Somogyi Néplap, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-01 / 102. szám
Csütörtök, 1958. május 1. JilAimi dióm. Leugrott a Metróról. Az esti villanyfényben tisztán megismerte azt a szőke francia lányt, akivel a minap ismerkedett meg. A nevét még nem tudja, de úgy sejti, hogy hetesebb polgár gyereke, a kislány nagyon csinos, hát egy másfél év óta nyodó magyar disszidensnek is élni kell... v • —ás igazán elnézést agért, hogy a Nemtudomhogy'nivják kisasszony csinossága most nem annyira lényeges szempont. Egyelőre tisztességes ágyban kellene aludni K. Z.-nek, és hát nagyon jó ludlna, ha nemcsak rendkívüli alkalmakkor dolgozhatna. Szomorú, nagyon szomorú, hogy kezét most ott lógatja, ahol az a vagy folt látszik a nadrágján. Többször is elpróbálta már ezt a mozdulatot. Elég jól megy, és ez önbizalmat ad neki, hiszen nem mindennapi szerepet kell eljátszania. Érzi, hogy remeg a keze. A várakozó francia lány szemével próbálja megnézni még egyszer húszéves korában nem meri magát. Végigsimítja haját, beaz ember tükör elé kerülni, Unt. A folt nem látszik így a mert egyszerűen megijed ma nadrágon, gyerünk’.... gától. Ha önmagára kíváncsi, Barátságos kézfogás, piikkor inkább csak azt a régit hangzanak, a legegyszerűbb fényképet húzza elő, amely j szavak: »Vártalak... nagyon.* még Kaposvárott készült ipar »Siettem... szép a szajári tanuló korában. Ilyenkor rámosolyog az az öt kolléga, akivel együtt állt a gép elé. A minap is egyszerre ellenpárt. .. Egyszerre csend szakad közéjük. A lány hadarva magyaráz, ötször is ismét kiirthata&m erőt érzett az ut- ugyanazt Z. elnézést kér, mo ■zán, és előhúzta a zsebéből, sotyog, nem érti, nem találja Csak nézte itt, a körülötte a '■‘megfelelő szavakat. Kínos nyüzsgő párizsi világforgatag- töprengése közben kiszalad a ban... ! száján egy szó: hongré... de Káte , be rajta, hogy alig tud mea-Bár kapaszkodni az ablakrácsban — Gyanús. Éjjeli szédelgő Május 1-i hóbortokkal...! — kiáltják utána az információs megjegyzést. Többen állnak ott franciák. Némán üdvözlik. Z. odatámolyog az ablakhoz megfogódzik a rácsban. Pergeti vissza a padon álmodott május 1-ét. Ha még egyszer végigmehetne a kaposvári Május 1 utcán... Csak egyszer. Vagy lehetne legalább visszaálmodni... A törzsőrmester úr most indul az ablak alatt újabb vadászatra. .. Túl valahol, a Renault vidékén tüzet hányva a magasba egy gyárkémény. Mi lesz veled, Párizs, ha egyszer azok, akik a nagy kémények árnyékában küzdenek az életért, nem törődnek a tilalmakkal, és kitörnek, az utcára zászlókkal békét, igazságot követelve? — Szebb, gyönyörűbb leszel, Párizs, de hol lesznek akkor márguk, törzsőrmester úr...?maÉjfélt kongat egy torony. Gyári sziréna hangja felől Rettenetes ereje hasítja az eget. Az éj közepén úgy nyúlik át a holnapba, mint a himnusz. Ráfigyelnek a szajnaparti háborgók, a gyárak munkásai, a sikátorok rongyosai. És a grande Boulvardon megremegnek a paloták... SZEGEDI NÁNDOR magyar vagyok. A francia kisasszony úgy érzi, hogy szédül, és ebből a szédülésből egyetlen fixpont emelkedik ki tisztán: a folt a nadrágon. Hangtalanul megfordulnak. A lány csak ritkán szól: — Éhezik?... Hát itt van a pénz, elég lesz egy vacsorára. .. Holnap keressen más libát magának, olyat, mint... Az utolsó szavakhoz megint szótár kéne... Egy metró megéli. A francia kislány érthetetlenül szaladni kezd. Elni az utolsó kocsit. Z. megkövülten bámul. — Hé, kisasszony! kisasszony! — kiáltja, és eszeveszetten fut utána. A gyorsan tovatűnő metrólámpa véget szakít mindennek. A képzelt karriernek, a na esti tiszta ágynak, a holnapi reggelinek és... ennek ■it gyorsan fellobbanó szereeminek, amely csak akkor markolta meg Z. szívét, amikor már a Nemtudomhogyhívják kisasszonyt elnyerte a világvárosi ismeretlenség. .. Aztán ő is futni kezd fel a Champs Ellysees-en. A vakító világváros fénye, hol a vállát, hol az arcát, hol rongyait világítja meg. Majda nem orra bukik valami papírfélében. A lába alatt az összetépett Humanité egyik oldaláról cím kiabál: »A kormány betiltotta a május 1-i párizsi felvonulást...« Gépkocsi fékez mellette. A hátul ülő kövény utas kikapja a szivart a szájából, és undorítóan felröhög: — Marha...! — bugyborékol ki vastag száján. A liget fái között lépeget. Itt már újság nélkül is érezni, holnap, május. Végignyújtózik egy padon. — Úristen, hát idáig jutott is a kormány. ..? —• réved a 3 égre. — Mi következhet még ezután... ? Egy icipici pont ott,• a csillagok között, így lefelé hulló bomba, és Páriss hiammit a tengerbe fújna a szél... És Párizs belenyugszik...? Ez a hatalmas, ez a titokzatos, halkan nyújtózó Párizs... ? Neki nincs szava...? De biztosan dán. Ott, syenek körül árnyak osonnak, a Salak megkeni a falat, egy fürge kéz plakátot és holnap. •.. holnap ragaszt, talán elönti az utcáidat a nép... Ő is felkel mindjárt, elmegy és kapcsolatot keres, plakátot ragaszt, és holnap ott lesz az utcán...! Megpróbál felülni. De nem négy, sehogysem megy. Elves, legyengült, és a mai játszma elveszett. Nincs tovább. Túl forró a homloka, a szeme mint Homlemez, lassan lezárul... Megszűnik körülötte a világ. ... Fölrohan a francia parlamentbe, és égő szemekkel a miniszter arcába kiáltja: Holnap vonulni akar a párizsi utcán. Ünnepelni május 1-én, ahogy otthon, Kaposvárott...! — Miniszter úr, maga nem is tud Kaposvárról... maga nem sejti, hogy abban a kis városban holnap az utcán diadalmenetben vonulnak a munkások...! Miniszter úr, maga...! — rikácsolja. ~ Nem fog felvonulni Párizsban senki...! Megtiltom! — hangzik valahonnan a miniszter hangja. —... Ne tiltsa meg...! Nincs hozzá joga! Engedjen engem haza...! A miniszter fagyos arca közel jön, szeme hideg, mint a kígyóé. — Nem! — sziszegi. Z. összeszedi utolsó erejét, hogy arculvágja... Elkapja a kezét... A feje odacsapódik ők padlóra... Peregnek a dobok, szólnak a kürtök, zászlók robognak. Jön a nép... »Fel, vörösök, proletárok...!« — hangzik az ének. — Nini csak, kaposváriak.. magyarok! Ez a vaslombinát...! ott a ruhaüzem, textilművek... ritmusát. Már egészen közel zúg ének. — Fiúk...! — kiáltja Z., és széttárja karjait. — Miniszter úr, odanézzen! A francia miniszter hűvös marad, és int a rendőröknek. Z — Miniszter úr! — ordítja X Z. —! Hiába...! hiába! Oké nem félnek... — ... Hiába költögeted. Be f dilizett... — mondja a ligeti rendőr társának, és még egyszer megrázza a mélyen alvó K. Z.-t. Z. felnyitja szemét, J szíve a torkában kalimpál. Nagyon elaludt. Itt nem szabad lett volna elaludnia, de megérte. Gyönyörű volt ez az a álom, gyönyörű... ! Mit keres itt? ... !— kérdi tőle a rendőr. — Semmit — mondja Z. — Lázas vagyok meg éhes... A gyárban elmaradt a fizetés, valahol aludni kell... Viccog, amikor az egyik A tegnap hős katonája ma lopásra kényszerült Lopás vádjával az angliai Bath bíróság elé állították a 80 éves Georges Smithet, volt katonát, aki hősiesen harcolt a két háborúban, az éhezés taszította a bűnbe. A tárgyaláson kiderült, hogy Georges Smith hűségesen szolgálta országát a búr háborúban és az első világháborúban. Az első világháborúban megsebesült és utána nemigen talált munkát. A tárgyaláson elmondotta hogy nyugdíja mindössze heti 3 font 3 shilling és ebből hetente 25 shillinget fizet egy bútorozott szobáért. Amikor lopásra vetemedett, már néhány nap óta nem evett egy falatot sem és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Smithet a bíróság egy évi próbaidőre szabadlábra helyezte és azt javasolta, hogy helyezzék el az aggok otthonában. 2 SOMOGYI NÉPLAP A VÖRÖS LOBOGÓ AZ IGAZSÁG SZIMBÓLUMA Csaknem hét évtizede, hogy a munkások, a dolgozók minden évben megemlékeznek május elsejéről, a munkás nemzetköziség nagy ünnepéről. Mi magyar munkások és dolgozók hol elnyomatásban, hol szabadon ünnepeltük e nagy napot. Az első szabad május elsejéről így ír a korabeli lap, a Somogyi Vörös Újság: »Az első igazi május elsején vörös díszbe öltözött Kaposvár, melynek proletariátusa impozáns módon ünnepelte meg a munka ünnepnapját. A házakon vörös zászlók... A kivirágozott ablakokban apró vörös lobogók és szalagok, valósággal vörösbe öltözött az egész város. Május elseje elindult világhódító útjára. Május elseje idáig csak szimbólum volt. Szimbóluma a jövő szocialista államnak. Ezernyolcszázkilencven óta a világon mindenütt, ahol öntudatos munkások voltak, megünnepelték május elsejét. Eleinte csak kevesen voltak az ünneplők. Gúny és lekicsinylés kísérte májusi felvonulásainkat, de az ünneplők tábora egyre nőtt. Esztendőről esztendőre hatalmasabb tömegek tették le erre a napra a szerszámot, és áradatként vonultak fel, demonstrálva a kapitalizmus ellen. A munkásság erejének folytonos növekedése az eleinte gúnyolódó burzsoáziának ajkára fagyasztotta a mosolyt, és félelmében katona és csendőr után kiáltott. Május eszméje minden erőszak ellenére diadalmaskodott. A májusi álom valóra vált. A harmincadik májusi ünnepnap koronája az eddigi vörös májusoknak, betetőzése a proletariátus eddigi küzdelmének ...« (1919. május 3.) »... a küzdelemnek még nincs vége« — írta a cikk. Nagyon is igaza volt. Mert a felszabadult proletariátust, a Tanácsköztársaságot megtámadta a belső és külső ellenség. Mindkettőnek egy közös célja volt: a proletárforradalom megsemmisítése, a kapitalizmus visszaállítása. Ebben a kérdésben a külföldi burzsoázia szolidáris volt a magyar burzsoáziával. Tóth Lajos, a megyei direktórium tagja a Turul Szálló nagytermében május jelentőségét méltatva kijelentette: «•A májusi ünnepségek eddig dalolásban, éneklésben, tüntetésben zajlottak le. De most forradalmi szellemben cselekedtünk. Ha kell, fegyverrel a kezünkben is, de nyomjuk el a militarista törekvéseket is.« (S. V. 1919 május 3.) Szalma István elvtárs, a Gutenberg Szálló nagytermében ünneplő dolgozóknak a figyelmét a belső bitangok elleni éberségre hívta fel. Az ellenforradalmat kell kiirtani, »... akkor a jövő májusi ünnepségeink tiszták és gondtalanok lesznek«. Szalma meglátása és intelme nagyon helyes volt. Mert bár szép eredmények születtek is burzsoá államgépezet szétzúzásában, a fiatal proletárállam gépezetében azonban mindenütt ott maradtak a régi rendszer hűséges kiszolgálói. Ott maradt pl. Tallián Andor volt vármegyei főjegyző, aki az új helyzetnek megfelelően köpönyeget váltott, s a proletárforradalom hívének adta ki magát. Négy évvel később a proletárforradalomnak ez a »hű katonája« mint az ellenforradalmi rendszer alispánja, a vármegye törvényhatósága ülésén kijelentette: »Minden ember érzi azt a kötelességet, hogy a világot majdnem végromlásba sodort kommunizmus ellen minden erejükkel küzdeni kell! (Somogyi Újság 1923. május 9.) 1919 május elsejét Kaposvár dolgozói a proletár internacionalizmus szellemében ünnepelték. Hajdú Gyula, az egyik szónok megállapította: »A vörös lobogó az igazság szimbóluma, és ettől félnek a polgári rend pirosfehér-zöldre mázolt bajnokai... A proletárnak már van hazája, ezt a hazát igenis megvédjük, de nem a somogyi gentry, a magyar tőkés hazáját, akik háborúba kergették a munkásságot... Május elsején esküt kell tenni, hogy nem nyugszunk addig, amíg a vörös lobogó igazsága be nem következik. Üzenünk a világ proletárjainak, hogy számíthatnak ránk, de mi is számítunk reájuk.« Hamburger Jenő dr. a városiháza előtti gyűlésen a magyar és orosz proletárok közös célját hangoztatta. Ezen a gyűlésen Malecevicz jugoszláv munkás horvát nyelven, Kulácsevics szerbül, Uher németül, Osman pedig török nyelven méltatta május elsejét. Mindnyájan kijelentették, hogy a proletár sorsa körüs, a közös célokért együttes erővel kell küzdeni. Azóta nagyot fordult a világ. Az utóbbi közel másfél év alatt sok jó barát járt hazánkban. Valamennyien azt tanácsolták: őrizzük, védjük legnagyobb vívmányunkat, a proletárhatalmat. A tanácsot megfogadtuk, ezért erősítjük minden területen a párt vezető szerepét, proletárállamunk politikai alapját, a munkásparaszt szövetséget, s maradunk hűek a proletár internacionalizmus szelleméhez. BALOG GYULA Munkás testvéremhez Már béke van, de vívjuk még a harcunk, Dolgos napokról zeng most énekünk. Bár gyöngyözik a homlokunk, s az arcunk, így épül, szépül boldog életünk. Dolgozni jó, ezt kattogják a gépek, És ezt dübörgi szüntelen a gyár, És ezt dalolják ifjak és a vének , az asszonyok, kiket a munka vár. A munka váró, van belőle bőven, De itt van hozzá izmos két karunk, Mert egy a célunk térben és időben: Ha építünk, hát győzni akarunk! S te, munkás testvér, nyújtsd felém vidáman Jövőt építő két acél kezed. A bányában, üzemben és a gyárban Meglásd, mindnyájan ott leszünk veled! Már béke van, de vívjuk még a harcunk, Munkánk nyomán mosoly fakad s virág... Bár gyöngyözik a homlokunk s az arcunk: Miénk a békés, boldog Új Világ! A az tza május elseje, amikor a szedőteremben meghalt Moravek bácsi, éppen olyan nap volt, mint a többi. Akkor, a háború kellős közepén a bombázások miatt a halál közelsége szinte tapintható volt, mégis mindnyájan megdermedtünk a teremben. Pedig csodálatosan szép nap volt. Kora reggel kinyitottuk az ablakot, a szomszédos iskolaudvar lombosodó, nagy gesztenyefái friss oxigént leheltek be hozzánk, s mi tele szívtuk a részegítő levegővel tüdőnket. . . ... . A munkaidő kezdetéig volt pár percünk, kihúztuk a' re.f5 hobogja a jövőnek f gálokból a szedőszekrényeket és ráültünk. Én rendszerint ifjúság, ifjúság.«^ Moravek bácsi mellett ültem, mert bár nem ő volt a mesterem, hanem a Kabányi úr, mégis őt tartottam annak. Leültünk egymás mellé, néztünk kifelé a zöld-orgiás kis udvarra, amely fái miatt sötét árnyékot dobott hozzánk, mégis jó volt fürdetni a szemet ebben az ébenzöld félhomályban. Moravek bácsi komoly ember volt, ritkán beszélt. Szótlansága mégsem zárkózottságot takart, hanem rengeteg bölcsességet. Ő ismertetett meg az idegen szavak jelentésével, az idegen betűkkel, mert ő volt a külföldi nyelvek legjobb ismerője ott. Tudásával mégsem ment semmire. Hetvenhárom éves létére még csak idegennyelvi pótlékot sem kapott. Ahogy most visszanézek, sejtem, miért. Nem ment el sehova inni, ahol a mesterek maguk közé vették volna, nem nagyon törleszkedett a cégvezetőhöz meg az igazgatóhoz, sőt a »vezér« előtt se nagyon hajtotta meg a derekát, pedig egyébként nagyon igyekvő volt a munkában, sokszor szinte még kapkodóan is igyekvő, készítsék elő május 1-ét.. tetszik érteni, törzsőrmester úr...? Ott megfújjík a trom! Azt hiszem, ennek is megvolt az oka Kabányi úr személyében. Kabányi úr a kismesterek egyike volt, hozzá volt beosztva három-négy segéd, meg én, az inas. Kabányi úr tulajdonképpen nem dolgozott, csak kiadta a munkát, ellenőrzött minket — na és csipkedte Moravek bácsit. A mester úr tehette ezt, mert a vörösképű cégvezető, Weller úr barátja volt, s mert ezek szerint ettől függött Moravek bácsi alkalmaztatása. Márpedig a biztos munka nagy bitót, szól a zenekar, mint dolog volt akkoriban mindig, hát még egy öreg ember szádenki ünneplőt húz, és dalol, táncol, szórakozik. Éljen a rendőr megragadja a gallérját munka! — Ha egyszer Ma és talpra rángatja... r— Hány toll? ■» kérdi,plakátot ragasz— Egyet se. Nem szoktam hozzá. Magyarországon nincs arra szükség, hogy titokban gyarországra megy, törzsőrmester úr, válassza ezt a napot..]. ! —• Na, lódulj! A rendőrszoba ajtaja nyomása milyen fontos lehetett. Hogy mit nem szült az alkalmazkodás a munkanélküliség félelme miatt?! Hogy mennyi gerincet roppantott akkoriban össze, hányan lettek talpnyalók és önzők, irigyek és árulók emiatt, azt csak az tudja, aki maga is ilyen környezetben élt! Ez a Kabányi úr egyébként nemcsak összeköttetései, hanem természeténél fogva is uralkodott Moravek bácsin. Gondolom, irigyelte nagy tudását, mert hisz ő maga, alig tíz life, és Z. olyan erővel röpül] évvel fiatalabb létére, butább volt, mint egy iskolásgyerek. Munkáshalál Ez természetesen nem gátolta abban, hogy ne hordjon aranykeretes szemüveget, és időnként ne nyúljon be órazsebébe az aranyozott nagy zsebórájáért, s oda ne szóljon Moravek bácsinak: »Na, mi az, meddig tart még az a vacak görög szedés?« Ilyenkor összerándultak az öreg segéd amúgy is pókhálófinom arcredői, és még jobban igyekezett a munkával. Néha csodálkoztam is, hogyan bírja el a sok sértegetést, de ma megbocsátom magamnak: a fiatalember sohasem tudja, mire képes a felnőtt ember a családjáért. Ezen a reggelen is ott ültünk a szedőszekrényen. Moravek bácsi túrós kenyeret reggelizett, időnként belehajolt a kihúzott fiókba, aztán ezt mondta: — Ma május elseje van... — Igen... — mondtam. — Szép nap ez — szólt újra, és rám nézett, értem-e. Akkor már jártam az ifik közé, kezdtem érteni a képes beszédet. — Szép — válaszoltam. — Jó volna ilyen időben sétálni egyet, mondjuk a körúton ... — Igen, ott is jó volna... Körülbelül eddig jutottunk a diskurzusban, amikor csengettek. Az öreg felállt, benyomta a fiókot, sóhajtott egyet, és átment a másik utcába. Kabányi úr ugyanis fenntartotta magának a jogot, hogy minden reggel kiadja a munkát, elmondja a napi szentenciát, benne mindig — rejtve vagy nyíltan — a fenyegetést. Most is így történt. — Maga mindennap ostobább lesz, öregem — mondta, és dörzsölgette kezeit. — Ha ez így megy tovább, nem tudom, mi lesz. — Na de, Kabányi úr, hisz ön mondta így... — Moravek bácsi kecskeszakálla remegett. Amúgy is vajsárga arca fehéredni kezdett. — Nana, nana, maga okos ember, tudja, hogy aki hazudik, az lop is?... Kabányi úr nevetett. Kis, sovány arcán a ráncok le-felszaladtak, műfogai közül megszűrten sziszegett a jókedv. Szemben álltam velük, vártam, mert az öreg segéd munkája az enyém is volt egyben. Most nagyon sajnáltam őt. Szemem az arcára tapadt.