Magyar Sakkélet, 1951 (1. évfolyam 1-12. szám)

1951. június / 6. szám

122 „A sakkvilágbajnoki küzdelemnek győztese van, — de vesztese nincs", — ezeket a szavakat hangsúlyozta Mihail Harlamov, az öszszövetségi sakkszakosztály elnöke, a Botvinnik— Bronstein párosmérkőzés záróünnepélyén. És ezek a szavak tökéletesen jellemzik azt a légkört, amelyben a mostani világ­­bajnoki párosmérkőzést játszották. A régi világbajnoki mérkő­zéseknek egyetlen célja volt a győzelem elérése és ennek érdekében mindent megtettek, még akkor is, ha az a sakko­zás művészi színvonalának rovására ment. A múlt világbajnokai nem egyszer idegháborút vívtak a mérkőzés megkezdése előtt és a világbajnoki címért mindenáron küzdeni akaró világ­bajnokjelölt nem egyszer számára sokkal hátrányosabb fel­tételek mellett volt kénytelen kiállni a cím birtokosával szem­ben. Csigorin, a nagy orosz sakkmester hazájától távol, részére teljesen szokatlan klimatikus körülmények között, Havannában vívta harcát 1889. évi első párosmérkőzésén Steinitz ellen. Dr. Tarrasch — mint ahogyan a Lasker elleni 1908. évi páros­mérkőzés után írja — csak 14 nappal a mérkőzés megkezdése előtt kapott végleges értesítést arról, hogy Lasker a mérkőzés létrejöttéhez szükséges feltételeket elfogadta. De maga a világbajnok Lasker is panaszkodott a feltételek egyenlőtlen­ségére, amikor anyagi okokból kénytelen volt 1921-ben a Capablancát támogató kubai sakkörök ajánlatát elfogadni és párosmérkőzését — amelyet egyébként el is vesztett — a nálánál 20 évvel fiatalabb ellenfelével szemben szintén a féltropikus éghajlatú Havannában lejátszani. Természetesen a Botvinnik—Bronstein párosmérkőzésen is győzelemre törekedtek az ellenfelek, de az eszközök tisztán sakkbeli, a sportszerűség kereteit mindenképen biztosító eszközök voltak, amelyeknek hatásaként a sakkozás művészi szépségei teljes mértékben megnyilvánulhattak, így győztes lett Botvinnik, aki megtartotta világbajnoki címét, győztes lett Bronstein, aki méltó, egyenlő ellenfélnek tudott mutatkozni, győztes lett az élenjáró szovjet sakkiskola és ezen keresztül az egész világ sakk-kultúrája. Elméleti téren újból bebizonyosodott, hogy a szovjet kutatási módszerekkel a sakkozás kimeríthetetlen fejlődési lehe­tőségekkel rendelkezik. A szovjet sakkiskola lényeges alapja a dialektikus gondolkodásmód. Nem dogmatikusan foglalkozik a változatokkal, nem mindig törekszik az abszolút legjobbnak tartott lépéssorozatot megtenni, hanem a relatív legjobbat, az adott helyzetnek megfelelőt keresi és ezzel igyekszik az ellenfelet minél nehezebb és meglepőbb feladat elé állítani, növelni a feszültséget a játszmában. Ennek a feszültségnek legmagasabb foka volt jellem­zője a párosmérkőzés huszonnégy játszmájának. A két nagymester ereje a játszma különböző fázisaiban nem egyforma mértékben mutatkozott meg. Botvinnik nagymesternek legerősebb oldala a végjáték­kezelés volt. A végjátéknak lépésről-lépésre való pontos ki­számításával sikerült a hatodik játszmát sikeresen befejeznie. A legjobb esélyeket kereső manőverezés nagyszerű példáját mutatta a 23. játszmában. A végjátékelőny módszeres, pontos ki­használására ragyogó példa a hetedik játszma huszárvégjátéka. Megnyitási téren a hollandi védelem ellen újszerű ke­zelést láttunk tőle már az első játszmában, holott egészen bizonyos, hogy Bronstein nagymester megnyitásválasztása ekkor meglepetésként érte. A megnyitások mély megértése sok játszmá­ban megmutatkozott, de a játszma e fázisában kiütköztek bizo­nyos hiányosságai, amelyeket főkép annak lehet tulajdonítani, hogy hosszú ideig nem vett részt versenyen. A gyakorlat hiánya következtében a felmerült problémák megoldására több időt használt el, mint ahogy tőle megszoktuk és a középjátékba való átmenet bonyodalmainak átszámítása után majdnem minden játszmában időzavarba került. Bronstein nagymester ereje a megnyitás és a közép­­játékba való átmenet volt. A játszma e fázisában rendszerint előnybe került. Ha ennek az előnynek kihasználása kombiná­­nációs úton még a középjátékban lehetséges volt, legtöbb­­nyire fényes győzelmet aratott. Ha azonban a játszma végső kifejlődése a végjátékba ment át, nem egyszer előfordult, hogy egyenlő végjátékban alulmaradt világbajnok ellenfelével szemben. Bronstein megnyitási művészetének ragyogó példája többek között az első, a második és a tizenhetedik játszma. Nagyszerű kombinálóképességét a tizenegyedik és a huszon­kettedik játszmákban csillogtatta. Különösen akkor érezte magát elemében, ha ellenfele időzavarba került. Ennek elérésére sokszor nagymértékben bonyolította a játékot és az időzavar csúcspontján hirtelen taktikai húzásokkal igyekezett ellenfele ellenállását megbénítani. Mindkét versenyző érezte azt a felelősséget, hogy a nagy Szovjetunió képviselője, játékukra az egész szovjet tár­sadalom figyel és megköveteli tőlük, hogy méltónak mutat­kozzanak az élenjáró szovjet sakkiskolához, a szovjet sakko­zás hagyományaihoz. Ezért törekedtek a nagymesterek már a megnyitás első lépéseiben eltérni a szokásos vonalaktól, a játszma minden fázisában eredetit, művészit alkotni és ezért nem volt a mérkőzésnek egyetlen egy párlépéses kiegyezéses „nagymesteri" döntetlene. A két mester törekvése teljes mértékben sikerrel járt. Soha világbajnoki párosmérkőzés nem hozott annyi újat a megnyitáselmélet terén, mint a mostani. A halvány megnyi­tási előny kifejlesztésének ragyogó példáival találkozunk és a tökéletességig kifejlesztett technikai kivitelben gyönyörköd­hettünk nemegyszer a végjátékok során. De a ragyogó alkotások mellett voltak hibák is, ame­lyek érthetetlennek tűnhetnek fel azok előtt, akik nem ismerik az okokat, amelyek ezeket előidézik. Elsősorban a párosmérkőzés és a többrésztvevős ver­seny között lényeges különbség van. A verseny alatt fordu­lónként más és más ellenfelekkel kerülünk szembe, akik já­tékerőben is, stílusban is különböznek egymástól és ugyan­azzal a sztratégiával és taktikával esetleg többször tudunk sikert elérni. A párosmérkőzésen mindig ugyanaz az erős ellen­fél ül velünk szemben, többször ugyanazt a taktikát vagy sztratégiát eredményesen aligha lehet alkalmazni, ezért a győ­zelemre való törekvés lényegesen nagyobb erőkifejtést követel. Régebben, amikor a sakkozás technikája még nem volt olyan tökéletes, a taktikai és sztratégiai változatosság maihoz hasonló nagy fokára nem volt szükség. Korábbi világbajnoki mérkőzéseken nagy számmal fordult elő ugyanaz a megnyitás, lényegtelenül eltérő változatokkal. • Még az egyik legharco­sabbnak tekinthető 1908. évi Laskert Tarrasch párosmérkőzé­sen is tizenhat játszmából tízszer fordult elő a spanyol és négy­szer a francia védelem és voltak olyan játszmák is, amelyek a 16. lépésig teljesen azonosak voltak. A Botvinnik—Bronstein párosmérkőzés leggyakrabban előforduló megnyitása a hollandi védelem volt, amely hétszer fordult elő. Szűkebb értelemben azonban itt sem beszélhetünk azonos megnyitásról,­ mert leg­feljebb a 8. lépés után mindegyik eltérő folytatást mutat. A megnyitások e változatossága fokozott követelmények elé állí­totta a versenyzőket. A megfelelő új sztratégiák átgondolása idejük nagy részét felemésztette és a játszma logikus befeje­zését nemegyszer a keletkezett időzavar hiúsította meg. Mindezeket egybevéve azonban a páros mérkőzés rend­kívül sok értékes új anyagot szolgáltatott a további kutatás céljaira és nem kétséges, hogy a világ sakkozóinak milliói fognak tanulni a két kiváló szovjet nagymester küzdelméből. Szabó László­ ­fruntjer SAKKÉLET Botvinnik megőrizte világbajnokságát

Next