siculorum. Mintaként az ógörög, római stb. „corpusok" szolgálhatnak. Utoljára a Székely rovásírásos emlé­kek című könyvemben írtam erről (Székelyudvarhely, 1997). Jövő mun­kásságomról már nem esett szó. De bár annyi szerepeljen: a) Édesapám és Bátyám Kolozsvárt található tudomá­nyos hagyatékának a rendezése-leltá­­rozása; b) Bátyám magyarországi ku­tatók bevonásával Kelet-Magyaror­­szág XI. század végi gyepűjét, védelmi rendszerét bemutató tanulmánykötetet (nyugodtan írhatom: monográfiát) készült megjelentetni, összeállította a kötet tervét is. Ez halála miatt elakadt, kapcsolatait, sajnos, nem ismerem. Ennek ellenére bár sajtókész állapotba szeretném előkészíteni. Az egyelőre Bátyám részéről megírni szándékozott két tanulmány hiányzik csupán. Megí­rásuk, a kötet tanulmányait összefog­laló értékelése kivételével - hisz ma már nem tudjuk, mi lett volna szövege - nem okoz különösebb gondot. Világhírű, magyar származású fotóművész „Munkanélküli haditudósítónak” vette önmagát Kilencven éve, 1913. október 22-én született Budapesten, Friedmann Endre néven. Robert Capa, a fényképezés ma­gyar mesterei közül az egyik leg­nagyobb hírnévre szert tett nemzetközi fotóriporter. Szülei divatáru-kereskedők voltak, a Madách Imre gimnáziumba járt, kap­csolatba került Kassák Lajossal és avantgárd, baloldali körével. Egy tün­tetés után letartóztatták, majd azzal a fel­tétellel engedték szabadon, hogy érettsé­gi után elhagyja az országot. 1931-ben valóban Berlinbe utazott, ahol szülei tá­mogatásából élt, és a kommunista párt politikai főiskolájának volt hallgatója. A gazdasági válság tönkretette szülei cégét, s ő nyomorgott Berlinben, míg nem sikerült a Dephot fotóügynökségé­nél labormunkát kapnia. Ott felismerték képességeit, több riporteri megbízatást is kapott, így nagy sikerrel számolt be Trockij dániai látogatásáról a Berliner Illustrierte Zeitungban. Egy kisfilmes Leicával kezdett, s majdnem egész pá­lyáján ezt használta. A vaku használatát is csak a világháború után tanulta meg. A náci hatalomátvétel után Párizsba ment, ahol még nagyobb nyomorban élt, de sármjával és ügyességével sikerült a felszínen maradnia. 1934-ben végre állást kapott egy ügynökségnél, amely a Saar-vidékre küldte. Itt készített riportja nagy feltűnést keltett a Vu című párizsi képeslapban. 1935-ben már több képes magazinnak, köztük a Time-nak és az Illustrated London News-nak is dolgo­zott. Élettársával, Gerda Taróval kitaláltak egy gazdag amerikai fényképészt, aki­nek neve Robert Capa (Frank Capra ren­dező és Robert Taylor filmszínész nevé­ből állt össze), s aki olyan gazdag, hogy képeit nem hajlandó a szokásos áron ad­ni. Műveiket az ő munkáiként adták el. Álnevét később is megtartotta. 1936-ban Vogel, az ismert szerkesztő a polgárhá­ború kitörésekor Spanyolországba küld­te őket, ahol Gerdát egy köztársasági tank halálra gázolta. Capa itt készítette A milicista halála című felvételét, amellyel világhírnevet szerzett. Megvádolták, hogy a jelenetet ő rendezte, ám ezt dokumentumokkal és élettani szakértői véleményekkel is meg­cáfolták. „Ha egy kép nem elég jó, nem elég közelről készült” - mondta egyszer. Ezután a Távol-Keletre ment, ahol a japán-kínai háborúról tudósított. Itt ismerte fel tehetségét a Life magazin tu­dósítója, s Amerikába hívta. A II. világ­háború eseményeit már a szövetségesek haditudósítójaként örökítette meg, képeit a Life mellett a Collier’s jelentette meg. Járt a lebombázott Londonban, ké­pek sorát készítette az olaszországi elő­renyomulásról, a normandiai partraszál­lásról, lefényképezte Párizs felszabadí­tását és Berlin elestét. Normandiai anyagának négy teker­cséből mindössze 11 kép maradt hasz­nálható, a többi tönkrement, ezekkel azonban világsikert aratott. Spielberget is megihlették a Ryan közlegény című film rendezésében. A laborhiba követ­keztében elmosódott képeivel is szeren­cséje volt: az életlenséget művészi kon­cepcióval magyarázták. FÁBRI FERENC (Folytatása a c. oldalon) Barcelona, 1936 Robert Capa fotója Fotó: Ruth Orkin Robert Capa portréja LÁZÁR ERVIN A város megmentése Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám. Azt mondja: „Apám, nagyon fontos ügyről van szó.”. De ez a sűrű szemöldökű nem volt olyan, mint aki fontos dolgokról beszél­het. Azt mondtam neki: „Menj a franc­ba!”. Ettől kivirult, olyan lett, mint az égő csipkebokor - csakhogy rosszul, fe­ketén égő csipkebokor. Már láttam, hogy ő majdnem az ördög, oda kell rá figyelni. Mondtam: „Figyelem önt, uram.”. Tele szájjal röhögött. Érezte, hogy ez az „uram”, ez nem szívből jövő. Nem is volt szívből jövő. - Holnap összedől a város - mondta. Alig volt kaján. - És kiválaszthatsz öt embert. Öt ember nem hal meg. Csak nevezd meg őket. - Öt? - kérdeztem. - Persze - mondta konokul. - Laci - vágtam ki vitézül. Bólintott, a hüvelykujját feltartotta. -Egy. - Babó Titti! - kiáltottam. A muta­tóujját is feltartotta. - A külvárosok is? - kérdeztem ré­mülten. - Naná - mondta, és sűrűbb volt a szemöldöke, mint bármikor. - Akkor Pisti és Ágota. - Négy­­ rivalíta kárörömmel. - És az a kövér nő, aki szemben la­kik velünk, a húgom, Nagybabó, egy ta­xisofőr a Kiskunságból, a mongolsze­mű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogath­ Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetője, Handel Edit­­ke, Édi, Aradi, a feketefejű, Kökörcsin Lari, Okos mama, Bözsike, a knégel­­man, egy csomó futballista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács Já­nos, Juli, Gyömbérgyökér György, Ha­raszti egy, Haraszti kettő, Haraszti há­rom, Panna feleségem és összes testvé­rei, főleg Madi, és mindenki, akit Madi szeret... - Elég! - ordított a sűrű szemöldökű. Kicsit összezsugorodott, a szemöl­döke se volt már olyan sűrű. De én kí­méletlenül folytattam: - A Medvék, Király Ernő, Margitka és az a pofa, aki fütyörészve szokta ver­ni a buszok oldalát, és a pénzesek és a pénztelenek, a fiúk, a lányok és Keserű Ilona és Bátor Aladár és Bátortalan Ala­dár is... A pasas teljesen összezsugorodott. De én nem szántam meg, keményen fölsoroltam mind a kétmilliót. - Ez az az öt - mondtam. Előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt. Hát így mentettem meg a várost! Rekviem az 50 éves Igaz Szóért (Folytatás az a. oldalról) dalt, azt nekik köszönhetem. S ha na­gyon szerény akarok lenni, és azt mon­dom, hogy ez nem fontos (pedig fon­tos, különösen azoknak, akiknek a könyvét szerkesztem), hanem az a fon­tos, amit az utókor magáénak érez, ak­kor nekem erre az a válaszom, hogy az utókornak pont az a fontos, amit az elő­dök annak tartottak. Tehát rajtunk, egy­kori szerkesztőkön, munkatársakon, alkalmazottakon is múlik az, nem kis mértékben, hogyan őrizzük ennek a korszaknak az irodalmát, s benne az Igaz Szó emlékét. Fájdalmas dolog látni, hogy lassan lejár az 50. évforduló, s bizony, nem­igen igyekezett senki írósra megemlé­kezni arról, hogy volt egyszer egy ilyen lap, s hogy mennyire jelentős volt a maga idejében. A két szalvétán szerep­lő és elhunyt írók nevében és helyett is kötelességemnek érzem elsiratni őket, egykori szerzőket és a lapot, ugyanak­kor feltámasztani emléküket. Az Igaz Szó nem egyik vagy másik főszerkesztő, avagy a kommunista párt lapja volt, hanem igenis a romániai magyar írók folyóirata volt elsősorban, és ők ezt komolyan vették. Ha hiúságok nem gátolnák, s régóta kéziratban lévő repertóriumát kiadták volna, most az utókor böngészhetné, milyen gazdagok voltunk/vagyunk nagy szegénységünk­ben és ínségünkben - irodalomban, gondolatban. * *A Színkép vitaindítónak szánja a fenti sorokat, a bennük szereplő, különböző szempontokból vélhetően másképpen értékelhető-megítélhető gondolatok, megállapítások miatt is. Várjuk az érin­­tettek­ érdekeltek véleményét, legtöbb 7000 karakternyi terjedelemben, a szerkesztőség címére, postán vagy e­­mailen (szerk. megj.). 2003. NOVEMBER 15-16.

Next