Magyar Sakkélet, 1981 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-10 / 9. szám

Számítógépekről magyar sakkozókról nemzedékváltásról — Miből áll az utóbbi időben a sak­kozással való foglalkozása? — Az utóbbi években a Pionyer­­programon való munka köti le időm legnagyobb részét. Tisztán sakk jelle­gű tevékenységeim közül A sakkozótól a gépig című, 1979-ben megjelent köny­vem számára elemzett játszmáimat említeném. Ebben a kötetben pálya­futásom utolsó, a hatvanas évek végén játszott partijait gyűjtöttem egybe. Az utóbbi időben mind a Szovjet­unióban, mind külföldön megjelentek válogatott játszmáim is. Különösen örülök annak, hogy 100 legjobb par­timat Magyarországon is kiadják. — Mi a lényege az említett Pionyer­­programnak? — Jelenleg két alapvetően eltérő módszert alkalmaznak ahhoz, hogy az elektronikus számítógépet sakkfelada­­tok elvégzésére programozzák. Az egyik módszer az összes változat át­nézésén alapul, a gép minden állásban több lehetséges lépést vizsgál meg. A másik módszer a sakkozó gondolko­dásának modelljét követi, csak egy, ritkábban két-három lépést elemez. Az első módszer kiindulópontja a táb­lán levő figurák átlagos anyagi értéke, a másodiké a sakkmester által hasz­nált pozíciós prioritások. Vagyis, az utóbbi esetben azt veszik figyelembe, hogy a táblán folyó ütközet adott pil­lanatában mennyit ér egy-egy figura. A Pionyer-program, amelynek lét­rehozásán és továbbfejlesztésén két munkatársammal kilenc éve dolgo­zom, ezt a módszert modellezi. Be kell fejeznünk azt a munkát, amelynek célja, hogy bővítsük a számítógép megnyitástárát, bekapcsoljuk az elem­zésbe a kész végjátéktár állásait, és megoldjunk néhány technikai kérdést. Az ilyen nagy program megszerkeszté­sekor elkerülhetetlen hibák feltárásá­hoz még gépidőre van szükségünk más komputereken. Reméljük, hogy a kö­zeljövőben elvégezhetjük ezeket a kí­sérleteket. Az elektronikus számítógép az erő­művi berendezések havi javítási tervét egyetlen perc alatt dolgozta ki. Re­mény van tehát arra, hogy az álta­lunk próbált módszert a legkülönfé­lébb gyakorlati feladatok megoldására használhatjuk. — Volt tevékenységének egy harmadik ága is, a tanítás. Évekig vezette a Trud Sportegyesület sakkiskoláját. — Sakkiskolám három éve meg­szűnt, de továbbra is kapcsolatban vagyok legtehetségesebb tanítványa­immal, mindenekelőtt Garri Kasz­­parovval. Kaszparov igen nagy tehet­ség, s ez már gyermekkorában meg­mutatkozott. Nagy odaadással foglal­kozik a sakkművészettel. Remélem, hogy jó sakk­kutató is lesz belőle, és ez nemcsak kiemelkedő verseny­eredményeket, hanem hosszú és sikeres sakkpályafutást biztosít neki. — Véleménye szerint milyen jelleg­zetes alkotói irányok figyelhetők meg napjaink sakkozásában? — Ma ugyanaz az irány figyelhető meg, mint a harmincas évek végén­­ is, amikor a prakticizmus volt ural­kodó a sakkban. Nem gondolok ter­mészetesen olyan ismert kutatókra, mint Steinitz, Lasker és Aljechin világbajnokok ... A mesterek többsé­gének felfogását a gyakorlatiasság jel­lemezte. Csak a harmincas évek végén, a szovjet mesterek tevékenységének következtében kerekedett felül a sakk­ban a tudományos irányzat. Elsősor­ban ez tette lehetővé a szovjet sakk­iskolának, hogy uralkodó helyet fog­laljon el. A sakkelmélet természetesen ma is fejlődik, de elsősorban nem új, átfogó eszmékkel, hanem a már ismert meg­nyitások új lépéseivel, konkrét válto­zatokkal gyarapodik. Erről egyebek között akkor győződöm meg, amikor az Informátor számaiban az utóbbi fél év tíz legérdekesebb megnyitási újítását keresem. Tény, hogy gyors ütemben nő a sakkozók és a figyelemmel kísérendő versenyek száma. A hatalmas informá­cióáradat ellen egyszerűen védekeznek a mesterek (miként azelőtt is tették): korlátozott számú megnyitást és meg­nyitási rendszert játszanak, ezeket minél mélyebben igyekeznek tanulmá­nyozni, hogy bebiztosítsák magukat a meglepetések ellen. — Milyennek tartja a jelenlegi világ­­bajnoki rendszert? — A zónaközi versenybe olyan sak­kozók is bejutnak, akiknek nemcsak arra nincs a legcsekélyebb esélyük sem, hogy világbajnokok legyenek, de arra sem, hogy bekerüljenek a vi­lágbajnokjelöltek közé. Ezáltal befér­kőzik a véletlenszerűség. Egy zónakö­zi versenyt kellene rendezni, ahol szi­gorúan meg van szabva a résztvevők létszáma, és valóban korunk legjobb sakkozói játszanak. — Melyik formát tartja jobbnak: a világbajnokjelölti páros mérkőzéseket vagy­ a körmérkőzéseket? — A legigazságosabbnak azt tar­tom, ha mindenki mindenkivel játszik. Szerintem azok voltak a legmegfele­lőbb szabályok, amelyeket 1949-ben hagytak­ jóvá, s amelyeknek értelmé­ben a jelöltek többfordulós körmérkő­zést játszottak. Én annak idején 24 játszmás mécs­eseket vívtam kihívóimmal. Nézetem szerint a mai FIDE-szabály, amely hat győztes játszmáig szabja meg a mérkőzés hosszát, nem teszi lehetővé, hogy minden partit teljes erőből játsz­­szanak. Még Gideon Stahlberg nagy­mester, aki többször volt főbírája a páros mérkőzésnek, állapította meg, hogy húsz parti a legtöbb, amit teljes erőbedobással játszhatnak egy­­végtében az ellenfelek, és ami alkotói szempontból tényleg érdekes lehet. Szerintem 20 vagy 24 játszmára kelle­ne korlátozni a világbajnoki mérkőzés partijainak számát. Hogyan ítéli meg a szovjet sakk­utánpótlást? — A Szovjetunióban is és­­más or­szágokban is nemzedékváltás megy végbe a sakkban. Nekem a húsz év kö­rüliek nemzedéke tetszik. Az egy nem­zedékkel idősebbek kevésbé váltak be, közülük az utóbbi évtizedben csak Mecking és Hübner került be a világ­bajnokjelöltek közé, de róluk is kide­rült, hogy nem képesek a világbajnok helyzetének megrendítésére. Karpov nemzedékéből a legjobbak közé számít rajta kívül Beljavszkij, Timman, Ribli, Adorján . . . Az utóbbi időben szép eredményeket ért el Christiansen is. Mégis, az a nemzedék, amely most húsz év körüli, több reményre jogo­sít fel, legalábbis a Juszupovból, Dol­­matovból, Pszahiszból és kiváltképp Kaszparovból álló szovjet négyes. Bi­zonyára hallatnak magukról a legkö­zelebbi versenyeken. — Milyen kapcsolatok fűzik a magyar sakkozáshoz? Azt megelőzően, hogy 1952-ben részt vett az első Maróczy-em­­lékversenyen, találkozott-e magyar sak­kozókkal? — Lilien­thal Andorral már a harmin­cas évek közepén megismerkedtem, amikor Moszkvában letelepedett. Jól­lehet még csak 24 esztendős volt, versenysikereinek, érdekes stílusának és pompás játszmáinak híre megelőzte őt. Nagy népszerűségre tett­ szert a szovjet sakkozók között. Élvezetes elemző, tapasztalt edző lett belőle. Maróczy Gézát sajnos nem ismertem, de a játszmáit igen. Annak idején sokszor gyönyörködtem benne, ho­gyan játssza a vezérvégjátékokat. Az 1946. évi groningeni versenyen mér­tem össze erőmet először Magyaror­szágot képviselő sakkozóval, Szabó László nagymesterrel. Azután találkoz­tunk a tábla mellett Barcza Gede­onnal és Portisch Lajossal, aki akkor még nagyon fiatal volt és több más magyar sakkozóval. — Melyik volt a legemlékezetesebb játszmája, amelyet magyar versenyzővel váltott? — Alighanem az első Maróczy-em­lék­versenyen Szabó Lászlóval vívott küzdelem. Sötét voltam, váltakozó szerencsével folyt a harc. A játszmát a magyar nagymester számára nyert állásban hagytuk függőben. Pályafutá­som egyik legmélyebb elemzését sike­rült elvégeznem, és miután Szabó el­szalasztotta a nyeréshez vivő egyet­len utat, különleges döntetlenállás keletkezett. (Nem felejtem el, hogy ugyan a függő igencsak elhúzódott, de a nézők lankadatlan figyelemmel kö­vették, és a parti végén mindkettőn­ket megtapsolták.) A magyar sakkozás nagy eredmé­nyének tartom az 1978. évi olimpián megérdemelten kivívott első helyüket, és azt, hogy 1980-ban közel voltak hozzá, hogy újra győzzenek. Különös hangsúllyal emelem ki Portisch Lajos jelentőségét az éltáblán. Igazi nagy­kaliberű sakkozó, a kutatói irányzat képviselője. A fiatal magyar sakko­zóknak van mit tanulniuk tőle. Iszaak Linde MAGYAR SAKKÉLET 197

Next