Sakkélet, 1988 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1988-09-25 / 9. szám

Gondolatok Szaloniki előtt követ dobtak megint a magyar sakk-tóba. Hogy mekkorát? Hát akkorát, hogy már hónapok óta hullámzik a víz, s csak bámuljuk a tajtékokat. Nagy lett a háborgás. Fölötte meg zúg a hahota, hogy soha, soha. Soha nincs béke, barátság, megbocsátás, egymáshoz tartozás és összefogás ebben a kis magyar sakk­világban. Szél fúratlan nem indul Évek óta nincs magas színvonalú bajnokság. Ki a hibás? A sakkszövetség? Az évek úgy kezdődnek, meg úgy végződnek, hogy az elnökségi üléseken megtárgyaljuk, meg kell rendezni a női meg a férfi szuperbajnokságot. Azért neveztük el így, mert hátha nagyobb vonzereje lesz, mint a szokásos magyar sakkbajnokság elnevezésnek. „Népszerű” ez a téma az MLSZ elnökségi ülésein. Mindenki hozzászól, a javaslatok is jól hangzanak, aztán vége. Addig tartott. A megvalósítás buktatóinak forgatókönyve nem változik. Az egyik nagymester csak ekkor, a másik meg csak akkor hajlandó a sakkasztalhoz ülni. A nem indulás magyarázása minden esetben elfogadhatónak tűnik. Lehet, hogy „eleven parazsat gyűjtök a fejemre”, de hát igaz, ami igaz, örökös egyetértés-kereséssel nem lehet szupert rendezni hazánkban. Nemet pedig ki mer mondani? Mégis, ha egyszer-egyszer az MLSZ elnökség, az elnök, a főtitkár, a szakfel­ügyelők, a válogatott keretek kapitányai azt mondják „nem lehet", „kell, és kötelező”, azonnal kitör a vihar és gárdaszinten. Újságcikkek, nyilatkozatok, interjúk következnek, s örülhet az elnökségi határozatok végrehajtásán, betartásán munkálkodó, ha ép bőrrel megússza ügy­buzgalmát. Szél fúratlan nem indul Vállalni kell ma már bizony olyasmit is, ami konfliktusokhoz vezethet. Természetesen lehet javaslatokat tenni. Sőt lehet pályázatot kiírni, mondjuk ilyen vagy hasonló szöveggel: „Az MLSZ elnöksége várja azoknak a jelentkezését, akik szuperbajnokságra vonatkozó javaslatokat tudnak letenni az asztalra, olyat, amelyet női és férfi élgárdánk minden tagja elfogad, s kötelezőnek tart magára nézve. Kapitányi posztokat is betölthetnek azok, akiknek csapatösszeállítását az érdekeltek - az olimpiára kiutazó női és férfi csapat tagjai meg a kerettagok - elfogadják, és egy emberként kiáltják: éljen a kapitány, éljen az MLSZ elnök­sége!” „Eleven parazsat gyűjtök a fejemre”, de egyszer végre le kell írni, hogy elszaladt a ló meg a szekér a magyar sakkozással. Úgy van ez már jó pár éve, hogy a magas Élő-pontszámmal elismert nagymesteri tudás meg az érdemek döntő súllyal esnek latba olyan kérdésekben is, ami bizony nem tartozik a versenysakk világába. Ezért aztán hullámzik az állóvíz, hullámzik, de nem tisztul, csak kavarog. Lépünk egyet előre, és visszavesszük a lépést, aztán húzunk egy erőset, ami jó a magyar sakknak, s viseljük a vihart. Szél fúvatlan nem indul Volt már vihar a sakkberkekben elég. Ki tudja hány? Volt Szabó László és Barcza Gedeon konfliktus, aztán jöttek az ifjak, a helyet követelők. Jött Benkő Pál, majd megjelent a sakkszínen az ifjú Portisch Lajos. Akkor is köveket dobtak a magyar sakk-tóba, és akkor is volt nagy magyar egyet nem értés. Csakhogy ezekre a viharokra nem emlékszünk, illetve azok még emlékeznek, akiknek a háta mögött már felgyülemlett az idő, írták akkoriban is, meg mondogat­ták: nem becsülik meg nálunk az érdemeket.

Next