Sárospataki Lapok, 1889 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1889-04-08 / 14. szám
247 SÁROSPATAKI LAPOK. Igazán örvendünk azon, hogy a magyar szent atya ez alkalommal rólunk is megemlékezett, s azt hiszszük , el is olvasta Uhlhorn apát ama gyönyörű fejtegetéseit, hogy mit tarthat az az egyház a munkáról s a természetes erkölcsi társadalmi életrendről, mely a kényelmes, contemplatív szerzetesi életet magasabb fokú erkölcsiségnek tartja a becsületes munkában fáradozó, u. n. közönséges erkölcsiségnél. Itt aztán igazán meggyőződhetett arról, hogy a vallásosság terén a homályos mécs világát képviselő római egyház e kettős erkölcsiségének megkülönböztetése alapján csakugyan képtelen a társadalmi kérdések megoldására. — Rómát a mécs érdekli, nem a világosság, nem az igazság, mely nála készen van a kijelentettnek deklarált dogmarendszerben, amely viszont, a dómok kőóriásához hasonlóan, hatalmasabb a természetes emberi ész minden okoskodásainál. Róma tekintély akar lenni, egyházban, államban s társadalomban egyaránt. És azért soha ki nem békülhet a modern állameszmével, a szabad társadalommal és a tudománynyal. Neki egyházi állam, kath. egyletekkel behálózott társadalom s kath. tudomány kell, s ezekhez és ezek mellé pedig Janssen-féle kath. történetírás, Stöckl-féle kath. középkori philosophia, mely irtózik a modern bölcsészet vívmányaitól; kath. államtan, kath. természettudomány, sőt kath. orvostan is, a melynek gyógyszerei a lurdesi víznek szentelt csöppjei volnának. S e szentelt vizes tudomány már nálunk a budapesti egyetemen is akarna gyógyítani. Klinger István, egyetemi rector, legközelebbi székfoglaló beszédében azt mondja: «A rege, melyet a vallási meghasonlás (már t. i. a reformatio egyháza) a középkor sötétségéről feltalált, a múltnak nem ismerése és a mindent kicsinylőleg lenéző felületesség terjesztett, ma a tudomány előtt már elvesztette értékét és hitelét. Ma már az el nem fogott tudós (s ilyen természetesen a római!) szívesen elismeri, hogy a középkor rakta le a tudomány alapjait s egyengette útját a további fejlődésnek». Arról persze a «hittudor» és «áldozát» mit sem akar hallani, hogy épen a prot. íróknak van érdemük a középkornak, mint a pápaság és császárság ellentétességének helyes, elfogulatlan felfogásában; s viszont arról sem látszik tudni, hogy épen a középkor volt a szabad kutatáson alapuló tudomány lenyűgözője, ami mellett Bruno G. máglyája eléggé tanúskodik. Úgy látszik, Klinger I. nem ismeri a forrongó, scholastika-ellenes humanisták sok tekintetben vértanúi históriáját! Elismerjük, hogy Janssen s utána Schlauch más képet nyújt a középkori kultúráról! Hogy mennyire fél Róma tekintélye és —sajnos — némely hazai luther, egyházi tekintély is a tudomány szabad fejlődésétől, ugyancsak Klinger bizonyítja, idézett székfoglalójában. «Míg minden tudomány halad, addig a modern philosophia útját csak azon sírok által látjuk jelezve, melyekben a rendszerek egymást temették. ... A mit egyik bölcsész elért, vagy elérni véli, azt a másik lerontja s tarthatatlanságát kimutatja: Quot capita, tot sensus. A bölcsészet ekként saját hitelét lerontva, önmagát szánalomraméltó állapotra juttatta. ..» amiből nem következhetik más, mint «vissza kell térni amaz alaphoz, a melytől távozva a diasporába jutott s azon alapon kell tovább építeni.» S melyik az az alap? Világos, hogy a középkor, «a Szagirita által alapított, az aquinoi szellemóriás által tovább fejlesztett s az „Aeterni patris“ (1879. aug. 4.) nagyszabású körlevél által érdemlegesen méltányolt (egyedül igaz) bölcsészeti irány», s azérta magyar tudomány érdekében állónak tartaná, ha e (szentelt vizes középkori) bölcseleti irány egyetemünkön is képviseltetnék ..., a bölcsészet egyetemünkön ily irányban tárgyaltatnék», mert hát csak így várható «a bölcsészeti tanulmányoknak nagyobb lendülete» hazánkban. Íme a középkori bölcsészeti tekintély magasztalása hazai „dekatholizált“ egyetemünkön! Aztán csodálkozzék valaki, hogy a középkori egyházi tekintély nyakunkon van, a vallásosság, a társadalom s a tudomány nyakán! Nem látjuk-e azt Róma irodalmi termékeiben s méginkább tudományában? Szörnyen haragszik a római tekintély a modern philosophiára, mely Erdmann szerint «Protestantismus a gondolkodó tudat spharájában», s amelyet a középkori scholastika s annak szerzetesi világnézete elleni következetes opposite jellemez. Az a hiba, hogy a modern philosophia a tekintély iskoláját el nem ismeri, hogy az a Protestantismus szülöttje, s korántsem az, hogy rendszerei ellentétesek. A scholastika egy leélt, kimerült dogmatico-philos rendszer, amelynek útján a szabad tudomány, az önálló vizsgálódás sohasem haladhat. A prot. hit és tudomány szabadsága, e két édes testvér iránt igen mostoha, sőt kegyetlen a tekintélyen alapuló római egyedül üdvözítő anyaszentegyház. Azért fegyverkezik, mint az élő hit és fejlődő tudomány ősi zsarnoka, csalhatatlan kánonokkal és pápai decretumokkal, s chinai falat emel a szellemi élet fejlődésének és szabadságának. Sajnos e «betűszolgálat» — a kor szellemét s a vallásos egyéniség jogait félreismerve — helyenként a protestáns körökben is felütötte fejét, amelyekre — azt hiszem — villámcsapásként hatottak Prónay Dezsőnek a rég óhajtott Irodalmi Társaság alakuló közgyűlésén elmondott, igazán krisztusi szellemű ama szavai: «ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami egyesít.». — Szinte hihetetlennek látszik, hogy egyesek az autonómia kapuján át csúsztatják be a hamisan értelmezett tekintély elvét, mely aztán a gyakorlati egyházi életben merev dogmatismusban, türelmetlenségben, a szabad szó s pláne az írói szabadság hivatalos elnyomatásában nyilvánul. Ezeknél a vallási dogma, a keresztyénség = hittan, az egyházi tételek gyűjteménye = hitelv, az evangy. keresztyénség = káté, a mi természetesen igen kényelmes álláspont, könnyebb lévén a kész igazságra hivatkozni, valakire a hitvallás lélekölő betűjét ráolvasni, mint azt keresni, átélni és átérezni. E tekintélyre vagy az azzal összefüggő egyéb mellékkörülményekre való hivatkozás sok életrevaló eszmének 248