Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
SOMOGYI NAPLAÍ KASSÁK LAJOS CSILLAG Bámultam a csillagot mely homlokát díszítette pedig nem is angyal l fekete bika volt amilyeneket Picasso varázsol papírjaira Hamingway rajong értük írásaiban. Bámultam a csillaggal díszített fekete bikát aztán elfordultam a spanyol szadizmusra gondolva amely holnap vagy holnapután térdre kényszeríti a porondon. Ez a látvány már nem kívülem bennem él. A kiömlő vér rámtalál városok sikátoraiban diadalívek alatt börtönök kapuinál szerelmeim rózsaligeteiben betűim mocsarában. Nem iszom alkoholt de berúgok egy jó hírtől vagy magához ölel egy festmény amit a nyárspolgár nem ért. Tiszta mezőkön is így kerülök csapdába. Rozoga írógépnél ülve csatangolok tovább idegenek között s mégis váll váll mellett és emlékezve arra a csillagra amely egy fekete bika két szarva közt ragyogott. Kunhalmok ti, a sokhalú, bő Obtól e kis Kaposig elfüzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondoktúrások, mesék babszemei, hogy hol fújt az a Szomj, bújt az az Élt előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban mely idehozott bennünket, kifultan tántorgó népet szabad levegőre: ti vagytok a mi katedrálisaink! »Márvány zenék?« Oh, csak módunk szerint, így, sárból! — óh ti piramisaink! Mert mégis föltörő vagy * hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobozok tompa tam-tamját: tovább! Látod, nem is vagyok öreg: Számolom még az éveket Fájt valaha? — már meg se döbbent, úgy mondom: két év múlva ötven Mondanák is, ha most meghalnék: »Istenem, milyen fiatal még.« Többet tud egyre a halálról, mégse hal meg a csodaváró, a nagyobb sors hívője bennem, a dolgommal elégedetlen. Nem félt a rám leső gonosztól, inkább újabb portyákra unszol, nem enged kényelemben ülni, buta szoborrá merevülni. Nyolc évekkel a negyvenen túl sem vagyok még a kezdeten túl: az a kevés, ami mögöttem, csak bevezetés lesz a könyvben, az csak az előszó a műhöz, csak a tollfogás a betűhöz, a lélegzetvétel a hanghoz, mag a virághoz, vagy a lombhoz. Világnyi munka gyűlik itt benn, és én még nem mondtam ki mindent — még mindig nem mondtam ki semmit kínok közt csak készültem eddig, hogy a világot megteremtsem s akit szeretek, megszeressen s akit nem állhatok, ne álljon s aki apátián, rám találjon. BENJÁMIN LÁSZLÓ EGYVENNYOLC ILLYÉS GYULA KUNHALMOK B OOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOXXXXXXD Vasárnap, 1964. április 12. Martyn Ferenc FENYŐ A. ENDRE KIÁLLÍTÁSÁRÓL* Fenyő A. Endre a dunántúli és balatoni tájak Munkácsy-díjas festője, a kaposvári Vaszary János tanítványa, — e festészet rangján túl, indok ez is, hogy megyénkben a Hippi-Rónai Múzeum bemutassa magukat az alkotásokat. Régi emlék: Rövidesen a felszabadulás után a Svédországból hazatért Fenyő Endre első kiállítását a budapesti Fényes Adolf teremben rendezték meg. Az első nézők között voltam, majd meg újból felkerestem ezt a kiállítást. Gyakran visszagondolok az akkori élményre, a változatlanul megmaradó emlékre: az elmúlt tizenkilenc esztendő alatt hasonlatosan egységes és egyéni gyűjteményt alig láttam. Kisméretű képek voltak ezek, svéd városképek, svéd hegyi tájak itt-ott megjelenő figurával. De a kis méreteken belül monumentális építés és szerkesztési szándék, a művek festői megfogalmazást és előadást elragadó temperamentum kísérte. Mekkora az életerő ebben az emberben — gondoltam —, aki idegenben, háború idején a hitleri őrület közvetlen szomszédságában töretlen meggyőződéssel és meggyőzéssel szól hozzánk, műveinek felépítettsége vibráló színegyüttesekkel párosul, így a képelemek különbözősége hatásos festői feszültséget okoz” — írja Pogány Gábor. Ennek az évnek januárjában Fenyő Endre gyűjteményes kiállítását láttuk az Ernst Múzeumban. Ez a mostani, Kaposváron bemutatásra kerülő gyűjtemény a budapestinek jelentékeny része. A valóban életműnek számító százötven festménye és ötven rajz végigvezette a nézőt a festő útján a kezdeti és a Rippl- Rónai ihlette festői szemlélettől, a Vaszary Jánostól kapott szerkesztő tudatosságtól, a legújabb, a balatonudvari tájképekig. Hosszú út ez. Iskolái elvégzése után Fenyő Endre vezető, szervező szerepet vállalt a Szocialista Képzőművészek csoportjának megalakításában. — Derkovits Gyula, Dési Huber István, Ámos Imre neveit látjuk a kiállítók között. A csoport forradalmi programmal indult, ahhoz hű maradt: 30 év távolságából látjuk, a történelem, az idő igazolta a mozgalom művészi, stílustörténeti fontosságát. De mi volt ez a forradalom, kérdeztük, és miért vált újabbkori festészetünk fejezet A milliók pusztulásáról híré? Mindenekelőtt szokatszóló hírek a szabadság őreinek győzelmébe vetett hittel keveredtek: az idegenben szakadt művésznek és feleségének emigrációs magányát az a bizonyság oldotta fel időnként, mely a fasizmus és a haladás világméretű összecsapásában az kerekedésével emberiség és 1946 között biztatott, festett képei éppen ezért szomorkás lírájuk mellett koloritban gazdagabbak, kompozicionálisan meg mind szilárdabbak. Az északi tájak levegője töretlen színek alkalmazására szoktatta Fenyő A. Endrét, akinek ugyanakkor a szabadban levő tárgyak formáit is szabatosan kellett ábrázolnia. Mindez — különösen — olajfestményeit van, meglepő, sőt riasztó volt a csoport témavilága: gyárak, gyárudvarok, külvárosok, munkás »negyedek«, soha nem látott csendéletek, melyeken az asztaldeszkára csupán néhány szerszámot helyeztek, végül munkazubbonyos emberei ültek, — tehát a valóság —, a két 2939 háború közötti Magyarország üzemi munkásságának és életkörülményeinek realista ábrázolása. Ma már, különösen a fiatalok nehezen képzelik el, nem ismervén az akkori Műcsarnok és Szalon működésének hivatalos, komformista kuliszavilágát, hogy a valóságnak ez a fölfedezése és föltárása hatásában mekkora változást jelentett és milyen ellenkezést váltott ki. Ám ennek szilárd szerkezettel, jól kivel a világnak meg volt a költője, siető ritmussal ruházta fel,ós József Attila, meg volt az írója, Kassák és megvolt a szocialista képzőművészete, a vezetők között Fenyő A. Endrével. •(Elhangzott a festő kaposvári kiállításának április 4-i megnyitóján.) kép észlelhető színjátékba, fényözönbe, mind értőbben közvetíti a magyar tenger légkörében feltűnő káprázatokat — így mondja ismertetője, Pogány Ö. Gábor, a budapesti katalógus bevezetőjében. De itt elhallgat az előszó és átadja helyét a festményeknek, mely mindazt közli, amire szó nem vállalkozik. Engedjék meg, hogy mégis Ez az elhivatottság Fenyő A. Endre festőművészetében a háború kitöréséig tartott. Tudjuk, kiállításait a csoport fokozódó nehézségek és veszedelmek között rendezte. Aztán a festő a svédországi, a hontalanságban eltöltött évek ismételtem, amivel kezdtem, a azzal, mit tanult Fenyő Endre két kaposvári mestertől Rippl-Rónaitól és Vaszary Jáltán, a romok fölött újból itthon, új élet elején. Azóta közel húsz esztendő tanulságokat meiy, múlott el fölöttünk: Fenyőn ek ’ eredményítt ’ma Itt Endre ma a főváros egyik nek - eredményeit ma itt képzőművész iskolájának, Dési Huber Körnek vezetője, a lektora a Képzőművészeti Alapnak, tagja a szövetség vezetőségének, de mindezen túl és elsősorban festői életművének továbbépítője. A Balaton veszprémi partján, Szepezden, majd még Udvariban tölti az év jelentős részét, az örök Balaton festője. »Mint stílusteremtő egyéniség, biztos ítéletű mester egyfajta gyönyörködtető festészetet művel, élvezettel felejtkezik bele a Balaton és környélátjuk a maga is mesterré vált festő munkásságában. Mindenekelőtt művészet-erkölcsöt és hivatástudatot, aztán a mesterség alapos ismeretét, megtanulta és valóra váltotta — mert képességei erre eleve hivatottá tették —, hogy az életre miképpen rezonál az igaz festő, megtanulta a képírás pontosságát, festészetünk egészének és abban az egyén harmóniájának törvényét, azt, hogy a szín annak természetét fejezi ki, amit ábrázol, végül megtanulta a hagyomány továbbvezetésének fontosságát. SZÉP ASSZONY LÁNYA (Folytatás a oldalról.) nem éppen megfelelő hangon tettem felelőssé. Ó, nevetett kedvesen, már megint gorombáskodik, maga nagyon türelmetlen pedagógus, kedvesem! Szó szót követett és hagytam, hogy eljárjon a szám jóvátehetetlenül. Miért nem akarja tudomásul venni, hogy nagy lánya van, mondtam neki, aki már észrevesz mindent és nem féltékenységből borogat asztalt és ver földhöz szendvicses tálat és pláne direkt őszintén nem féltékenységből nyújtogatja nyelvét a gitáros Jocókára! Nem gondolja? Telitalálat volt. Majd felakadt a szeme. Vártam, hogy hozzám vágja legalább a nagy Brehmmet, de elrohant az igazgató után. Megadással vártam a vihart. Másnap bejelentették, hogy Marit Kecskemétre viszik, Nárayné nővéréhez, mert az szigorú, majd neveli. Ismertem látásból, itt szokott nyaralni, súlyosan idegbeteg, állandó orvosi kezelés alatt álló asszony. Hát ebbe nem lehet beleegyezni! Tönkreteszi azt a szerencsétlen gyereket. Rettenetesen felindultam, mert részesnek éreztem magam a történtekben. Mit lehetne tenni? Itt azt tanácsolták, férjek már a bőrömbe, ki akarom tekertetni a nyakamat? Igen, az összeköttetések! Az apával kéne beszélni, de hol? Van valahol egy élelmiszeripari tröszt, keressem meg benne. Gondolatban járogattam hozzájuk. Csengettem, nem engedtek be, de én bemásztam a kerítésen. Jólesően felpofoztam az édes focókát, még különb dolgokat mondtam Krisztinka cukor naccságájának. Persze nem mentem el, csak magam Kőstagné a hét végén elutazott Marival. Mentek Kecskemétre vasárnap házukat kirabolták a Alapos, módszeres munka volt. Mindenről tudták, hol található. Pár nap múlva elfogták Jocókáékat, akik már jórészt mindent értékesítettek, és nagyban szórták a pénzt. Az édes Jocóka simán és flegmán vallott, mert mitől féltek volna, mondta a tárgyaláson, az öreglány nagyon bízott bennük és bukott rá, mármint Jocókára. Nárayné azonnal elájult, aztán folyton egy napig. A férje holtra válva Pestre vitte kórházba. Marika újra itthon volt és lejött hozzá a nagymamája. Szorgalmasan tanult és Pólika nekem esett egy tíz percben, hogy még mindig négyest akarok adni ennek az édes gyereknek magatartásból? Mert Mari egészségtan órán az egész osztály előtt bocsánatot kért tőle, összecsókolóztak és Mari odatartotta az arcát Pólika kezéhez, hogy üsse pofon. Vedd tudomásul, mondta Pólika könnyezve és hadakozva vajszíve mértéktelen ellágyulásával, nem fogom engedni!! Tehát a Pólika üggyel is rendben voltunk. Elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek Marival. T» yegkérdeztem, hogy J_YJ[ van. Mosolygott, hogy jól. Nagymama angyal, mindig így szeretett volna élni. Együtt takarítanak, bevásárolnak, együtt főzőcskéznek és csuda jókat főznek, egyszer megkóstolhatnám, nagymamája úgy is szeretne látni. Így úgy gondoltam, most már azt is megkérdezhetem, hogy a mamája hogy van? Változatlanul mosolygott, hogy jól. Küldött neki azóta rnn.nnnnnnnrni— i—,———»■ [UNK]*****««*m^^»> ködtem, de ez is jólesett. Na— egy cg Hio drága haszontalan— V Ságot és édes cukorbabájának nevezte a levélben, meg leírta részletesen a most csináltatott pizsamáit és hálóingeit, mert rengeteg a fiatal orvos és úgy körülrajongják, hogy néha alig kap tőlük levegőt. Nagyon bamba képet vághattam. Mari meg tovább mondta, hogy a papája itthon volt, nagyon sokat beszélgettek, megsimogatta, sokszor megcsókolta és könnyes volt a papa szeme és azt mondta, hogy nagyon szeresse a mamát, mert a mama olyan, mint egy gyerek és a papa szívének nagyon drága és mindig maradjon mellette Mari, ha már ő nem él, mert a nagymamát babusgatni és becézni kell és a papa igen öreg és nagyon beteg már szíve. Mari könnyen megeredt, a eleresztettem, mert láttam, restellte. Bántam, hogy szóltam. Meghatott az őszintesége.Mari szipogva ment a folyosón, az osztálya előtt barátnője elkapta és a ping-pong asztalra lökte, csattogósan verni kezdte a Mari fenekét, ősz óta van ez a barbár őrület rajtuk, hogy úgy kiverik egymást, hogy bőg valahány. Pólika mint folyosó ügyeletes félelmetes, de félelmet soha nem keltő hangon rohant hozzájuk, mert a lányok megvadulva, visítva verték egymást.Mari letörölte könnyeit és vad diadalordítással úgy hasra fektette Técsi Roszkát, hogy az beverte az orrát. Mari meg két tenyérrel leírhatatlan gyönyörrel verni kezdte üvöltő barátnője rózsaszín bugyis fenekét. Olyan nagy baj tehát nincs, mert Mari fiatal, és erős, fiatalságában van az ereje és ezért most még a legnagyobb keserve is félig nevetés. Csokonai-szobrot Kaposvárra A múzsa szobrának lábához a költészet napja alkalmával a kaposváriak már elhelyezhetik szerény virágukat. Leróhatjuk hódolatunkat, mert a Csiky Gergely Színház előtt már ott áll a szobra. Tehát »a múzsáknak szentelt kies tartomány« megtette az első lépést. A vasúton bejáró megye elé odaállította a költészet, a vers szimbólumát. De vajon így állunk-e magával a költővel, a legnagyobbal, aki e »kies tartományban« lakott? Mert itt lakott megyénkben 1698 márciusától 1800 februárjáig Csokonai Vitéz Mihály. Magányban, mécsvilág nélkül, a sötétben és ruha nélkül, egy meghalt pap kimustrált kaputjában. És mégis magyar vers legszebb csillagait a gyújtotta meg ezen a tájon. Nagyszerű amit itt, e rövid idő alatt teremtett. Irt negyvennégy verset, műfordított, megírta a Dorottyát, tanított és ő volt az első somogyi színház megteremtője is megyénkben. És Kaposvár, az akkor még szegény mezőváros nevéhez odaragasztotta a halhatatlanság szárnyát! Épp azzal, hogy a Dorottya színhelyéül választotta azt a tiszttartó lakást, amely akkor még földszintesen alig emelkedett a kaposi Fő utca zsupptetős, sövényfalú házai fölé. És a Dorottyában is gondoljunk a kaposi hajnal leírására. Virradtak-e szebb sorok azóta is költő kezén, amelyek városunkhoz fűződnek? Vajon mit adunk mi kaposváriak cserébe a nekünk juttatott halhatatlanságért? Pedig eltelt azóta 166 év! Talán a Csokonai közt!... Vagy egy műemléki táblát a háznak ás nem a költőnek? Mert a ház műemléki megörökítése a Május 1 utca 1-es számú házon megtörtént. Ez is egy lépés előre. És ott áll »A haza kis polgárainak«nevezett épület és a lassan köztudatba vésődő Dorottyaház szögletében egy kis kertecske. Hangulatos beszögelése a Kossuth térnek, amely a tűzfallal és az öreg iskola homlokzatával szinte kínálja a helyet, hogy itt végre megörökítsük Csokonai Vitéz Mihály emlékét. Tehát a költészet napja alkalmából azzal a kéréssel fordulok a városi tanácshoz, hirdessen pályázatot Csokonai és Dorottya együttes jellegű emlékének szobrászati megörökítésére. Ezzel a felállítandó emlékművel és annak a térhatásba való belekomponálásával olyanná tehetjük ezt a teret és utcarészt, hogy a Kossük tér felől párját ritkító jelenség lehet, és egyben újszerű megoldása egy költő és a nevéhez fűződő egyetlen magyar vígeposz emlékének. Nincs sok emlékünk, amit mutogathatunk. De ezt egyszerre látja majd mindenki. Nívós megoldással nagyot nyer vele városunk... És mi lenne a ha magában az épületben, ahol Dorottya játszódik, a mészárszék helyére egy irodalmi jellegű, modern eszpresszót is létesítenékfe? Ezeknek a szép bolthajtásos, földszinti helyiségeknek falára szinte oda kívánkoznának olyan freskók, vagy képek (természetesen jeles művészek alkotására gondolok), melyek témájukat a Dorottyából veszik__ Ebben csak részben lennénk úttörők. Várpalotán Szabó Vladimir képeivel már találunk ilyen témájú példát. Talán az is indokolná ezt a tervet, hogy valóban hiányzik Kaposváron egy ilyen jellegű és nívós eszpresszó... A költészet napja alkalmával tehát azzal a kéréssel fordulok a városi tanácshoz, foglalkozzék Csokonai emlékének méltó megörökítésével, mert ezzel tartozunk a költőnek és önmagunk«.• rakáts Gyula