Somogyi Néplap, 1957. július (14. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-02 / 152. szám

4 (Folytatás az előző oldalról.) időszakában azonban kitűnt, hogy a proletár internacionalizmus eszméi­hez és a szocialista tábor egységé­hez való hűség és ragaszkodás íté­lünk nem szűk pártérdek, nem el­bánt elvi kérdés, hanem a magyar nép és a Magyar Népköztársaság létérdeke is. Pártunk ellenségeinek tervei meg­hiúsultak. Viszonyunk ma a testvé­ri pártokhoz erősebb, mint valaha, még jobban összeforraszt velük az imperialista reakcióval szemben kö­zösen vívott, nehéz harc. Ezek testvérpártok októberben és novem­­­berben nemcsak szavakban fejezték ki szolidaritásukat, hanem maguk is komoly harcot vívtak a magyar pro­letárdiktatúráért. Nyugati testvér­pártjaink szembeszálltak az imperia­lista provokációkkal, nehéz helyzet­ben kiálltak pártunk politikája mel­lett, támogatták intézkedéseinket, megállapították ország-világ előtt, hogy pártunk marxista-leninista árt, az ország vezető ereje és he­­esen védelmezi a dolgozó magyar­ok érdekeit. A párt és politikája illett való kiállás állásfoglalás­t a dolgozó magyar nép igaz ügye m­ellett. Különösen nagyra becsüljük Szovjetunió Kommunista Pártjának a pártunk iránt tanúsított igaz, odaadó és áldozatkész barátságát. A kommunista és munkáspártok proletár internacionalizmustól átfű­tött harcos szolidaritása arra kötele­zi­ pártunkat, hogy a magyar mun­kásosztályban és a magyar népben még tovább mélyítsük és erősítsük a etár internacionalizmus szelle- i SOMOGYI NÉPLAP Kedd, 1957. július 2. 1 párt vezető szerveinek megerősítése és kiegészítése Kádár elvtárs válaszbeszéde után került sor a pártértekezlet harma­dik napirendi pontjára, a párt ve­zető szerveinek megerősítésére és kiegészítésére. A napirend előadója Somogyi Miklós elvtárs, az Intéző RENDES TAGOK: Aczél György munkás, miniszter­­helyettes ; Apró Antal munkás, a Miniszter­­tanács elnökhelyettese; Bakó Ágnes munkás, a VIII. ke­rületi PB titkára; Benke Valéria tanítónő, a Rádió elnökhelyettese; Biszku Béla munkás, miniszter; Botka Attila munkás, a Budapesti PB titkára; Bruttyó János munkás, építőipari szakszervezeti titkár; Cservenka Ferencné munkás, az MSZMP KB osztályvezetőhelyette­se; Dabronoki Gyula munkás, mi­niszterhelyettes ; Dögei Imre mezőgazdasági mun­kás, miniszter; Fehér Lajos tanár, az MSZMP KB osztályvezetője; Fogarasi Béla tudós, akadémikus; Fock Jenő munkás, az MSZMP Központi Bizottságának titkára; Földes László munkás, az MSZMP KB osztályvezetője; Friss István közgazdász, az MSZMP KB osztályvezetője; Gáspár Sándor munkás, a Szak­tanács főtitkára; Harmati Sándor munkás, X. ke­rületi tanácselnök; Horváth Imre mérnök, minisz­ter; Kála János munkás, az MSZMP KB titkára; Kállai Gyula újságíró, miniszter; Kiss Árpád mérnök, az Országos Tervhivatal elnöke; Kiss Dezső munkás, a Csepel Fémművek PB-titkára; Kiss Károly munkás, az MSZMP KB titkára; Bizottság tagja volt. A pártértekezlet egyhangúan az alábbi elvtársakat választotta meg, illetve erősítette meg a Központi Bizottság és Revíziós Bizottság tag­jaiul: Komócsin Zoltán kereskedelmi alkalmazott, a KISZ KB-titkára; Kossa István munkás, miniszter; Kreszán Lajos munkás, a Ganz Vagon PB-titkára; Losonczi Pál paraszt, tsz-elnök; Major Tamás színművész, a Nem­zeti Színház igazgatója; Marosán György munkás, az MSZMP KB titkára; Münnich Ferenc jogász, a Minisz­tertanács elnökhelyettese; K. Nagy Sándor kertész, tsz-elnök; Nemes Dezső történész, a Népsza­badság szerkesztő bizottságának ve­zetője; Németh Károly munkás, megyei PB titkár; Nezvál Ferenc munkás, minisz­ter, vet;Nógrádi Sándor munkás, nagykö­Novobáczki Károly egyetemi ta­nár, akadémikus; Nyers Rezső munkás, a SZÖVOSZ elnöke; Orbán László jogász, az MSZMP KB osztályvezető h.; Pothornyik József munkás, igaz­gató; Prieszol József munkás, megyei PB titkár; Révai József újságíró, az Elnöki Tanács elnökhelyettese; Révész Géza mérnök, miniszter; Rónai Sándor munkás, az ország­gyűlés elnöke; Sági­ György mérnök, üzemi fő­mérnök; Sándor József munkás, az MSZMP KB oszt. vez. Sándor Kálmán mezőgazdasági munkás, tsz-elnök; Leherczel Lajosné munkás; Somogyi Miklós munkás, a Szak­tanács elnöke; Szirmai István újságíró, a Tájé­koztatási Hivatal elnöke; Szurdi István technikus, az MSZMP KB oszt. vez.; Török István munkás, a Vasas Szakszervezet titkára; Tömpe István munkás, miniszter­­helyettes; Úszta Gyula kubikos, miniszter­­helyettes. PÓTTAGOK: Antos István közgazdász, minisz­ter; Fodor Gyula munkás, az Áos Nyugdíjintézet igazgatója;Orszá­tő;Győre József munkás, üzemvező­Karakas László munkás, az Életm. Szakszerv. elnöke; Kádas István munkás, az ország­­gyűlés irodájának vezetője; Borbély Sándor munkás, a KISZ­SZB tagja; Darabos Iván szobrász, MSZMP megyei PB titkára; Horváth Ede munkás, üzemi igaz­gató; Ilku Pál tanító, vezérőrnagy; Kaszapovics András paraszt, tsz­­elnök; Klujber László bányász, móri já­rási PB titkár; Martics Pál munkás, ezredes; Valkó Márton munkás, üzemi igazgató; Varró György munkás, üzemi tisztviselő; Kruzslák Béla munkás, KGM kormánymegbízott; Polónyi Szűcs Lajos munkás, a pénzügyminiszter első helyettese; Szilágyi Béla mérnök, a Külker. Min. főosztályvezetője. Az MSZMP Központi Bizottságának tagjai Az MSZMP KÖZPONTI REVÍZIÓS BIZOTTSÁGÁNAK TAGJAI: KÖZLEMÉNY a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának üléséről A Magyar Szocialista Munkáspárt 1957. június 27—29-i pártértekezle­tén megválasztott Központi Bizott­sága ülést tartott. Napirenden sze­repelt a Politikai Bizottság megerő­sítése és kiegészítése, a Titkárság megerősítése és a Központi Ellenőr­ző Bizottság kiegészítése. A Központi Bizottság az Ideigle­nes Intéző Bizottságot, mint Politi­kai Bizottságot megerősítette és egy rendes és két póttaggal kiegé­szítette. A Politikai Bizottság tag­jai: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Fock Jenő, Kádár János, Kál­lai Gyula, Kiss Károly, Marosán György, Münnich Ferenc, Rónai Sándor és Somogyi Miklós elvtár­sak. Póttagok: Komócsin Zoltán és Nemes Dezső elvtársak. A Központi Bizottság megerősí­tette a Titkárságot, amelynek tag­jai: Kádár János elvtárs, a Központi Bizottság első titkára, Fock Jenő, Kállai Gyula, Kiss Károly és Ma­rosán György elvtársak, a titkárság tagjai. A Központi Ellenőrző Bizottság tagjainak számát a Központi Bi­zottság 9-re emelte. A KEB tagjai: Asztalos Géza, Birkás Imre, Maró­­ti Károly, Mózes Viktor, Nezvál Ferenc, Nehrer Árpád, Papp Lajos, Péteri István és Somogyi Miklós elvtársak. A Központi Bizottság Somogyi Miklós elvtársat a Központi Ellen­őrző Bizottság elnökévé választotta. wfrrt/ef'f... gészen megvidámított a társaság, aztán nagyon is rossz vége lett a ágnak: a szentes ember dörög­­ni kezdett az ajtón, kérte, hogy gedjék ki. No nem is volt hiába a nyörgés: egy hosszú sorozatot jött le a fasiszta az ajtón keresz­­teljes szélességben. Agyonlőtte­­ egy jámbort és még három má­­smbert, egyet pedig súlyosan megsebesített, annak is vége lett reggelre. A halottakat egy csomóba raktuk és mindnyájan leültünk. El­csendesedve gondolkoztunk a történ­teken: nem valami vidám kezdet, az bizonyos ... Később itt is, ott is meg­eredt a beszélgetés, félhangon sug­­dolóztak: ki honnan való, melyik vidékről, melyik hogyan esett fog­ságba, a sötétben kezdték szólongatni az egy szakaszba egymást valók és a századbeli ismerősök. Közvetlen mellettem csendes beszédet hallok. Az egyik azt mondja: »Holnap, mi­előtt tovább hajtanak bennünket,­­elsorakoztatnak és szólítják majd a­­ miszárokat, kommunistákat és idókat, akkor te szakaszparancs­­létedre nehogy elbújj a többi tt! ügy se sikerül, megmondom, gondolod, ha levetetted a gim­­iyorkát, ak­kor már közember él? Nem úgy van az! Eszembe cs, hogy én tartsam helyetted cam. Egyből rád mutatok! Tudom a­zt, hogy kommunista vagy és agitál­ni engem is, hogy lépjek be a párt­ba, most aztán felelj magadért.« Az az ember mondja ezt, amelyik tőlem balra ,legközelebb ült. Túlfelől mellő­le pedig egy fiatalos hang felel rá: »Mindig gyanítottam, hogy te, Rizs­­nyev, nem­ vagy rendes ember. Kü­­lönöse~­­>r kijelentetted, nem­­ ér be, és arra hivatkoz­képzetlen vagy. De ■<, hogy áruló lesz ’a hét­­lus­ 4, hiába könyörögsz, úgy is bemondlak. Mindenki a maga bőrét viszi a vá­sárra.« Megint elhallgattak, engem pedig már a hideg lett ekkora hallatára. »Azt már nem! — aljasság mon­dom magamban. — Nem engedem, hogy kiadd a saját parancsnokodat, kutyafajzat! Ebből a templomból ugyan ki nem megy élve, hanem a lábadnál fogva húznak ki, mint a dögöt!« Lassan pirkadni kezdett, látom, hogy mellettem egy nagypofá­­s jó fickó fekszik hanyatt, keze a fe­je alatt, mellette pedig egy szál tri­kóban cingár kis fitosorrú legény ül, térdét átkulcsolva és nagyon hal­vány. »No­m mondok — ez meg nem bír avval a dagadt ugyan nagy lóval. Nekem kell vele elbánnom.« Megbököm a legényt és súgva kér­dem: »Te vagy a szakaszparancs­nok?« Nem felel semmit, csak a fe­jével bólint. »Ez akar téged beárul­ni?« — A fekvő emberre mutatok. Amaz megint csak bólint. No, hát akkor — mondom neki — tartsd a lá­bát, hogy ne rugdalózzék! De gyor­san'« Azzal rá is vágódtam a kövér bitangra és ujjaim rámeredtek gégéjére. Még kiáltani se volt ideje.­­ Néhány percig még rajta maradtam, aztán otthagytam. Kinyújtózott az áruló, a nyelve is kilógott. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam ezután, rettentő mód szeret­tem volna kezet mosni, mintha nem embert, hanem valami förtelmes csúszómászót fojtottam volna meg... Életemben most éltem először és most is a mienk közül... Dehát hogy lenne a mienk az ilyen? Rosszabb ez az idegennél is: áruló. Felálltam és mondom a szakaszpa­rancsnoknak: »Gyerünk innen elv­társ, elég nagy a templom.« Ahogy megmondta ez a Krizsnyev, reggel csakugyan felsorakoztattak bennün­ket a templom előtt, körülfogtak a ■’vosok és három SS-tiszt ’ugatni közülünk a szó­­em­bereket. '­»munista. Meg­­ki de senki komiszárok is, összevissza négy em­bert válaszottak ki a több mint 200 közül, egy zsidót és három orosz közkatonát. Az oroszok azért kerül­tek bajba, mert hogy mind a hár­muknak barna volt a képe és hullá­mos a haja. Ahogy odamentek az ilyenekhez, kérdik: »Zsidó?« Ő ráfe­leli, hogy orosz, de oda se hallgatnak. »Kilépni!« — s azzal kész. Agyonlőtték a szerencsétleneket, bennünket meg hajtottak tovább. A kis szakaszparancsnok, akivel ki­végeztük az árulót, egész Poznanig mellettem maradt, és az első napon többször is szerét ejtette, hogy meg­szorítsa a kezemet. Poznanban az­tán ezért­­ szétválasztottak bennün­ket. Tudod testvér, úgy volt a dolog, hogy már az első naptól azon járt az eszem, valahogy visszaszököm mieinkhez. De biztosra akartam men­­­ni. Egész Poznanig, ahol aztán állan­dó lágerben helyeztek el bennünket, egyetlen jó alkalom se volt a szö­késre. De a poznani lágerben mintha mégis jobb lett volna a helyzet: má­jus végén egyszer a láger melletti kis erdőbe küldtek bennünket. Sír­gödröt ástunk a mieinknek, akik meghaltak. Igen sokan pusztultak el akkoriban a ragálytól; ásom hát a poznani agyagot, s közben körbe­­tekintgetek, s látom ám, hogy az őrök közül kettő leül falatozni, harmadik meg elszundított a napsü­a­tésben. Félrehajítottam az ásót és a bokrok mögé­­ lopakodtam ... Aztán a futás, egyenesen napkelet felé ve­szem az irányt... Úgy látszik csak jó sokára esz­méltek fel az őreim. De hogy énben­­nem, ilyen csont-bőr soványan, hon­nan volt annyi erő, hogy 24 óra alatt majdnem 40 kilométert megtegyek, — magam sem tudom. Csak aztán végül semmi se lett az én szép ál­momból: a negyedik napon, mikor már jó messze jártam az átkozott lágertől, újból elfogtak. Nyomozó­kutyákkal jöttek utánam, egy rab­táblában akadtak rám. A reggeli világosságban féltem továbbmenni a nyílt mezőn, és még legalább három kilométer volt az er­dőig, hát lefeküdtem a zabföldön, hogy kivárom az estét. Morzsoltam a markomba egy kis magot, ettem is belőle egy keveset, meg a zsebembe is raktam tartaléknak, de egyszer csak hallom ám a kutyák csaholását, és hogy motorkerékpár berreg ... No, elszorult a mellem, mert a kutyák egyre közelebbről ugattak. Hasra fe­küdtem és elfedtem arcomat a te­nyeremmel, hogy legalább azt össze ne rágják. Hát csak odaértek és egy »-»n­illantás alatt letépték rólam a f Anyaszült meztelen ma­­'-'"vöettek, húztak­­kedvük sze­l" r. m all am -re állt első lábaival és már a torko­­m­at keresi, de még kivár. Két motorkerékpáron megérkeztek a németek. Először ők maguk töltöt­ték ki rajtam a bosszújukat, ütöttek, ahol értek, aztán rámuszították kutyákat. Cafatokban szakadt rólam a a bőr, hús, így csupaszon, véresen kísértek vissza a lágerbe. Egy hóna­pot zárkában ültem a szökésért, de azért mégis éltem ... életben ma­radtam! Nehéz dolog, testvér, visszagondol­ni a rémségekre és még nehezebb elmondani, mi mindenen mentem át a fogságban. Ahogy eszembe jut sok embertelen kínzás, ott Germá­n­niában, ha­ a bajtársakra gondolok, akik agyongyötörve elpusztultak lágerekben — a szívem nem is itt a a mellemben, hanem a torkomban ver, és a lélegzetem is elakad. Merre meg nem hajszoltak a fog­ságban töltött két esztendőben! fél Germániát bejártam azalatt, vol­­­tam Szászországban, dolgoztam szi­­likát-üzemben, megjártam a Ruhr­­vidéki szénbányákat, Bajorországban a földmunkától görnyedt meg így a hátam, megfordultam Thüringiában és az ördög tudja már, hogy az or­szágnak még melyik sarkában. A vi­dékek más-más természetűek voltak, de a magunkfajta szerencsétlen fog­lyot, testvér, mindenütt egyformán lőtték és ütötték. minket az átkozott Úgy vertek be a­szörnyetegek, ahogy mifelénk a barmot sem verik. Ütöttek azok ököllel és tiportak raj­tunk, vertek gumibottal és minden­féle vassal, ami a kezük ügyébe akadt, nem is beszélve a puskatusról, és egyéb­ fadarabokról. Ütöttek, amiért orosznak születtél, azért, hogy élsz egyáltalán a világ­ban, meg hogy nekik dolgozol. Meg­vertek, ha nem úgy néztél, nem úgy léptél, vagy fordultál, ahogy nekik tetszik ... Vertek egyszerűen azért, hogy előbb-utóbb agyonüssenek, hogy fölemésszed az utolsó csepp véredet és belepusztuljál a verésbe. Bizonyára egész Németországban nem volt elegendő hamvasztó­kemence számunkra... És minden­felé egyforma volt a koszt: 15 deka fűrészporos korpakenyér, meg vala­mi híg moslék tarlórépából. Meleg­ételt csak nagyritkán, ha adtak. De minek mondjam, ítéld meg te ma­gad: háború előtt nyolcvanhat kilót nyomtam, ősz felé meg már alig vol­tam ötven. Csupa csont-bőr voltam, de még a csontomat is alig bírtam el. De dolgozni, azt kellett panaszszó­­ nélkül. Pedig olyan volt ez a munka, hogy a betört igáslónak is sok lett volna. Szeptember elején a Küstrin mel­letti­­ lágerből száznegyvenkett­őt átvezényeltek a B—14-es lá| Drezda közelébe. Abban az i< IraW IT Vtalííl Ir Afarstron laV»£ vH-tír>b-orosz hadifoglyok. A kőfejtőben dol­goztunk, kézi erővel festettük, farag­tuk, törtük a német követ. Négy köbméter volt a napi norma fejen­ként olyan embereknek, akikbe jó­formán csak hálni járt a lélek. Most kezdődött még csak a keserves élet: két hónap alatt a mi 142 főből álló csoportunk 57-re olvadt le. Hát ,le­het ilyen, testvér? Sokallod? Bi­zony alig győztük temetni a halot­­tainkat, ráadásul meg híre futott az egész lágerben, hogy már Sztálin­grádot is bevették a németek és törnek tovább Szibéria felé. Egyik baj jött a másikra és úgy nyomott bennünket, hogy már a szemünket se volt kedvünk a földről felemelni, mintha bizony mi magunk is ebbe az idegen német földbe kívánkoz­nánk. A lágerőrség meg minden­nap tivornyázik, nótáznak, örülnek, ujjonganak a németek. Egyszer is estefelé járt az idő, mi­kor visszaértünk a munkából a ba­­rakba. Egész nap esett az eső, csu­romvizesek voltunk mind, úgy dide­regtünk a hideg szélben, akár a ku­tyák, vacogtattuk fogunkat. És nincs hol megszárítkozzék, melegedjék az ember, a tetejében meg éhesek voltunk, annyira, hogy az még a ha­is­zálnál is rosszabb volt. De hiába, es­te nem adtak semmit. Levetettem magamról a nedves rongyokat, odadobtam a priccsre és azt mondom: »Négy köbmétert kö­vetelnek az embertől, pedig egyikünknek bőven elég lenne mind­egy köbméter is sírhelynek.­« Nem is mondtam többet, mégis volt valaki gyalázatos köztünk, aki beárult a­­ lá­gerparancsnoknál a keserű szavai­mért. A láger parancsnoka, vagy ahogy ők mondják: a lágerführer egy Mül­ler nevezetű német volt. Alacsony növésű, tömzsi, szőke hajú ember, aki egészében valahogy olyan fehér volt: fehér a haja, a szemöldöke, a szem­pillája, még a szeme is színtelen volt és dülledt, úgy beszélt oroszul, akár te, vagy én, méghozzá erősen ó­zott, mint a tősgyökeres Volga-mentiek. És hogy tudott káromkodni! Hol is tanulta meg ilyen jól az átkozott ezt a mesterséget? Szokása volt, hogy fölsorakoztatott bennünket a blokk­­előtt — a barakkokat hívták így — elhaladt a sor előtt az SS-legényei­­vel, a jobb kezét oldalt tartja. Bőr­kesztyű van rajta és a kesztyűn kí­vül ólomboxer, hogy meg ne sértse az ujjait. Megy a sor előtt és min­den második embernek az orrára csap, hogy elered a vére. Az egészet »nátha ellen való profilaktikus vé­dekezésnek« nevezte, így ment aztán nap mint nap. /tPrtlni+rrfniiTs \

Next