Magyar Sakkélet, 1976 (26. évfolyam 1-12. szám)

1976. július / 7. szám

154 MAGYAR SAKKÉLET Ilyennek ismertem meg Maróczy Gézát Dr. Max Euwe exvilágbajnok levele Euwe és Maróczy 1921-ben. Lilienthal Andor visszaemlékezései Ismeretségem Maróczy Gézával már jóval több mint ötven évre tekint visszar amikor nem sokkal a világháború befe­jezte után a nagymester Hollandiába látogatott, és ott — egyebek között — részt vett egy kisebb amszterdami tor­nán, amelyen én is szerepeltem. Az isme­retség gyorsan meghitt barátsággá fej­lődött, úgy is mondhatnánk, atyai ba­rátsággá, hiszen Maróczy 31 évvel volt idősebb nálam. Nem is úgy szántottam őt, hogy: „Maróczy úr!”, hanem egy­szerűen igy: „Apus”. 1921 folyamán Maróczy meghívott engem magához Bad Aussee-be, hogy otthonában páros mérkőzést játsszunk. Ez alkalomból megismerkedhettem fi­nom, szeretetre méltó feleségével (Anyué­nak hívhattam) és gyermekeivel: Mag­dival, Gyurkával. Ez a bensőséges barátság maradandó­nak bizonyult. Elhunytáig összekötte­tésben maradtam Apussal, valamint Anyussal, sőt örömömre ma is fennáll Magdival és Gyurkával, valamint az ő feleségével, Katóval. Feleségem úgy­szintén levelezik velük. Maróczy nekem többet jelentett atyai barátnál. Ő egyengette utamat a sakk­világ magasabb régióinak meghódításá­ra. Tőle tanultam meg magainon ural­kodni a sokat ígérő, izgalmas állások­ban, amelyeket korábban gyakran túl hevesen és élesen próbáltam kezelni. Az ő kiegyensúlyozott, tiszta stílusa gyakran szolgált nekem példaképül. Az Aljechinnel vívott első meccsemen hűséges szekundánsként állott mellettem. Előtte egy kis könyvben dolgozta fel számomra ellenfelem játszmáit ( Aljechin játszmái 1922 —1935), amelyet máig őrzök, s úgy becsülöm meg, mint a nagy­szerű sakkozónak és a kiváló embernek drága emlékét. Maróczy fénykorában egyike volt a legnagyobbaknak. Sok erős versenyen nyert első díjat, és gyakran esett szó a dr. Laskerrel, a világbajnokkal lehetsé­ges meccséről. Nem valósult meg, ami­nek okát nagyon nehéz kideríteni. Talán Lasker anyagi feltételei voltak túl maga­sak, talán Maróczy volt túl szerény. Ez az utóbbi tulajdonsága ragadott meg engem leginkább, mert ha nagy sakkte­hetsége mellett valami feltűnt a szimpa­tikus nagymesterben, minden bizonnyal nemes jellembeli tulajdonságainak soka­sága az. Barátságos, szeretetre méltó, feddhetetlen volta, tökéletes megbízha­tósága, sportszerűsége, önzetlensége, tár­gyilagossága, valóságszeretete és foly­tatni lehetne még, mi hatott ránk. Aki Maróczy Gézát személyesen is megismerhette, megerősítheti, hogy az összes elképzelhető jó tulajdonsággal fel volt ruházva. En csak egyetlenegy sakko­zót tudok, aki vele összehasonlítható: a mi sajnálatosan korán elhunyt Kéré­szünk. Ők ketten emelték magasra „a sakkozó” tekintélyét, és ezáltal elévül­hetetlen szolgálatot tettek a sakkvilág­nak. Dr. Max Euwe 1976. április 27. Aligha kell magyarázni, milyen nagy jelentősége van egy fiatal, tehetséges sakkozó életében, fejlődésének meg­gyorsulásában egy nagymester oktatá­sának, tanácsainak. Engem ez a sze­rencse ért, amikor Maróczy csapatá­hoz, a Pesti Hírlaphoz kerültem. Ő, a világhírű nagymester, első táblás, szí­vesen osztotta meg tudását másokkal, különösen a fiatalokkal. így azután sokat elemeztünk együtt. Hatására gazdagodott játékszemléletem, kor­látok közé tudtam szorítani támadó­kedvemet, s a szakma rejtett finomsá­gaiba is bevezetett. Emellett maradan­dó hatást gyakoroltak rám csodálatos vezérvégjátékai. Emlékszem, hogy nem is sok év múltán, pontosabban 1934-ben, az újpesti nemzetközi ver­senyen ezen múlott sok minden. Ve­zérvégjátékban két gyalog hátrányom volt Flohr ellen, de — hála jártassá­gomnak e nehéz végjátékfajtában — sikerült megmentenem a partit. Ha emlékezetem nem csal, egymás­sal csupán egyszer játszottunk, 1931- ben (a Szávay-emlékversenyen). Maróczy nagymesternek köszönhe­tem, hogy be mertek válogatni az olim­piai csapatba fiatal korom ellenére. Vállalta értem a felelősséget, minden fordulóban asztalhoz ültetett, baráti tanácsokkal látott el. A verseny után pedig ő volt a legboldogabb, hogy én, az újonc jól helytállottam. (Az 1933. évi Folkestone-i olimpián együtte­sünk a harmadik helyt osztva lett ötö­dik, s Lilienthal 13 játszmából 10 pon­tot szerzett, a csapat legjobb és az egész olimpia második-harmadik leg­jobb pontszerzője volt. — A szerk.) Maróczy Géza ezen az olimpián ke­vés játszmát vállalt, elsősorban csa­patkapitányként tevékenykedett. Ki­váló vezető volt, nagyon tudta lelke­síteni a csapatot, soha nem idegeske­dett, szemrehányást nem tett. Kedves, biztató mosolya felszabadította a rej­tett erőtartalékokat is. Mint szekun­­dáns fáradságot nem ismerőén, gyak­ran hajnalig tartó elemzésekkel segí­tett a függőt játszóknak. Óriási ta­pasztalata, lényegre mutató megjegy­zései, technikája nagy hasznunkra vált. Angol nyelvtudása is javunkra szol­gált, kisebb-nagyobb problémáink megoldását segítette elő, s barátságot köthettünk más országok sakkozóival. Az angolok őt tiszteletbeli angolnak tekintették, nagyon szerették, becsül­ték, nem is csupán sakkozói nagysága miatt, hanem kiváló emberi tulajdon­ságaiért. Igaz, ebben a véleményben az egész sakkvilág osztozott, mindenütt olyan népszerű volt, mint később Ké­rész. Magam hálával, tisztelettel gondo­lok rá még most is, halálának huszon­ötödik évfordulóján. * * * A Magyar Sakkszövetség elnöke, Szerényi Sándor, Gábor Zoltán alel­­nöknek és Maróczy családtagjainak, a szövetség más vezetőinek és sakkbará­­toknak társaságában május 29-én, Maróczy Géza halálának 25. év-fordu­lóján megkoszorúzta a nagymester síremlékét a Kerepesi úti temetőben.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék