Magyar Sakkélet, 1968 (18. évfolyam 1-12. szám)
1968. december / 12. szám
230 Dr. Lasker Emanuel (*Berlineken, 1968. XII. 24 — New York, 1941. I. 13) Peregnek az évszázadok a sakktörténelem homokóráján ... Nagyjából ezer esztendeje, hogy a szanszkrit irodalomban felbukkant egy új fogalom: buddhi-dijuta, azaz „a bölcsek játéka” — és karácsony estéjén lesz éppen száz éve annak, hogy megszületett az az ember, akire legtalálóbban „a játékok bölcse” elnevezés illik. Nem az olcsó szójáték kedvéért kerekítem egybe a két évfordulót. Logikai kapcsolatuk kívánja így. Mohamed Albiruni (973—1018), a Hírneves arab polihisztor akkortájt járta be a távoli Indiát, amikor nálunk meg I. István volt a király. Becses földrajzi munkájában kitért az ottani népek szellemi életének, filozófiai, matematikai műveltségének leírására, s megemlíti: furcsa mód játsszák ott az ősi csatarangát, négyen ülik körül a táblát, a négy sarokba állítanak 8—8 bábot, s kockavetéssel határozzák meg a lépéseket. A tekintélyes tudósnak ez a megfigyelése nagy baklövés forrása lett. Késői sakktörténészek tévesen úgy következtettek, ha valóban India a sakk bölcsője, akkor nyilván ez a sarkmód a sakkozás legrégibb formája. Pedig hát korcs kinövés, múló divat volt csupán, amit Albirini látott: szellemtelen szerencsejáték az éppen kéznél levő sakktábokkal olyanok számára, akik az „igazi’ sakkhoz tunyák vagy hozzá nem értők. Ezektől különítették el magukat — amint ez más forrásokból ma már tisztán felderíthető —■ a magasabbrendű szellemi játék hívei olyannyira, hogy a csaturádzsivá (négykirályossá) silányított csaturangától jól megkülönböztethető buddhi-dijáta nevet adták a sakknak. Ne restelljük bevallani, hogy mi, sakkozók — évezredes őseink nyomdokain haladva — ma is a játékosok legfelsőbb kasztjába tartozónak érezzük magunkat, büszkén és némi gőggel nézünk el a malmozók, dominózók, rejtvényfestők, kártyások feje felett, s még inkább „felsőbbrendű”-nek képzeljük el bálványainkat, játékunk legkiválóbb művészeit. Dr. Emanuel Lasker, akire most, születése századik évfordulóján emlékezünk, bámulatos sakkbeli nagysága ellenére sem volt ilyen — nem volt egészen a „miénk”. Gyermekéveinek nyomora korán megismertette vele a kenyérgondok problémáit, szürke hétköznapjainak játékigényét azok megoldására irányuló törekvése elégítette ki. Garasok szűkében tervezgetni, küzdeni azért, hogy jusson is, maradjon is: nyomasztó teher a munkában megfáradt felnőttnek, de izgalmas fejtörőként szórakoztathat el egy dús fantáziájú, számtani műveletekhez kiválóan értő, elmélyült gondolkodásra hajlamos ifjút. Lasker tanult, idizdött és — játszott. Rájött arra — amit a sakkal kapcsolatban már sokan és sokszor mondtak, de kevesen érezték át a hasonlat bölcseleti értelmét —, hogy minden „szellemi”, azaz gondolkodást, számítást megkövetelő játék voltaképpen csak modell: egyszerűbb vagy komplikáltabb szabályformuláival az élet küzdelmeit, a munkában és alkotó tevékenységben magasabbra törés vágyát tükrözi. Bölcsész-matematikusként nemcsak az egyetemi tárgyakkal foglalkozott. Felkutatott minden „értelmi” játékot, aminek csak nyomát lehet találni a könyvtárakban. A sakkon kívül szinte ugyanolyan tökéletességgel sajátította el a több ezer éves kínai „go”, vagy az ugyancsak ködbevesző múltú ostábla (dáma, saski) ismeretét, pontosan tudta, mit kell kezdeni az egyiptomi fáraósírokban talált bábokkal és játéktáblákkal, a görög-római „trik-trak”- és „malom”-elődökkel, mesterien bridzsezett és otthonos volt a szerencsetényezőkkel egybekapcsolt kalkulációs játékok tengernyi változatában. Angliába, majd Amerikába kerülve ismeretköre csak szélesedett, különösen az Újvilág feladványkirályával, Samuel Loyd-dal kötött barátsága nyomán. Doktori értekezését az egyes játékokban alkalmazható matematikai valószínűségszámítás tárgyköréből írta. Az orosz saski és a Nyugaton kissé eltérő szabályokkal játszott dámajáték kombinációja alapján egy merőben új, „háromdimenziós” táblajátékot talált fel. Szellemi szülöttének a „laska” nevet adta. E kétszer 11 koronggal játszott viadalban a bábok nem ütik, hanem „meglovagolják” egymást; a különböző színekből egymásra tevődő korongokból mintegy hárommillió fajta figura jöhet létre a táblán! (Nyilván rendkívüli nehézsége az oka, hogy nem vált széles körben népszerűvé, de a 910-es években még tízezrek művelték, Hollandiában nemzetközi verseny tárgya is volt, s ezen még a feltalálónak is akadt legyőzője.) Csak azok érthetik meg, mennyire univerzális tudósa volt a szellemi sportok minden ágának, s ennek folytán alapos ismerőse az emberi intellektuális és pszichikai folyamatok minden rezdülésének, akik idősebb korában közreadott ilyen tárgyú munkáit is áttanulmányozzák. „Card strategy” — vág mellbe az egyik kötet címe, hogy elámulunk: hát ilyen is létezik, kártyajátékok „stratégiája”?! És Lasker ebben ugyanúgy elemez és oktat hosszúlejáratú tervek szövésére, elvek és szempontok alkalmazására, mint amilyen könnyedén „dob fel” hadállásokat, végjátékokat, feladványokat a „Brettspiele der Völker” (A népek táblajátékai) című munkájának legkülönbözőbb fejezeteiben. Az ész erejével vívott csaták általános törvényszerűségeiből szűrte le sajátos filozófiai elméletét és szemléletét, amely a küzdelmet tekinti az emberi tevékenység mozgató rugójának. Bölcseletéről, munkásságáról, jelleméről és szellemi kapacitásáról Albert Einstein professzor, Lasker személyes ismerőse, gyakori séta- és vitapartnere elismeréssel nyilatkozott. Einstein nem értett a sakkhoz. Amit Laskerben értékelt, az a többlet, amiről sakkozóknak szánt Lasker-életrajzokban — F. Reinfeld angol, vagy az osztrák J. Fannak német nyelvű emlékkötetében, egyéb cikkekben és megemlékezésekben — alig pár mondatos említés történik csak. De ez a többlet négy-ötéves, sőt még hosszabb „sakkszüneteket” A 26 éves világbajnok A 65 éves filozófus MAGYAR SAKKÉLET