Somogyi Néplap, 1956. július (13. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-22 / 172. szám

Vasárnap, 1956. júlins 22. A nándorfehérvári győzelem írta: Páti Ferenc dr Ma van a nándorfehér­vári győzelem 500. év­fordulója. 1456. július 22-én ért véget a nándor­fehérvári csata a török visszavonulásával és tel­jes vereségével. II. Moha­mmed szultán, aki 1453-ban Konstantinápolyt foglalta el, most Nándorfehérvár, azaz Belgrád elfoglalásával akarta megmutatni erejét. A szultán ezt könnyebb feladatnak vélte, és íme, ami három évvel azelőtt­­­ sikerült, az most Belgrád­­nál nem sikerült. Június végén vette ostrom alá a várat, de a több hetes vér­ontás meddőnek bizonyult.­­A török bevetette minden erejét, mégsem tudott megbirkózni a vár védel­­­mére felvonult erőkkel. Félévezred múltán most büszke visszaemlékezéssel­­ gondolunk a nándorfehér­vári hősökre, népünk tör­ténelemformáló hősi har­cára. De a történelem nemcsak emlékezés, ha­nem megértés és tanítás is. S most félezredév tá­volából visszatekintve, próbáljunk belehelyezked­ni az akkori körülmények­be s megérteni azokat a körülményeket. Történelmünk első évszázadait be­töltik azok a honvédő harcok, miket itt, a Kárpátok medencéjének vihar­zónájában a négy világtáj felől érke­ző támadások ellen vívtunk meg. Idő­közben a déli támadó, a bizánci bi­rodalom legyengült, s már csak Kons­­tantinápolyra szorítkozott, de helyébe a 14. század második felében egy sok­kal veszedelmesebb és pusztítóbb tá­madó, a török lépett. A török az ak­kori idők legmodernebb harcászatát, a tűzfegyveres harcászatot alkalmaz­ta. Gyermekadót szedett, s ebből reg­­nitálta félelmes hírű gyalogságát, a janicsárságot. 1389-ben, az első rigómezei csatá­ban a török legyőzte a független Szerbiát, s a Balkán majdnem a Duna vonaláig török birtokká lett. A továb­bi előnyomulásnak Európa ellen már csak Magyarország állhatta útját. Közben 1402-ben megtörténik az an­karai csata, amikor Timurlenk tatár kán döntő csapást mért a török had­seregre. Ezt a nagyszerű alkalmat el­mulasztotta kihasználni Zsigmond ki­rály, akit ez időben német-római csá­szárrá is megválasztottak. Az »euró­pai ügyek« elterelték figyelmét a leg­fontosabb európai ügyről, a török ki­veréséről. S mikor e nagy feladatra aláér, a török már újból megerősö­dött. Most már töretlen erővel foly­tatja támadásait. Ekkor lépett a tör­ténelem színterére Hunyadi János. Mint minden nagy hadvezérnél, Hunyadinál sem lehet elválasztani a hadvezért a politikustól. Éppen poli­tikai lángelméje által válik lehetővé hadvezéri lángelméjének kibontako­­zása, amaz feltétele emennek, ő korá­nak legkorszerűbb hadvezére, de egy­szersmind legkorszerűbb is. Ez így volt, és nem is politikusa lehetett másképpen. A kor, melybe Hunyadi beleszüle­tett, a török veszély kiélesedésének,­­de a feudális anarchia kiélesedésének kora is. A feudális anarchia ebben az időben általános európai jelenség. A rendiségbe áthajló feudalizmus ná­lunk is kitermeli a maga anarchiá­ját, mégpedig eléggé virulens formá­iban. Jellemző, hogy az úri rend az ország védelmét a török veszély ide­jén is a megtépázott hatalmú király feladatkörébe utalja. De a történelem dialektikájának megfelelően európa­­szerte ekkor indul el az új hullám, a központi hatalom megerősítésének hulláma. Hunyadi felismeri ennek fontosságát. Élete alapvető feladatá­nak vallja a központi hatalom erősbí­­tését. Erősbödjék a központi hatalom, akkor van jobb dolga a szegény nép­nek is. Hunyadi tisztán látja ezt, és azt is tisztán látja, hogy akkor is és a következendő időkben a néptöme­­­gek részvétele nélkül szó sem lehet­­ eredményes honvédelemről. A leg­korszerűbb gondolkozás hatja át minden ténykedését. A tűzfegyveres harcászat állandó hadsereget igényel. Franciaország után Hunyadi szervezi meg az első állandó hadsereget. Ka­tonai tudásának fejlődésében megállás. Ifjú korában a huszita nincs és olasz harcászatot tanulmányozta, két évfordulója sőbb a török harcászat fortélyait lesi ki. Egyéni vitézsége minden csatájá­ban példamutató. Méltán írja Zrínyi, a költő, hogy Hunyadi »minden vitéz embernek példája lehet«. Hadvezéri pályája 1439-ben kezdő­dik, mikor a török által kiváltképp veszélyeztetett Szörényi bánságot kel­lett megvédelmeznie, s 17 évvel ez­után, a nándorfehérvári csatában ér véget, amely csata után Hunyadi ha­marosan meg is halt. Harcászatának jellemző vonása az aktív védelem volt gyors és meglepő hadmozdula­tokkal, így tudott g­yakran győzelmet aratni a túlerőben lévő ellenség fe­lett is. Seregének zömét a nem nagy létszámú, de jól kiképzett és állan­dóan gyakorlatoztatok állandó hadse­reg alkotta, ez a zöm biztosította a vezér által elrendelt hadmozdulatok tervszerű végrehajtását. Ehhez járult a Hunyadi szívesen bevetett népfelkelés, által oly mely tömegerejével és lendületével mindig meghozta a győzelmet. Jó példa erre mindjárt az 1442-es erdélyi hadjárat, amikor is először vereséget szenve­dett Hunyadi a váratlanul támadó tö­röktől, de azután a népfelkelés igény­­bevételével fölényes győzelmet vívott ki. Különösen figyelemkeltő ez, ha meggondoljuk, hogy alig néhány év­vel azelőtt volt Budai Nagy Antal felkelésének, az erdélyi parasztfelke­lésnek vérbefojtása. Hunyadi nem félt a jobbágyságtól, mert a nép bízott benne és szerette őt, birtokain min­dig is emberséges sorsa volt a job­bágyságnak. Hunyadi ragyogó győzelmei még ma is megdobogtatják a szívünket, s a történelem még a várnai vereséget sem írja Hunyadi tehetségének vagy hazaszeretetének rovására. Úgy áll­nak előttünk évszázadok távolában a Hunyadi-hadjáratok, mint valami hősi eposz, melynek hatalmas zárófejezete a nándorfehérvári diadal. 1456-ot írtak. Már a tavasszal híre járt, hogy II. Mohamed szultán Ma­gyarország ellen készülődik, s Hu­nyadi János, mint az ország főkapi­tánya idejében megkezdte a védelmi előkészületeket. Ebben az időben Nándorfehérvár volt Magyarország legerősebb délvidéki végvára, ez volt Magyarország déli kapuja. Nyilván­való volt, hogy a szultán ezt a kaput akarja elfoglalni, hogy bejuthasson a közép-európai térségbe. Így is tör­tént. a szultán a vár alá érkezett hozzávetőleg 150 ezer emberrel, köz­tük kitűnő tüzérséggel, hajók is bő­ven álltak a szultán rendelkezésére. Ezzel szemben Szilágyi Mihály veze­tése alatt a vár őrsége alig hétezer emberből állott. A válságos helyzetben a király Bécsbe szökött, a főnemesség is tá­vol maradt a honvédelemtől. Hunyadi ezúttal is a dolgozó néphez fordult. Megbízásából szegénypapok, vándor­diákok indulnak toborzó útra az or­szágban. Rövid id­ő­ alatt körülbelül 50 ezer főnyi sereg jön össze az egykorú forrás szerint »földművesek­ből, szántóvetőkből, kapásokból«. A toborzásban Kapisztrán János olasz ferencrend­i szerzetes is részt vett, hatását azonban egyes történetírók túlbecsülik. Megjelenése sok helyi fe­lekezeti viszályt szított, s ugyancsak egykorú forrás szerint a tolmácsolás­ban a hallgatóság nemigen értette. Az első katonai cél az ostromgyűrű szétzúzása és a várőrséggel való ös­­­szeköttetés megteremtése volt. Ez fé­nyesen sikerült is. Heves ütközetben a magyar és szerb hajósok szétverték a török hajóhadat. A török közben el­foglalta a várost, és már a vár ellen indult döntő rohamra. Az egyik ja­nicsár már majdnem kitűzte a győ­zelmi zászlót a vár fokára, de Dugo­­vics Titusz átkarolta s magával rán­totta a mélységbe. Ez július 21-én történt, s másnap, július 22-én a pa­rasztcsapatok ellentámadásba mentek át, ugyanakkor Hunyadi reguláris csapatai ügyes hadmozdulattal birto­kukba kerítették a török ágyúit, megvert török hanyatt-homlok mene­­­kült. Ez volt a világtörténelmi jelentő­ségű nándorfehérvári győzelem. A döntő csatában megvert török két emberöltőn át nem mert nagyobb tá­madásra indulni, de 1521-ben, Dózsa forradalmának leverése után, az or­szág nagy szétziláltsága idején elfog­lalta Nándorfehérvárt. És ez már a mohácsi vész bevezetője volt. DUGOVICS TITUSZ (Wagner S. olajfestménye.) A NÁNDORFEHÉRVÁRT DIADAL REGGELÉN (Pándy L. tusrajza.) RÉSZLETEK VAJDA JÁNOS: RÉGI DICSŐSÉGÜNK c. költeményéből Beborult az ég fölöttem. És nem láthatom azokat Az örök hír jeleiként Ragyogó szép csillagokat. Nem nézek én most az égre. Sem a föld sötét méhébe. Belenézek Magyarország Szép történetes könyvébe. Magyarok történetkönyve Hiszen úgyis éppen olyan, mint egy félig sötétült ég Csillagokkal kirakottan. A tejút a Hunyadiak Dicső kora, egyik-másik Óriás csillag a magasban A sok közül alig látszik. A nap eltűnt, itt az éjjel. Vége a nap munkájának. Előttem a történetkönyv Nagy csillagbetűi állnak. Visszamegyek gyönyörködni A gazdagabb múlt időbe. Látom Belgrádnál rohanni Nagy Hunyadit a törökre! »Allah!« hangzik háromszor száz­ezer ember aj­akár­ól. »Éljen a király! a haza!« Nem is hallik ki a várból. Mahomet császár utolsó Rohamát most parancsolja. Haragban tajtékozó ajkkal ott van a legelső sorban. Már a bástyán hadakoznak, A toronyban ing a zászló. Egy merész erős törökkel küzd a magyar zászlótartó. Egyik sem bír a másikkal. .. Míg a magyar átkarolva A törököt, lerántja az Utcakőre a zászlóval. — Magyarok történetkönyve Be nehéz olvasni téged . .. Alig bírható örömnek Vagy nagy búnak kínja éget! Mahomet, császár emlékül Szemén ha^a egy sebet vitt, Oly szép volt mellette a könny, Mit Hunyadi halálán sírt! . . . SOMOGYI NÉPLAP V. 7 G. B. SHAW (1856—1950) j­ú­lius 26-án lesz száz esztendeje ann­ak, hogy megszületett az­­ angol és a világirodalom egyik legismertebb és legnagyobb drámaírója, George Bernard Shaw. Születéséinek századik évforduló­­ján­ál a földkerekség minden részén megtelenlékeznek, ahol művelt em­berek élnek. Az írországi Dublini-ben született, ír származása rányomta bé­lyegét alkotó tevékenységére és különösen arra a kritikai álláspontra, menyek az angol polgári társadalom elle­ntmondásait, az angol törté­nelem árnyoldalait meglátta és megmutatta. Szülei a jómódú polgár­emberek éleetét élték, de édesapja az alkoholizmus útjára tévedt Gyermek­korának biztató emlékei nevelőapjához, egy Lee nevű zene­tanárhoz fűződnek, a­ki édesanyjának a zenetannátáslban munkatársa és vezetője volt. Nevelőapjának nagyr hatása volt rá. Tőle tanulta a zene és természet szere­te­tét és azt a természetes, egészséges életmó­dot, amit eg­észen 1950-ben­, 94 éves korában­­ bekövetkezett haláláig megtartott. (Télen-nyáron nyitott ablaknál aludt, alkoholt nem ivott sttb.) Mikor drámaírói tevékenységét megkezdi, két évtizedes kritikusi pálya érlelte már íróvá. Közben tagja lesz az angol Fábiánus Társat­­ságna­k, melynek tagjai ► [UNK]szocialistáknak« nevezték magukat. (Tudni kelld, hogy a fáb­iánusok­at nem lehet marxi—lenini értelemb­en szo­cialistáknak nevezni.) Shaw egy időben szenvedélyesen vetette bele magát a politikai életbe, öt­ éven át mintegy ezer politikai­­ beszédet tartott. Megismerkedett Henry George amerikai közgazdász tanításai­val és Mara. Tőkéjével is foglalkozott. A fábiánusok tevékenysége parlamenti eszközök­­ igény­bevételére és az értelmiség meggyőzésére irányult. Fábiámus munkássága erősen érezhető Shawmak úgyszólván minden írásán. Drámáiban nem a fizikai munkát végző munkás je­lenik meg, hanem a művelt értelmiségi, aki éppen műveltsége segít­ségével látja meg és leplezi le a kapitalizmus hazugságait és belső ellentmondásait. A kapitalista társadalom kritikai leleplezése, em­bertelen erkö­lésének kipellengérezése, önmagukkal ellentmondásba keveredő alakjainak éles drámai fordulatok reflektorfényébe állítá­sa — ez azoknak a drámai műveknek az eszmei mondanivalója, me­lyeket Shaw drámaíród tevékenységének első szakaszában, 1392-től 1914-ig írt. Ebben az időben írt drámái közül­ különösen kiemelkednek (mint az angol kritikai realizmus ma is frissen ható remekművei): Warrenné mestersége (előadását az angol színpadi cenzúra Angliá­ban 30 éven át megakadályozta, ma az angol főiskolákon kötelező ol­vasmány!); Az ördög cimborája, John Bull második szigete, Barbara őrnagy, Fanny első színdarabja, Pygmalion stb. Kétségtelen, hogy Shaw becsületes szándéktól és­ az igazság szen­vedélyes keresésétől vezetve rajzolta meg a kapitalista társadalom ké­pét. Lenin mondta róla, hogy »Jó ember, aki a fábiánusok közé keve­redett.« Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy egyéni élete és ideológiai állásfoglalása tele van ellentmondásokkal. Anyagi bajokkal ritkán küzdött, sőt amikor 42 éves korában feleségül veszi az ugyancsak jó­módú Charlotte Paine Townshend kisasszonyt, még kedvezőbb anyagi körülmények közé kerül. Feleségével együtt nagyon jól értették a módját annak, hogyan kell világhírű színdarabjainak előadásaiból minél ügyesebben minél több pénzt szerezni.­­A­z író életmódja és művei közötti ellentét érthető és áthidal­­ható: jómódját és tehetségét az igazság hirdetésének a szol­­gá­latába állította. Nem hidalható át azonban az az ellentét, mely mű­veinek társadalm­imnajza és kimondottan politikai és egyéb, nem szép­­irodail­mi jellegű írásaidban (többek között saját műveiről írt terjedel­­mes kritikai ismertetésekben) hirdetett elvei között tátong. Vonatko­zik ez elsősorban az 7b.sen-től átvett ú. n. életerő-elméletre, melyet aztán később a teremtő életerőről fe­lálított elméletté fejlesztett. Ezek az elméletek a társadalom fejlődésének bizonyos automatikus, az ú. n. életerő szinte misztikus tényezőit ismerik el, és így önmaguk­ban hordják a társadalmi harc értelmének és fontosságának leki­csinylését. Érthető, hogy a nyugati polgári kritikusok Shawnak éppen azokat a műveit tartják legérettebb alkotásainak, melyekben a leg­tisztábban megnyilvánul ennek az »életerőnek«, illetve »teremtő élet­erőnek« a hirdetése, amilyen például John Tanner házassága, vagy drámaírói tevékenységének második szakaszában, 1914. után írt Vissza Matuzsálemhez című drámája. A szocialista elveket hirdető Shaw ezek szerint nem jutott túl a kritikai realizmuson, mert ahol a társadalom fejlődésének jövő táv­latait kereste, homályos és zavaros elméletekbe tévedt. Van azonban írói működésének egy olyan pozitív oldala, mely egész életművének ma is időszerű és szerves része, és ez az író meg nem­ alkuvó harca a felvilágosodásért, a természettudományos­­ gondolkodásért, a ter­mészetes emberi életért és mindenféle­­ babona vallás, vagy istenh­it elvetéséért. S­harcespeare-trőnt azt úta, hogy »már majdnem teljesen istenta­ga­dó« volt. Shaw büszkén, sőt sokszor a kispolgárok bosszan­tására kissé kérkedve vallotta magát isten­tagadónak, és ha nem is küzdötte fel magát a materialista filozófia egészen tiszta és félre­értést nem tűrő csúcsaira annyi bizonyos, hogy a természettudomá­nyos gondolkodás szemszögéből nézte az életet és a társadalmat. Bármelyik alkotását is vizsgáljuk, szinte mindegyikből kicsendül az a humanista meggyőződés, hogy az emberi haladást csakis úgy le­het biztosítani, ha az ember nem szakad el a természettől, az egysze­rű és természetes élettől. Hogy a természetfeletti hatalmakat kereső miszticizmus az embert éppen legemberi­bb mivoltából vetkőzteti ki, ez a humanista tanítás a legtisztábban domb­orodik ki Shaw egyik legnagyobb alkotásában, az 1923-ban int Szent Johanna című szín­művében. Az egyház főpapjai annak idején máglyán égették el Fran­ciaország megmentőjét, az orleánsi szüzet, 1923-ban pedig szentté avatták. Az író lerántja a leplet erről a kényes ügyről és beigazolja, hogy az emberi gonoszságnak, az »ördögnek« a szolgálatában álltak azok, akik Szent Johannát máglyára küldték, ahogy ő maga mondja nekik: »...maguk az ördög tanácsára hallgatnak, én pedig az Is­tenére.« „ Shaw egy álromantikus, olcsó érzelgőséggel telített ,polgári világ i (Angliában Victoria királynő hosszú uralkodásának kora) ellen lá­zadt fel az emberi haladás védelmében. Ezzel magyarázható, hogy néha túllő a célon. Úgy tűnik, hogy vállk­olsze­rű szatírájának elszórt csöppjei mindent­­ befecskendeznek, ami útjába akad. Az iróniának és az öniróniának ez a sokszor furcsa vegyüléke új utakat vágott az­ angol drámairodalom történetében, és Shaw személyében Shakespeare után a legnagyobb angol drámaírót. Egy olyan kitermelte dráma­­írót, a fe­­nefe számára a drámaírás nemcsak jó kereseti forrást jelen­tett, hanem komoly költői hivatást is, mert elejétől fogva hangsú­lyozta: »Őszintén tanító célzatú színpadra van szükségünk.« Amit szépirodalmi alkotó munkásságában nem tudott magvalósí­­tami, azt megtette politikai nyilatkozataiban, amikor 1931-ben Szovjetunióban járt, és nem hallgatva el a fábiámus politikai ellent­­­mondásait, a Szovjetunióban elért nagyszerű eredményeket követendő példaként állította saját hazája elé. A munka szenvedélyes szeretete, az igazi humanizmus, az élet minden legkisebb dolisáf­am tanúsított komoly felelősségvál­lalás jellemezte a polgári társadalom nagy leleplezőjét (akinek a pol­gári társadalommal szemben tanúsított magatartására jellemző, hogy 1925-ben vissza­utasítja a neki odaítélt Nobel-díjat!), az angol és v vlágirodallam kritikai realizmusának egyik legnagyobb képviselőjét, George Bonnard Shawt.­­ Dr. Bellyei László, a TTIT Irodalmi Szakosztályának elnöke.J

Next