Sárospataki Lapok, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-22 / 25. szám

545 SÁROSPATAKI LAPOK.­ kább haladtam előre a gimnáziumi tanfolyamon, s men­nél közelebb férhettem a hazai írók szépségeihez, annál unalmasabbá váltak előttem Róma írói s elvégre bátor­ságot vettem magamnak arra (hajtván engem az én benső emberem!), hogy egy régi jó professoromat (a ki külön­ben velem igen meg volt elégedve) — annak a kegynek meg­adására kértem, hogy ne kelljen nekem a Horatius ver­seit stb. könyv nélkül betanulnom. És ő eléggé bölcs és kegyes volt engem meghallgatni. Ez qualifikálható ugyan hanyagságnak, munkakerülésnek, rosz ízlésnek stb., de nem az volt, hanem egyéb. Nem bírtam elviselni — a mint fejlett ízlésem — hogy én, a ki Józsika, Jókai, Veresmarti, Kölcsey, Arany, Tompa, Petőfi, Eötvös, Kossuth műveiben gyönyörködhetem s azok — nyelvé­nek szin-pompáját csodálhatom : — miért magoljam be egyik-másik latin költőnek nehézkes formákra erőszakolt, szeszélyből vagy kényszerűségből szétszórt s alig össze­szedhető mondatait. Nem bírtam elhinni, hogy legyen nyelv, a­melynek szelleme azt a szétszórtságot, azt az egyéni kedvtelést úgy megengedné, a mint a latin köl­tők szoktak és tudtak a szókkal elbánni! A­mi velem történt, az történhetett igen sok mással is és megtörtént lassanként az egész magyar művelt társa­dalommal. A latin nyelv igája alól kinőttünk. Ma már — hála a magyarok Istenének! — okve­­tetlenül vagyunk odáig, hogy a 9—12 éves növendékeket azokért a tanúságokért, a­melyeket Gedlik, Phaedrus, Cornelius és Julius Caesarnak egy-egy kiszakasztott rész­leteiből nagy ügygyel-bajjal kivonhatnának, — kitűnően tudjuk kárpótolni ékes magyar nyelven írott tanulni valókkal. A latin nyelvnek a négy alsó osztályból való eltávolí­tásával tehát nem veszítünk semmit; mert a­mi ott a classicus írók útján nyereségnek mutatkozott, azt ma is bevihetjük olvasó­könyveinkbe és pótolhatjuk magyar nyelvű— megfelelő szellemű — tanulni valókkal; maga a latin grammatikai képzettség is pótolható — ezen a fokon — a magyar nyelvtannak hússá és vérré tétele által. Nem vagyok eléggé szakértő ahoz, hogy a helyette­sítésre nézve részleges tervezettel álljak elő (a­mi nagy hibám lehet egyesek előtt!), de azt tudom, hogy az eset­leg megnyerhető 20—22 órát első­sorban a központtá tett magyar nyelvi és irodalmi oktatás javára kellene kihasználni. Több idő telnék így p. o. az értelmes és szép olvasásra (a mi nem csekélylendő dolog!), több az u. n. szavalásra s mindenek felett pedig a fogalmazásokra s azok tüzetes átnézésére, kijavítására stb. Ezen felül — ré­szemről — már az első osztályban el­kezdeném a magyar nemzet történelmének tanítását, már — természetesen — úgy, a mint azt e fokon tanítani tanácsos és folytatnám ezt megszakítás nélkül; kiváló gondom volna a gyermek föld- és természetrajzi ismereteinek gyarapítására, úgy a mint azt a sárospataki „Előterjesztés“ szelleme is köve­teli. De jutna idő — több mint eddig — az írásra, rajzra, a tornára, játékokra, a kirándulásokra s általában a gyer­mek testi erejének, ízlésének és ítélő erejének fejlesz­tésére. Azt a 9 éves gyermeket, a­kit most a törvény a gimn. 1-ső osztályába felvehetőnek ítél — a nemzedék általános satnyulása mellett — igazán merészségnek lát­szik egy holt nyelvnek ezerféle formaságaival megtámadni, kizaklatni, kikeseríteni, mikor jobbat is tehetünk vele! Nem vádolok én senkit! Azt sem mondom, hogy a mai latin nyelv­tanárok nem tudnának ezekkel a kis nebu­lókkal is meglepő eredményt felmutatni. Tudnak, nagyon tudnak, dehát milyen áron?! Ezt­­ tőlük kellene meg­tudakozni. Addig, míg a törvénykezés és felsőbb tudományok nyelve a latin volt, vagyis míg a magyar nyelvet a mi jóhiszemű őseink képtelennek tartották a tudomány köz­lésére s az igazság szolgálatára: — volt értelme annak, hogy a gimnázium latin iskola legyen s annak első osz­tályától kezdve ráneveljék a leendő papot, tanárt, pro­­catort, táblabírót stb. leendő hivatalaikra. Ez az idő azon­ban elmúlt; a nemzet szelleme újabb táplálék után ered s magát más formában kívánja érvényesíteni, mint a régi volt; a reformoknak pedig — elvégre is — a nemzet szelleméből kell kifejlődniök. Nekünk, protestánsoknak egyátalában nincs okunk arra, hogy a latin nyelv régi jogainak fentartása mellett buzgólkodjunk. Hogy a római kath. egyház — saját cultusa szempontjából — még továbbra is római akar maradni, az az ő dolga. Elég hiba tőle is, hogy nem bír és nem mer nemzeti egyházzá átalakulni. De — volta­­képen — még az ő cultus-érdekei sem követelik a gim­náziumi négy alsó osztály latinná tételét, hiszen a felsőbb osztályokban — a saját nyelvében megizmosodott, ész­járásában kellően fegyelmezett növendék játszva sajátíthat el annyit a latin ny­elv titkaiból, a­mennyivel a seminá­­rium levegőjét megkóstolhatja. No igen, mert én, noha — komoly reformot óhaj­tanék — egyátalán nem kívánnám a latin nyelv végleges kiküszöbölését, vagy facultatívvá tételét. Elismerem — teljes tisztelettel — a latin irodalom előkelőségét, annak a mi irodalmunkra gyakorolt hatását; tisztában vagyok azzal, hogy a római jogot nem képes megérteni a jogász latin nyelvi ismeret nélkül s a theologusnak is előnye, ha eredetiben is megtekintheti Tacitusnak, Senecanak, Ovidiusnak, Juvenalisnak stb. a zsidóságra s a velők örülköző népekre vonatkozó feljegyzéseit. Tanárságra ké­szülő ifjút pedig mindenesetre nagyon ékesít a latin clas­sicus világban való tájékozottság. Mind­e mellett a latin nyelv és irodalom tanítását én a felsőbb osztályokban is lényegesen módosítanám. Mó­dosítani kellene már csak azért is, mert a grammatikai rész az 5-ik osztály feladatává válnék s ide jutna — szerintem — a syntaxisból is annyi, a­mennyi a leg­szükségesebb. A további módosítás pedig főképen abban állana, hogy nem szedném sorba Phaedrust, Corneliust, Caesart, Liviust, Ovidiust, Cicerót, Tacitust stb., úgy a­mint máig is szokás, az­az nem kötném a növendéket azoknak egyik vagy másik művéhez egy egész évre, sőt még félévre sem, hanem azt tenném, a­mi a német irodalmi oktatás körében történik, t. i. olvasó­könyvekbe szedett szemelvények alapján ismertetném meg a latin iroda­lom kiváló képviselőit, adván azoknak — szintén úgy, a mint az újabb német olvasó­könyvekben találjuk — rövid, jel­lemző életrajzát és írói méltatását. Emlékezzünk csak vissza gimnáziumi pályafutá­sunkra ! Hát volt-e időnk csak egyetlen classicus írót is fenékig áttanulmányozni ? Nem az történt-e s történik még jórészben most is, hogy csak részleteket tanítanak ? Egy-egy ódát vagy satyrát az egyikből, egy-egy éneket vagy hadjáratot, vagy szónoki beszédet a második és harmadikból... Egész írót bemutatni, egész írói képet — az eredetiből szerzett vonásokból összeállítani — ma sem jut idő, noha — szívesen elismerem — a módszer tekintetében nagy a haladás. Még kivágva sincs a leg­több régi (s talán mai) classicus kiadványokból sem egyetlen részlet sem a fordítottakon kivűl! A szemelvény ismertetés mellett módjában volna a 7-ik és 8-ik oszt. ifjúnak nemcsak 3—4 classicus író szellemébe, hanem az egész latin irodalomba betekinteni s a classicusok iránt netalán későbbre is megmaradó von­zalmával minden különösebb és újabb utasítások nélkül is tovább haladni a classicus világ berkeiben, ligeteiben. 546

Next