Ruházati Munkás, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985-09-01 / 9. szám
Bárkit megkérdezhetnénk, aki szembejön velünk az utcán, BÉKE vagy HÁBORÚ — melyiket választja? Bizonyára csaknem mindenki gondolkodás nélkül így válaszolna: BÉKÉT! Tízezernyi emberből talán csak elvétve akad néhány, aki titkon másképp szavazna, s közülük legfeljebb egy ha kimondani merné a szörnyű, a világot, Földünket, az egész emberiséget fenyegető szót: HÁBORÚ. S amennyiben többször és eléggé hangosan merné kikiáltani valamely forgalmas helyen, mondjuk a Felszabadulás téren, fényes nappal, bizonyára azonnal meglincselnék. De legjobb esetben is a Hárshegyre telefonálnának mentőért. Mert nem lehet normális az, aki két vlágháború után a harmadikat, az UTOLSÓT kívánná. Egészséges, világ- és élni szerető ember sem lehet, mert a halálra, a hirosimainál százszorta nagyobb hatóerejű, világrészeket elsöprő bombákra, rakétákra, lézerágyúkra szavazni több mint egyszerű öngyilkosság: ez kozmikus őrültség. Nem kell különösebb képesség, se értelem annak felismeréséhez, hogy a fenyegető pusztulás lehetősége: kézzelfogható valóság. A sötét árnyék régóta és állandóan itt ólálkodik a közelünkben, érezzük, féljük és rettegjük. És felvonulunk, tüntetünk, tiltakozunk, felemeljük mindenhol a szavunkat ellene, ahol csak tehetjük. Tettekkel is szívesen bizonyítanánk meggyőződésünket, de sokan és sokszor nem is tudjuk, mit és hogyan kellene csinálni. Pedig bármit megtennénk, hogy megszabaduljunk a bőrünkbe, sejtjeinkbe, csontjainkba és zsigereinkbe ivódó alaktalan félelemtől. Mert — ha máshonnan nem, az irodalomból, eredeti felvételekről, dokumentumfilmekből, a történe teket a világnak e lemmel foglalkozó könyvekből — valamennyien jól ismerjük a háborút. A lövészárkok és a koncentrációs táborok poklát, a bombázásokat, a gombafelhőt, a tömegsírokat... És esténként a saját szemünkkel láthatjuk a képernyőn a negyven éve, 1945. szeptember másodika, a háború végleges befejezése óta soha egy percre el nem hallgató fegyverek, a terrorakciók, a helyi összeütközések, tűzfészkek áldozatait. Láthatjuk a fegyvereseket, a meggyötört polgári lakosságot, a rombadőlt házakat, a menekülőket és menetelőket. Miért vonnánk kétségbe, hogy békében szívesebben élnének? Ha azonban senki nem akar háborút, miért van? Miért számolunk vele mégis mint reális veszéllyel? Ha ennyire gyűlöljük az erőszakot, a fegyverdörgést, az intézményesített, nagyüzemi halált, akkor miért nem tudunk érvényt szerezni az akaratunknak? Talán csak hangosan mondunk nemet, de természetünk, történelmi és társadalmi neurózisaink által meghatározottan lemondani ezekről az eszközökről nem tudhatunk? Hiszen aki békés tárgyalásokat, békét óhajt a világnak, még azzal is előfordulhat, hogy szomszédjával — testvérével, szüleivel, rokonokkal, főnökkel, munkatársakkal? — nem képes szót érteni, sem azok vele, s az indulatok, sérelmek hatása alatt néha már nem is csak szavakkal gyilkolják egymást. Pedig nem akar senki háborút! Nem akarhatnak háborút a politikusok sem. Végtére is a politikusokat többnyire — bár időnként és helyenként ez nem több merő formalitásnál, porhintésnél — a nagy többség választja. Az elsöprő, nagy többség pedig valóban és őszintén elutasítja a háborúnak még a gondolatát is. Szeptember első napján az egész világ megemlékezik a második világháború kirobbanásáról. Száz- és százmilliók adtak hangot békevágyuknak. Annak a véleményüknek, hogy legféltettebb kincsünk, a BÉKE, ami nem lehet soha alku tárgya. A BÉKE valamennyiünk jogos tulajdona, drága és közös jussa. Olyan szükségletünk, akár a levegő. Alapvető életfeltételünk, amit nem engedhetünk meg eljátszani és kiárusítani. A Szakszervezeti Világszövetség hagyományosan minden évben meghirdeti a BÉKE melletti elkötelezettség napját, ami egybeesik a második világháború kezdetének évfordulójával. A világ munkásságához, békeszerető népeihez intézett idei felhívás így fogalmazott: „Békénk ma ismét veszélyben forog. A nukleáris veszély és a háborús fenyegetés ma nagyobb, mint amit az emberiség eddigi története során bármikor átélt vagy megismert. Nem hallgathatunk, és nem maradhatunk tétlenek”. Ha ma még nem hallgatnak mindenhol a fegyverek, ha mi magunk védve is vagyunk, csak a fenyegetettséget érezzük, nem késlekedhetünk sokáig. A szavak és tettek összhangját végre mindenkitől — önmagunktól és másoktól egyaránt — számon kell kérnünk. Ha holnap élni akarunk ... Kiss Sándor Büszkék vagyunk rá . Az Elnöki Tanács Alpár Mihály szaktársunkat 80. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjével tüntette ki. Alpár elvtárs a pártnak 1923 óta, a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének szintén 1923 óta tagja. Mint inas a szabó szakmát tanulta Miskolcon. Első útja a szakszervezetbe vezetett és ezzel egész fiatalon elkötelezte magát a munkásmozgalomnak. 18 éves korában már tagja volt az illegalitásban lévő kommunista pártnak, majd Borsod megye területi titkára lett. 1930-ban letartóztatták, a legválogatottabb kínzásoknak vetették alá, de hasztalan, mert a pártot védte, az elvtársait nem árulta el. A bíróság 10 évi fegyházra ítélte, a fellebbezés után 8 év lett a jogerős ítélet, melyet a váci fegyházban kellett letöltenie. 1938-ben szabadult, majd internálták, utána ki akarták vinni a frontra, de megszökött, és illegalitásba vonult, így érte a felszabadulás Budapesten. Budapest felszabadítását követően már konkrét megbízatást kapott, a bányászok ruházati ellátásával foglalkozó, az úgynevezett Csille kereskedelmi vállalatnál. Ezután az első igazgatója lett az O. R. I.-nak, a Május 1. Ruhagyár elődjének. Élete során több fontos megbízatása volt, majd 15 éven át a Központi Ellenőrző Bizottság osztályvezetőjeként dolgozott, onnan került nyugállományba. Alpár elvtárs egész élete során hű katonája volt a pártnak, a forradalmi munkásmozgalomnak. A feladatait és megbízásait úgy az illegális, mint a legális körülmények között mindig hűen és önfeláldozó becsülettel látta el. A magas kitüntetés, valamint a 80. születésnapja alkalmából további boldog életet, és még számos születésnap megünneplését kívánjuk Alpár Mihálynak. Túri István alelnök Ára: 2,50 forint Bizalomért bizalom A pénteki napon anélkül, hogy meghirdették volna, munkásgyűlésre jött össze a Soproni Ruhagyár csepregi üzemének kollektívája. Mindenki számon tartotta, hogy aznap tölti körükben utolsó munkanapját Farkas Róna, az üzem szakszervezeti bizottságának titkára, aki oly sokat jelentett számukra. Bár magának is számos gondja volt, mégis vállára vette mások baját-baját és együtt örült velük a jónak. Ahogy másnap, a szombat délutáni búcsúztatón — ahol a Soproni Ruhagyár gazdasági-társadalmi vezetői, a csornai üzem vezetői és szakszervezetünk titkárságának képviselője köszöntötték — elmondták, a gazdasági munkában is mindig lehetett támaszkodni rá. Véleményét mindig egyenesen megmondta, mert bízott munkatársai jobbító szándékában. A bizalomért pedig bizalmat kapott, amely minden valószínűség szerint nyugdíjas éveiben is tovább kíséri. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! A RUHÁZATIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA Az 1984—85. évi politikai oktatási évadot értékelte szakszervezetünk elnöksége augusztus 28-án megtartott ülésén. A szervezési és káderosztály jelentése tartalmazta, hogy tisztségviselőink képzése és a tömegpolitikai oktatás hasonló színvonalon valósult meg, mint a korábbi évben. Az oktatások tartalmasságára és eredményességére következtetni lehet azoknak a feladatoknak a megoldásából, melyek az alapszervezeti munkában jelentkeztek. Változatlanul nem megfelelő a fejlődés a propagandisták munkahelyi felkészítésében, amelyet a központi felkészítők nem pótolhatnak. Ezért továbbra is feladat a felkészítésben a jobb hatásfokú megoldás alkalmazása, a segédeszközök hatékony használata. Elnökségünk köszönetet mondott az oktatásban résztvevő propagandistáknak, valamint az ezzel foglalkozó bizottságok tagjainak. Ugyanakkor irányelvet adott ki az 1985—86. évi politikai oktatáshoz. Az irányelv felhívja a figyelmet arra, hogy az oktatási év tartalmát olyan jelentős események formálják, mint az MSZMP XIII. kongresszusa, valamint a Magyar Szakszervezetek XXV., az RDSZ XXVII. kongresszusa, a VII. ötéves terv feladatai, gazdasági rendszerünk továbbfejlesztésének kérdései. Kívánatos, hogy a szakszervezeti oktatásokon ismertessék, magyarázzák és segítsék elfogadtatni a kongresszusokon kialakított értékeléseket, a meghatározott célok teljesítését. A testület felhívta a figyelmet az újonnan megválasztott tisztségviselők oktatásának fontosságára is. XXIII. évfolyam, 9. szám ELNÖKSÉGÜNK NAPIRENDJÉN a szakszervezeti politikai oktatás 1985. SZEPTEMBER Szeptemberi gondok Elfutott az idei nyár is. A szünidei időbeosztás, a nyaralás külön kiadásainak gondjaival, az élményekben gazdag nyári hetek, hónapok eseményeivel. A gondosan gazdálkodó családokban jutott együtt tölthető hetekre, közös üdülésre, kisebb-nagyobb családi kirándulásokra, évközben elmaradt nagy, meghitt beszélgetésekre is idő. És nem teltek mindennapos aggodalommal — a szülők szabadságának lejárta után — a napok: vajon mit csinál az egyedül hagyott gyerek reggeltől estig odahaza. Ha kellemes táborozás, jól szervezett gyerekkirándulások, esetleg rokoni segítség lehetőségei oldották meg a munkába induló szülők gondját, tették változatossá, hirtelen elröppenővé és nagyszerű élményekkel telivé az iskolásgyerekek nyarát. Idő- és pénzbeosztás: így megvalósulhattak a szünidei tervek, igazi pihenés ideje lehetett a nyár. Erőgyűjtés az új tanév előtt. Szeptember másfajta gonddal köszönt a családokra. Az iskolakezdés mindig megújuló anyagi gondjaival. Füzetcsomag és új tankönyvek. Új tornacipő vagy új iskolaköpeny a tavalyi kinőtt helyett. Többnyire erre is, arra is szükség van, hiszen a gyorsan növő gyerekek, kamaszok valósággal „eszik” a ruhát, cipőt. Talán iskolatáska is kell megint — vagy éppen először —, s nem tudhatni előre: milyen, a csomagban nem lelhető tanszereket kér az iskola, melyik szaktárgyhoz milyen felszerelések, segédeszközök kellenek. Néhány családdal gyors fejszámolást készítettünk. Az eredmény: általában ezer forintot jelent szeptemberben az egy gyerekre jutó iskolai kiadás. Több, mint száz forint ára füzet, írószer, legkevesebb háromszáz forint a tankönyvek ára. Uszodabérlet, úttörőalap, esetleg különórák díja és — bár ez az egész esztendei kiadásokhoz tartozik — egy sereg elengedhetetlen ruha, cipő, öltözködési kiadás. Csak részben számíthatók ki előre ezek a költségek. Szinte minden szülő fél az első szülői értekezletektől, amelyeken kihirdettetik: milyen apróbb-nagyobb vásárlásokra, költségekre kell még számítaniuk. S nemegyszer a gondhoz a bosszúság is társul. Mert éppen az nem kapható a boltokban, amit vásárolni kellene. Kisfiúk szüleinek szeptemberről szeptemberre visszatérő panasza, hogy üzletek sorát kell hiába végigjárniuk például sötétkék pantallóért. Általános panasz, hogy éppen az a fajta, az a színű, abban a méretben kapható tornafelszerelés nem lelhető, amire szükség lenne szeptember elején. Drága az iskolatáska. Pedig bizony legtöbbje nem évekre szól, hamar tönkremegy. Nem kapható egyszerű sötétkék vagy barna füzetcsomagoló-papír. Csak díszes, csillogó, drága és inkább ajándékcsomagra, mint iskolai füzetre, könyvre való. Hogy bármennyire készül is a tanévkezdésre kereskedelem, iskola, család, valahogyan a kívánságok és a lehetőségek egyeztetése sohasem sikerül maradéktalanul. A kedvezményes vásárlási akciók tülekedése jószerivel nem éri meg a sorbaállásra fordított időt, mert a kedvezmény — az idén is — csak a füzetvásárlásra vonatkozik. Tízhúsz-harminc forintot nyerhetnek, akik kivárják ezt az időt. De nincs az esztendőnek olyan hete vagy napja, amikor például drágább tanszereket, táskákat, köpenyeket vagy könyveket vásárolhatnának árengedménnyel a szülők. A munkahelyi tanévkezdési segély komoly segítség azoknak a családoknak, amelyekben több az iskolásgyerek. Az a néhány száz forint — a rendelkezésre álló összeg gondos és igazságos elosztásával — a kiadások egy részét fedezi. Nem váratlan kiadások ezek, számít a szeptemberi tanévkezdés anyagi terheire minden gondosan gazdálkodó család. Sőt, már a nyári tervek számvetéseinél is figyelembe veszi. Sokan élnek azzal a lehetőséggel, hogy már a júniusi tanévzáró után megveszik a megvehető könyveket, füzeteket, tanszereket. Az öltözködésre szánható költségvetésbe nem szeptember közeledtével kerülnek csak be az iskolásgyerek ruha-cipő költségei. Mégis nehéz a tanévkezdés. Mert minden esztendőben váratlan kiadásokkal, bosszantó beszerzési gondokkal jár. Rab Nóra