Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958-2023 (Budapest, 2023)
A magyarországi jazztörténeti kutatás főbb területei
118 Simon Géza Gábor Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014. Egy mondat a kiadói reklámból ,a magyar jazz története egyszerre kultúrtörténeti munka, szakkönyv és olvasmányos »sztori«, melyet nem csak a közművelődésben, az oktatásban és a médiában dolgozók használhatnak alapvető forrásként, hanem a műfaj iránt érdeklődők is. "201 Az Új Könyvpiac így ajánlotta a kötetet: „Jávorszky Béla Szilárd: A magyar jazz története. A jazz életrevaló zene. Játékra, szabadságra született. Az érti igazán, aki ismeri és érti szokásait, nyelvét, kifejezéseit. Aki tudja és érzi, hogy mennyi értelem és érzelem van benne. Egy impozáns jazztörténeti könyv, rengeteg dokumentummal, képpel, adattal! 197 x 246 mm • 288 oldal 3990 Ft”104 A Magyar Nemzet hosszabb kritikája: „Jobban szeretek könyvekhez fordulni, mint »beguglizni«, így aztán, ha szükségem van valami információra a rock and rollról vagy akár a népzenéről gyakran odaballagok a megfelelő polchoz, leemelem Jávorszky Béla Szilárd valamely odavonatkozó művét, keresgélek benne, van, hogy ott is ragadok mélán. Gyanítom, hogy így lesz ez a későbbiekben a szerző nemrég megjelent A magyar jazz története című kötetével is, de egyelőre csak olvasom szépen sorban, mint egy regényt. Mert bár akad ismeret és rengeteg személyes élmény és kapcsolat, de sok a hiányosság is. Ami persze nem csoda, hiszen még a dzsesszel életvitelszerűen foglalkozók között is gyakran fellángol a vita például annak kapcsán, hogy egyáltalán mikortól beszélhetünk a műfajról, már ami a magyarországi felbukkanását illeti. Ebbe most bele sem csúsznánk, a dzsessz e nélkül is éppen elégszer megkapta a magáét, úgy is mint valami velejéig romlott, dekadens izé. Például már 1928-ban is tűzvonalba került mint a gyerekcipőben topogó amerikai kultúra egyik jellemző megjelenési formája, szembeállítva persze a kétezer éves európai kultúrával. Az egyik oldalon ugye a katedrálisok, Michelangelo, Shakespeare, Bach és Wagner, míg a másikon a magazinok, a boksz és az autók. Ebben persze van valami (spengleri gondolattal élve), a fáziskésés tagadhatatlan és jól kitapintható mind a mai napig, de azért az az igazi, ha mindenből kiszakítjuk a jót és a szépet, és nekilátunk élvezni a színeket és az árnyalatokat. Hadd tehessem már meg, hogy kijövök a Sixtus kápolnából erősen kóvályogva, és hogy kiheverjem a kulturális sokkot, beülök valahová Miles Davist és Charlie Parkert hallgatni, lehetőleg kettejüket egyszerre! Aztán persze Rákosiék is marginalizálták a dzsesszt, igaz, nekik semmilyen kultúráról nem volt semmilyen fogalmuk. A nácik sem bírták, bár a Párizst megszálló német csapatokban szolgáló nyitottabb tisztek odavoltak Django Reinhardtért. Magyarországon a hatvanas években enyhült a szorítás, »nyílt« dzsesszről talán ’62-től beszélhetünk igazán. Ennek ellenére, és erre már jól emlékszem, még a hetvenes évek végén is a rendszertől való valamifé leés ismertető. https://www.kossuth.hu/konyv/3200/a-magyar-jazz-tortenete. Letöltés: 2023 07 12 15:36 204 Új Könyvpiac, Téli Könyvvásár, Budapest, 2014. november 15.,p.6.