Somogyi Néplap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
Berták Él-e Csokonai ? Állok a csoda előtt, és legszívesebben egy szót sem szólnék. Egyetlen szót sem, amit én találtam ki. Legszívesebben felolvasnék vagy meghallgatnék néhány Csokonai-verset, mert a méltatásokat egy kicsit önmagunknak mondjuk, magunkban szeretnénk rendezni dolgainkat, mert eza versértelmezések, magyarázatok mindig másodlagosak, mindig darabokra szabdalják a művet, s megközelítőleg sem nyújtják az értő közönségnek azt, amit az originális alkotás maga. Dolgaink rendezése a legrövidebb út, ha az ünnepelt szavait olvassuk,hallgatjuk, s nyomukon ki-ki elindulhat egy teljesebb világba, amely mint A tükörben én legelőször az adósságot látom meg. Adósságunkat a szépségekért, a példáért és az életért. Adósságunkat a költő bizalmáért és elődeink mulasztásaiért. Róla szeretnék szólni, azaz hangosan gondolkodni. Apáink, nagyapáink, dédapáink óta, mintegy százhetven éve minden magyarnak, aki megszerette, előbb-utóbb szomorúan rá kellett döbbennie, hogy honfitársai többsége sohasem ismerte, s kortársai sem ismerik méltóképpen, avagy félreismerték Csokonait. Ezért ébresztették nagy utódok egy évszázada többször is, de mintha a költő szelleme megérezte volna, hogy ez nem a rendes feltámadás, néhány év óta mindig visszaosont a halhatatlanságba. Vagy észrevétlenül visszaosontatták. Önmagunkat becsüljük gabb meg vele, ha a »boldamaradék« nevében szembenézünk a tényekkel. Hogyan is állunk mi Csokonaival? Milyen a mi Csokonai-képünk ? Kell-e ébresztettünk újfent, avagy jelen van a mindennapjainkban? Ha jelen van, hogyan van jelen ? A lehetőségeket és a társadalmi szükségszerűséget nézve — úgy érzem — nem kell revízió, az elmúlt huszonnyolc esztendőben Csokonai elevenebben élhet, mint korábban bármikor. Igaz, hogy húsz évvel ezelőtt, az ötvenes műveinek és életének években csupán az a része fényesedett ki, amelyik a mindennapi céloknak leginkább megfelelt. De mára, a permanens művelődés, a tudományos-technikai forradalom korára eljött az önmagát és írásait haláláig építő, a tudomány legfrissebb eredményeit verseibe foglaló, tudományosan látó természeti ember, vagyis a teljes Csokonai ideje. Helyén van-e hát, amikor utcák, terek, intézmények viselik nevét, amikor művei hozzáférhetők, amikor iskolai tananyag s több mint negyedszázada egy kicsit az ő nevében, is osztjuk itt az igazságot? Ha az egyéni igényekre, a tízmillió fejre gondolok, sajnos, külön nem merném állítani. Nincsenek adatok, de elképzelhetünk egy mikrofonos országjárást, olyant, aminek nemrég Petőfivel kapcsolatosan tanúi voltunk. A reflektorok kiemelnek dolgokat, a mikrofonláz elszoríthatja torkát... De vajon mi derült neki, ha valaki mikrofonnal a kezében kérdéseket tenne föl Csokonairól?... Nem a lexikális tudás érdekel, nem annak alapján ítélkeznénk, hogy ki hány Csokonai verset tud kívülről — habár ez sem lényegtelen — hanem a Csokonai-képre volnék kiváncsi. Személyes tapasztalatokra hagyatkozva állíthatom, hogy a legtöbben még ma is a »csapot, papot, mindent felejtő Csokonai Vitéz Mihályt« emlegetnék, s a 40 éven aluliak hozzátennék még: »ő volt a felvilágosodás legnagyobb magyar költője«. Ha a többi lapos kristálynak még egy lapját felvillantjuk, ezt már a szemközti oldalon, félő, hogy a Kazinczy és Kölcsey által rajzolt komisz, mindnyájunktól idegen kép körvonalai is előtűnnek, amelyszerint Csokonai parlagias, közönséges, mert »Csudálójinak« — az egyszerű népnek — akarván tetszeni, mezítláb ment a költészet szentegyházába. Nyilvánvaló, hogy mindhárom említett kép egyoldalú, a mulatozó, sírva-vigadó poétáé éppúgy, mint a néhány nagy gondolati-politikai költeményből kitekintő költőé. A harmadik kép félelmetes egyoldalúságáról nem is beszélve. Csokonai hívei tudják, hogy minden porcikájával a teljes életet élte ő, sarkig kitárva az értelem és az érzékek kapuit. Olyannyira, hogy megvalósította az emberi teljességet, amelyre manapság legföljebb törekszünk. Az övénél nagyobb mohósággal — s olyan fiatalon — költő még nem szívta magába kora leghaladóbb eszméit, nem lélegzett még egyszerre a mindennapokkal és a Mindenséggel. S amit személyiségükön áteresztettek, kevesen adták vissza egy folyamat, de a munka olyan fokon és változatossággal, mint ő. Csokonai művének sorsa nem az ünnepélyeken dől el. Itt legföljebb megindulhat egy folyamat, de a munka summája a művelődés irányítóira, az iskolákra, az intézményekre, a könyvkiadókra a tömegkommunikációs eszközökre s — nem utolsósorban — az egyes emberre marad. Demefif Ottó VITÉZ Költő a nyitott sír előtt — átfújja őt a szél. Álomlugas, polgárlány? Halk idill zöngicsél. Kulacs, vándorbot. A gúnyát vastagon por lepi. Lehetett volna oktatói Szűrét ki tette ki? A bálozók, a kényesek, a karneváli had. Ő, aki sohasem volt irigy, papír fölött vigad. S ha verset ír — keserveset. Barokk báj lengi be. Vágya — miként az orra — nagy. Tüzel sötét szeme. És oskoláról álmodik, hol jó parasztfiak ... Sípol a tüdő, vér bugyog. Avarba hull a makk. Garai István CSOKONAI Bár szíhatnék borocskát, szép Tokaj venyigéjén termettet s kanapéra ledőlvén aztán — hívnám Múzsámat: csókolgasson és enyelegni hosszan legyen kész mindig vélem. Feledném vándorlásim, göthös tüdőm, kudarcom s honom bús állapotját. Somogysági kanászok, sötétség őrtállói, csak ez várhat reátok? — Hajnal hasad s francozok földjéről új szél indul, s ti mégis itt leledztek lelki bocskorban — meddig? Feledném drága villám, csapongó, színes pillém, kacér fürtűt fülénél, sötét szemöldökívét, kerek szemit, mit erdőn az ezektől vett kölcsön. Feledném mámorokban csurgói katedrámat: kerek képű kis lurkók és copfos, szöszi lánykák értelmes, mohó, kérdő lelke tárulkozását. Anakreonnal aztán nemes versenyre kelnék, s harmóniát teremtvén a világban s magamban megírnám bordalom, mely nevem már nem engedné a feledés hamvába aláhullni közönnyel. Bár szíhatnék borocskát, hogy megiramolhasson bennem a jó kamaszvér: nk oltam még egyet, egy nagyot, egy utolsót szeretnék — s aztán lázak egymisétől tépve feküdni városom zord cemetériumában — Kerék Imre CSOKONAI Hazátlanságban, elóntk szerelemben dicső elődünk nyájas anekdoták, legendák aranyfüstköde mögül lépj közénk nimfáid díszkiséretével reményteljes reménytelenség keserű szavú poétája, országutak futóbolondja, mózesi csipkebokor-életű, mi jutott neked itt, hideget sugárzó szobák, örökös éhség, költeménnyel nazalas nagyuraknál, kiknek egy hátasló, eb vagy üzlet magasan fölötte áll holmi firkáknak, ám alkalomadtán szívesen vetnek néhány garast afféle kóbor szegénylegénynek, ki ha jól viseli magát, sokra viheti: lehet pergamen-körmölő deák a Diétán, kegyes dámák mulattatója, rigmusgyáros, megrendelésre írhat tósztot, könyörgést, ódát et cetera, emellett ingyen álmodozhat a soron következő huszadik századról, oskoláról a kancsénak, futkoshat Csurgó, Debrecen, Komárom, között, míg lába térdig nem kopik, ugathat, mint kutya, kiköpött tüdővel a holdra, míg Lilla ma ágyában forgolódik, s szakszerű szempontok szerint bunkózza le művét a kortárs: nem elég emelkedett, pórias, s a korán kirobbant életet nem pótolják a remek bőrbe kötött díszkiadások, a barokk cirádákkal ékített obeliszkek, a jóllakott utókor unatkozó figyelme, sem a félbeszakadt teremtés múlhatatlan szomorúságát nem pótolja semmi. Izsó Miklós Csokonai-szobra Debrecenben TANULÓTÁRSAI CIMBALMA” Domboi Márton Csokonai tanítványa, majd barátja volt. Csokonai V. Mihály élete címűi munkája l*ll-ben jelent meg. Ebből valók az alábbi szemelvények. Kiszabtak először mindenkinek maguk közül egy nyelvet, hogy azt tanulja meg. Neki esett az olasz, mikor még se németet, se franciát nem tudott, és gyakran nagy részvétellel beszélte, mely nehezen tudott boldogulni, nem kapván olyan olasz szókönyvet, mely az őelőtte egyedül ismeretes deák nyelven magyarázná az olasz szókat, míg végre az ő kérésére a veneziai könyvnyomtató nem küldött. Megtanulván mindenik a reá kimért nyelvet, tudós újságot (Litteratur Zeitung) járattak. Ebben látván az új könyveket rostálgattatni, s azoknak a foglalatját előadatni , a jobbakat közönségesbe meghozatták, s az olvasásra annak adták magok közül, ki annak nyelvét értette, így szabták ki mindenre az olvasnivalót. Amikor osztán valamelyik a maga könyvét elolvasta, s kisummázta, összegyűltek, s ezt a rövid summát egymás előtt elolvasták. Ezzel azt nyerték, hogy mikor közülük mindenik csak egy könyvet olvasott is el, mindannyinak a velejét tudta, ahányan voltak a társaságban, így a maga csendes homályában munkálkodván lelke mint a mély víz, az ő ezen egynéhány pajtásin kívül, amint mondtam, nemcsak az ő tanítói, hanem maguk az ő tanulótársai is nem esmerték őket annyira, amennyire érdemi ette és arról az oldalról, mely ötöt főképpen tiszteletre s becsületre méltóvá tette volna előttünk. Csak holmi különösségei voltak azok, melyek többnyire mindenek előtt tudva voltak, például, hogy ő rendesen éjszakánként nem aludt, hanem nappal, hogy ő valamely tárgyon, mely ötöt egyszer magához rántotta, felettébb soká tudott mélázni, hogy ő ottan-ottan sírni szokott, hogy ő másokat igen elmésen rászedni tudott, hogy ő mások előtt meglábolhatatlan szorultságiban oly mesterségesen segített magán, és másokat holmi ártatlan galibákba úgy beléejtett, melyen mindenek bámultak és nevettek, hogy ő úgy értett valaminek a fajnul való elcsenéséhez, hogy azt maga Merkur se könnyen követhette volna, hogy ő a maga furcsa anekdótumival, melyeket inkább maga csinált, mint másoktól tanult, históriácskáival, melyeket inkább úgy mondott el, ahogy illettek volna megesni, mint ahogy megestek, elmés találmányival, játékok gyermekeskedéseivel, indításával, újításával, eleven előadásával, melyért őtet Ormos professzor úr tanulótársai cimbalmának írja, hogy mindezzel oly kedvet, oly elevenséget gerjesztett a társaságban, hogy szükségesebb volt ő a mulatságra, mint a bor és muzsika, és őnála nélkül jókedv nem is lehetett. Pattantak ki mindazáltal olykor-olykor némely poétai szikrák az ő lelkéből, melyeknek eleven tüze minden szemeket magára vont, és a mulatságbeli enyelgések, tréfák, intriquék felserkentették őket holmi olyan versezetekre, melyek mély benyomásokat csináltak, hírbe kezdték hozni az ifjúságnál, és összevetvén a fent említett remek instanciával azt okozták, hogy ő hétesztendős deákságában, 1794-ben, a poézist tanulandó ifjaknak közönséges tanítójává tevődött. Csokonairól eddig is tudtuk, hogy avatott tudósa és művésze volt az irodalmi nyelv kimeríthetetlen forrásának, a népnyelvnek. Sőt arról is volt tudomásunk, hogy maga is gyűjtött tájszavakat a kor kiváló szótárírójának, a bécsi egyetemen tanító Márton Józsefnek "szókönyvei" számára. Ismerjük egy levelét 1801- ből tudós bécsi barátjához, amelyben többek között ezt írja: »Már én az Úrnak jelentésére, s édes hazám s anyai nyelvem díszére és előmenetelére, a mint tudtam s a mit tudtam a ritkább régi, kevéssé gyakorlott, nyomtatásban esméretlen, tartományos és mesterszavakból 2000 és egynéhányat öszveszedtem, s mind ez ideig az Úrnak barátságos rendtételét vártam; és most is kész szívvel kívánom őket az Úrral közleni, mihelyt levélbe tett bizonyos akaratját megértem.« A tavasz című fordításának nevezetes előszavában pedig arra biztatta a magyar írót, hogy »forgolódjék a belföldi, duna- és tisza-melléki s erdélyi gyarokkal ... figyelmezzék maa mesteremberekre ... ereszkedjék le a paraszt, tudatlan, együgyű — de nála, meglehet, jobb magyar — községhez, aljnéphez...« E műfordításának — amely először 1802-ben jelent meg Komáromban — újabb kiadásához jegyzeteket is csatolt, ahol munkájában megmagyarázta a előforduló ritkább tájszavakat, különösen azokat, amelyeket a szülőföldjebéli tiszántúli olvasók nem ismerhettek, ilyenformán: »Hullám, nagy hab. Balatonmelléke.« "Kaján, irigy. Dunamelléke.« »Uszkuruc, vadberkenye... Felföld.« Somogyban írt híres vígeposzában, a Dorottyában is utal helyenként a különösebb tájszavak eredetére. Mikor Dorottya kisasszony táncáról azt írja, hogy: így táncol a tátos banyák paszitjába Varázsló pemetjén a vasorrú bába — lapalji jegyzetben megemlíti, hogy »Paszit, vagy paszita, túl a Dunán a keresztelőkori vendégség.« Ez a jegyzet is nyilván a nem dunántúliak kedvéért készült, hiszen somogyi olvasói, illetőleg hallgatói nagyon is jól ismerték a vidékükön élő tájszót. A lúdgége esetében is jegyzetbe tette, hogy így nevezik »a Duna két mellékén a tésztának azt a nemét, amelyet a Tisza körül csigának hívnak.« A kráfli, a sterc, a dévaj vagy a tillér esetében azonban már nem utalt rá, hogy itt szintén a Dunántúlon, Somogyban megismert tájszavakat használ. Hogy mi célja volt versében ezekkel a népnyelvi, tájnyelvi szavakkal? Egyrészt a kaposvári történet színhelyét, levegőjét igyekezett még hitelesebbé tenni velük, másrészt jól illették ezek a népnyelvi szavak a német francia divatszavakat (»Hámádel, strikknádel, ördögpokol-nádel« stb.) használó úri nép beszédének »ellenpontozásául«, s fokozták a keverékelemekből megalkotott vígeposzi burleszk stílus komikus hatását, az ún. stíluskomikumot. De nemcsak a vígeposz stílusában használt a költő helyi színfoltként, környezetfestő céllal frissen megismert somogyi tájszavakat. Ott van híres költeménye, a Jövendölés az első oskoláról a Somogyban. Ebben is fölhasználta friss, tájnyelvi élményeit: Hát csak sertést nevelt-é Itt a makki karászt? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? A kárászt itt nem a mai köznyelvi használatból ismert ,zörgő avar’-t jelenti, hanem eredeti somogyi tájszó, amely ebben a jelentésben élt a költő idejében: ,kocsányos tölgy’. Tehát nagyon is jól beleillett a költeménybe, hiszen a Somogyság híres volt a makkoltató sertéstenyésztésről. (Ez a példa azért is tanulságos, mert volt olyan méltatója Csokonainak, aki megrótta, hogy »rímkényszer«-ből vét a tárgyi pontosság ellen: »haraszt«-ot etet a sertésekkel.) De nem a haraszt az egyetlen somogyi tájszó a híres somogyi versben: Hány jó ész lett vaddá, Hogy nem mívelték? Hány polgár búnyikká? Hogy jóba nem nevelték! Tűnődhetünk, miért éppen a városi »polgár«-ok lettek zsivánnyá, búnyikká? megoldást, a megfejtést azonban megkapjuk, ha tudjuk, hogy a polgár jelentése a somogyi tájnyelvben akkor az volt: ,paraszt, földmíves’. Ilyen tájszavakat még sokat böngészhetünk ki a költő Dunántúlon írt verseiből, de ő maga is segít földerítenünk tájnyelvi érdeklődését. A közelmúltban sikerült megtalálnom a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában a költőnek mintegy félszáz tájszót tartalmazó somogyi tájszójegyzékét. Az író által lejegyzett rendkívül értékes szójegyzék az 1798. szeptember 29-i keltezésű Mihály-napi Álom hátlapján maradt fenn, nyilvánvalóan bizonyítva somogyi eredetét. Az íránős lejegyzés arra vall, hogy a költő közvetlenül hallás, élőszóbeli közlés nyomán jegyezte le e tájszavakat, egyik úttörőjeként a hazai nyelvjárásgyűjtésnek. A szavak nem ábécérendben vannak leírva; úgy látszik azonban, hogy a költőt némely fogalomkör szókincse különösen érdekelte, így pl. a népi építkezés, a népi ételkészítés, a ruházkodás stb. A népi építkezés köréből előfordul a jegyzéken a rag (szarufa), a héj (tető), az üstök (eresz), a főzés köréből a gánica, a keszőce, a pompó, az ablegény, a bubota, a porosza, a csurka (hurka), a hajdina, a palack (átalag, hordó), a fiaskó, a pintés, a melence, a ruházkodás köréből a pénte (pendely), a bikla, a sípujjú ing. E szójegyzék néhány szavát (pl. kákompilli, paszit) a Dorottyában is fölhasználta a költő. Nem egy olyan szó szerepel a listán, amely itt van lejegyezve először: a somogyi tájszójegyzéknek tehát nyelvjárás-történeti értéke is van! szó Van azonban néhány olyannek is a jegyzéken, amelynem találtuk mását, megfelelőjét a mai somogyi nyelvjárásokban. Ilyen pl. az .ostoba, együgyű’ jelentésű doneszi s a .disznótor’ jelentésű vadas vagy a pucik, amely állítólag azt jelenti Somogyban: .vánkos’. Ide tartozik még a .lajstrom’ jelentésű istóla is. Jó volna tudnunk, élnek-e vajon még ezek a szavak valahol a Dunántúlon. A szójegyzék mintegy félszáz somogyi tájszava mellett másik félszáz mutatható ki a költő műveiből. Új oldaláról ismerjük meg általuk a népnyelvet búvároló költőt, s egyszersmind a »rengeteg Somogyság” nyelvjárás történetébe is bepillanthatunk. Dr. Szilágyi Ferenc * Kérjük olvasóinkat, ha valamelyik felsorolt tájszót ismerik, írják meg szerkesztőségünknek! Csokonai somogyi tájszógyűjtése