Somogyi Néplap, 1957. november (14. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-17 / 270. szám

Vasárnap, 1957. november 17. SOMOGYI NÉPLAP <51/1/ régi Lmél ÉS A MAI VALÓSÁG MÉLTÓSÁGOS ALISPÁN UR! A kétségbeesés és a nyomor adta kezembe a tollat. Negyedik éve vagyok, katona. Most itt fekszem Sopronban betegen, szinte nem is élve a kétségbeeséstől, amikor családomra gondolok... Cseléd voltam báró Nitzky béndekpusztai birtokán. Feleségem ke­nyér és támasz nélkül maradt otthon hat gyermekemmel. 32 ko­rona segélyt kap utánam havonta, de hát mire elegendő ez? Le­­f­oszlott gyermekeim testéről a ruha, s télen, hidegb­n sem jut lá­bukra cipő. Kenyér, e kevés pénzből bizony alig kerül az asztalra. Alázatosan kérem a Méltóságos Alispán Urat, hogy könyörül­jön családomon. Segítsen rajtuk, hogy legalább kenyérből jusson nekik elegendő... Sopron, 1917. ÁROK MIHÁLY honvéd, influenzás-barak. Negyven esztendő telt el azóta, amióta Árok Mihály megírta e két­ségbeesett hangú levelet, melyre én a napokban a Megyei Levéltárban bukkantam rá. Érdekelt, mi lett levél sorsa, s mi lett az egykori cse­­­­léd­ember családjával. * * * Kacskovics, »jó szívéről« ismert földbirtokos volt Somogy megye al­ispánja ebben­ az időben, amikor e levél megíródott. Béndek-puszta Lengyeltóti főszolgabírójához tarto­zott közigazgatási szempontból, s nemsokára levelet vitt neki a posta: »Értesítem, hogy a Béndek­­pusztán lakó Árok-család segé­lyét napi 35 fillérrel felemelem. Kaposvár, 1917. Alispáni Hivatal.« Harminckét koronáról 42 korona 50 fillérre emelték az Árok-család havi segélyét. Akkor, a világháború utolsó hónapjaiban ez a csekélyke összeg alig ért valamit. Egy mázsa burgonyáért feketén 34 koronát kér­tek, egy kiló bab 1 korona 60 fillérbe került, egy darab szappan pedig 70 fillérbe. Egy pár cipő megtalpalásá­­ért 60—70 koronát is elkértek, egy olcsó, silány gyermekingért pedig 6—8 koronát. Hat éhes, rongyos, mezítlábas gye­rek rángatta Árok Mihályné szoknyá­ját és rimánkodott kenyérért. A leg­kisebb még karonülő, a legnagyobb pedig alig hagyta el a tíz esztendőt. Segíteni alig tudott a nagy család­nak. És az egyszerű parasztasszony megmutatta, hogy igazi anyai szív lakik benne. Nappal az aratásnál dolgozott, szedte a markot, hordta, rakosgatta a kévéket, utána pedig, a késő éjszakai órákig szőtt, varrt, hogy legalább alsóneműje legyen gyerekeinek. Hordta a pelyvát a cséplésnél, izzadt, görnyedt, hogy kenyeret teremtsen a családnak... Kevés volt eb­ben az időben a ke­nyér az országban. Elpusztított, fel­emésztett mindent a háború. És hogy a katonáknak némi kenyeret tud­janak adni, házról házra jártak a rekvirálók, vitték a »felesleges« ga­bonát. Az Árok-család portájára is eljutottak, s a néhány mázsa gabo­nát, amit Árok­né verejtékes munká­val keresett, lesöpörték a padlásról. Vége a háborúnak. Árok Mihály, a mindig egészségies, erős parasztem­ber betegen tér haza családjához. A front megtörte, a betegség meggyö­törte, s többé nem is tudott meg­gyógyulni. De nem adta fel a re­ményt. Némi könnyebbséget jelen­tett ugyan a családnak, hogy a na­gyobb gyerek már cselédeskedett, de egy új ruháról, egy cipőről még ál­modni se mertek ... Egy napon az Árok-család felkere­kedett, otthagyta Bendik-pusztát s másutt próbált szerencsét, pusztára mentek, de ott sem Gilla­­jobb. Kora hajnaltól késő estig volt robot, cserébe pedig a keserű, s na­a­gyon kicsinyke kenyér. A család megszaporodott. A gyerekek száma elérte a 11-et. Nem sokáig bírta Árok Mihály a sok gondot, s a ne­héz munkát, 1925-ben lehunyta sze­mét. Két esztendő múlva követte őt felesége is. S az élettől oly kevés örömet kapó, apát, s a gyermekeiért mindent elkövető anyát sírva bú­csúztatták a támasz nélkül maradt árvák. Nem egészen egy emberöltő su­hant el 1945-ig s addig rengeteget nélkülözött, szenvedett valamennyi Árok-gyerek. A 11 testvér közül ma már csak három él: Árok István Ga­­máson, Árok Pál Somodorban, Árok Lajos pedig Pusztaszentgyörgyön. Mindhármuk és családjuk életében is nagy változást hozott a felszaba­dulás. István 5, Pál 16, Lajos pedig 8 hold juttatott földet kapott 1945- ben. A maguk gazdája, a saját sor­sának formálója lett mindhárom Árok-gyerek. A Pusztaszentgyörgyön lakó Árok Lajost és családját láto­­gattam­ meg, érdeklődtem életükről, gondjaikról... Az udvaron dolgozott Árok Lajos, de szívélyesen tessékelt be a kis konyhába. A konyhában vadonatúj tűzhely, amelyet nemrégen vettek a nagyobbik lány, Magda keresetéből. Igaz, a konyha földes, sok minden hiányzik még, de a család megelé­gedett életével. Vidám zene szól a rádióból, amit szintén a nagylány keresetéből vásároltak. Árok értelmes, józan gondolkodású Lajos pa­rasztember. A saját és gyermekei sorsán keresztül ítéli meg, hogy mi­lyen nagyot változott életük. — Nézze a gyerekeimet — mond­ja. — Még nyáron sem tudják el­képzelni, hogy mezítláb járjanak. Én meg 15 esztendős koromban mezít­láb, egy szál kék gatyában tudtam elmenni vasárnap a templomba. Ak­kor nem volt a cselédnek jussa, or­vos a pusztára például évekig nem jutott ki. Anyám engem ,egyszer, midőn a lábam eltört, 11 km-t cipelt a hátán az orvoshoz. Nemrégen, amikor­­ lányom beteg volt, Pesten, kórházban gyógyították. Sok minden kellene még... De dolgozom a kö­zeli állami gazdaságban, művelem a 8 hold földet, nagyobbik lányom is keres ... Megélünk emberséggel... Három gyerekük van Árok Lajo­­séiknak. Fiúk most szolgálja katona­idejét, máskülönben vontatás. Na­gyobbik lányuk az állami gazdaság­ban dolgozik és segít a háztartásban. A kisebbik leány, Erzsike most jár hatodik osztályba, s az iskola egyik legjobb tanulója. Orvos akar lenni ... Valamikor, 40 esztendővel ezelőtt Árok Mihály arról álmodozott, hogy gyermekeinek kenyeret tudjon biz­tosítani. Ez az álom soha nem telje­sülhetett, nem tudott soha elegendő kenyeret adni éhező gyermekeinek. Titokban talán azt is remélte, hogy gyermekeinek nem kell majd annyit verejtékezni, görnyedni, mint neki. Az Árok-gyerekek pedig új cipőről, új ruháról álmodoztak, de úgy, mint egy elérhetetlen álomról... Árok Erzsike ma nem álmodozik, hanem készül a jövőre. Orvos akar lenni és csak rajta múlik, hogy ez megvalósuljon. Ez ma már nem álom. Arról, hogy hogyan élt nagy­apja. Árok Mihály, az egykori ben­­derőpusztai cselédember, talán még nem is hallott. A sok százezer Árok Mihályiból, a lenézett, kisemmizett cselédeikből megbecsült ember lett ma társadalmunkban. S az egykori cselédemberek gyerekei, unokái ma azzá válhatnak társadalmunkban, olyan szakmát választhatnak, amely­nek ellátására tehetségükkel képe­sek lesznek. Szalai László )3 Csokonai Vitéz Mihály (1773. november 17. SZÁZNYOLCVANNÉGY ÉVE született, majd kilódult egyszer Debrecenből — mondja Petőfi — s vándorlása elvetette Somogyba, Csurgóra is a sovány, kapott poétát. Csak 1799. május 26-tól 1800. feb­ruár 21-ig lakott és tanított Csur­gón a később róla elnevezett gim­náziumba, ahova Festetich György gróf hozzájárulásával hívták meg kisegítő tanárnak. Vonzotta a költőt, hogy »hazul­ról haza« megy, hiszen Erdőcsoko­­nyán mutogat egy épületet, mely a Vitéz család erőssége volt. Tanári működéséről Festetich ezt írja Csépán János alsóki prédiká­tornak: »Csokonai uram ... (az exa­­menen) inkább a mulattató tárgyak előadásával igyekezett kedveskedni. Csokonai urat eléggé kimenti a rö­vid készületi idő«. Ellenben, ment­hetetlen hibának találta a gimná­zium alapító, ho­gy Csokonai a vizs­ga estéjén a Szeleburdiak című bo­hózatnak tanítványaival történt elő­adása alatt elénekeltette a »Hej Rákóczi, Bercsényi...« kezdetű dalt, amely sem a helyhez, sem a körül­ményekhez nem illett. Csokonai, Rousseau híve, mint nagy germekbarát és nevelő, ha­­dat üzent az iskolás vaskalaposság­­nak s a korabeli léleksorvasztó el­járással ellentétben, a könyvektől független, önálló gondolkodást és gondolkodtatást, a gépies emléke­zés helyett öntudatos elmélkedést eszközöl, a bot helyett pedig a ta­nárnak szeretetteljes bánását céloz­za — jegyzi fel Csire István Vázlat Csurgó múltjából c. munkájában. Tanítványai számára indulót írt, s ezen induló harsány danája mellett vonult ifjú seregével a szomszédos erdőkre, ligetekre. Pedagógiai elveit, s csurgói ter­veit szépen kifejti Sárközy István református egyházmegyei gondnok­hoz írt levele is. Módszere Csurgón is ugyanaz volt, mint Debrecenben. A poétikát maga készítette jegyze­tekből adta elő. Debrecenben, szülő­városában ugyanis 1794 tavaszán a kollégium poétikai osztályának ve­zetésével bízták meg, s mint tanárt, ki is tüntették. Kedvvel tanított, s a diákok ra­jongtak érte. De tanítványait már itt barátainak tekintette, sok sza­badságot engedett nekik, ami a fe­gyelem rovására vezetett. Tanártár­­sait is gúnyolta, úgyhogy az iskolai törvényszék több ízben megdorgál­ta, végre tanítói állásának elvesz­tésére ítélte. Csokonai Csurgón nagy szorga­lommal tanította az ifjúságot, pe­dig oly csekély fizetést, 200 váltó­forintot kapott, hogy néha kirán­dult vidékre, hol mindig szívesen fogadták a hírneves poétát. — 1805. január 28.) Ideiglenes, jött-ment embernek érzi magát és betegség is gyötri. A hagyomány fenntartott több anek­dotát, vizsga-epizódot, Csokonai ta­nárkodásával kapcsolatban, de ba­jos volna megállapítani, mi ezekből a valóság és mennyi a mese. Mint­hogy semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy csurgói tanárkodá­sával kapcsolatos nagyobb mutatá­sok, kilengések csak kis részben is megtörténtek volna, az erre vonat­kozó mendemondáikat nyugodtan a mesék birodalmába utalhatjuk. A tanítás mellett elég sokat dolgo­zott Csurgón is. Szó volt egy új osztály felállításáról a gimnázium­ban, de ez késett. Császári Lásy Pál tanár pedig külföldi útjáról haza­tért, így Csokonai további működé­sére nem volt szükség. Elbúcsúzott tehát szép beszédben tanítványai­tól, a »tudományok és jórend« Iste­nének gondjába ajánlva őket, s ke­zébe fogta ismét a vándorbotot, egyelőre Szigetvár felé. Távozása­kor még fizetését se vette fel. Há­látlanságot emlegetett, de hogy kit illet, titok. Csurgón azonban jó emlékeket hagyott hátra. Egyik tanítványa melegen emlékezik meg a barátsá­gos, kellemesen társalgó, gyerme­ket s virágokat kedvelő Csokonai Vitéz Mihályról,tanárról, CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY nagy nemzeti, irodalomtörténeti alakja mellett nem szabad elfeled­kezni róla, mint felvilágosodott, ha­ladó szellemű pedagógusról sem, mint a magyar pedagógia egyik ki­váló úttörőjéről, aki Apáczai Csere János nyomdokain járva fájó szív­vel érzi, hogy az új Helikonb­a, az igazi népműveltséget megteremtő időre még soká kell várni. Jóslata csak most vált igazán valóra, ami­kor a róla elnevezett gimnázium­ban nem az urak, hanem a dolgozó somogyi munkások és parasztok ér­demes gyermekei tanulhatnak. Tóth József ny. gimnáziumi tanár. 1 darab 40 kalapácsos ZENIT DARÁLÓ ELADÓ. Érdeklődni lehet a Babócsa és Vidéke Körzeti Földműves­szövetkezetnél. Telefon: 14. Ablak-faredőnyök sürgős szállításra is megrendelhetők Béri Géza REDŐNYÜZEME Bp. VI. Eötvös u. 44. rf7TTYVVTY7Y77VVTYTVYyV777777T7TYTT7y7TyTT7T7V77VT7TY77TT7YV7YTTY77?T7y7YT7777YTTT77TÍ VYYYY7Y7Y7TTVYT7VYY7VYVYY7• A­z egyik nap fiatal értelmiségi­­ek vitatkoztak a politika egyes kérdéseiről. A vita hevében az egyik kijelentette: »Angliában, ott van demokrácia, ott van szólássza­badság«. Nos, lássuk hát, van-e demokrá­cia Angliában, a polgári társadalom­nak eme »klasszikus hazájában«? Igen, van demokrácia — de kér­dezzük meg gyorsan azt is, hogy ki­nek a részére? A hatalom birtoko­sai, a kizsákmányolók élvezik ennek a demokráciának az áldásait — az elnyomott népnek pedig diktatúra jut osztályrészül. Erről a társadalmi berendezkedésről lesz szó az aláb­biakban. Angliában a monopoltőkés klikk (a családtagokat leszámítva) legfel­jebb ötezer emberből áll. Övék a ha­talom, övék a termelőeszközök zö­me, övék a gyarmatok haszna, amelyből morzsákat juttatnak az an­gol munkásoknak is. Mégis demokra­tikus szabadságról, egyenlőségről üvöltöznek a burzsoá rend hívei. Ar­ról nem beszélnek, hogy a burzsoá alkotmányban rögzített demokratikus szabadságjogok: a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési szabadság, a törvény előtti egyenlőség a nép számára csu­pán papíron létezik, valójában eze­ket a jogokat csak a gazdagok élvez­hetik. Milyen egyenlőség is lehet a munkás és a kizsákmányoló, a sze­gény és a gazdag, az éhező és a jól­lakott között? Az a demokrácia a gazdagok demokráciája. Olyan rend­szer, amelyben a munkás, a dolgo­zók vannak lenn és a nagytőkések fenn. A marxisták—leninisták már ré­gen leleplezték a polgári demokrácia hazug, képmutató voltát. Kimutatták, hogy a polgári demokrácia valójában csak a kizsákmányolók számára de­mokrácia, hogy az egyenlőségről szó­ló fecsegés a polgári társadalomban — amikor a milliomosok maroknyi csoportjáé a nagy vagyon, a mun­kásosztály, a dolgozó nép pedig éhe­zésre és nyomorra, erejét felülmúló munkára, vagy munkanélküliségre van kárhoztatva — csak hazugság és csalás. »Elenyésző kisebbség demok­ráciája, a gazdagok demokráciája — ez a kapitalista társadalom demok­ratizmusa« — írta Lenin. A sajtószabadság Angliában szin­tén becsapása a dolgozóknak. A saj­tó néhány újságkirály, legnagyobb­részt öt ember kezében van. A sajtó­királyok politikai felfogása közis­mert: védelmezik a kapitalizmust, szembeszáll­nak a forradalmi mun­kásmozgalommal, ellenségesen áll­nak szemben a Szovjetunióval és a népi demokratikus országokkal. En­nek megfelelő cikkek jelennek meg az újságokban. Ugyanakkor az An­gol Kommunista Párt lapját is csak nagy nehézségek közepette tudják előállítani. E lap is sok mindent megírhat, írhat például a kiváltságo­sok esküvőjéről, technikai és tudo­mányos kérdésekről, a munkások nyomoráról, öngyilkosságokról, stb. De nem írhatja meg, hogy a nyomor, a nincstelenség, a nélkülözés oka a kapitalista rendszer. Sokszor volt olyan időszak, amikor az Angol Kommunista Párt lapja, a Daily Worker nem jelenhetett meg. Nesze neked, sajtószabadság! A »legnagyobb fokú szólásszabad­ság« valósult­­ meg Angliában — mondják egyesek. Ezek nem tudnak arról, hogy a szónokok mellett rend­őrök állnak. Felírják az előadó ne­vét, jegyzik szavait. A második vi­lágháború után azokat a kommu­nista szónokokat, akik leleplezték a kormány népellenes politikáját, egyik napról a másikra elbocsátották munkahelyükről, azon a címen, hogy »nincs rájuk szükség«. A második világháború időszakában a kommu­nisták nem használhatták a rádiót, nehogy még jobban tudják mozgósíta­ni a haladó erőket a fasizmus elleni harcra.. Ma sem szólhatnak rádión keresztül a munkásokhoz. De arra van szabadság, hogy a londoni rádió beleavatkozzék hazánk és a népi de­mokratikus országok belügyeibe. •K­­inek a számára van gyüleke­­zési szabadság? A burzsoázia és a munkásárulók számára. Nem egyszer szétverik a dolgozók meg­mozdulásait, üldözik a forradalmi munkásokat. 1949-ben egy nagygyű­lésen­ fasiszta érzelmű burzsoá elemek meg akarták támadni a szónokot, Harry Pollitt elvtársat, az Angol Kommunista Párt akkori főtitkárát, valamint az elnökség tagjait. A tett színhelyétől néhány méternyire ott álltak a rendőrök, s nem tettek sem­mit, hogy megakadályozzák a rend­bontást. 1950-ben a rendőrség nem engedélyezte a munkások, a dolgo­zók számára a május 1-i felvonulást. 1950 novemberében előkészítették a Sheffield városában összehívott má­sodik Béke Világkongresszust. A la­­bourista vezetők aknamunkája arra kényszerítette a szervezőket, hogy a kongresszus helyét Varsóba tegyék át. Micsoda gyülekezési, szervezke­dési szabadság és miféle demokrácia ez? Angliában nem kérdezik meg a dolgozókat, hogy kik legyenek a kép­viselők. A népnek ahhoz van »joga«, hogy válasszon a konzervatívok és a munkásárulók között. A tőke a leg­különbözőbb eszközökkel igyekszik megnehezíteni, hogy­ a munkások, parasztok, kisemberek jelöltjei is el­indulhassanak a választásokon, így például az induló jelölteknek 150 fontsterling összeget kell letétbe he­lyezniük, amelyet csak akkor kap­hatnak vissza, ha a szavazatoknak legalább egynyolcad részét megsze­rezték. Ha a kommunista párt min­den választókerületben indítani akarná jelöltjeit, több mint százezer fontot kellene »zálogba adnia«. Ez az összeg egymagában is hatalmas aka­dálya annak, hogy az Angol Kommu­nista Párt, amely a nép érdekeit képviseli, minden választókerületben indíthassa jelöltjeit a választásokon. Ma is örökletes a felsőházi tagság Angliában, ahol a Lordok Háza tölti be a felsőház szerepét. Tagja min­den angol főnemesi család feje, örök­lés jogcímén, ezenkívül a skót és ír főnemesek is meghatározott számú tagot delegálnak maguk közül a L­ordok Házába. Ez bizony nem »a dolgozó nép okos gyülekezete«. S a felsőház nem mulasztja el megzabo­­lázni az alsóházat, ha az »rakoncát­­lankodik«. Angliára is vonatkozik Lenin taní­tása: »A burzsoá demokráciában a kapitalisták ezer fogással — amelyek annál ügyesebbek és annál biztosab­ban hatnak, mennél fejlettebb a »tiszta« demokrácia — szorítják ki a tömegeket a kormányzásban való részvételből, fosztják meg őket gyü­lekezési- és sajtószabadságuktól, stb­. Londonban van a West End — a gazdagok negyede, és az East End — a szegények negyede. Az előbbiben luxus, fény, pompa és jólét honol, az utóbbiban pedig az árnyék, a nincs­­telenség, a nélkülözés, a nyomor ütött tanyát. A West End és az East End kiáltó ellentéteit sok odavető­dött magyar a saját bőrén tapasz­talta. Az egyik magyar trisszidens Ang­liából a következőket írta a Magyar Rádiónak: »A kapitalizmusról az a véleményem: minden a szeme, de semmi a szájé. Itt is van társbérlet, rongyos ruha, kitaposott cipő. Az ember a munkahelyén csak egy szám. Akit ma kitörölnek, már holnap ezer is akad helyette. Otthon, Magyaror­szágon a nép leveti az olajos mun­karuhát és operába megy. A nép fiai tanulnak az egyetemen. De itt nem! Mert itt minden a kiváltságo­soké!« Egy másik levélben ez áll: »Én már megtudtam, milyen is ez az agyonmagasztalt nyugati szabadság. Tudom, hogyan élnek az emberek itt. Nem beszélek azokról, akik tele vannak pénzzel, magamról beszélek és olyan emberekről, mint én, akik gyári munkások, vagy farm­ munká­sok, vagy például magán-kiskereske­dők. Általános műveltségről ennél a rétegnél nem beszélhetünk. Hol áll­nak a fiatalok az otthon élő magyar­ fiatalokhoz«. Í­me, ez a polgári társadalom, amely demokrácia a kizsák­mányoló kisebbség részére, de dik­tatúra a nép ellen. Ám a dolgozók — a kommunista párt vezetésével — képesek lesznek vereséget mérni a ki­­zsákmányolókra. Az angol nép is csak harc árán valósíthatja meg a szocializmust, azt az életet, amelyet Robert Tresall vázolt egyik mester­műve végén: »A gúzsbakötöttség és a gyász hosszú éjszakája után az emberiség öntudatra ébred és lelkes a porból, amelyben oly sokáig he­vert, tekintetét végre a fény felé fordítja, amely szétszaggatja és el­oszlatja a régóta sötéten tornyosuló felhőket. S e fényben fog tündökölni az egész világot magában foglaló ha­za, ez teszi ragyogóvá a jövendő vá­rosainak csillogó tornyait és arany­tetejű házait, ahol az emberek igazi testvériségben, szeretetben és öröm­ben élnek majd együtt. Ez az arany­ló fény az egész boldog világot el­árasztja a szocializmus napjának su­garaival­. Sári Károly Az angol­­ demokráciáról

Next