Romániai Magyar Szó, 2003. november (15. évfolyam, 4648-4677. szám)
2003-11-15 / 4662-4663. szám
B. OLDAL A történelemnek mondott történelem (Folytatás az a. oldalról) sem. Hiába válaszoltam neki, hogy ezt én akkor még nem tudtam, lehordott a sárga földig. Néhány nap múlva behívatott János Pál, ő volt az igazgatóm, hogy: te Géza, hogy is gondolhattad, hogy a derzsi téglát kivigyed innen a megye területéről. Mire én, elnézést, épp fordítva van, be akarom hozni. - Különben a rovásíráshoz hogyan kapcsolódhat negatív hatalmi képzet? - A magyar öntudat megőrzésétől óvták a tanárokat. Megintették őket, minek viszik Homoródkarácsonyfalvára a diákokat rovásírásos emlékeket nézni. Ugyanez állt a kutatókra is. - Ezek szerint a Decebalus per Scorillo felirat is pont olyan kritikával nézhető - a másik oldalról... - Az ő érdekük volt, a román öntudatot növelte. Mi a miénket nem növelhettük. - Eredményeit közzétette. Mit tart kiemelkedőnek? - Megjelent 1999 nyarán az itteni Erdélyi Gondolatnál egy kis könyvem, A moldvai ősibb csángók - mert említettem, vannak az újabb csángók, ezek a gyimesvölgyiek, hadikfalviak stb. Az ősibbek már a XIII. századtól kezdve egyértelműen ott vannak. Az más kérdés, hogy egy folyamatos terület, a Szeret mentén végighúzódó, csángók lakta zóna ma már két nagy csoportra oszlik: van a Bákó környéki, illetve északon a Románvásár környéki csángó vidék. Valamikor összefüggő volt, aztán két részre, mostanában pedig még kisebb darabokra kezdett forgácsolódni. Érdekes, mi több, fájdalmas a képlet: a tömbből indulva mint jutnak el a szórványig. Kísértő gondolata lehet ez a romániai magyarságnak is? - Sajnos, igen. A közlésekre visszatérve: a Budvári templomi füstölőalj feldolgozása is fontos. És ami közvetlenül a rovásírással kapcsolatos: Énlaka. Idén tavasszal jelent meg egy háromrészes értekezés utolsó része. A szöveg utolsó négy betűje fölött régóta vita dúl. - Az énlaki rovásírás, ahogyan a régi magyar irodalomtörténetben tanultuk, szövege szerint: Egy az Isten, Georgius Musnai. - Még a harmincas években Pálffi Márton, édesapámmal majdnem teljesen egyidőben jutott arra a következtetésre, hogy az nevet rejt, éspedig a Dakó név az illető festőnek a családneve. - Egész pontosan hol van az a négy betű? - A Georgius Musnai után. Édesapámék és én azon a véleményen vagyunk, hogy az Dakó. Mások mondták Deáknak, Diakonnak is. Édesapám kimutatta, hogy az nem lehet, mert a középkori unitárius hierarchiában ilyesmi nem volt. Ezt többen nem fogadják el, Csallány Dezső, Ráduly János, Muzsnai László és mások. Szerintük tehát családnév. Egy sor adatot felsorakoztattam ’71-’72-ben megjelent értekezéseimben, az unitárius püspökség levéltárából újabb adatok birtokában bebizonyítottam, hogy nincs igazuk. Ráadásul az almási unitárius lelkészi névsorban megjelenik Dakó György, s hogy mettől meddig volt lelkész. A latinbetűs Dakó név feltűnik a XIX. század végére sajnálatosan megsemmisült homoródszentmártoni feliratban, és határozottan így. Ezt követően Homoródoklándon, ugyancsak a lelkészi névsorban, megjelenik Dakó György neve, mint oklándi lelkész, valószínű, élete végét itt élte meg. Dávid László Küküllősárdon fedezett fel számomra fontos adatot: szerepel Georgius Darko Musnae. Nem lehet eldönteni, hogy Muzsnában készítettee, a lejegyző hibája is lehet, hogy -i (Muzsnai) helyett -ae-t (Musnae) írt. Az 1669-es évből volt, ha jól emlékszem. Oklevéltári kutatások során én fedeztem fel Korondon, az 1660-as vagy 1650-es évek elején szerepel egy Muzsnai D. Boldizsár latin alakban kiírva, és ugyanaz a jegyzőkönyvíró megemlíti, hogy az unitárius templomban van egy veresgombú éneklőszék, ezt Muzsnai D. Boldizsár lelkész készítette, s Muzsnai D. György festette ki Tordátfalváról, Szentmiklósról ugyancsak ismert Muzsnai D. Georgius vagy János, aki másodmagával festette ki a templom rekeszes mennyezetét. Ki lehetett ez a mindenütt jelenlevő Muzsnai D - Dakó, Darkó, akiről végül is a környék szinte minden jegyzőkönyve megemlékezik? - Sajnos, nem lehet tudni. Hiányzanak a részletek, de most már figyelembe véve ezt a hat-hét egybevágó, ráadásul egyidős adatot, egyértelműen kitűnik, hogy előbb homoródalmási, majd oklándi lelkész volt. Eszerint viszont kizárt, hogy diakonnak tekintsem, amikor a homoródszentmártoni felirat tisztán, világosan megmondja, hogy Pastor homorodalmasiensis - homoródalmási lelkész. Édesapám Pálffi Mártonnal egyezően jutott oda, hogy itt végeredményben két személyről van szó: az egyik Muzsnai György, aki Muzsnai László megállapítása szerint jobbágy volt, és akinek az életét, mert valami gyilkosságot követett el, az erdőszentgyörgyi Rhédey gróf megmentette azzal, hogy örökös jobbágyságra adta magát. Őt nyilván nem lehetett azonosítani az almási lelkésszel. Ez a bizonyos Dakó György, aki a Muzsnai előnevet viseli, viszont mindenben megfelel. - Eszerint mindkét tábor még a talpán áll? - Háromrészes munkámra eddig választ nem kaptam. Főleg azt írtam meg, amit édesapám is mondott, hogy az unitárius egyházban nem volt diakon. Különben sem akarom kiélni magam egy madáchi homousion - homoiusion vitában. Lábjegyzetnek is jó, nemcsak fejnek. Miután megvolt a beszélgetés, levelet kaptam Ferenczi Gézától. Kérem, jelentősebb írásaim közé vegye be. Kiegészítések az énlaki rovásírásos felirat megfejtéséhez és Muzsnai Dakó György tevékenységéhez ill. (Megjelent a Keresztény Magvető 1971 -1972-es évfolyamában.). A levelet így folytatja: Kérem, említse meg: a rovásírással foglalkozva merült fel bennem, hogy jelenlegi ismereteink alapján, összetett kutatócsoport ellenőrzésére támaszkodva, szülessék meg egy, szövegeinket tartalmazó gyűjteményes kiadvány, a Corpus Inscriptionum Siculorum. Mintaként az ógörög, római stb. „corpusok" szolgálhatnak. Utoljára a Székely rovásírásos emlékek című könyvemben írtam erről (Székelyudvarhely, 1997). Jövő munkásságomról már nem esett szó. De bár annyi szerepeljen: a) Édesapám és Bátyám Kolozsvárt található tudományos hagyatékának a rendezése-leltározása; b) Bátyám magyarországi kutatók bevonásával Kelet-Magyarország XI. század végi gyepűjét, védelmi rendszerét bemutató tanulmánykötetet (nyugodtan írhatom: monográfiát) készült megjelentetni, összeállította a kötet tervét is. Ez halála miatt elakadt, kapcsolatait, sajnos, nem ismerem. Ennek ellenére bár sajtókész állapotba szeretném előkészíteni. Az egyelőre Bátyám részéről megírni szándékozott két tanulmány hiányzik csupán. Megírásuk, a kötet tanulmányait összefoglaló értékelése kivételével - hisz ma már nem tudjuk, mi lett volna szövege - nem okoz különösebb gondot. Világhírű, magyar származású fotóművész „Munkanélküli haditudósítónak” vette önmagát Kilencven éve, 1913. október 22-én született Budapesten, Friedmann Endre néven. Robert Capa, a fényképezés magyar mesterei közül az egyik legnagyobb hírnévre szert tett nemzetközi fotóriporter. Szülei divatáru-kereskedők voltak, a Madách Imre gimnáziumba járt, kapcsolatba került Kassák Lajossal és avantgárd, baloldali körével. Egy tüntetés után letartóztatták, majd azzal a feltétellel engedték szabadon, hogy érettségi után elhagyja az országot. 1931-ben valóban Berlinbe utazott, ahol szülei támogatásából élt, és a kommunista párt politikai főiskolájának volt hallgatója. A gazdasági válság tönkretette szülei cégét, s ő nyomorgott Berlinben, míg nem sikerült a Dephot fotóügynökségénél labormunkát kapnia. Ott felismerték képességeit, több riporteri megbízatást is kapott, így nagy sikerrel számolt be Trockij dániai látogatásáról a Berliner Illustrierte Zeitungban. Egy kisfilmes Leicával kezdett, s majdnem egész pályáján ezt használta. A vaku használatát is csak a világháború után tanulta meg. A náci hatalomátvétel után Párizsba ment, ahol még nagyobb nyomorban élt, de sármjával és ügyességével sikerült a felszínen maradnia. 1934-ben végre állást kapott egy ügynökségnél, amely a Saar-vidékre küldte. Itt készített riportja nagy feltűnést keltett a Vu című párizsi képeslapban. 1935-ben már több képes magazinnak, köztük a Time-nak és az Illustrated London News-nak is dolgozott. Élettársával, Gerda Taróval kitaláltak egy gazdag amerikai fényképészt, akinek neve Robert Capa (Frank Capra rendező és Robert Taylor filmszínész nevéből állt össze), s aki olyan gazdag, hogy képeit nem hajlandó a szokásos áron adni. Műveiket az ő munkáiként adták el. Álnevét később is megtartotta. 1936-ban Vogel, az ismert szerkesztő a polgárháború kitörésekor Spanyolországba küldte őket, ahol Gerdát egy köztársasági tank halálra gázolta. Capa itt készítette A milicista halála című felvételét, amellyel világhírnevet szerzett. Megvádolták, hogy a jelenetet ő rendezte, ám ezt dokumentumokkal és élettani szakértői véleményekkel is megcáfolták. „Ha egy kép nem elég jó, nem elég közelről készült” - mondta egyszer. Ezután a Távol-Keletre ment, ahol a japán-kínai háborúról tudósított. Itt ismerte fel tehetségét a Life magazin tudósítója, s Amerikába hívta. A II. világháború eseményeit már a szövetségesek haditudósítójaként örökítette meg, képeit a Life mellett a Collier’s jelentette meg. Járt a lebombázott Londonban, képek sorát készítette az olaszországi előrenyomulásról, a normandiai partraszállásról, lefényképezte Párizs felszabadítását és Berlin elestét. Normandiai anyagának négy tekercséből mindössze 11 kép maradt használható, a többi tönkrement, ezekkel azonban világsikert aratott. Spielberget is megihlették a Ryan közlegény című film rendezésében. A laborhiba következtében elmosódott képeivel is szerencséje volt: az életlenséget művészi koncepcióval magyarázták. FÁBRI FERENC (Folytatása a c. oldalon) Barcelona, 1936 Robert Capa fotója Fotó: Ruth Orkin Robert Capa portréja LÁZÁR ERVIN A város megmentése Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám. Azt mondja: „Apám, nagyon fontos ügyről van szó.”. De ez a sűrű szemöldökű nem volt olyan, mint aki fontos dolgokról beszélhet. Azt mondtam neki: „Menj a francba!”. Ettől kivirult, olyan lett, mint az égő csipkebokor - csakhogy rosszul, feketén égő csipkebokor. Már láttam, hogy ő majdnem az ördög, oda kell rá figyelni. Mondtam: „Figyelem önt, uram.”. Tele szájjal röhögött. Érezte, hogy ez az „uram”, ez nem szívből jövő. Nem is volt szívből jövő. - Holnap összedől a város - mondta. Alig volt kaján. - És kiválaszthatsz öt embert. Öt ember nem hal meg. Csak nevezd meg őket. - Öt? - kérdeztem. - Persze - mondta konokul. - Laci - vágtam ki vitézül. Bólintott, a hüvelykujját feltartotta. -Egy. - Babó Titti! - kiáltottam. A mutatóujját is feltartotta. - A külvárosok is? - kérdeztem rémülten. - Naná - mondta, és sűrűbb volt a szemöldöke, mint bármikor. - Akkor Pisti és Ágota. - Négy rivalíta kárörömmel. - És az a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongolszemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogath Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetője, Handel Editke, Édi, Aradi, a feketefejű, Kökörcsin Lari, Okos mama, Bözsike, a knégelman, egy csomó futballista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács János, Juli, Gyömbérgyökér György, Haraszti egy, Haraszti kettő, Haraszti három, Panna feleségem és összes testvérei, főleg Madi, és mindenki, akit Madi szeret... - Elég! - ordított a sűrű szemöldökű. Kicsit összezsugorodott, a szemöldöke se volt már olyan sűrű. De én kíméletlenül folytattam: - A Medvék, Király Ernő, Margitka és az a pofa, aki fütyörészve szokta verni a buszok oldalát, és a pénzesek és a pénztelenek, a fiúk, a lányok és Keserű Ilona és Bátor Aladár és Bátortalan Aladár is... A pasas teljesen összezsugorodott. De én nem szántam meg, keményen fölsoroltam mind a kétmilliót. - Ez az az öt - mondtam. Előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt. Hát így mentettem meg a várost! Rekviem az 50 éves Igaz Szóért (Folytatás az a. oldalról) dalt, azt nekik köszönhetem. S ha nagyon szerény akarok lenni, és azt mondom, hogy ez nem fontos (pedig fontos, különösen azoknak, akiknek a könyvét szerkesztem), hanem az a fontos, amit az utókor magáénak érez, akkor nekem erre az a válaszom, hogy az utókornak pont az a fontos, amit az elődök annak tartottak. Tehát rajtunk, egykori szerkesztőkön, munkatársakon, alkalmazottakon is múlik az, nem kis mértékben, hogyan őrizzük ennek a korszaknak az irodalmát, s benne az Igaz Szó emlékét. Fájdalmas dolog látni, hogy lassan lejár az 50. évforduló, s bizony, nemigen igyekezett senki írósra megemlékezni arról, hogy volt egyszer egy ilyen lap, s hogy mennyire jelentős volt a maga idejében. A két szalvétán szereplő és elhunyt írók nevében és helyett is kötelességemnek érzem elsiratni őket, egykori szerzőket és a lapot, ugyanakkor feltámasztani emléküket. Az Igaz Szó nem egyik vagy másik főszerkesztő, avagy a kommunista párt lapja volt, hanem igenis a romániai magyar írók folyóirata volt elsősorban, és ők ezt komolyan vették. Ha hiúságok nem gátolnák, s régóta kéziratban lévő repertóriumát kiadták volna, most az utókor böngészhetné, milyen gazdagok voltunk/vagyunk nagy szegénységünkben és ínségünkben - irodalomban, gondolatban. * *A Színkép vitaindítónak szánja a fenti sorokat, a bennük szereplő, különböző szempontokból vélhetően másképpen értékelhető-megítélhető gondolatok, megállapítások miatt is. Várjuk az érintettek érdekeltek véleményét, legtöbb 7000 karakternyi terjedelemben, a szerkesztőség címére, postán vagy emailen (szerk. megj.). 2003. NOVEMBER 15-16.