Somogyi Néplap, 1964. április (21. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-12 / 85. szám

SOMOGYI NAPLAÍ KASSÁK LAJOS CSILLA­G Bámultam a csillagot mely homlokát díszítette pedig nem is angyal l­­ fekete bika volt amilyeneket Picasso varázsol papírjaira Hamingway rajong értük írásaiban. Bámultam a csillaggal díszített fekete bikát aztán elfordultam a spanyol szadizmusra gondolva amely holnap vagy holnapután térdre kényszeríti a porondon. Ez a látvány már nem kívülem bennem él. A kiömlő vér rámtalál városok sikátoraiban diadalívek alatt börtönök kapuinál szerelmeim rózsaligeteiben betűim mocsarában. Nem iszom alkoholt de berúgok egy jó hírtől vagy magához ölel egy festmény amit a nyárspolgár nem ért. Tiszta mezőkön is így kerülök csapdába. Rozoga írógépnél ülve csatangolok tovább idegenek között s mégis váll váll mellett és emlékezve arra a csillagra amely egy fekete bika két szarva közt ragyogott. Kunhalmok ti, a sokhalú, bő Obtól e kis Kaposig elf­üzérlő dombok, csönd állomások, nyomjelző vakondok­­túrások, mesék babszemei, hogy hol fújt az a Szomj, bújt az az Élt előre — oly mélyen, hogy már a földalatti múltban­­ mely idehozott bennünket, kifultan tántorgó népet szabad levegőre: ti vagytok a mi­ katedrálisaink! »Márvány­ zenék?­« Oh, csak módunk szerint, így, sárból! — óh ti piramisaink! Mert mégis föltörő vagy * hit nyomát zengitek! Idegen hallja nomád dobozok tompa tam-tamját: tovább! Látod, nem is vagyok öreg: Számolom még az éveket Fájt valaha? — már meg se döbbent, úgy mondom: két év múlva öt­ven Mondanák is, ha most meghalnék: »Istenem, milyen fiatal még.­« Többet tud egyre a halálról, mégse hal meg a csodaváró, a nagyobb sors hívője bennem, a dolgommal­ elégedetlen. Nem félt a rám­ leső gonosztól, inkább újabb portyákra unszol, nem enged kényelemben ülni, buta szoborrá merevülni. Nyolc évekkel a negyvenen túl sem vagyok még a kezdeten túl: az a kevés, ami mögöttem, csak bevezetés lesz a könyvben, az csak az előszó a műhöz, csak a tollfogás a betűhöz, a lélegzetvétel a hanghoz, mag a virághoz, vagy a lombhoz. Világnyi munka gyűlik itt benn, és én még nem mondtam ki mindent — még mindig nem mondtam ki semmit kínok közt csak készültem eddig, hogy a világot megteremtsem s akit szeretek, megszeressen s akit nem állhatok, ne álljon s aki apátián, rám találjon. BENJÁMIN LÁSZLÓ EGYVENNYOLC ILLYÉS GYULA KUNHALMOK B OOOOOOOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOXXXXXXD Vasárnap, 1964. április 12. Martyn Ferenc FENYŐ A. ENDRE KIÁLLÍTÁSÁRÓL* Fenyő A. Endre a dunán­túli és balatoni tájak Munká­­csy-díjas festője, a kaposvári Vaszary János tanítványa, — e festészet rangján túl, indok ez is, hogy megyénkben a Hippi-Rónai Múzeum bemu­tassa magukat az alkotáso­kat. Régi emlék: Rövidesen a fel­­szabadulás után a Svédország­ból hazatért Fenyő Endre első kiállítását a budapesti Fényes Adolf teremben rendezték meg. Az első nézők között vol­tam, majd meg újból felke­restem ezt a kiállítást. Gyak­ran visszagondolok az akkori élményre, a változatlanul megmaradó emlékre: az el­múlt tizenkilenc esztendő alatt hasonlatosan egységes és egyé­ni gyűjteményt alig láttam. Kisméretű képek voltak ezek, svéd városképek, svéd hegyi tájak itt-ott megjelenő figurával. De a kis méreteken belül monumentális építés és szerkesztési szándék, a művek­ festői megfogalmazást és elő­adást elragadó temperamen­tum kísérte. Mekkora az élet­erő ebben az emberben — gondoltam —, aki idegenben, háború idején a hitleri őrület közvetlen szomszédságában tö­retlen meggyőződéssel és meg­győzéssel szól hozzánk, műveinek felépítettsége vibrá­ló színegyüttesekkel párosul, így a képelemek különbözősé­ge hatásos festői feszültséget okoz” — írja Pogány Gábor. Ennek az évnek januárjá­ban Fenyő Endre gyűjtemé­nyes kiállítását láttuk az Ernst Múzeumban. Ez a mos­tani, Kaposváron bemutatásra kerülő gyűjtemény a buda­pestinek jelentékeny része. A valóban életműnek számító százötven festménye és ötven rajz végigvezette a nézőt a fes­tő útján a kezdeti és a Rippl- Rónai ihlette festői szemlélet­től, a Vaszary Jánostól kapott szerkesztő tudatosságtól, a leg­újabb, a balatonudvari tájké­pekig. Hosszú út ez. Iskolái elvégzése után Fenyő Endre vezető, szervező szere­pet vállalt a Szocialista Kép­zőművészek csoportjának meg­alakításában. — Derkovits Gyula, Dési Huber István, Ámos Imre neveit látjuk a ki­állítók között. A csoport forradalmi prog­rammal indult, ahhoz hű ma­radt: 30 év távolságából lát­juk, a történelem, az idő iga­zolta a mozgalom művészi, stílustörténeti fontosságát. De mi volt ez a forradalom, kérdeztük, és miért vált újabbkori festészetünk fej­eze­t A milliók pusztulásáról híré? Mindenekelőtt szokat­szóló hírek a szabadság őrei­nek győzelmébe vetett hittel keveredtek: az idegenben sza­kadt művésznek és feleségé­nek emigrációs magányát az a bizonyság oldotta fel időn­ként, mely a fasizmus és a haladás világméretű összecsa­pásában az kerekedésével emberiség és 1946 között biztatott, festett képei éppen ezért szomorkás lírájuk mellett koloritban gazdagab­bak, kompozicionálisan meg mind szilárdabbak. Az északi tájak levegője töretlen színek alkalmazására szoktatta Fe­nyő A. Endrét, akinek ugyan­akkor a szabadban levő tár­gyak formáit is szabatosan kellett ábrázolnia. Mindez — különösen — olajfestményeit van, meglepő, sőt riasztó volt a csoport témavilága: gyárak, gyárudvarok, külvárosok, munkás »negyedek«, soha nem látott csendéletek, melyeken az asztaldeszkára csupán né­hány szerszámot helyeztek, végül munkazubbonyos embe­rei ül­tek, — tehát a valóság —, a két 2939 háború közötti Magyarország üzemi munkásságának és élet­­körülményeinek realista ábrá­zolása. Ma már, különösen a fiatalok nehezen képzelik el, nem ismervén az akkori Mű­csarnok és Szalon működésé­nek hivatalos, komformista kuliszavilágát, hogy a valóság­nak ez a fölfedezése és föltárá­sa hatásában mekkora válto­zást jelentett és milyen ellen­kezést váltott ki. Ám ennek szilárd szerkezettel, jól kivel a világnak meg volt a költője, siető ritmussal ruházta fel,­­­ós József Attila, meg volt az írója, Kassák és meg­volt a szocialista képzőművészete, a vezetők között Fenyő A. End­rével. •(Elhangzott a festő kaposvári kiállításának április 4-i megnyitó­ján.) kép észlelhető színjátékba, fényözönbe, mind értőbben közvetíti a magyar tenger lég­körében feltűnő káprázato­­kat — így mondja ismertető­je, Pogány Ö. Gábor, a buda­pesti katalógus bevezetőjében. De itt elhallgat az előszó és átadja helyét a festmények­nek, mely mindazt közli, ami­re szó nem vállalkozik. Engedjék meg, hogy mégis Ez az elhivatottság Fenyő A. Endre festőművészetében a háború kitöréséig tartott. Tudjuk, kiállításait a csoport fokozódó nehézségek és ve­szedelmek között rendezte. Aztán a festő a svédországi, a hontalanságban eltöltött évek ismételtem, amivel kezdtem, a azzal, mit tanult Fenyő Endre két kaposvári mestertől Rippl-Rónaitól és Vaszary Já­ltán, a romok fölött újból itt­hon, új élet elején. Azóta közel húsz esztendő tanulságokat meiy, múlott el fölöttünk: Fenyő­n ek ’ eredményítt ’ma Itt Endre ma a főváros egyik nek­ - eredményeit ma itt képzőművész iskolájának, Dési Huber Körnek vezetője, a lektora a Képzőművészeti Alapnak, tagja a szövetség ve­zetőségének, de mindezen túl és elsősorban festői életmű­vének továbbépítője. A Bala­ton veszprémi partján, Sze­­pezden, majd még Udvariban tölti az év jelentős részét, az örök Balaton festője. »Mint stílusteremtő egyéni­ség, biztos ítéletű mester egy­fajta gyönyörködtető festésze­tet művel, élvezettel felejtke­zik bele a Balaton és környé­látjuk a maga is mesterré vált festő munkásságában. Minde­nekelőtt művészet-erkölcsöt és hivatástudatot, aztán a mes­terség alapos ismeretét, meg­tanulta és valóra váltotta — mert képességei erre eleve hi­vatottá tették —, hogy az élet­re miképpen rezonál az igaz festő, megtanulta a képírás pontosságát, festészetünk egé­szének és abban az egyén har­móniájának törvényét, azt, hogy a szín annak természetét fejezi ki, amit ábrázol, végül megtanulta a hagyomány to­vábbvezetésének fontosságát. SZÉP ASSZONY LÁNYA (Folytatás a oldalról.) nem éppen megfelelő hangon tettem felelőssé. Ó, nevetett kedvesen, már megint gorom­­báskodik, maga nagyon türel­metlen pedagógus, kedvesem! Szó szót követett és hagytam, hogy eljárjon a szám jóvátehe­tetlenül. Miért nem akarja tu­domásul venni, hogy nagy lá­nya van, mondtam neki, aki már észrevesz mindent és nem féltékenységből borogat asz­talt és ver földhöz szendvicses tálat és pláne direkt őszintén nem féltékenységből nyújto­gatja nyelvét a gitáros Jocó­­kára! Nem gondolja? Telitalálat volt. Majd fel­akadt a szeme. Vártam, hogy hozzám vágja legalább a nagy Brehm­met, de elrohant az igazgató után. Megadással vár­tam a vihart. Másnap bejelen­tették, hogy Marit Kecskemét­re viszik, Nárayné nővéréhez, mert az szigorú, majd neveli. Ismertem látásból, itt szokott nyaralni, súlyosan idegbeteg, állandó orvosi kezelés alatt ál­ló asszony. Hát ebbe nem lehet beleegyezni! Tönkre­teszi azt a szerencsétlen gyereket. Ret­tenetesen felindultam, mert ré­szesnek éreztem magam a tör­téntekben. Mit lehetne tenni? Itt azt tanácsolták, férjek már a bőrömbe, ki akarom teker­­tetni a nyakamat? Igen, az ös­­­szeköttetések! Az apával kéne beszélni, de hol? Van valahol egy élelmiszeripari tröszt, ke­ressem meg benne. Gondolat­ban járogattam hozzájuk. Csengettem, nem engedtek be, de én bemásztam a kerítésen. Jólesően felpofoztam az édes focókát, még különb dolgokat mondtam Krisztinka cukor naccságájának. Persze nem mentem el, csak magam Kős­tagné a hét végén elutazott Marival. Mentek Kecskemétre v­asárnap házukat­ kirabolták a Alapos, módszeres munka volt. Mindenről tudták, hol található. Pár nap múlva el­fogták Jocókáékat, akik már jórészt mindent értékesítettek, és nagyban szórták a pénzt. Az édes Jocóka simán és flegmán vallott, mert mitől féltek volna, mondta a tárgya­láson, az öreglány nagyon bí­zott bennük és bukott rá, már­mint Jocókára. Nárayné azonnal elájult, aztán folyton egy napig. A férje holtra vál­va Pestre vitte kórházba. Ma­rika újra itthon volt és lejött hozzá a nagymamája. Szorgal­masan tanult és Pólika nekem esett egy tíz percben, hogy még mindig négyest akarok adni ennek az édes gyereknek ma­gatartásból? Mert Mari egész­ségtan órán az egész osztály előtt bocsánatot kért tőle, ös­­­szecsókolóztak és Mari odatar­totta az arcát Pólika kezéhez, hogy üsse pofon. Vedd tudo­másul, mondta Pólika kön­­­nyezve és hadakozva vajszíve mértéktelen ellágyulásával, nem fogom engedni!! Tehát a Pólika üggyel is rendben vol­tunk. Elérkezettnek láttam az időt, hogy beszéljek Marival. T» y­­egkérdeztem, hogy J_YJ[ van. Mosolygott, hogy jól. Nagymama an­gyal, mindig így szeretett vol­na élni. Együtt takarítanak, bevásárolnak, együtt főzőcs­­kéznek és csuda jókat főznek, egyszer megkóstolhatnám, nagymamája úgy is szeretne látni. Így úgy gondoltam, most már azt is megkérdezhe­tem, hogy a mamája hogy van? Változatlanul mosolygott, hogy jól. Küldött neki azóta rnn.nnnnnnnrni— i—,———­»■ [UNK]*****««*m^^»> ködtem, de ez is jólesett. Na— egy cg­ Hio drága haszontalan— V Ságot és édes cukorbabájának nevezte a levélben, meg leírta részletesen a most csináltatott pizsamáit és hálóingeit, mert rengeteg a fiatal orvos és úgy körül­rajongják, hogy néha alig kap tőlük levegőt. Nagyon bamba képet vághattam. Mari meg tovább mondta, hogy a papája itthon volt, nagyon so­kat beszélgettek, megsimogat­ta, sokszor megcsókolta és könnyes volt a papa szeme és azt mondta, hogy nagyon sze­resse a mamát, mert a mama olyan, mint egy gyerek és a papa szívének nagyon drága és mindig maradjon mellette Mari, ha már ő nem él, mert a nagymamát babusgatni és becézni kell és a papa igen öreg és nagyon beteg már szíve. Mari könnyen megeredt, a eleresztettem, mert láttam, restellte. Bántam, hogy szól­tam. Meghatott az őszintesé­ge.M­ari szipogva ment a folyosón, az osztálya előtt barátnője elkap­ta és a ping-pong asztalra lök­te, csattogósan verni kezdte a Mari fenekét, ősz óta van ez a barbár őrület rajtuk, hogy úgy kiverik egymást, hogy bőg valahány. Pólika mint folyosó ügyeletes félelme­tes, de félelmet soha nem kel­tő hangon rohant hozzájuk, mert a lányok megvadulva, vi­sítva verték egymást.­­Mari le­törölte könnyeit és vad diadal­ordítással úgy hasra fektette Técsi Roszkát, hogy az beverte az orrát. Mari meg két tenyér­rel leírhatatlan gyönyörrel ver­ni kezdte üvöltő barátnője ró­­zsaszín bugyis fenekét. Olyan nagy baj tehát nincs, mert Mari fiatal, és erős, fia­talságában van az ereje és ezért most még a legnagyobb keserve is félig nevetés. Csokonai-szobrot Kaposvárra A múzsa szobrának lábához a költészet napja alkalmával a kaposváriak már elhelyezhetik szerény virágukat. Leróhatjuk hódolatunkat, mert a Csiky Gergely Színház előtt már ott áll a szobra. Tehát »a múzsák­nak szentelt kies tartomány« megtette az első lépést. A vas­úton bejáró megye elé odaállí­totta a költészet, a vers szim­bólumát. De vajon így állunk-e magá­val a költővel, a legnagyobbal, aki e »kies tartományban« la­kott? Mert itt lakott megyénk­ben 1698 márciusától 1800 feb­ruárjáig Csokonai Vitéz Mi­hály. Magányban, mécsvilág nélkül, a sötétben és ruha nél­kül, egy meghalt pap kimust­rált kaputjában. És mégis magyar vers legszebb csillagait a gyújtotta meg ezen a tájon. Nagyszerű amit itt, e rövid idő alatt teremtett. Irt negy­vennégy verset, műfordított, megírta a Dorottyát, tanított és ő volt az első somogyi szín­ház megteremtője is megyénk­ben. És Kaposvár, az akkor még szegény mezőváros nevéhez odaragasztotta a halhatatlan­ság szárnyát! Épp azzal, hogy a Dorottya színhelyéül válasz­totta azt a tiszttartó lakást, amely akkor még földszinte­sen alig emelkedett a kaposi Fő utca zsupptetős, sövényfalú házai fölé. És a Dorottyában is gondoljunk a kaposi hajnal leírására. Virradtak-e szebb so­rok azóta is költő kezén, ame­lyek városunkhoz fűződn­ek? Vajon mit adunk mi ka­posváriak cserébe a nekünk juttatott halhatatlanságért? Pedig eltelt azóta 166 év! Ta­lán a Csokonai­ közt!... Vagy egy műemléki táblát a háznak ás nem a költőnek? Mert a ház műemléki megörökítése a Május 1 utca 1-es számú há­zon megtörtént. Ez is egy lépés előre. És ott áll »A haza kis polgárainak«­­nevezett épület és a lassan köztudatba vésődő Dorottyaház szögletében egy kis kertecske. Hangulatos be­­szögelése a Kossuth térnek, amely a tűzfallal és az öreg iskola homlokzatával szinte kí­nálja a helyet, hogy itt végre megörökítsük Csokonai Vitéz Mihály emlékét. Tehát a költészet napja al­kalmából azzal a kéréssel for­dulok a városi tanácshoz, hir­­­dessen pályázatot Csokonai és Dorottya együttes jellegű emlékének szobrászati megörö­kítésére. Ezzel a felállítandó emlékművel és annak a térha­tásba való belekomponálásá­­val olyanná tehetjük ezt a te­ret és utcarészt, hogy a Kos­sük tér felől párját ritkító je­lenség lehet, és egyben újszerű megoldása egy költő és a ne­véhez fűződő egyetlen magyar vígeposz emlékének. Nincs sok emlékünk, amit mutogathatunk. De ezt egy­szerre látja majd mindenki. Nívós megoldással nagyot nyer vele városunk... És mi lenne a ha magában az épületben, ahol Dorottya játszódik, a mé­szárszék helyére egy irodalmi jellegű, modern eszpresszót is létesítenék­fe? Ezeknek a szép bolthajtásos, földszinti helyi­ségeknek falára szinte oda kí­vánkoznának olyan freskók, vagy képek (természetesen je­les művészek alkotására gon­dolok), melyek témájukat a Dorottyából veszik__ Ebben csak részben lennénk úttörők. Várpalotán Szabó Vladimir ké­peivel már találunk ilyen té­májú példát. Talán az is indo­kolná ezt a tervet, hogy való­ban hiányzik Kaposváron egy ilyen jellegű és nívós eszpres­­­szó... A költészet napja alkalmá­val tehát azzal a kéréssel for­dulok a városi tanácshoz, fog­lalkozzék Csokonai emlékének méltó megörökítésével, mert ezzel tartozunk a költőnek és önmagunk«­.•­ rakáts Gyula

Next