Romániai Magyar Szó, 2003. december (15. évfolyam, 4678-4705. szám)

2003-12-20 / 4696-4697. szám

2003. DECEMBER 20-21. IsiMÓ EDMUND Karácsony Patyolatfehérbe öltözött a táj Minden sarától megtisztul a lélek. Feledjünk mindent, mindent, ami fáj Ne mondjuk e szent napon, hogy. . félek! Angyalváráskor hófehér lelkünk Díszít, ékez csodás karácsonyfát, Visszatér a gyermekkor, a letűnt, Szívünkben halljuk az erdők sóhaját. Mert sóhajt a fenyves, de velünk ünnepel Sokmillió remény­ csemetéje, Fényszórók tüzében, csengők csengésében Felsusog az erdők csendes éje. .. Ki hallja meg az erdők sóhaját? fényből készítünk kopjafát... J/ BÁLLA TÜNDE Adventkor Megperzselt lelkek között fagyott, harmóniátlan világ, idebenn a kereső, a soha le nem fagyó program, már elindította a megváltóvárás miszté­riumát. Agyunk zugában kis sarok, keresi a holnapra érdemes tegnapot, a reménymesére éhes lenge elme Karácsonyra vár. Tegnapok eredőjén tekervényes út, mit ember alkotott, holnapra érdemes tegnapot ki adott? Mi nem tűnt el az idő jogán majdnem örökre, vagy mindörökre tán? A vég nélküli linearitás... miben kapaszkodónk a volt, magunk vagyunk a van és a lenni, holnapra születni kell a remény és tenni, tenni... Szólongat a képzelet. Játékra termett lelkünk szabad csapásain menni és lenni csillag. Hírhozó, hogy szépen szeretni tanuljon, ki éjszakából a fénybe vágyik... s hányszor vágyik, csak nem látja már a csillagot. Hol az út végén halom, a megváltóvárás kell, igen, nagyon, hinni még, hogy van csoda, ha jó az ember fia. S ha nem az, majd megbocsát, ki mindent lát, mert tudja jól, hogy a nagyra nőtt ügyetlen manó, ki szárnyra kelt és vízre szállt, megfejtette a kromoszómát és felhőkarcolókba épített holnapot, ezerévek óta keresi már önmagát. Gyertyaláng. Ha a szó agyonkoptatott sokadalom, az értelem megreked, a színek fénytelenül kihalnak az ecset nyomán és a muzsika is hangtalan jajong, egyetlen mozdulás cinkossá tesz minden életet, az ezredéveket... a még meg nem talált, de valahol már létező, az egyetlen őszinte mozdulás... „A rosszságnak soha nem adtam enni” Mielőtt átadnám karácsonyi üzenet­ként olvasóimnak a fenti cím megfogal­mazójának ajándékát, néhány szót ejtek a karácsonyi ajándékozás buktatóiról. Az eredeti karácsonyi üdvözlet adja meg az alapját mindenféle karácsonyi ajándéko­zás indítékának és teljesítésének, így szól: “Dicsőség a magasságban Isten­nek, és a földön békesség, és az embe­rekhez jóakarat.” (Lk 2,14.). Ami e hár­masságnak nem felel meg vagy ellene mond, az mind elbukik a karácsony eredeti mércéjén, Isten vizsgáján. Ilyenkor, karácsony előtt a legtöbb embert lázba hozza az ajándékozás vágya és kötelessége. Ezen túl ide-oda terelik figyelmüket az ajándékozási elvárások, szokások, divatok. Némelyeknek az aján­dékozási kényszer beilleszkedési gondot is okoz egy új közösségben. Nincs tisztá­ban a számára megfelelő elvárásokkal, amelyet ez utóbbi támaszt vele szemben. Ezeken túl következik a kereskedelem kínálata. Ha karácsonyi szellemiséggel fogalmazunk, akkor kínálatot mondunk, mert voltak szép korszakok, amikor valóban karácsonyi kínálattal készült fel a kereskedelem, a sajtó és a rádió. Ma már elmondhatjuk, hogy a kereskedelem­nek nem csupán kínálata van, hanem ke­gyetlen terrorja is. Sok árukészletnek semmi köze sincs sem a szeretethez, sem a békességhez, sem Isten dicsőségéhez, annál inkább kapcsolódik a nyereség­­vágyhoz, így az anyagiasság, a vadság, a környezetszennyezés uralmába kergeti a fogyasztót. A valóban felüdítő-tápláló, lelki és szellemi vonatkozású ajándéko­zási kínálat kevés, mivel a velük verseny­ző kiadványok nagy része is ártalmasan bódító közlemények, receptek, bűvös for­mulák tárháza. Nem véletlenül próbálják beültetni tudatunkba: a globalizáció há­lója alatt bizonyos érdekek arra töreked­nek, hogy megszüntessék több ünnepünk keresztyén fogantatását, eredetét. Ez alkalommal felkínálom karácsonyi ajándéknak alábbi visszaemlékezésem mondandóját. Az alsó faluvégen az ő házikója volt balról a második. Ott maradt emlékezte­tőül az 1870-es évekből. Az 1960-as évek elejéről nézve, tíz év múlva százéves len­ne a kicsiny faház. Berci szavával élve: “Ha Pali bácsival átölelnénk a házat, elringathatnánk benne Berta nénit.”. De jól tudták a falubeliek, hogy Berta nénit nem kellett elringatniuk, mert ő nyugod­tan élte nappalait, éjszakáit. Tizenvala­­hány év múlva százéves lenne Berta néni is. Akkoriban, a hatvanas évek elején, legtöbben azt hittük, hogy szembeköszön a századik évével. Hodgyas lelkipásztori szolgálatom első öt évében sokszor megálltam Berta néni háza előtt, ha kint volt az udvaron. Többször mentem be hozzá, amikor behí­vott, hogy olvassam el a soron következő zsoltárt, amelyet előírt egy 1949-es biblia­olvasó kalauz. Derűjében, egyszerű mon­dataiban megfürösztöttem telkemet, te­kintetemet pedig virágoskertjében. Kivált­képpen az alszegiek emlegették el, hogy sohasem hallották panaszos hangját. Ka­pujának vasát is szalonnabőrrel kente meg, hogy ne ríjjon, amikor beereszt valakit. Tizennyolc évesen ment férjhez. Fia keresztelőjén az első világháború híreire koccintgattak a férfiak. Huszadik életévét özvegyen és egyéves, árván maradt kisgyermekével érte meg. Rendre-rendre gyászolt a lakosság: szeretteik Oroszor­szágban, az olasz fronton vagy fogolytá­borok hantjai alatt maradtak végleg. De az itthoni életnek gyászban is, fél lábon is, megvakultan is tovább kellett mennie. Az árvák pedig nőttek, ha el nem vitte őket a spanyolnátha. Toldozták-foldozták az életet, kitől mi telt ki. A pléhedényt sem dobták el, ha leszakadt az egyik füle - cineztek rá másikat. A szekeret se hagy­ták a szín alatt, ha egyik kereke széjjel­ment. A kettős járom sokáig nem tűr hiányt. Ha egyetlen igás húzza, letér az útról, kidől a borozdából, kajsza lesz a járása, vásárba hiába viszik el, nem fog rajta a szem. Berta néni újra férjhez ment. Kicsi ház, kicsi jószág, apró udvar. Aztán hozzájuk is benyitott az újabb háború. Másodiknak mondták, pedig neki még az első sem ért véget. Nemcsak férje, de testvére is ottmaradt. S még néhány közeli rokona. Fiát behívták katonának, egy évre rá kivitték a frontra. Második férjét is elvitték kiképzésre, mint öreg katonát. Mire a fia halálhíre megérkezett, a férjével is végzett egy támadás. Kicsi föld, kevés hozam, csekély erő, sok munka, saját magának is, napszámban is. Még kalákába is jó szívvel elment. Csak úgy szívességből. Egy-egy koradélelőtt besegített a kapálásba is. Ha elsötétedett Hont hegye felől a felleg, a szénázóba is elsietett, ahol menteni kellett a megszá­radt kószot. Nem volt unokája, de felvi­gyázott a városba tejet hordó anyák gyer­mekeire. Egyik alkalommal, amikor a gazda­ságtól jöttem visszafelé, kint volt az ud­varon. Beléphetne, ha nem tartom fönn, mondta. Bementem, elolvastam a soron következő zsoltárt. Majd megkérdeztem.­­ Berta néni, minek köszönheti azt a derűt, azt nyugodt és felüdítő tekintetet, amivel másokat megkérdez és megaján­dékoz? Egy kis ideig tűnődött­­ csak annyi időre, míg kettőt-hármat gágogott kint az úton valamelyik lúd - aztán rám mosoly­gott, majd ezt (és pontosan így!) mondta: - A rosszságnak soha nem adtam enni. Nem tudom, mennyi ideig ültem csöndben, próbálva megemészteni Berta néni mondásának mély értelmét. Tehát semmi olyat senkiben nem táplált, ami a rosszat éltette volna. Erre is van ellenve­tése azoknak, akik keresztyén embernek vagy nem keresztyénnek, magyarnak vagy nem magyarnak vallják magukat? Ez ellen is? Én magam mindenki javára tovább­ajándékozom ezt a kipróbált és hasznosan bevált életmódot. Istentől megáldott ka­rácsonyi ünnepet kívánok! GERÉB ATTILA NYIKOLAJ SZAMOHIN Karácsonyfa eladó! Nem tudom,­vannak-e csúnya ka­rácsonyfák is, de bizonyára, mert kü­lönben nem bámulná meg annyira mindenki az enyémet. - Ez ám a gyönyörű fenyőfácska?,­­lelkendezett a velem szembe jövő hölgy. - Nem adja el? - Dehogy adom! Nekem is csak nagy nehezen sikerült szereznem... - Kár­­ és a hölgy már nem mo­solygott. Azután egy fiatal házaspár szegődött a nyomomba. Sokáig kö­vettek, súgdolózva. A férj végül is rászánta magát, utolért, szégyellősen köhécselni kezdett, aztán megkérdez­te: - Bocsánat, hol tetszett vásárolni ezt a karácsonyfát? - Ott már nem kap - feleltem saj­nálkozva. - És ezt nem engedné át? - kérdezte rákvörösen a fiatalember. - Tudja, a feleségemnek roppant tetszik. - Kedves barátom - sóhajtottam egy nagyot -, nagyon szívesen áten­gedném, de odahaza a kisfiam már tü­relmetlenül várja. Alig tettem pár lépést, valahonnét az aluljáróból előkerült egy széles vállú férfi, és rögtön nekem rontott: -Adja el! - Én is vettem - mondtam, és ma­gamhoz szorítottam a karácsonyfát. - Megadom érte, amit kér - erőszakoskodott a férfi. De én nem kértem semennyit. Kirántottam a ke­zéből a fát, és sietni kezdtem. Jó ideig loholt még utánam, és egyre csak ezt hajtogatta: - De hiszen megegyezhetünk! A házunk közelében levő üzlet előtt egész embertömeg fogott közre. - Hol lehet kapni ilyen szép karácsonyfákat? - kérdezgették. -Méterre árulják vagy darabra? - Vitya! - kiáltotta az egyik asszony. - Kenyerezd le őt valamivel. Nagy nehezen sikerült felmásznom egy halom üres ládára, és elkiáltottam magamat: - Emberek! Ez a karácsonyfa nem eladó ! Vigyázzanak, nehogy letördel­­jék nekem az ágait! Valamit morogtak még, aztán bé­kén hagytak. Csendben nyitottam ki a lakásom ajtaját, és rögtön megpillantottam a feleségemet meg a kisfiamat, amint lelkendezve körülugrálnak egy formás borókafenyőt. - Nézd csak, milyen szerencsénk volt! - mondta sugárzó arccal a felesé­gem. - Egész beleizzadtunk, míg rá­beszéltünk egy férfit az utcán, hogy engedje át nekünk! A hátam mögé rejtettem a kará­csonyfámat, és kiosontam az ajtón. “Semmiség. Mindjárt elintézzük” - gondoltam. Visszamentem az üzlet­hez, és megcibáltam az első járókelő kabátujját: - Nem vesz karácsonyfát? Nézze, milyen szép... A férfi gyanakodva nézegetett, majd megkérdezte: - Hogy adja? - Csekélység - mondom -, húsz ko­pejka. - Miért ilyen olcsó? Nincs talán pénze sörre? Vállat vontam, és odaléptem egy asszonyhoz, aki egy kislányt vezetett. - Nézd, aranyos - mondom kedves­kedve a kislánynak -, micsoda szép karácsonyfa! Az anyukád megveszi neked! - Gyere, gyere - mondta ijedten az asszony, és továbbvonszolta a kis­lányt. - Majd veszünk az üzletben, ki tudja, a bácsi hol szerezte... Aztán sétálgattam a járdán, és el­szontyolodva kiabáltam: - Karácsonyfa eladó! Szebbet sehol nem vesznek a gyerekeknek..­. Végül már teljesen kedvemet veszí­tettem. Az emberek óvatosan messzire elkerültek. Meglengettem a kará­csonyfát a fejem felett, és elkiáltottam magamat: - Ki akar karácsonyfát? Ingyen adom. Az emberek felhajtott kabátgal­lérjaik mögé rejtették arcukat, és úgy szétfutottak, mintha közéjük lőttek volna... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása 6. OLDAL

Next