Somogyi Néplap, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-30 / 126. szám
SÁNDOR KÁLMÁN: cr — Szilveszter Rot terdamban ! Mama rumpuncsot főz! Mindenféle zsoltárok éneklése, utána nagy szivarozás! Én édes Jézusom — mondta Cornelius Kalakman holland hajóács, és fülére húzta a takarót. Róka Lajos, a hajdan kövér magyar hírlapíró, mint valami lesoványodott szelindek, duzzogó arccal s hosszú német rohamosztagos trikógatyában üldögélt az ágyán. Sandított holland szomszédja felé. — Ne sírj — mondta halkan. Aztán ette tovább a szögletes birkavért. Az élvezettől kissé morgott, a szeme fátyolos volt. — A magyar marhák — mondta a hírlapírók takaró alól a holland, s könnyei végigcsorogtak az arcán. Róka Lajos hallgatott. A jég ropogott a foga között, utolsó maradékát eszegette annak a féltéglányi fagyasztott vérdadabnak, amelyet a délután folyamán kapott ajándékba pártfogójától, a hírneves berlini sikkasztótól. (Aznap — talán a szilveszter tiszteletére *— zebraruhás francia foglyok egész stráfkocsi fagyasztott vért húztak ide szilárd, nagy táblákban, magasra akinek pénze volt, akár rakva, egy négyzetmétert is vehetett belőle. »Birkavér« — mondta tüstént komor arccal Radosevszki, a hírneves berlini sikkasztó. »Nem« — szólt egy másik. — »Lebombázták a müncheni állatkertet!« — mondta egy harmadik. — »Szóval vízilóvér is van benne« — szólt egy negyedik kissé eltorzult mosollyal. A többiek a földet nézték, s hallgattak. A vért megették. Ez volt délután. Most kilenc óra elmúlt. Sípok szóltak odakünn. Hó szállingózott. A lámpaoltás órája volt ez: a salakkal borított széles főút, a »Lagerstrasse« két oldalán, a zöldre festett, végeláthatatlan faépületekben s a harminc hosszú udvarban egymás után kihunytak a villanyok. A géppuskatornyokból még egyszer végigfényszórózták a kihalt blokkudvarokat a fekete ruhás, halálfejes sapkájú őrök. Itt-ott még felharsant egy-egy kiáltás: »Licht aus!« Azután mindenre lezuhant a homály, mélyen azonban, a kavargó hópihék mögött, kinti nagy vaskapun vagy taalán a rab emberi tudatban továbbra is ott fenyegetett a hazug német felírás: Arbeit macht frei! S fölötte a címerpajzson a szögletes fekete sas, karmai között a horogkereszt. Az 1944-es év utolsó éjszakája volt ez. A szél is fújt. Szerteszét a hosszú, zöld faépületekben harmincezer, Európa minden országából idehurcolt, igen sovány, zebraruhás férfi nézte a homályt, s várta az új esztendőt. — Megőrülök. Elég a külföldi imádkozásból! Alvás! — szólt sztentori hangon a tizenhármas épület hármas számú termének homályában Radosevszki, a hírneves berlini sikkasztó. Egy katolikus pap pisszegett. — A hollandus csak sír! — mentegetőzött a hajdan kövér magyar hírlapíró. — A söröscsap is rossz! — felelte szemrehányóan a sikkasztó. A szél dudált, befőtt a nyitott ablakokon, s hópihéket hozott a három sorban egymás fölé helyezett, igen szűk Az ünnepi könyvhét egyik eseménye lesz Sándor Kálmán legszebb novelláinak gyűjteményes kiadása, amelyet Éjszaka Európában címmel jelentet meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. E kötet címadó novelláját mutatjuk be ezúttal. deszkaágyakban alvó negyven ember nyakába. százA terem különböző zugiadban e szilveszter éjszakáján öten haldokoltak; kartonpapírra írt halotti lábszámuk a megfelelő cukorspárgával jó előre elkészítve várta újév reggelét a német írnok asztalán. A hírneves berlini sikkasztó ágyának lábánál egy hordó világos sör virrasztott csapra ütve. Ebből a csapból igen lassan, ütemesen szivárgott a kincseket érő világos sör az alatta álló dézsába. Potty! Potty! Minden csepp egy szúrás! A német írnok szelídített tengerimalaca belenyalt a sörbe, azután a kedvező homályban, az ágyak közötti keskeny utakon egyet-egyet cincogva felmászott az írnok elhagyott asztalára, s gyorsan mozgó orrocskával és buzgó fogakkal rágcsálni kezdte az egyik halotti lábszám cukorspárgáját. Eszelős világ! S valaki idegen nyelven imádkozott. A füléig betakart, szilveszteri rámpancsról álmodozó és suttyomban már kenyeret rágcsáló rotterdami hajóács fölött, a legfelső ágyrekeszben az állandó vizelési ingerrel küszködő felsőbányai hitközségi metsző hevert, ő mormogta — mint mindig lámpaoltás után — gyors éji imáját bocsánatkérő arccal, héberül a sötétben. Szánalomra méltóan elvékonyult, hosszú orrának hegye buzgón mozgott, akárcsak az írnok alattomosan rágcsáló tengerimalacáé. Az alatta lévő ágyban is imádkozott valaki: Johann Ketzlick, a hannoveri katolikus lelkész — latinul. Az ő orra húsos volt, s ima közben is mozdulatlan. A legalsó rekeszben a holland hajóács abbahagyta már a kenyérrágcsálást. A héber nyelvű mormogás befejezésekor a hírneves berlini sikkasztó odalent gúnyosan így szólt: — Most jön a vizelési — Istentagadó — felelte a katolikus lelkész. A sikkasztó tromfként szótlanul egy darab kincseket érő, rúd alakú sajtot nyújtott feléje a sötétben. A lelkész elvette, megszagolta, letörte a felét, megenyhülten evett, másik felét felnyújtotta a fela sőbányái volt metszőnek. »Előkelő keresztény urak civódnak végettem«, gondolta az büszkén, s majszolni kezdte a sajtot: »Tábori előkelőségek!« (S ez volt az igazság. Mert a kétméteres termetű lelkész s a vézna berlini sikkasztó — mindketten évek óta ették koncentrációs rabság kenyeréta — egyaránt az úgynevezett »tábori előkelőségek« rendjébe tartozott. Kivételezett foglyok voltak: németek. Ketzlick lelkész havonta kaphatott kívülről csomagot és harminc márkát, a sikkasztó ágya alatt pedig egy fonott bőröndben kincsek: hét arany karóra, töltőtollak, dörzstörülközők, selyemingek, tojások, krumpli — csupa itteni szerzemény.) _ Du Róka, alszol? — kérdezte a sikkasztó. »Beszélgetni akar, talán még sajtot is ad« — reménykedett a volt hírlapíró. Hangosan meg így szólt: — Hallgatlak. ... Ott hagytam abba tegnap este — szólt a sikkasztó lehunyt szemmel —, hogy annak a gyermekkertésznőnek igazán első osztályú, telt fehér mellei voltak. hegyesek. Hiszed?Inkább kissé — Miért ne hinném? — kérdezte Róka Lajos. — Csak mondom. Síkos volt a bőre. Szóval mindjárt vacsorát főzött nekem. — Sajtot? — Hogyhogy sajtot? — kérdezte meghökkenve a hírneves sikkasztó. — Csönd! — mondta egy elkeseredett hang távolabbról. A görög foglyok a sarokban erősen köhögni kezdtek. — Maman! — szólt vékony hangon egy haldokló francia fiú. A felsőbányai volt metsző lemászott az ágyából, és csoszogva indult az illemhely felé. — Egy drezdai gyermekkertésznő miért főzne nekem sajtot vacsorára? — kérdezte most már kissé ingerülten sikkasztó, azután választ nem a várva folytatta. — Gombócot csinált. Valódi gullászószéval. A nő hasáról még nem is beszéltem neked? Várt a feleletre. — Anyajegy volt rajta balra, a köldöke mellett! — válaszolta unottan a Torkig volt ezzel a hírlapíró, történettel. — Mindegy! — tette még hozzá elhamarkodottan. Kis csönd volt. — Hogyhogy mindegy? — kérdezte azután felháborodottan a sikkasztó. Újabb csönd. — Bocsánat — mondta Kóka Lajos szolgalelkűen, s nagyot nyelt. Hallani lehetett a sikkasztó hangos, gyötrődő lélegzését. Csak meg ne bolonduljon a sötétben! — Nyolcévi fogság után még most is előttem van annak a nőnek a hasa — mondta végül, és visszadőlt a párnájára. — Boldog újévet! — szólt egy hang lengyelül az egyik távoli sarokban. — Radosewszki — mondta a volt magyar hírlapíró. — Radosevszki, boldog új évet! De választ nem kapott, zárt ablakok felé nézett, s látta a kavargó hópelyheket, hallotta a szél jiivítását, a szeme teljesen megszokta már a homályt, s nézegetni kezdte — mint minden este, elalvás előtt —s a földszinti fekhelyével szemközt gubbasztó, öklömnyi lakattal lezárt két sötét tölgyszekrényt. Az egyikben a vagyont érő hivatalos gatyákat tartották az arra illetékesek, a másikban a könyvtárat A németországi ga tyákról most ne bszéljünk, nézzük a könyvtárszekrényt! Ez utóbbi szekrény őre egy bivalyképű német, »hivatásos bűnöző« szerda délután öttől hétig, könyvtári órák alatt néha minden ok nélkül megpofozta a kölcsönzésre várókat. »Művelt vagy?« — kérdezte halk gyűlölettel az ilyen pofon után, s szűkülő pupillákkal nézte áldozatát. A könyvtár polcain, német bölcsészek elsárgult kötetei mellett ott sorakozott a Mein Kampf hét vadonatúj példánya. Ezeket olykor erőszakkal tukmálta egy-egy szabódó könyvkölcsönzőre a bivalyképű könyvtáros, például a szelíd lelkű felsőbányai metszőnek, aki egyáltalán nem olvasott világi könyvet, kétszer is kiadta már. Első ízben, mikor azt tétovázni látta, csak egyet ordított rá, a második kényszerkölcsönzésnél azonban már egy pofont is kapott a pulykavörösen, jiddisül méltatlankodó szegény ügyfél. Olyan szelíd fogoly azonban nem akadt, aki a szolidaritás íratlan szabályát megszegve ebbe a könyvbe akárcsak bele is lapozott volna. Ellenben a bivalyképű könyvtáros két ízben talált már egész egércsaládokat fekhelyének szalmapárnájában. Hogyan kerültek oda? A könyvtár díszpolcán, egy teljes Goethe díszkiadás szomszédságában érthetetlen okokból ott szomorkodott aranyos kötésben Csermely Gyula Toprini nász című regénye magyarul, a Légrády Testvérek kiadásában, továbbá egy ronggyá olvasott litván nyelvű szakácskönyv 1872-ből, valamint Tacitus Germaniája németül. A könyvtár további nemzetköziségét három francia Verne-regényen kívül néhány török mű és egy kedvelt holland hadtörténelmi zsebkönyv biztosította. A könyvtár legnagyobb kincse, az idők igazi jelképe azonban egy hetilap: a Münchener Illustrierte Zeitung négy, aránylag friss, bekötött évfolyama volt, Hitler Adolf vezér és kancellárnak kétszázhuszonhárom fényképével. A vezér és kancellár minden egyes jobb és bal szemének helyén egyszerű lyuk kacsintott az olvasóra a papírról. összesen négyszáznegyvenhat lyuk. Világtörténelmi lyukak. Engesztelhetetlen körmök kaparták. Idehurcolt európai emberek körmei. Most sötét volt. Éjszaka. ... A söröshordó csapjából ütemesen csöpögött sör az alatta álló dézsába. Az almok asztalán a másnapi létszámjelentés kitöltésére váró példánya, előre megdátumozva: 1 **1. Január 1945. Dachau.« A világ legeszelősebb rabkórháza volt ez. Stanislav Blaha (Brno) ÉVA (A Hl. Barátság Hídja fotókiállítás anyagából) Az ünnepi könyvhét könyveiből Cseres Tibor: HIDEG NAPOK A kisregény története két időben, két színtéren zajlik. A tulajdonképpeni eseménysort — az 1942-es újvidéki »megtorlás« véres napjainak részletes, aprólékos fölidézését — keretbe foglalta az író. A keret színhelye egy börtöncella, ahová a felszabadulás után négy fasiszta pribéket zárnak együvé, az újvidéki vérengzés négy részvevőjét. Cseres Tibor írói bravúrja, hogy négy, egyértelműen negatív aspektusból első személyben ábrázolja szereplőit, s a saját szavaikon, vallomásaikon keresztül fogalmazza meg a maga és a történelem kemény ítéletét. A Hideg napok című regényért Cseres Tibort az idén József Attila-díjjal tüntették ki. (Magvető Könyvkiadó.) Illés Béla: AZ ARANYÉIBA Az író 70. születésnapját nemrég ünnepelték írótársai, olvasói, Ilés Béla egyike a legnépszerűbb íróknak, összegyűjtött novelláinak jó néhány kötete már megjelent eddig különböző kiadásokban. E kötet az író elbeszéléseit tartalmazza, s jóval gazdagabb az eddigi gyűjteményeknél, a szerző hasonló jellegű könyveinél. A Harminchat esztendő, illetve a Kenyér című kötetekből ismert elbeszéléseken kívül tartalmazza Illés Béla újabb írásait és azokat az elbeszéléseket is, amelyek magyar nyelven ismeretlenek, mert csak nemrég kerültek elő különböző német és orosz nyelvű kiadásokból. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) Szimonov: KÜLÖNTUDÓSÍTÓNK JELENTI Szimonov három szép, a Nagy Honvédő Háború idején játszódó elbeszélésének minden dísztől mentes előadásmódja, eszköztelen heroizmusa a Ballada a katonáról c. film nyelvére emlékeztet. szinte szándékoltan esetleges epizódok éppen a laza háborús hétköznapok puszta interpretálásával annyira megteremtik az időszak hiteles légkörét, olyan mértékben belevonják az olvasót a cselekménybe, hogy ez nagyobb teljességre törekvő ábrázolási módszerrel sem lett volna lehetséges. Nagyon kevéssel mond nagyon sokat Szimonov, mégis nemcsak a háború egészét látjuk ott tornyosulni a háttérben, hanem a háború legnehezebb periódusáról szóló írásokban is már ott érezzük a biztosan bekövetkező győzelmet is. Kodály Zoltán tadhatatlanul, életműve ma leghalványabb kétséget kizáróan a miénk. Nekünk, rólunk beszél. Éppen ezért korszakos jelentőségű. Általános érvényűvé tudta emelni sajátos nemzeti mondanivalóját, az emberiség ügyévé növelte azt, aminek eredete a mi népi kultúránkból, történelmünkből, folklórunk értelméből, indulati töltéséből, formakincséből gyökerezik. Ezért lesz indokolt, ha meghallgatjuk, miként vélekedik róla — s ezen keresztül rólunk — a külföld. Mit ír Martinov, a jeles szovjet zeneszerző és esztéta? »► Kodály Zoltán zenéje országunkban már a húszas években ismertté vált. Ekkor mutatták be első ízben Moszkvában csellószonátáját. Ezt követőn elhangzott a hangversenyeken a Háry János szvit, a Galántai táncok s a kiváló magyar zeneszerző több más alkotása, amelyek szépségükkel, eredetiségükkel azonnal lebilincselték a hallgatókat. Miért szeretik nálunk Kodály muzsikáját? Azért, mert tisztán népi, mert igaz, s mert magas művészettel jeleníti meg Magyarország arculatát népének érzelmeik Reflektorfényben KODÁLY Megértjük és hozzánk közel állónak tartjuk azt a lángoló szeretetet, amellyel Kodály népének dalai felé fordul. Tudjuk, hogy életének nagy részét a dalok összegyűjtésére és tanulmányozására fordította.« Hogyan jellemzi ezt a művészetet a neves svájci karmester és teoretikus, Ernest Ans érmét? »► Kodály egyénisége nem kelt divatos feltűnést, és Kodály nem áll egyedül ebben a nemben ... a divat múló, a való értékű zene viszont maradandó.« Mit mond a francia kórusművészet kiváló patrónusa, Lous Durey? »► Kodály Zoltánt a jelenkori muzsika egyik legkimagaslóbb egyéniségének tartom zeneszerzői munkásságáért csakúgy, mint népzenei kutatómunkájáért és nevelői szerepéért. Kodály művei közül különösen a Psalmus Hungaricus, a Háry János, a Székelyfonó és a Galántai táncok csodálója vagyok, de mélyen megindít kórusainak szépsége és tisztasága is, így a Kállai kettős, a Molnár Anna, a Mátrai képek és annyi más . . . Mindez oly emberi nyelven szól a francia muzsikusok szívéhez!« Szaporíthatnánk az idézeteket. A lényeg azonban kibontakozhatott így is. A külföld azt érzi Kodály életművében, amit mi magunk pontosan tudunk róla: alkotásainak népközelségét. Hosszú út vezetett a századforduló romantikus zenei nyelvétől addig a legfontosabb dolgok természetes méltóságához tartozó egyszerűségig, ami a mai Kodály Zoltánt jellemzi. Puritán alkotó. Művét, mondanivalóját és művészi nyelvét letisztult egyszerűség jellemzi. Kodály a bonyolultságot foglalja össze, s fejezi ki egyszerűen, világosan, mondjuk így: demokratikusan. Nyelve a nép nyelve; nemcsak a tudós kutató buzgalmával, hanem az alkotó kíváncsiságával és demokratikus ZOLTÁN szenvedéllyel figyelt a népre, hogy zenei anyanyelve minden erejét és finomságát ellesse. S azt, amit a nyelv sommáz, a művészi tartalmat: az emberi kapcsolatok, plebejusi indulatok, vonzások és taszítások érvényes törvényeit. Kodály nagy pályatársával, barátjával, hű szövetségesével, Bartók Bélával együtt — tudta, hogy honnan kell merítenie, s azt is tudta, hogy miért. Hősei nem afféle tarka díszletelemek. Szűkszavúsága: lényegmondás. Nem a tarka képzelet, a gazdagság, a nagy színskála hiánya, hanem kérlelhetetlen következetesség, ragaszkodás az óriási választékból meglelt legjobb, legérvényesebb, a legtalálóbb zenei hasonlathoz. Ezért érzi úgy Kodály hallgatója, hogy Háry János nem dalolhatna másképpen, mint ahogy dalol, a Budavári Tedeum nem szólhat, a Székelyfonó nem fogalmazhat másképpen, ez mondanivaló és nyelv egysége.a Nem csodálható, hogy a külföld nem a művészi telesítményéhez fűződő magyarázatokat értékeli, még kevésbé a mentségeket, hanem magukat a műveket. Mi látjuk, átéljük a körülményeket; a nagyvilágot a végeredmény érdekli. Kodály Zoltán azonban művei hallatlan szuggesztivitása révén érdeklődést, tartós vonzalmat tudott ébreszteni a művek oka, közege, inspirációja iránt is. maga alkotó géniuszának segítségével mintegy beemelte a halhatatlanság és a közfigyelem magaslati tájainak védelmébe műveinek hőseit, népünk fiait, lányait, nyelvüket, gondolatvilágukat, érzéseiket. S mert hogy művészete a miénk, elidegeníthetetlen sajátunk, megtoldhatjuk mondandónkat: a mai Magyarországnak, beteljesülő vágyainak is népünk nagykövete Kodály Zoltán. A. B.