Somogyi Néplap, 1955. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1955-07-03 / 155. szám
— Vasárnap, 1955, július 3. ————«aMM——u—MEWiniiiu !■ mai mm ii > —.................................... ..u.u SOMOGYI NÉPLAP5 Szovjet írók műveiből Feljön írta: B. Murad apó Gndevar falujában élt a hegytetőn és egyáltalában nem hasonlított azokhoz a falusi öregekhez, amilyeneket a szokványos kolhoz-színdarabokban láthatunk. Kitűnően ismerjük már az ilyen öregeket, akikről a drámaírók azt írják a rendeződ utasításban: galambősz, de még friss erőben lévő öreg, s arcán bölcsesség tükröződik, mozgása lassú stb. A mi öregünkről azonban nem lehet elmondani, hogy a bölcsesség kútforrása lenne, nem ontja a szellemes aforizmákat, ettől eltekintve azonban valódi öregapó. Becsülettel dolgozott a múlt század közepétől mostanáig és jelenleg a jól megérdemelt nyugalmat élvezi. Murad apó szeret elüldögélni a napon, beszélgetni, nézni, hogyan ereszkednek le az asszonyok vízért a szakadékba. — így megy ez az egész életen él — mondja az öreg a mellette ülő fiatal kolhoztagnak. — Járnak fel és Je v . ! — Nem sokáig fognak járni —« mondja a fiú — Ugyan miért? — A víz feljön magától. — Hát aztán hogyan jönne fel magától? — hunyorog az öreg. — A víz lefelé szokott folyni, nem pedig felfelé. — Felhozzák, apó. Vízvezetékkel! — Hm... Vízvezetékkel! — Az öreg soha életében nem látott vízvezetéket, de nem akarta, hogy egy ilyen tejfelesszájú kölyök előtt tudatlannak lássék. így szólt: — Hát, ha isten adja, akkor feljön a víz a vízvezetéken — Nem az isten adja. — Hát ki? — A védnökök. Jerevánból. Az öreg gúnyosan nézi a fiatalt és így szól: — És kik azok a védnökök? — Munkások. —■ Rokonai talán a kolhozelnökünknek? — Nem. — Rokonságuk van itt a faluban? — Nincs. — Hát akkor miért jönnek éppen ide és miért hozzák fel ide a vizet? A komszomoltag szerette volna megmagyarázni az apának, hogy tulajdonképpen mi is az a védnökség és a baráti segítség, de az öreg már nem figyelt odat Nézte Nubar anyót és odakiáltott neki nevetve: — Nubardzsán, mikor hagyod abba a vízhordást? — Nemsokára meghalok — felelte Nuibar anyó — és akkor abbahagyom! — Dehogyis. A védnökök felhozzák neked a vizet — nevetett az öreg. Nubar anyó erre semmit sem felelt. Csak ment lefelé az ösvényen, ahogy egész életében tette. Néhány nap múlva valóban megérkeztek a védr es víz... Saumjan nökök Gndevanba. Murad apó minden különösebb érdeklődés nélkül szemlélte, hogyan dolgoznak a szakadékban. Nem volt valami nagy véleménye a jövevények munkájáról. Fiatal legények voltak, akiket egy Migran nevű vidám, sapkás suhanc dirigált. Murad apó ezúttal azonban tévedett. A fiatalok úgy látszik értették a dolgukat. Hamarosan bekényszerítették a forrás vízét egy csőbe és a víz egyszeresek a kis hegyi faluban.' bukkant fel újra. Bármilyen furcsán hangzik, de Murad apó volt az, aki legkésőbben értesült erről. Egyik nap, ahogy gyanútlanul kilépett a házából, hallotta, hogy szólnak a zurnák . Odasieti a zenészekhez és látja, hogy ünnepibe öltözött asszonyok és lányok csoportosulnak. Egyik a másik után Lép a hegytetőre került forráshoz és megtölti korsóját vízzel. Az apa még most sem hitt a szemének és közelebb ment a kúthoz. A csőből két vízsugárban tört elő a víz. Az öreg tenyerébe vett egy kis vizet és megkóstolta. Igazi víz volt! Újra vett belőle és még egyszer megízlelte. Kétségtelenül ugyanaz a víz, amit több mint száz év óta ivott. Körülnézett és megpillantotta a feketeszemű,borzashajú Migránt. Ö hát ez az ügyes, ördöngős fickó. Arany keze van, bizonyos! Az öreg odasietett hozzá és örömében megölelte, megcsókolta. A fiatalság tapsoli kezdett, az öregasszonyok könnyeztek, a zurnásak meg még vidámabb nótára gyújtottak. Ekkor pillantotta meg Murad apó Nubar anyót, aki éppen — szokásához híven — a forráshoz ereszkedett le. — Nubar-dzsán, Nubar-dzsán! — kiabált az öreg. Miért megy a forráshoz, amikor az már feljött hozzád a faluba? De az anyó folytatta útját lefelé az ösvényen, tán nem is hallotta Murad apó szavát. Mindenki arra nézett, amerre a töpörödött kis öregasszony lefelé igyekezett a szakadékba, ahonnan egész életében hordta a vizet. — Utoljára megy... — jegyezte meg valaki — Vajon hány kilométert ment már Nubar anyó víz után? — kérdezte egy parasztember elgondolkozva alatt.— Legalább százezer kilométert a kilencven éve — Ha-ha! nevetett az egyik védnök. — Százezer kilométert, méghozzá nagyjavítás nélkül’! ‘Maradjon még soká ilyen jó egészségben. Marad apó a vízbe pillantva, életében először gondolt arra, hogy nemcsak istenre számíthatnak, hanem a védnökökre is, különösen ha azok olyanok, mint ez a vidám fickó a napsütötte Jerevánból. •Zárna — keleti fúvóhangszer. SOMOGYT RÜGYEK FEHÉR KÁLMÁN: Munkások Ramszesz idejében gúlát építettek— Fhá melódiája vont közöttük fátylat — s fcevé fáraókat pompával, temették. Athén hőskorában görög elme vágtat, lágy hrfán szavaikkal rabszolvahadevez és Lesbos szigete keltett kötő vágyat. Róma orgiázott és a rabnő ehhez, míg ha Parrasusen Jupiternek szólna, gyönyörű szerelmi galítát zergedez. Bö’és basák nőiket zárták sötét 6üba, apátián janicsár azért adta vérét, mintha az ember csak másért való volna Jaj! Hiába várta a rab élet végét, a sovány jobbágy ekéje szarvától hová fordulhatott volna emberségért? De a munkásosztály már cselekszik, vádol, vele nehezen bír a vérszívó tőke: nem tűrhet el többet véres uralmából A Vörös Október óriási ökle, a nagy forradalom úgy csapott le rája, hogy galád hatalma megtörött örökre. Ahol még a munkás vad tőke szolgája, elnyomva, sztrájkolva állandóan lesen a gyár, bánya, kohó láng lelkét okádja. És megnő a lélek, hogy nagy vihart vessen, pompás erejével sírgödröt ás ki, hogy a múltból minden kínt belettemessen! BORBÉLY TIBOR: Új módi szerelmes vers Eddig magamnak írtam. Mesterséges, szűk világ, S az íróasztal őrizte száz versem sorát. Igaz, szerelmes voltam. Olyan, ki mit sem lát, Amig elcsépelt rímeket farag, Saját lelkébe rak. De mindez, ma más. Úgy érzem, varázsló lettem. A régi forma, kezemben ezer darabra buli. Mit bánom én, ha nem simul. Törik? Hát törjön! Pusztulj fegyőröm. És véle ti is, mesterkélt sorok. (Cizellált cifra börtön) Napi híreknek szárnyas harsogója. Élő csatáknak hőse lenni? Ezt akarom, Mert akarok merni! Költő vagyok! A szóhoz jussom van, És szólni, és fogom. Élek vele. Szavamnak kell, hogy legyen helye! Hangnak, igaz, csak egy. De érzem, szívem ha szól, Ezrek beszéde lesz. Mert ezren vagyunk, kik ébredünk. És szeretem kedvesem, Ám nem úgy, mint eddig, oktalan. Magam megvonta bűvös körben, Keringve és bezárva önmagam. Egészből lett ma rész, És így lesz a rész, mint a volt egész: nagyobb. Hisz minden versem szól majd érte is, Ha az egészért harcolok, Kedvesem, szerelmes szép szavak helyett, Mert nagyon szeretlek, A versem, hangos nem-et kiált, Mint házam falán, egy egyszerű plakát. íz éve már... Akkor is harsogott a tavasz, akkor is korán virágba borultak a Sztálin utca öreg gesztenyefái. S mi, a kaposvári Táncsics Mihály gimnázium »matv» randusai» ballagtunk. Búcsúztunk iskolánktól, az ősi »alma matertől, mely szerető édesanyaként nyolc éven át nevelt bennünket és mint a jó szántóvető, nyolc éven át hintette ifjú lelkünkbe a tudás magvát. És akkor szárnyainkra bocsátott... Emlékezzünk csak! Akkori 18—20 évesek, álltunk a gimnázium udvarán, sötét ruhában, vörös szalaggal a mellünkön. S Merő Béla igazgatónk atyai szavai örök emlékeztetőként csengtek a fülünkbe: »Kiléptek az életbe, fiúk. Nyitva áll előttetek a tudomány kapuja. Vár rátok a munka, a megbecsülés, a biztos jövő. Sáfárkodjatok jól azzal, amit nyolc éven át e falak között megszereztetek. .. Bízzatok az életben, s legyetek becsületes emberek!« S mi meghajtottuk a zászlót, átadtuk az utánunk jövőknek. Végigjártuk az osztálytermeket, melyeknek mindegyike valamilyen kedves emléket ébresztett bennünk. Ballagtunk ... Tovább, tovább ... S búcsúztunk azoktól, akiket szerettünk. Szemünkben néha szomorkás fény villant, szívünket összeszorította valami, amikor lépéseink utoljára kopogtak az öreg folyosók cementjén és hangunk betöltötte az egész iskolát. Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Hosszú út porából köpönyeget veszek... Hiába is tagadnánk, nehéz volt búcsút venni azoktól, akiknek egész életünkön át hálával tartozunk, akik embert faragtak belőlünk, s akiknek ezért örökké adósaik maradunk. De a szomorúság kitörni akaró könnycseppjei mögött remény csillogott: a biztos jövő tudatának fénye, mert volt hitünk, azt éreztük, hogy »mi vagyunk az Élet fiai, a küzdelemre fölkent daliák» — ahogy József Attilától tanultuk, így a mi búcsúzásunk egészen más volt, mint azok a »ballagások», melyeket kisdiák korunkban, a felszabadulás előtti hányszor, de hányszor láttunk. Akkor a szomorúság a búcsúzó szemében valóban a reménytelenséget, a nehéz gondokat, a kilátástalanságot tükrözte, azt, hogy »vajon mi is vár ránk az életben?...» A mi homlokunkat nem felhőzték be ilyen gondok. Ezért amikor a városba értünk, a Május 1 úton a mélabús dalokat már felcseréltük az ifjúság himnuszával. Egy a jelszónk, a béke. Harcba boldog jövőért megyünk ... És végezetül útunk a Szabadság parkba, a szovjet hősök emlékművéhez vezetett. Köszönetül koszorút helyeztünk el azok számára, akik messzi földről eljöttek hozzánk, életüket adták és vérüket hullatták azért, sunk. ..hogy mi szabadon tanulhasTgy léptünk ki az életbe! Még *■ meleg kézfogások, baráti csókok következtek. És néhány elejtett hangfoszlány maradt meg emlékezetünkben. Kis Sanyi azt mondta: »Én Pestre megyek egyetemre, tanár lesz belőlem.» »Miskolcon mérnöknek tanulok» — így vélekedett Pogány Bandi. akarok lenni...» Vörös Tibi: »Fizikus Krumpach Bandi, Sólyom Jancsi és Simon Laci közösen bizonygatták: »Azonnal munkába állunk, dolgozni fogunk.» Radics Tóni, Károly Jóska, Kőkuti Lajcsi és Kutas Jóska pár nappal később vonatra ültek, hogy beiratkozzanak pécsi, szegedi és budapesti egyetemekre. És búcsúzásul valamennyien elvittük magunkkal azt a fogadalmat: »Találkozunk 1955-ben.» Azóta teltek a napok, múltak a hónapok, az évek, sok víz lefolyt a Kaposon ... Kit merre sodort a sors szele? Ki hogyan állta meg helyét az életben? Mi lett belőlünk, az öt évvel ezelőtt érettségizettekből? Nehéz lenne erre pontos választ adni, de beszéljenek rólunk a baráti találkozások. 1953 forró augusztusában abban a kitüntetésben részesültem, hogy részt vehettem a Bukarestben, a IV. Világifjúsági Találkozón. Néztem, néztem a tribünről a világ ifjúságának csodás felvonulását az Augusztus 23. stadionban, a megnyitó ünségen, — hát uramfia! — a magyar küldöttek között, az első sorokban kit láttak szemeim, ki táncolt ott? Nem más, mint Simon Laci. Boldogan ölelkeztünk össze a felvonulás végén: »Hát te Laci, itt?» »Igen — válaszolta — a SZOT népi együttes tagja vagyok.» Mégegyszer kezet szorítottunk a nagy találkozón, amikor ahhoz gratulálhattam neki, hogy komoly helyezést értek el a nemzetek népitánc versenyében. Országjáró utam máskor az egyik somogyi községbe, Böhönyére vitt, véletlenül éppen az iskolába kopogtam be. S ott Kutas Jóska — »tanár bácsi» — magyarázott a gyerekeknek. Óra után aztán elmondotta: Pécsett végzett a Pedagógiai Főiskolán és most az általános iskolásokat oktatja. Fél évvel később újra találkoztunk — a »Somogyi Néplap» szerkesztőségében. »Látod, én is újságíró lettem» — ezzel fogadott. 1 7YTem felejtem el azt sem, hogy tavaly ősszel nálunk, a »Szabad Föld» szerkesztőségében csengett a telefon és egy hang azt kérdezte tőlem: »Megismersz még?» Itt Sólyom Jancsi beszél, különben az Állami Gazdaságok Minisztériumának főelőadója. Arra kérnélek, írjá a Nagybereki Állami Gazdaság díszcsatáiról. Jó munkát végeznek.» Kőkuti Lajcsival pedig a Népstadionban, az emlékezetes magyar—angol mérkőzés szünetében szaladtunk egymás karcaiba. »Mi van veled, komám?» — ragyogott fel mindkettőnk szeme az egymásratalálás örömében. »Szegeden, a Pedagógiai Főiskolán vagyok tanársegéd...» — válaszolta. Mi lett Krumpach Bandiból, Kiss Sanyiból, Vörös Tibiből? Tavaly nyáron Bedegkéren, egy falunapon jártam — s a falunak kulturális rendezője Krumpach Bandi — az egykori kaposvári munkásgyerek, a megyei népművelési osztály művészeti előadója volt. Öröm csillogott a szemében, ahogy újságolta: elvette régi diákszerelmét, Győrfi Magdát és boldog... Nagyberkiben pedig nemrégiben egy parasztbácsival, Kiss Sanyi édesapjával beszélgettem. »Mindig arról álmodoztunk — adta tudomásomra —, hogy Sanyi tanár lesz, s ma Kaposváron, a tanítóképzőben anít...» Nosza, gyerünk Kaposvárra, hiszen csak egy ugrás Berkitől. És Sanyi, — akivel éveken át egymás mellett ültünk az iskolapadban — 16—18 éves diáklányok előtt magyarázta a fizikát. Beszélhetnék még Vörös Tibiről, a hetesi asztalos fiáról, aki szintén elérte vágyát — fizikus Pesten, a Műszaki Egyetemen; Károly Jóskáról, a lengyeltóti szegény-paraszt gyerekről,kiből építészmérnök lett Sztálinvárosban; Radics Tóniről, a somogysámsoni borbély gyerekéről, aki orvos valahol Baranyában; Pogány Bandiról, aki gépészmérnök az új Bányászvárosban, Komlón ... Sorra zedhetném valamennyiünket, mind a 64 öt évvel ezelőtt érettségizett [UNK]avasvári gimnazistát és azt mondhatnám rólunk: — Jól gazdálkodjunk azzal a tudással, amelyet az »alma mater» lelkünkbe plántált. Mint szorgos méhek, gyűjtöttünk még hozzá tizszerannyit és valamennyien megtaláltuk helyünket az életben. ITülönben erről számot adunk "■ ma, az érettségi találkozón, amikor öt év után újra otthon leszünk. Amikor hazavisszük ifjú szívünket oda, ahonnan elindultunk, hogy megtermékenyüljön, megérintse szülő és tápláló édesanyját. mmn. mesebeli Antheus a földet és belőle új erőt, friss akaratot nyerjen. Megállunk majd öreg iskolánk előtt és emlékezünk arra, horn r dölyfös turulmadarat mi ■fel ötágú vörös csillag*» rz r-r ó'tül- iskola tetején. Eszünkbe jut r~n:dhogy r mi kezünk nyoma van ebben isgróf Somssich Pál neve helyett Táncsics Mihály neve díszíti a gimnázium ormát. Felmegyünk majd a kultúrterembe, s arra gondolunk Radics Tónival: lám, a színpad is áll és ezt is a mi diákszövetségünk csinálta. Megnézzük, állsak-e még a növények az udvaron, a botanikus kertben, amit Marián Miklós tanárunk vezetésével annyi szeretettel és akkora kedvvel ültettünk és ápoltunk. Szétnézünk aztán a városban, virágos kapósban, ifjúkorunk és első szerelmünk színhelyén. Olyan-e még a Szabadság park, mint a mi időnkben? Ülnek-e még szerelmesek a padokon? Biztosan, hiszen én is ültem ott Marikával, amikor először megcsókoltam a szemét. Milyen szép dióbarna szeme volt! Sajnos, a száját egyszer sem sikerült megcsókolnom. .. így incselkednek velünk majd a gondolatok és utunk leánygimnázium felé visz. Hányszor a jártunk erre délután egy óra tájban? S most ime, a leánygimnázium mellett kétemeletes épület emelkedik a magasba — az új tanítóképző. S ha időnk lesz, ellátogatunk a város szélére, oda, ahol a mi diákkorunkban még a labdát rúgtuk, s ahol felépült az új gyár, a város büszkesége, a Kaposvári Fonoda.égül pedig köszönetet mondunk azoknak, akik nyolc éven át kezünket fogták alatt sem vették le rólunk és öt év kísérő szemüket, sőt velünk együtt tanultak tovább és váltak újfajta emberekké. Mert mi történt tanárainkkal, amióta nem láttuk egymást? igazgatónkat. Merő Bélát a Szocialista Munkáért érdeméremmel tüntették ki a város tízéves felszabadulásának ünnepén, Tihanyi Ferenc osztályfőnökünk a megyei oktatási osztály szakfelügyelője, Marián Miklós »kiváló tanár» lett, Beró Pál magyar tanárunk pedig Siófokon új imváziumot alapított azóta..."A’mdegvilvk munkáját elismeri és megbecsüli szocializmust építő dolgozó népünk, hadd járuljon ehhez a mi hálánk,zeretetünk is ez érettségi találkozón: »Köszönjük, hogy embert neveltek belőlünk!» MAJOR (MRAV) LAJOS: „Köszönjük, hogy embert neveltek belőlünk!“ — Gondolatok egy érettségi találkozó előtt —