Somogyi Néplap, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-20 / 197. szám

Péctek, 1954 augusztus 20. BARANGOLÁS SOMOGY­ORSZÁGBAN III. SOMOGYI NÉPLAP A Magyar Népköztársaságban a nők a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek PITI JÓZSEFNÉ, a kaposvári fonoda munkásnője 11 éves kislány volt, amikor 1912- ben az aradi fonodában megkezdte a munkát. Alighogy megvirradt, már in­dult a gyárba és a késő este ve­zette haza. 12—14 órát dolgozott, munkáját még­sem becsülték, mert nő volt. Egyheti alig volt elég 2­­ kiló zsírra.keresete Édesanyja — a hajdani fonónő !— megöregedett. Nem volt rá töb­bé szükség, nem dolgozta már meg búsásan a munkabérét. El­bocsátották. Öccse inas volt, sem tudott elhelyezkedni a textil­ő szakmában. Egyre nagyobb teret hódított magának a rém, a munkanélküliség. fenyegető Pitiné egy jobb világ reményében 1938- ban Bukarestbe ment, de ott sem találta meg, amit keresett. Pedig nem sokat kívánt. Becsületes munkájáért becsületes kért, hogy fiát eltarthassa. Pitiné itt is csa­lódott. Lenézték, megvetették nőket. Sőt neki még annyi joga a —­ már amennyi joga volt egy munkásnőnek — sem volt, mint a román asszonyoknak, hiszen magyar volt, aki a munkanélküli­­­ség elől menekült. 1941-et írtak, amikor a Kelen­földi Textilkombinát munkásnője lett, fia ugyancsak itt kapott he­lyet. . . . . . S aztán jött a felszabadu­lás. . . Ezután már gyorsabban pereg­tek az események. A népé lett a gyár. Pitiné eddig is becsületesen dolgozott, most meg, hogy magá­nak dolgozik, hogyne igyekezett volna! 1949-ben végtelen boldog­sággal vette tudomásul: elismerték munkáját. Élmunkás lett. De nem elégedett meg ennyivel. Az 50 éves asszony tanulni kezdett. Nem számított nála a kor, hiszen lé­lekben fiatal volt. Az még ma is. Művezetői tanfolyamot végzett, le­tette a mesterképző vizsgát, s ma a kedves, okos, fiatalos Piti elv­társnő a gyűrűsfonó művezetője. Reggel van, a kelő nap sugarai megcsillannak a harmatos fűszá­lakon, virágokon. A légben madár csattog, a távolban vonat zakatol. Ébred a világ. Pitiné is elindul, hogy megkezdje a munkát. Reggel 6-ra jön be, átveszi a műszakot. Szétnéz, nincs-e valami hiba. Az­tán megkezdi az ellenőrzést a nyújtó­tisztítóknál. Elkészíti az órakönyvet, majd újból körüljárja a hatalmas zajos termet. Kék kö­penyes alakja hol itt, hol ott tű­nik fel. Segít, tanácsokat ad. Ta­nítja a fiatalokat, kedvvel dolgo­zik, hiszen van már értelme mun­kájának. Megbecsülik. Fizetése is 1100 forint körül van. A gépek örökös zajában serdült fel s itt is öregszik meg. De nem fél tőle, mert amilyen bizonytalan, izgalmakkal teli volt fiatalsága, olyan meghitt, nyugodt öregség vár rá. De minek beszéljünk erről, hi­szen messze van ez még. Fiatalos kedvvel dolgozik és még nagyon sok fiatal lánynak segíti munká­ját a kedves, okos Piti elvtársnő. KONTLI PÉTERNÉ ráksi tanácselnök földnélküli pa­­rasztszülők gyermeke. Kepes­ ara­­tók voltak különböző uradalmak­ban. Égette őket a nap, verte az eső, bőrüket barnára cserzette a szél. Keserű volt a kenyér. . . A 12 éves lánykára sem várt boldog vakáció az iskola befejezése után. Befogták őt is dolgozni, így nőtt fel. . . 1945-ben az uradalmak gazdái elmenekültek. A földből Konth­ Péterné szüleinek is jutott 3 hold.­­ 1950-ben, a párt szavára hall­­­gatva, a dolgozó parasztok a kö­­­­zös gazdálkodás útjára léptek. Beálltak ők is 3 kat. hold földdel. A tanácsválasztások alkalmával elnökhelyettes lett. Elvégezte tanácsakadémiát s azóta mint ta­a­nácselnök intézi a község ügyeit. Gondja van mindenre, hisz ő a község gazdája. De rendet is tart ám! Nem tűri a törvényellenessé­get. Négy gazda elmaradt tejbe­adási kötelezettségének teljesítésé­vel. Becker Mátyás 540, Tóth Mi­hály 240, Ugi Istvánná 340, Né­meth János meg 78 liter tejjel tar­tozott. Beszélgetett velük, s a 4 dolgozó paraszt még augusztusban lerótta tartozását. A cséplés ideje alatt ritkán lehetett az irodában találni. Ahogy felbúgott a gép, indult megnézni, hogyan dolgoz­nak, mi az eredmény. Bizony szükség volt erélyes intézkedésére, sokszor délutánonként állt a gép. Azonban augusztus 20-ra sikerül elcsépelniük. Konth­ Péterné mindössze 29 éves, de az idősek is hozzá for­dulnak tanácsért. S ő szívesen se­gít. A mindennapos munka mel­lett nagy tervei vannak. Tanulni akar! Pótolni akarja, amit eddig elmulasztott. Jogot tanul. Az egye­tem első évét befejezte. Az ősszel tovább folytatja tanulmányait. Elindult tehát a hajdani kepes aratók lánya, így váltja valóra né­pünk az alkotmány adta lehetősé­geket. KÓSA ILONA egyike annak az 53 védőnőnek, aki áldozatos munkájával hozzá­járul, hogy megyénkben két és félszeresére csökkent 1938-hoz vi­szonyítva a csecsemőhalandóság. 10 éve végzi lelkiismeretesen, be­csületesen munkáját, melynek el­ismeréseképpen két hetet töltött a Fekete-tenger partján. — Vinczéné — A LEGSZEBB TANTÁRGY... Alkotmány... Alkotmányünnep. .. E szó ízét 5 éve ismeri a magyar nép, de ma már úgy beszél alkotmányunkról, mintha évszázadok óta lenne. Ha visszapillantunk emlékeze­tünkben, csak lassan-lassan tűnik a homály arról a majdnem átlátszó foltról, amely iskoláséveink „polgári jogok és kötelességek“ címen tanult tárgyát takarja. Erről és sok mindenről beszélget­ünk Kovács Tibor csurgói pedagó­gussal, s arról, hogy a múltban hogyan tanított alkotmány­tant. A jogok, amelyekről tanítottam, csak papíron voltak meg. Osztályomban például 1937-ben 39 tanuló szülei közül csak hatnak volt szavazati joga, de közülük három szülő még addig egyáltalán nem szavazott. Tanítanunk kellett, a kis címert, nagy címert és főleg az állampol­gári kötelességeket, ezek között is első helyen az engedelmességet. —• Sokszor kínban voltam — mondja —, amikor az állampolgári jogokról volt szó. Hiszen a munka­jog hirdetése mellett sok százezer munkanélküli volt az országban, s falukban is százával lézengtek az emberek munka nélkül. A törvény előtti egyenlőségről beszéltem — de tanítványaim arcán láttam, nem hiszik el, amit mondok, de magam is tudtam, hogy nem igaz, amiről szó­lok. Hogy is lett volna igaz, amikor az autóval gázoló »úrvezetőt« fel­mentették, s megállapították, hogy »a szerencsétlen áldozat volt a bű­nös, mert nekiment az autónak.« Szegény embernek soha sem volt igaza a törvény előtt. Az úri Ma­gyarország törvényei, jogai az urak törvényei, jogai voltak, az elnyo­mott dolgozóknak csak a kötelessé­gek jutottak. Kellemetlen volt ezt a tárgyat tanítani és az élettől elvo­natkoztatott, unalmas volt tanulni.­­ De egészen más a mi alkotmá­nyunkat, a dolgozó nép alkotmányát tanítani. A pedagógus ma büszke hirdetője elért eredményeinknek, a tanulók pedig tudják, hogy az éle­tet, a valóságot hallják, tanulják és élik. Amikor például arról sem, hogy népköztársaságunk beszél­mi­képpen biztosítja a munkához való jogot a munka lehetőségének meg A nők és férfiak egyenjogúsá­­ga ma élő valóság, nem úgy, mint­ a múltban, amikor a nő 30 éves korán túl, ha három gyermek anyja volt — kaphatott csak szava­zati jogot. Ma minden 18. évét be­töltött nő választó és választható. A nők ma minden pályán szívesen lá­tott dolgozók. A mi községünkben is szép számmal vannak már nők ve­zető helyen: Szokoláné, Zárt Erzsé­bet járási tanácstitkár, Bórák Fe­­rencné kultúrotthon-igazgató és még sokan. — Ha a pihenés, üdülés jogáról beszélek tanítványaimnak, kérdezés nélkül harsogják a példákat, hiszen közülük is minden évben számosan Csillebércen, a Balatonon, a Mátrá­ban töltenek vidám heteket. — A mi alkotmányunk nem pa­píralkotmány. Ott van tsz-eink hanem élő valóság, jó munkájában Füstös János tsz-elnök nagyszerű eredményeiben, Varga István egyé­nileg dolgozó paraszt bizakodásában és derűlátó világszemléletében. Al­kotmányunk valósága, a dolgozókat megillető ezerféle jog lelkesíti Ko­vács Józsefet nagyszerű teljesítmé­nyeiben, Belovári Jánost töretlen munkájában, Pápai Pált nemes ügy iránt való lelkesedésében.­­ Ez ad erőt Novák Sándor köz­ségi tanácselnöknek éjt-nappallá te­vő munkájához, a dolgozók ügyeivel való lelkiismeretes törődésben. Ez működteti KTSZ-einket, állami gazdaságainkat, ez segíti az évről-év­­re való jobb tanításban Szekeres Károly, Tóth József tanárokat, ezért szerzett kitűnő bizonyítványt Lázár Tibor, Tóth János. A tanuláshoz, művelődéshez va­ló*■ ló jog fénye a számok tük­rében mutatkozik meg legjobban. A adásával, a tanulók egymással verse­­i csurgói gimnáziumban a múltban a _______ _____1 J­­ 1___________X . miniVoc!­óc c"7Qrtón Trn<ir­onszt­nyezve mondtak példákat: Sztálin város, Kazincbarcika,­­ Textilművek nevei röppentek fel, de helyi példák is szép számmal akadtak: munkás és szegényparaszt szárma­zású tanulók százaléka 5,6 volt, ma 70 szá­zlék. Ezért az alkotmányért érdemes harcolni, lehet örömmel tanítani és tanulni,szeretni. S az egyébként a pedagógusokra annyira jellemző szerénység — ha munkájukról van szó — megtagadja önmagát és izzó szeretettel beszél ar­ról, milyen módszerekkel viszi közelebb tanulóit népünk szabadságának törvényéhez. Befejezésül még annyit mond: a legszebb és legkönnyebb tantárgy, hiszen egész életünk, boldogságunk egy egységes szemléltetés ehhez a tárgyhoz.­­ Kincses Ferenc, László, ágán új és újabb friss gyümölccsel „Dótt csak kamhzí­­ik termett a Rem­etyijjüfii paraszt?..­(hokimat) Gyermekkorom emlékei zajdultak fel bennem, amikor hosszú évek után ismét beléptem a régi iskola anyásán széttárt karú kapuján. Fel­új­ultak bennem az emlékek, az első gimnáziumi napok, amikor rövidre­­nyírt hajjal, friss, tisztalapú füze­tekkel , könyvekkel felpakolva, félszegen, csodálkozó szemmel, anyám aggódó tekintetétől kísérve először léptem át a tudomány előt­tem akkor még komorfalú­, félelme­tes várának kapuját. Megrohantak az emlékek s mégegyszer, szebben átéltem a múltat. Milyen nehéz volt bejutnom azon az elérhetetlennek hitt kapun, s aztán be szép volt úgy ébredni reggel, hogy vár az iskola és úgy aludni el este, hogy nem múlt el hiába a nap! Be szép is, amikor az ember nem gyászolja a múló időt! Amikor csak hajtja aka­rat-ostorral a napokat, mintha lako­dalomba sietne és vár, vár édesded türelmetlenséggel, mint a menyas­­­szony. Ősszel azt mondtam: bárcsak tél lenne, addigra tudni fogom az algebrát! Télen azt mondtam, bár­csak nyár lenne, addigra elvégzem az első gimnáziumot. Szerelmetes odaadással csüngtem az iskolán s a gyermek fantáziájával mesebeli cso­daparipának képzeltem a tudást, amely, ha meg tudom ülni , kire­pít majd a gyermekségből, az élet vélt kátyúiból a csodálatos ígéretek hetedhét országába. Belémvésődtek azok a napok, mint a fákba az évgyűrűk, s most, a Táncsics Mihály gimnázium hűvös falai között ismét felelevenedtek egy pillanatra. A tudás vára most elcsendesült, hallgatagok a folyosók, a fehérfalú termek mélyén motoz a csend. Az almát pirosító, szőlőgerezd­­édesítő nyárra kireppentek, mint a madarak a fészekből a tudás várá­nak ostromlói, haza a faluba, a ka­­szát pendítő rétek ölére. Csendes az épület, talán azért annyira emlék­­indító, hallgatagon is mesélő. Járom­­ az épületet, a termeket, ahol 500 sokat ígérő élet, 500 diák vé­si akaratos szorgalommal magába az igaz tudományok betűit, ötszázan, akik elindultak a távoli falukból, a városból, hogy meghódítsák a tudo­mányokat, s a tudományokkal az életet és a jövőt, ötszáz ifjú ember második otthona ez az épület, olyan ötszázé, akiknek apja nem jutott to­vább az abc-nél, vagy még addig se. Nagyapáik? Elég volt, ha számolni tudták a napokat s az éveket, ame­lyek könnyedén elszálltak gondba­­deresedő, többre hivatott fejük fe­lett. Hinni? Kevesen hitték, hogy az unokák eljutnak majd a tudás ígé­retes hetedhét országába. Somogy, ez a dús, drága élettel megáldott föld messzi esett a tudás kánaánjától; a falu értelemszomjas gyermekei még messzebb a tudás megszerzésének lehetőségeitől. Csak egyetlen ember, egy sípolómellű, daloló poéta, Cso­konai Vitéz Mihály érezte s jöven­dölte az első somogyi »oskolát«, So­mogy fiainak a tudást, és sírta el zenélő rímeiben Somogy elmaradott­ságát. Hát Musáknak szenteli Kies tartomány! Illy számkivetve volt Nálad minden tudomány? Hát csak sertést nevelt-e Itt a makk s haraszt? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? De törődött-e valaki ezzel, dolt-e tévően valaki arra, hogy gén­kanászgyerek fejében tán több érte­­­lem bimbózik, mint azok gyerekeié­ben, akik barmait, disznait a gye­rek, vagy az apa őrzi. Észrevette-e valaki, hogy Somogyban nemcsak hogy az elemi iskola kevés és nyo­morúságos, nemhogy a középiskola, ahova bejutni kanászgyereknek, zsellérivadéknak egyenlő a lehetet­lenséggel. Nem, nemcsak Csokonai idejében volt így. Kutattam a Tán­csics Mihály gimnázium évkönyvei­ben. Sokat elmondtak, többet, mint bármilyen szavak­ a könyvek poro­sodó lapjai: 1936—37-ben mindössze 11 paraszt é­­s alig 20 munkásgye­rek tanult az akkor még Somssich Pál grófról elnevezett gimnázium­ban­­— 648 tanulóból mindössze 31 jött a faluból, a szegényparasztok közül, vagy a külváros munkáslaká­saiból! 1935—36-ban még kevesebb, mindössze 8 parasztgyerek érezhet­te azt a boldogságot, hogy eljuthat i­alán az érettségiig, tovább úgysem — feltéve, ha addig is kigürcöli a pár hold sovány földből apja a tan­díjat. Kevés volt, nagyon kevés volt az iskola, s még kevesebb a hely ezekben a föld, a gyár gyermekei­nek. Istenem! Senki sem vette észbe, Hogy e részbe Árva még Somogy! . . . . . . kiáltott fel másfélszáz évvel ez­előtt Csokonai, de joggal mondhat­ta, írhatta volna e sorokat 25 évvel ezelőtt is, amikor a törvény előírta ugyan a kötelező elemi iskolai ok­tatást — de más volt a paragrafus és más az élet! Ki törődött azzal, hogy még 1930-ban is, amikor büsz­ke uraink népszámlálást rendelték el, arról beszéltek a számok, hogy a félmilliót is meghaladja hazánkban a 6 éven felüli írástudatlanok szá­ma, hogy a hárommillió koldusból, szegényparasztból 400 ezer írástu­datlan. Hány jó ész lett vaddá. Hogy nem mivelék? Hány polgár bunyikká? Hogy jóba nem nevelték! Dudva lenne a dudvák közt az ananász: Kanász marad, akinek A nevelője kanász. Vajjon mi lett volna 15 évvel ez­előtt Molnár Jánosból, ebből a fia­tal életből, akinek apja most Nagy­atádon 7 holdon szánt-vet s­arat? Talán kanász, talán, a föld rabszol­gája. Most Molnár János előtt kitá­rult az élet, a tudományok világa, s ő, egy a mindig nehézfejűnek hitt parasztgyerekek közül kitűnően érettségizett a Táncsics-gimnázium­­ban. Megülte a tudás csodaparipá­ját , s előtte már nincs lehetetlen, ő már eléri azt, amiről orvos lesz, az emberi élet álmodott: munkás őre. És a többi? Földesi István mer­nyei paraszt fia, Mecseki akinek apja a tengődi termelőszö­vetkezetben kezdte meg az emberibb életet, mind-mind úgy érzi, szólítja az élet, s amiről apáik hogy ál­modni sem mertek, most ők megsze­rezhetik, hogy emberebb emberek le­gyenek. Hova lett ezekből a gye­­rekemberekből az az alázatosság, amit évszázadokon keresztül te­nyésztettek a magyar parasztban? Emeltfejű, büszke emberek, mind­ a hatalom, a tudás birtokosai. Ők már csak Csokonai verséből ismerik azt az időt, amikor . . . . . . Debrecen és Patak, Messze estenek Ide, hol a Musák Nem is esmértetlenek. Ami kevés pénz bejött, Két-három pára, Nagyobb dologra ment el — Borra avagy disznóra. A szegény Pórlegény Vagy bodnárnak, Vagy betyárnak, Vagy zsiványnak állt. Somogy nem kies tartomány töb­bé, ahonnan a tudás száműzve van. 341 általános iskola, 11 középiskola osztja a fényt, a tudás, a kultúra kincseit, 352 iskola pedagógus had­serege, a tudomány munkásai mun­kálkodnak, hintik a magot a szom­jas lelkekbe. Bejárom az épületet, ahol frissen meszelt falak várják a minden ős­­szel visszatérő hadsereget. A könyv­tárban 10 ezer könyv várja az okos szemek futkosását a nagy eszmék­kel teli sorokon. Hogy megörvendez­teti majd az ötszáz tudásra éhes gyereket az új hangosfilmvetítő! Emlékszem, a sötét fizikai előadó­ban hányszor lepergett előttünk ak­koriban a cukor- és sörgyártást is­mertető oktatófilm, komikusan hall­gatag, néma embereivel, s amikor a tanárnak kellett magyarázataival kísérni a filmkockák pergését. Min­den tanterem falán megjelenik őszre­ a hangszóró, kibővült a fizikai és a kémiai szertár is, minden kísérlete­ző asztalra jut lombik, kémcső vegyszer, hogy az újat fürkésző, ku­cs­tató szemek előtt kitáruljon a tudo­mány csodálatos világa. S hogyan so­roljam fel mindazt, amit most a ré­gi iskoláiban látni, a régi iskolában, amely újjászületett, s olyan, mint egy dús­ gyümölcsfa, amely minden örvendezteti meg ifjú vendégeit. Mire a csicsergő, csacska, k­ék­­mellényes fecskék felsorakoznak út­­ra készen a sürgönydrótokon , meg­érkezik mind az ötszáz fiú, ajkán még frissen az édesanya, vagy az első kedves csókjával, kezében az elmaradhatatlan, gondos anyai kéz által összecsomagolt házaival. Bené­pesedik a diákszálló, gazdára talál mind a 180 ágy, megkezdődik munka a szakkörökben, ahol az iro­­­dalom, a fizika, kémia és a biológia mélyebb rejtekeibe hatolnak. Jön­nek egymásután: Szita Lajos Nagy­­szakácsiból, Papp László, villanysze­relő fia Balatonboglárról, Szíjártó József, akinek apja cukorgyári mun­kás — Kaposvárról s a megye leg­távolabbi kis falujából sorra érkez­nek megújult kedvvel a jövő embe­rei. Valóra vált Csokonai Vitéz Mi­hály jövendölése, Somogy a tudo­mányok kánaánja lett. De tán jő Oly idő, Melyben nekünk m. A vidékünk Cj Helicon lesz. Szeretnék ott lenni közöttük, amikor hull az őszi lomb s az avar­illatú őszi reggeleken mégegyszer ott sietni mellettük táskával a kéz­ben, együtt izgulni a konferenciák és vizsgák előtt, s amikor ránk­­lombosodik a nyár, s Péter-Pál nap­ja közeledik — várni a bizonyítvány­osztás boldog napját, hogy halljam a kamaszos hencegéseket, amikor az elsős veri a mellét, hogy másodikos­nak számít, a másodikos meg, hogy ő már harmadikosnak. Nem is bán­nám, hogy én minek számítanák, ha elsősnek is, akinek szaladnia ha a harmadikos mondja, s kell, aki irigyli, hogy­­ a negyedikesek már rá­gyújthatnak az udvar sarkában — amikor senki sem látja. Szeretnék ott­­ lenni Velük a könyvtárban, kémiai előadóban — a tornaterem­­­ben — de ki ne szeretne, amikor ma olyan szép, olyan boldogítóan jó diáknak, fiatalnak lenni . . . , ami­kor megkaptuk gyermekeinknek azt az életet, azt a szabad és szabadító tanítót, akit Csokonai és Ady áhíta­tával vártunk, megkaptuk, hogy egészségessé, műveltté, boldoggá ko­vácsolód­jék Somogy földjén az új ember. Nagy Tamás. , t

Next