Romániai Magyar Szó, 2004. szeptember (16. évfolyam, 4944-4973. szám)

2004-09-04 / 4947-4948. szám

B. OLDAL Az álmok nem hazudnak' (Simonyi Imre születésnapjára) Simonyi Imre, a József Attila-díjas gyulai költő Si­­monyifalván, a Körösköz egyik legszebb és leggazdagabb településén született 1920. szeptember 14-én. Tavaly óta felújított szülőházában (Simonyiak Háza), a költő szobá­jában láthatók a korra emlékeztető használati tárgyak, kézi­ratok, kordokumentumok, hogy a Simonyi-kutatás alapjául szolgáljanak - ahogyan azt néhány álmodozó megfogal­mazta. Mert „az álmok nem hazudnak”, s íme, újjáépült ne­ves és névtelen önzetlenek segítségével, illetve a simo­nyiak áldozatos munkájával a Simonyiak Háza. Évente Si­monyi Napokat tartunk, a simonyifalvi iskola pedig fel­veszi a költő nevét. Simonyi Imre lehetett volna tanulója, később akár tanára is e tanintézménynek. Csakhogy sorsa - világháború, Trianon - másfelé rendelte őt. Van valami sorsszerűség abban, ahogyan ők, a nemzet napszámosai, éltek-haltak forradalomban vagy embert próbáló hétköz­napokon. Mert az álmok nem hazudnak, és a költők álma beteljesedik. A költők halhatatlanságra ítéltettek. A simonyifalvi Annabring Mariska és vitéz Szmola Imre fia, a hányatott életű költő - jelképesen bár, de - feltámadt, országos sza­valóversenyen, regionális Simonyi Napokon, Simonyi­­konferencián. Még ha egyesek, megátalkodott törpék, legszívesebben sárba tipornák, poéta minorrá silányítanák, minősíthetetlen igyekezetükben. Csakhogy Simonyi Imre verseit olvassák, szavalják, igénylik fiatalok s öregek. Élet­művéről megjelent az első monográfia. Baranyay Ferenc megalkotta számunkra maradandó anyagban a lobogó lelkű, fiatal Simonyi szellemét. Deák Árpád emlékpla­kettje, Sétáló Simonyi Tud a műfaj remeke. A gyulaiak aján­dékának (Kiss László: Simonyi-fej) örülünk. Reméljük, ha­marosan megjelenik válogatott verseinek újabb kötete, egy költő-kiadó és egy költői szépségű polgármester-asszony Jókai és a szatmáriak nagyvonalú együttműködése révén. Simonyi Imre zaklatott életvitele, örökös ellenzékisége, emberi gyarlóságoktól, bot­rányoktól sem mentes tettei ellenére életműve több mint fi­gyelemreméltó. Versei egyetemes emberi értékek, érzések hordozói, tolmácsolói. Az ítészek még évekig elvitatkoz­gatnak a részigazságokról, ami viszont vitathatatlan: Simonyi Imre költészete igaz értéket képvisel, és azé a kö­zösségé, amelyikből vétetett. Annyi, amennyire igényt tar­tunk, amennyit magunkénak vindikálunk. Távol álljon tőlem a költő szentté- avagy boldoggá ava­tása. Ez ellen ő maga tiltakozna a leghevesebben („a hitem olyan istentelen, hogy még magamban sem hiszek”). Egyébként is többször állt bíróság előtt, mint katonaszö­kevény, ellenforradalmár, valós vagy vélt bűnökért. Sze­repjátszásait, „gonoszkodásait” utólag mindig beismerte. Vállalta önmagát. Öntörvényűen élt. Ezért nagy árat, éle­tével fizetett. De szó szerinti nyomorgása közepette is ra­gaszkodott elveihez. Simonyi Imre közülünk való. Élete végéig kisebbségi volt, különvéleményéért, azokhoz viszonyítva, akik beálltak a sorba. Hűen képviselte az ipa­ros Annabringeket, a feltörekvő, földjükhöz ragaszkodó Szmolákat, a polgári értékrendet, Don Quijote-szerű beü­tésekkel, pózokkal néhol, de egyenes gerinccel a megal­kuvók, lakájok, lesipuskások, gerinctelenek ellenében. Si­monyi hídfő és kapocs. Hívei, határon innen és túl, egya­zon nemzet fiai. Közös értékek és érdekek mentén ver­seivel a nemzet kultúrájának egyesítését szolgálja holtában is. HEVESI JÓZSEF *Szeptember 12-én a simonyifalvi általános iskola felveszi Simonyi Imre nevét. Az erre az alkalomra a helységben eurorégiós részvétellel megrendezett névadó ünnepség mű­sorából: ünnepi istentisztelet, névadó ünnepség, Születés­napra címmel ünnepi emlékműsor a helybeli iskolások és a „Simonyi Imre" Országos Szavalóverseny díjazottjainak közreműködésével, koszorúzás a simonyifalvi iskolánál és a Simonyiak Házánál, szeretetvendégség, délután kerékpár­­verseny, este pedig tábortűz és szalonnasütés. (Színkép) (Folytatás az a. oldalról) Böszörményi Károly vezette küldött­ség várta. Érzelmektől áthatott foga­dóbeszédet mondott Tabajdi Lajos szatmári lelkész, kinek szavaiból a következőket idézzük: „A hely, ahol állunk, határkezdet, s kiket magad előtt látsz, egy ünnephez készülő vá­rosnak, Szatmárnémetinek polgárai. Küldöttek vagyunk, szerencsés küldöt­tek, hogy amint érinted határainkat, tolmácsai legyünk azonnal a százak, az ezrek indulatainak, a lábaidhoz te­gyük a tisztelet, a szeretet, a lelkesedés amaz érzelmeit, melyek érkezésed örömhírére egész városunk közönségét villanyszerűen hatották át.". Meghatottságára az író nem talált szavakat, helyette gróf Teleki Sándor beszélt, majd a város nevében Puskái Lajos plébános szólt. Ezt követően elindultak a fogatok. A hivatalos kül­döttség mellett számos polgári család is kikocsikázott a fogadtatásra. A hosszú kocsisort, mely délután 6-ra ért a városba, hatalmas tömeg fogadta. Egyenesen Kováts Ágoston házához hajtattak, mely a szatmári Petőfi-em­­lékhelyek egyike volt a városban, s egyben Jókai szállása is arra az éjsza­kára. Szinte alig jut idő a vendéglátókkal való beszélgetésre, mert egymásnak adják a kilincset az író üdvözlésére érkező városi tisztviselők, az egyletek küldöttségei és számos magánsze­mély. Közben Petőfi-emlékek kerül­nek elő, a háziasszony Olchváry Eulá­­lia, a fiatal nagymama elmondja, ho­gyan provokálta ki 1847-ben a húga, az akkor 14 éves Berta az O. B. kis­asszonyhoz című hatszakaszos vers megírását a költőtől. (...) Megmutatta Jókainak azt a tollat, mellyel a vers íródott, s melyet azóta is ereklyeként őriznek, már csak azért is, mert ezzel a tollal írta meg Petőfi az esküvőjére szóló meghívót Jókainak és Tompá­nak. Később Jókai az Úti táskámból című emlékezésében megörökítette ezt az utókor számára. Este fél 9-kor Domahidy Ferenc és Teleki Sándor meghívására a vendé­gek a Lövölde-kerti összejövetelre mennek. A város előkelő hölgyei az író köszöntésére asztalához vonultak, ahol Fodor Bella fiatal hajadon az asszonyok nevében ezüst serleget nyújtott át neki. Jókai válaszában ki­emelte, hogy ő ezt jelképnek tekinti, hisz honalapító vezéreink is kehelybe csorgatták az egyetértés és szent fri­gyük esküjéül vérüket, a kehely hitün­ket jelképezi: „hiszem, hogy e nemzet­re egy jobb jövő jön, hiszem, hogy e hon élni és virulni fog, míg leányai oly hazaszeretetet hordoznak keblekben, mint Szatmár hölgyei.". A kor divatja szerint a vacsora alatt több pohárköszöntő hangzott el. Puskái Lajos, Jandrasics János apát, a Római Katolikus Főgimnázium tanára Jókaira, Tabajdi Lajos gróf Teleki Sán­dorra, míg Vajay Károly, a város főbí­rája Domahidy Ferencre mondott kö­szöntőt. Szavaikat viszonozva Jókai kijelentette: „... Szatmár, mint központ bír mindazon erő és kellékkel, melyek egy várost naggyá és virágzóvá tehet­nek" . A bankett alatt a férfidalárda és Bunkó Vince zenekara szórakoztatta a vendégeket. Fél 11-kor az író Doma­hidy Ferenc és Teleki kíséretében távozott, búcsúzásként magához ölelte a bankett szervezőjét, Kiss Gedeon főkapitányt. Másnap délelőtt fél 1i­kor továbbindultak Domahidy Ferenc szamosangyalosi (Magyarország) bir­tokára. A város nevében a jeles vendé­get Puskai Lajos búcsúztatta. Nagyká­roly felé menet megálltak a Messze­­látó dombon (ma itt helyezkedik el Kismajtény), majd lekanyarodtak a szatmári béke akkor már álló emlék­oszlopához, melyet Jókai, mint képző­­művészeti alkotásban is jártas, tehet­séges egyéniség, le is rajzolt. Minden valószínűség szerint az obeliszknek ez az első képi megörökítése. Szamo­­sangyaloson az 1850-es években épült Domahidy-kastély volt a vendéglátója az erdélyi körút végén járó írónak (a kastély ma idősek otthonának ad helyet). Egy napot töltött itt Jókai, másnap vonatra szállt, s visszautazott Budapestre. (Jókai a Szamosban is közölt) Amikor Rudolf osztrák trónörökös fel­kérésére Jókai elvállalja Az Osztrák- Magyar Birodalom írásban és képek­ben című mű Magyarországra vonat­kozó részének szerkesztését, a Szamos 1885. december 3-i számában sajátke­zű aláírással cikket jelentet meg, mely a 21 kötetből álló könyvsorozat ismer­tetését, népszerűsítését célozza. Utol­só mondata így hangzik: „ Üdvözlet az olvasóhoz. Jókai Mór”. (Szatmárnémeti díszpolgársággal tiszteli meg Jókait) 1893-94 viszi újra közelebb Szatmári Jókaihoz, amikor írói pályájának félszázados megemlé­kezései zajlanak országszerte. A jubi­leumi évet megelőzően Eötvös Loránd elnöklete alatt ún. „nagybizottság” alakul az író összes műveinek kiadásá­ra. A szerkesztést magára Jókaira bíz­zák, aki 1893. december 16-án be­nyújtja elképzelését Eötvösnek. A díszkiadás megrendelésére 1893. december 20-án Felhívást tettek köz­zé. Ezt követően tíz nap alatt Szatmár megyéből 16 előjegyzés futott be, 6 magánszemélyektől, 10 pedig testüle­tektől, egyletektől. Ekkor rendeli meg a sorozatot a Református Főgimná­zium számára Thúry Lajos 48-as hon­véd százados, a gimnázium mecénása, több ügyvéd, földbirtokos, lelkész, valamint egy-egy sorozatot rendelt a vármegye, Nagykároly és Szatmár vá­rosi testülete, a Kereskedelmi- és Ipar­kamara, a Szatmár-Németi Társaskör, a Nagykárolyi Takarékpénztár Egye­sület, az akkor még Ugocsa megyéhez tartozó Halmi olvasóegylete és más közösségek. December 31-vel nem zárultak le a megrendelések, így a kö­vetkező év elején újabb előjegyzé­seket küldtek a megye területéről is. Magára a jubileumi ünnepségekre 1894. január 4-én került sor Budapes­ten. „1894. január 4. A magyar nemzet ma teszi le Jókai Mór lábai elé koszo­rúját­­ az ő félszázados írói pályája betöltése alkalmából" - írja a Szat­mári Hírlap január 6-i száma. Szatmár megyét öttagú, Szatmárnémetit és Nagykárolyt egy-egy négytagú kül­döttség képviselte, melyek többszörös megbízatást is teljesítettek, így pél­dául a szatmári Boros Bálint vezetése alatt a törvényhatóság, a Társaskör és a Széchenyi Társulat üdvözletét vitték. Minden testület részéről díszalbumot, díszokiratot nyújtottak át az írónak. Szatmárnémeti törvényhatóságának albumát Rigler József Ede budapesti cége készítette: a fehér bőrfedél sar­kain fémdíszítéssel, a fehér mezőben a város címere kapott helyet, belül se­lyem, albumszerű lapjai aranyzsinóron forgathatók voltak. A törvényhatóság részéről az albumot Böszörményi Ká­roly polgármester és Joó Gábor fő­jegyző írták alá. A Társaskör díszok­levelét Metz Rezső helybeli rajztanár készítette. Fedelén az író rózsakoszo­rúval övezett arcképe, melyet két an­gyal tart. Az oklevél alján tusrajz és akvarell technikával készült városkép és címer látható. A Széchenyi Tár­sulatot Rajner Zsigmond helybeli ka­taszteri mérnök rajzolta. Az utóbbiakat egy-egy díszdobozba helyezték. A Halmi Olvasóegylet díszoklevéllel kedveskedett az írónak, melyet Nagy József elnök és Vajda Gábor jegyző szignált. Ugyanekkor Szatmárnémeti díszpolgárává avatta Jókait. A jubileum alkalmával a Szatmári Társaskör dísztagjává fogadta Jókait, erre vonatkozóan oklevelet vitt a hozzá látogató küldöttség. Január 20- án köszönőlevél érkezik Szatmárra, melyből az országosan ünnepelt férfi szerénységre valló mondatait emeljük ki: „Nagyságos Uram! Hódolatteljes örömmel fogadtam azon hazafias ki­tüntetést, melyben engemet a tisztelt egyesület részesített. Irodalmi mun­kásságomnak legszebb jutalmát talá­lom e megtiszteltetésben, s életemnek hátralevő napjait arra szentelem, hogy azt megérdemeljem... Legmélyebb tisz­telettel maradok. Budapest 1894. ja­nuár 20. Híven tisztelő honfitársa, Jókai Mór". A levélben két arckép is volt, melyet az író Boros Bálint elnöknek és Ferenczy János jegyzőnek küldött, hátoldalukra írva: „Emlékül 1894. január 6. Jókai Mór.". Még tíz éve maradt hátra, hogy - amint fogalmazott - „megérdemelje” a megtiszteltetést. Terveit meg is valósította: újabb kilenc regényt, több elbeszélést és színpadi művet írt. 2004. SZEPTEMBER 4-5.

Next