Ruházati Munkás, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985-09-01 / 9. szám

Bárkit megkérdezhetnénk, aki szembejön velünk az utcán, BÉKE vagy HÁBORÚ — melyiket választ­ja? Bizonyára csaknem mindenki gondolkodás nélkül így válaszolna: BÉKÉT! Tízezernyi emberből talán csak elvétve akad néhány, aki tit­kon másképp szavazna, s közülük legfeljebb egy ha kimondani merné a szörnyű, a világot, Földünket, az egész emberiséget fenyegető szót: HÁBORÚ. S amennyiben többször és eléggé hangosan merné kikiálta­ni valamely forgalmas helyen, mondjuk a Felszabadulás téren, fé­nyes nappal, bizonyára azonnal meglincselnék. De legjobb esetben is a Hárshegyre telefonálnának mentőért. Mert nem lehet normális az, aki két vlágháború után a har­madikat, az UTOLSÓT kívánná. Egészséges, világ- és élni szerető ember sem lehet, mert a halálra, a hirosimainál százszorta nagyobb hatóerejű, világrészeket elsöprő bombákra, rakétákra, lézerágyúkra szavazni több mint egyszerű öngyil­kosság: ez kozmikus őrültség. Nem kell különösebb képesség, se érte­lem annak felismeréséhez, hogy a fenyegető pusztulás lehetősége: kézzelfogható valóság. A sötét ár­nyék régóta és állandóan itt ólálko­dik a közelünkben, érezzük, féljük és rettegjük. És felvonulunk, tünte­tünk, tiltakozunk, felemeljük min­denhol a szavunkat ellene, ahol csak tehetjük. Tettekkel is szívesen bizonyítanánk meggyőződésünket, de sokan és sokszor nem is tudjuk, mit és hogyan kellene csinálni. Pe­dig bármit megtennénk, hogy meg­szabaduljunk a bőrünkbe, sejtjeink­be, csontjainkba és zsigereinkbe ivódó alaktalan félelemtől. Mert — ha máshonnan nem, az irodalomból, eredeti felvételekről, dokumentumfilmekből, a történe­­ teket a világnak e­ lemmel foglalkozó könyvekből — valamennyien jól ismerjük a hábo­rút. A lövészárkok és a koncentráci­ós táborok poklát, a bombázásokat, a gombafelhőt, a tömegsírokat... És esténként a saját szemünkkel láthatjuk a képernyőn a negyven éve, 1945. szeptember másodika, a háború végleges befejezése óta so­ha egy percre el nem hallgató fegy­verek, a terrorakciók, a helyi össze­ütközések, tűzfészkek áldozatait. Láthatjuk a fegyvereseket, a meg­gyötört polgári lakosságot, a romba­­dőlt házakat, a menekülőket és me­­netelőket. Miért vonnánk kétségbe, hogy békében szívesebben élné­nek? Ha azonban senki nem akar há­borút, miért van? Miért számolunk vele mégis mint reális veszéllyel? Ha ennyire gyűlöljük az erőszakot, a fegyverdörgést, az intézményesí­tett, nagyüzemi halált, akkor miért nem tudunk érvényt szerezni az akaratunknak? Talán csak hango­san mondunk nemet, de természe­tünk, történelmi és társadalmi neu­rózisaink által meghatározottan le­mondani ezekről az eszközökről nem tudhatunk? Hiszen aki békés tárgyalásokat, békét óhajt a világ­nak, még azzal is előfordulhat, hogy szomszédjával — testvérével, szü­leivel, rokonokkal, főnökkel, mun­katársakkal? — nem képes szót ér­teni, sem azok vele, s az indulatok, sérelmek hatása alatt néha már nem is csak szavakkal gyilkolják egymást. Pedig nem akar senki há­borút! Nem akarhatnak háborút a politi­kusok sem. Végtére is a politikuso­kat többnyire — bár időnként és he­lyenként ez nem több merő formali­tásnál, porhintésnél — a nagy több­ség választja. Az elsöprő, nagy többség pedig valóban és őszintén elutasítja a háborúnak még a gon­dolatát is. Szeptember első napján az egész világ megemlékezik a második vi­lágháború kirobbanásáról. Száz- és százmilliók adtak hangot békevá­gyuknak. Annak a véleményüknek, hogy legféltettebb kincsünk, a BÉ­KE, ami nem lehet soha alku tár­gya. A BÉKE valamennyiünk jogos tulajdona, drága és közös jussa. Olyan szükségletünk, akár a levegő. Alapvető életfeltételünk, amit nem engedhetünk meg eljátszani és ki­árusítani. A Szakszervezeti Világszövetség hagyományosan minden évben meghirdeti a BÉKE melletti elköte­lezettség napját, ami egybeesik a második világháború kezdetének évfordulójával. A világ munkássá­gához, békeszerető népeihez inté­zett idei felhívás így fogalmazott: „Békénk ma ismét veszélyben fo­rog. A nukleáris veszély és a hábo­rús fenyegetés ma nagyobb, mint amit az emberiség eddigi története során bármikor átélt vagy megis­mert. Nem hallgathatunk, és nem maradhatunk tétlenek”. Ha ma még nem hallgatnak mindenhol a fegy­verek, ha mi magunk védve is va­gyunk, csak a fenyegetettséget érez­zük, nem késlekedhetünk sokáig. A szavak és tettek összhangját vég­re mindenkitől — önmagunktól és másoktól egyaránt — számon kell kérnünk. Ha holnap élni aka­runk ... Kiss Sándor Büszkék vagyunk rá . Az Elnöki Tanács Alpár Mihály szaktársunkat 80. születésnapja al­kalmából a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillag­rendjével tüntette ki. Alpár elvtárs a pártnak 1923 óta, a Ruházatipari Dolgozók Szakszer­vezetének szintén 1923 óta tagja. Mint inas a szabó szakmát tanul­ta Miskolcon. Első útja a szakszer­vezetbe vezetett és ezzel egész fiata­lon elkötelezte magát a munkás­­mozgalomnak. 18 éves korában már tagja volt az illegalitásban lévő kommunista pártnak, majd Borsod megye területi titkára lett. 1930-ban letartóztatták, a legválo­­gatottabb kínzásoknak vetették alá, de hasztalan, mert a pártot védte, az elvtársait nem árulta el. A bíróság 10 évi fegyházra ítélte, a fellebbezés után 8 év lett a jogerős ítélet, melyet a váci fegyházban kellett letöltenie. 1938-ben szabadult, majd inter­nálták, utána ki akarták vinni a frontra, de megszökött, és illegali­tásba vonult, így érte a felszabadu­lás Budapesten. Budapest felszabadítását köve­tően már konkrét megbízatást ka­pott, a bányászok ruházati ellátásá­val foglalkozó, az úgynevezett Csille kereskedelmi vállalatnál. Ezután az első igazgatója lett az O. R. I.-nak, a Május 1. Ruhagyár elődjének. Élete során több fontos megbíza­tása volt, majd 15 éven át a Közpon­ti Ellenőrző Bizottság osztályveze­tőjeként dolgozott, onnan került nyugállományba. Alpár elvtárs egész élete során hű katonája volt a pártnak, a forradal­mi munkásmozgalomnak. A felada­tait és megbízásait úgy az illegális, mint a legális körülmények között mindig hűen és önfeláldozó becsü­lettel látta el. A magas kitüntetés, valamint a 80. születésnapja alkalmából továb­bi boldog életet, és még számos szü­letésnap megünneplését kívánjuk Alpár Mihálynak. Túri István alelnök Ára: 2,50 forint Bizalomért bizalom A pénteki napon anélkül, hogy meghirdették volna, munkásgyűlés­re jött össze a Soproni Ruhagyár csepregi üzemének kollektívája. Mindenki számon tartotta, hogy az­nap tölti körükben utolsó munka­napját Farkas Róna, az üzem szak­­szervezeti bizottságának titkára, aki oly sokat jelentett számukra. Bár magának is számos gondja volt, mégis vállára vette mások baját-ba­­ját és együtt örült velük a jónak. Ahogy másnap, a szombat délutáni búcsúztatón — ahol a Soproni Ru­hagyár gazdasági-társadalmi veze­tői, a csornai üzem vezetői és szak­­szervezetünk titkárságának képvi­selője köszöntötték — elmondták, a gazdasági munkában is mindig le­hetett támaszkodni rá. Véleményét mindig egyenesen megmondta, mert bízott munkatársai jobbító szándékában. A bizalomért pedig bizalmat kapott, amely minden valószínűség szerint nyugdíjas évei­ben is tovább kíséri. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! A RUHÁZATIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA Az 1984—85. évi politikai oktatási évadot értékelte szakszervezetünk elnöksége augusztus 28-án megtar­tott ülésén. A szervezési és káder­osztály jelentése tartalmazta, hogy tisztségviselőink képzése és a tö­megpolitikai oktatás hasonló szín­vonalon valósult meg, mint a koráb­bi évben. Az oktatások tartalmassá­gára és eredményességére követ­keztetni lehet azoknak a feladatok­nak a megoldásából, melyek az alapszervezeti munkában jelentkez­tek. Változatlanul nem megfelelő a fejlődés a propagandisták munka­helyi felkészítésében, amelyet a központi felkészítők nem pótolhat­nak. Ezért továbbra is feladat a fel­készítésben a jobb hatásfokú meg­oldás alkalmazása, a segédeszközök hatékony használata. Elnökségünk köszönetet mondott az oktatásban résztvevő propagan­distáknak, valamint az ezzel foglal­kozó bizottságok tagjainak. Ugyan­akkor irányelvet adott ki az 1985—86. évi politikai oktatáshoz. Az irányelv felhívja a figyelmet ar­ra, hogy az oktatási év tartalmát olyan jelentős események formál­ják, mint az MSZMP XIII. kong­resszusa, valamint a Magyar Szak­­szervezetek XXV., az RDSZ XXVII. kongresszusa, a VII. ötéves terv feladatai, gazdasági rendsze­rünk továbbfejlesztésének kérdései. Kívánatos, hogy a szakszervezeti oktatásokon ismertessék, magya­rázzák és segítsék elfogadtatni a kongresszusokon kialakított értéke­léseket, a meghatározott célok telje­sítését. A testület felhívta a figyel­met az újonnan megválasztott tiszt­ségviselők oktatásának fontosságá­ra is. XXIII. évfolyam, 9. szám ELNÖKSÉGÜNK NAPIRENDJÉN a szakszervezeti politikai oktatás 1985. SZEPTEMBER Szeptemberi gondok Elfutott az idei nyár is. A szünidei időbeosztás, a nyaralás külön kiadá­sainak gondjaival, az élményekben gazdag nyári hetek, hónapok ese­ményeivel. A gondosan gazdálkodó családok­ban jutott együtt tölthető hetekre, közös üdülésre, kisebb-nagyobb családi kirándulásokra, évközben elmaradt nagy, meghitt beszélgeté­sekre is idő. És nem teltek minden­napos aggodalommal — a szülők szabadságának lejárta után — a na­pok: vajon mit csinál az egyedül ha­gyott gyerek reggeltől estig odaha­za. Ha kellemes táborozás, jól szer­vezett gyerekkirándulások, esetleg rokoni segítség lehetőségei oldották meg a munkába induló szülők gondját, tették változatossá, hirtelen elröppenővé és nagyszerű élmé­nyekkel telivé az iskolásgyerekek nyarát. Idő- és pénzbeosztás: így megva­lósulhattak a szünidei tervek, igazi pihenés ideje lehetett a nyár. Erő­gyűjtés az új tanév előtt. Szeptember másfajta gonddal kö­szönt a családokra. Az iskolakezdés mindig megújuló anyagi gondjaival. Füzetcsomag és új tankönyvek. Új tornacipő vagy új iskolaköpeny a ta­valyi kinőtt helyett. Többnyire erre is, arra is szükség van, hiszen a gyorsan növő gyerekek, kamaszok valósággal „eszik” a ruhát, cipőt. Talán iskolatáska is kell megint — vagy éppen először —, s nem tudhatni előre: milyen, a csomag­ban nem lelhető tanszereket kér az iskola, melyik szaktárgyhoz milyen felszerelések, segédeszközök kelle­nek. Néhány családdal gyors fejszá­molást készítettünk. Az eredmény: általában ezer forintot jelent szep­temberben az egy gyerekre jutó is­kolai kiadás. Több, mint száz forint ára füzet, írószer, legkevesebb há­romszáz forint a tankönyvek ára. Uszodabérlet, úttörőalap, esetleg különórák díja és — bár ez az egész esztendei kiadásokhoz tartozik — egy sereg elengedhetetlen ruha, ci­pő, öltözködési kiadás. Csak részben számíthatók ki elő­re ezek a költségek. Szinte minden szülő fél az első szülői értekezletek­től, amelyeken kihirdettetik: milyen apróbb-nagyobb vásárlásokra, költ­ségekre kell még számítaniuk. S nemegyszer a gondhoz a bosszú­ság is társul. Mert éppen az nem kapható a boltokban, amit vásárolni kellene. Kisfiúk szüleinek szeptemberről szeptemberre visszatérő panasza, hogy üzletek sorát kell hiába végig­járniuk például sötétkék pantalló­ért. Általános panasz, hogy éppen az a fajta, az a színű, abban a méret­ben kapható tornafelszerelés nem lelhető, amire szükség lenne szep­tember elején. Drága az iskolatás­ka. Pedig bizony legtöbbje nem évekre szól, hamar tönkremegy. Nem kapható egyszerű sötétkék vagy barna füzetcsomagoló-papír. Csak díszes, csillogó, drága és­­ in­kább ajándékcsomagra, mint iskolai füzetre, könyvre való. Hogy bár­mennyire készül is a tanévkezdésre kereskedelem, iskola, család, vala­hogyan a kívánságok és a lehetősé­gek egyeztetése sohasem sikerül maradéktalanul. A kedvezményes vásárlási akciók tülekedése jószerivel nem éri meg a sorbaállásra fordított időt, mert a kedvezmény — az idén is — csak a füzetvásárlásra vonatkozik. Tíz­­húsz-harminc forintot nyerhetnek, akik kivárják ezt az időt. De nincs az esztendőnek olyan hete vagy napja, amikor például drágább tan­szereket, táskákat, köpenyeket vagy könyveket vásárolhatnának árengedménnyel a szülők. A munkahelyi tanévkezdési se­gély komoly segítség azoknak a csa­ládoknak, amelyekben több az isko­lásgyerek. Az a néhány száz forint — a rendelkezésre álló összeg gon­dos és igazságos elosztásával — a kiadások egy részét fedezi. Nem váratlan kiadások ezek, szá­mít a szeptemberi tanévkezdés anyagi terheire minden gondosan gazdálkodó család. Sőt, már a nyári tervek számvetéseinél is figyelembe veszi. Sokan élnek azzal a lehető­séggel, hogy már a júniusi tanévzá­ró után megveszik a megvehető könyveket, füzeteket, tanszereket. Az öltözködésre szánható költségve­tésbe nem szeptember közeledtével kerülnek csak be az iskolásgyerek ruha-cipő költségei. Mégis nehéz a tanévkezdés. Mert minden esztendőben váratlan ki­adásokkal, bosszantó beszerzési gondokkal jár. Rab Nóra

Next