Sakkélet, 1988 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1988-09-25 / 9. szám
Gondolatok Szaloniki előtt követ dobtak megint a magyar sakk-tóba. Hogy mekkorát? Hát akkorát, hogy már hónapok óta hullámzik a víz, s csak bámuljuk a tajtékokat. Nagy lett a háborgás. Fölötte meg zúg a hahota, hogy soha, soha. Soha nincs béke, barátság, megbocsátás, egymáshoz tartozás és összefogás ebben a kis magyar sakkvilágban. Szél fúratlan nem indul Évek óta nincs magas színvonalú bajnokság. Ki a hibás? A sakkszövetség? Az évek úgy kezdődnek, meg úgy végződnek, hogy az elnökségi üléseken megtárgyaljuk, meg kell rendezni a női meg a férfi szuperbajnokságot. Azért neveztük el így, mert hátha nagyobb vonzereje lesz, mint a szokásos magyar sakkbajnokság elnevezésnek. „Népszerű” ez a téma az MLSZ elnökségi ülésein. Mindenki hozzászól, a javaslatok is jól hangzanak, aztán vége. Addig tartott. A megvalósítás buktatóinak forgatókönyve nem változik. Az egyik nagymester csak ekkor, a másik meg csak akkor hajlandó a sakkasztalhoz ülni. A nem indulás magyarázása minden esetben elfogadhatónak tűnik. Lehet, hogy „eleven parazsat gyűjtök a fejemre”, de hát igaz, ami igaz, örökös egyetértés-kereséssel nem lehet szupert rendezni hazánkban. Nemet pedig ki mer mondani? Mégis, ha egyszer-egyszer az MLSZ elnökség, az elnök, a főtitkár, a szakfelügyelők, a válogatott keretek kapitányai azt mondják „nem lehet", „kell, és kötelező”, azonnal kitör a vihar és gárdaszinten. Újságcikkek, nyilatkozatok, interjúk következnek, s örülhet az elnökségi határozatok végrehajtásán, betartásán munkálkodó, ha ép bőrrel megússza ügybuzgalmát. Szél fúratlan nem indul Vállalni kell ma már bizony olyasmit is, ami konfliktusokhoz vezethet. Természetesen lehet javaslatokat tenni. Sőt lehet pályázatot kiírni, mondjuk ilyen vagy hasonló szöveggel: „Az MLSZ elnöksége várja azoknak a jelentkezését, akik szuperbajnokságra vonatkozó javaslatokat tudnak letenni az asztalra, olyat, amelyet női és férfi élgárdánk minden tagja elfogad, s kötelezőnek tart magára nézve. Kapitányi posztokat is betölthetnek azok, akiknek csapatösszeállítását az érdekeltek - az olimpiára kiutazó női és férfi csapat tagjai meg a kerettagok - elfogadják, és egy emberként kiáltják: éljen a kapitány, éljen az MLSZ elnöksége!” „Eleven parazsat gyűjtök a fejemre”, de egyszer végre le kell írni, hogy elszaladt a ló meg a szekér a magyar sakkozással. Úgy van ez már jó pár éve, hogy a magas Élő-pontszámmal elismert nagymesteri tudás meg az érdemek döntő súllyal esnek latba olyan kérdésekben is, ami bizony nem tartozik a versenysakk világába. Ezért aztán hullámzik az állóvíz, hullámzik, de nem tisztul, csak kavarog. Lépünk egyet előre, és visszavesszük a lépést, aztán húzunk egy erőset, ami jó a magyar sakknak, s viseljük a vihart. Szél fúvatlan nem indul Volt már vihar a sakkberkekben elég. Ki tudja hány? Volt Szabó László és Barcza Gedeon konfliktus, aztán jöttek az ifjak, a helyet követelők. Jött Benkő Pál, majd megjelent a sakkszínen az ifjú Portisch Lajos. Akkor is köveket dobtak a magyar sakk-tóba, és akkor is volt nagy magyar egyet nem értés. Csakhogy ezekre a viharokra nem emlékszünk, illetve azok még emlékeznek, akiknek a háta mögött már felgyülemlett az idő, írták akkoriban is, meg mondogatták: nem becsülik meg nálunk az érdemeket.