Somogyi Néplap, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-08 / 57. szám
í Napfény bújócskázik a bodor felhőkkel, cinkék csivognak a fák ágain, vadgalamb bugásától hangos a csalitos liget. Szinte szaga van a barna televénynek, s a dombok lankáin ifjonti kedvvel hancuroz a szél. Tavaszodik. Két sötétköpenyes férfi kászálódik le a szekérről a rakparti csárda tágas udvarán. A mesgyén. Ez itt már baranyai föld — amarra, nyugat felé, a somogyi határ .. . — Veni, domine, mi perillustrissime . . . udvariaskodik a hosszabb, papforma férfi. — Nunc est bidendum — villantja mosolyát a másik, a ritkás bajszú, nagyorrú, alacsony legény —, talántán felmelegít a bor. — Vendégem vagy. És írhatsz is, míg a lovak pihennek; az ihlet... — Ha volna — kedvetlenedik el. — Eddig is, mindig csak irigységet meg gyűlölködést szerzett majd' mindenik sorom ... számunkra fontos utas: a költő és „világcsavargó”, Csokonai Vitéz Mihály. Mire gondolhatott? Mi volt az, amiről „a rengeteg Somogyság” határán, az Úr 1800. esztendejében — e néki holtig kedves vármegyének hátat fordítva — számot adhatott? Hogy két éve jött — akkor is zörgő parasztszekéren —, önnön magát űzve a vad erdők közé. Sebzetten, csakhogy sebeit nem láthatta más. Mert titkolta, takargatta, pedig válogatott kínok tortúrázták — csalódások csalódás után. Zsenge gyermekkorától, amíg csak férfivá nem ért, hitének, reményeinek sokszoros megcsúfolásaival. („Hogyne rázná ki a magyar író kezéből a tollat ama méltó keseredés, mely az ő megvettetéséből származik? Csak az én példám is nem inti-e a tudóst, hogy az ő munkássága néki lépés a szegénységre, gyalázatra ...”) Valaha ő volt pedig a debreceni iskola büszkesége. Mikor kilépve a gimnázium padjaiból — hány éve is már? hiszen majdnem egy tucat! — magára öltötte a nagydiákok, az akadémiát végzők fekete tógáját, s olyan tudományokat tanult, melyeket professzor nem tanított. És egynéhány „tálentomos” barátjával összeállva — titkon — megismerkedett Párizs új eszméivel. S leveleztek. És elméjük köszörülésére, „Ítéléshez való szoktatására” megvitatták a „politiká”-t... Hiszen ez sodorta bajba is. S az, hogy az emlékezetes legáció alkalmával, 1795 tavaszán, a Vár alatti „Generális-kaszálón” végignézte, hogyan üti le ama öt magyar fejét a budai bakó. — Csavargás, sőt ennél súlyosabb is volt a vád... — Átlátszó ürügyek — legyintett. — Hangosan kimondani nem merte senki a jakobinusok nevét, így a kollégiumi törvények cikkelyeit olvasták fejemre a sedes előtt... Ha a ceremóniás törvények meg nem tartása valóságos bűn, nála nem volt nagyobb bűnös . . . Pedig akkor is állottak mellette néhányan. Tiszteletes tudós Kocsi Sebestyén István nyíltan vallotta, hogy ő az emberben semmi bűnt nem talált... Sárospatakra ment, s jogot tanult. Csakhogy természetéhez valónak nem találván Werbőczy pedantságát, odahagyta Pozsony csillámló reményeiért... Pozsony — a fény városa. És az arcátlanná tevő nyomoré ... Tarisznyájában már mennyi írás volt: versek garmadája, szózat, pásztorjáték, színdarabok. Újság: a Diétái Magyar Múzsa .. . Mind, mind tervet és távlatot adó. Csak el kellett volna juttatni azokhoz, akiknek szava, tekintélye van — hogy hassanak is. Talán az „aktorok” csiszolt beszéde, tetszetős szava ... Színi előadásra készült. De a termet egy estére sem kapta meg. Jóllehet kilincseit érte. Sőt a kilincsig már el sem jutott: föltartóztatták az ajtónál állók, a pórázon tartott szolganép . . . Pedig hogy megalázkodott! Leszólta verseit, a lelkéből lelkedzetteket. Szinte gügyögött némely „kiválóságok” pártfogásért. („Nem egyébért hajtok térdet legszentebb Felséged előtt, mint hogy legnyájasabb jóindulatát könyörögjem, s nem kérek mást, mint egy kicsiny földecskét, akkorát, amit tulajdon kezemmel megművelhetek,... ami engem a sors kényétől, a kiszolgáltatottságtól megoltalmaz . .. Ott elidőzhetnék múzsámmal, eltarthatnám szegény anyámat. .. ”) Majd a polgári idill, Komárom kis földszintes házaiban. Baráti kör, tét-á-tét csevegés. Tollvonások aranyozott, kapcsos emlékkönyvek lapjain. S Lilla — Róza után. Ez újabb szerelem. Talán a legnagyobb. Rímekbe lényegülve a prózai való. S kölcsönös fogadkozás: „Esküszöm az egekre, s mindenre, ami szent; esküszöm saját szívemre s a te angyali orcádra ...” Trillázó szerelmi dal. Idilli szépség mesevilága . . . Meg józan ,.vének”-kel a polgári realitás. ..Érdemes hivatalo s elegendő fizetésű ifjú ember mindég biztathatja magát gazdag menyasszonnyal ...” S ment Keszthelyie — állásért folyamodni. Csak az emlékeket vive magával. Elutasították. Bolyongott gyalog — mint legátus korában —■ a Bakony apró falvaiban,kegyelemkenyéren, szegény papok, nyomorult néptanítók vendégeként. Mert kinek hely csak az élet árnyoldalán jut... S akkor jött Szokolay — egykor debreceni diák —, aki sikerrel pályázta meg az iskolamesteri tisztet Hedrahelyen. Hogy miért ment vele? S mi hozta Somogyba? A megtagadoit vak Remény vagy a Haza megismerésének vágya? Az „ősök" keresése? Mivelhogy apai öröksége, a hagyomány szerint ükapja, aki Maximiliántól nemesi címert nyert valaha, Csokonyáról származott? .. . Ki tudna választ adni rá? Senki, talán még ő maga sem. És útja céljáig el sem jutva, már Csökölyben ágynak esett. Hetek múltak, míg erőre kapott. Akkor már a május bontogatja szirmait, már az ifjú nyár lombokkal borította az erdők rengetegét... Micsoda erdők! Három-négy ember tudja csak tárt karral átölelni a több száz éves tölgyek derekát. Meg szélben zúgó bükkösök — hatalmas koronájuk szinte az eget veri. Poétának való vidék! S hogy elrejtik a bolyongó vándort a patas-szabdalta völgyek vízmosásos szakadékai ... És újra erdős. Melyükön veszett hírű pásztorok makkoltatják a kondát, s aludni csak fönn, a fákon mernek, ágakra szíjazva maguk, másképp halálra marnak őket a göbök. Különös világ. És mégis megnyugtató... Fészekként lapulnak a falvak az erdők ölében, s minden kilenc-tizedik házban kutyabőrt rejt a ládafia. A gazda úr és parlagi. Bárhova lépett, széles mosollyal fogadták a világot járt idegent. Vendégként minden kúriában. Talán mulattatták őket furcsa „e” hangokat sorjázó szavai? Biztosan. És ő mesélte ás élményeit: a legutóbbi diétát, a fölkelt nemesség mozdulásait. S azok összesúgtak a háta mögött: micsoda eleven eszű jegeny_. És a lányok is szebben néztek rá. Ahogy szavaival együtt moccant íves szemöldöke, mélykék szemének eleven pillantásával körbeölelte a népes társaságot, eltűnt arcának esendő keskenysége s árkos állóról a dac, amikor beszélt arcán kigyűlt a pír, szinte megszépült himlőhelyes bőre a két kiugró járomcsont alatt. S milyen hálás volt, ha jó szót vetettek neki. — Koldus diákok haszonlesése — volt, ki ilyet terjesztett a háta mögött. De ezt csak később tudta meg. Akkor, Kisasszondon, Bajomban még nem jutott fülébe.. . Tekintélyes emberek váltották szét vele,, kérték véleményét. És ő lelkesen segített, ahol csak tudott. S egyik a másikkal ismertette meg. Sarközy István volt a legtekintélyesebb — nála idősebb, főbíró és a Delső-somogyi Tractus kurátora. Felvilágosult, jo szaneku nemes. Talán ő volt egyedül barát. És Pálóczi, a mérnök, aki költő s népdalokat gyújt, az borissza, nócsabasz, anekdoták hőse .. . hetekig lehetne mesélni viselt dolgait. Méltó társ a szellemi tornában is. Aztán a vendégmarasztaló névnapok! Vígasság, bárdi szüret, a vidék apró közéleti eseményei... A legnagyobb: a főispáni beiktatás. Széchenyi Ferenc bevonula.»a. Latia-nallotta a díszes készülődést. Es mulatott az 1799-es kurta farsangon — isy Dorottyájának a kies megye Sztne-java adott kíséretet... S ott volt Csurgón „az első oskola”, a hatalmas vármegye egyetlen középfokú oktatási intézménye. Főrangú pártfogó támogatásával alapítva, de szegény papos, nemesek kuporgatott forintjain, és féltucat faiu jobbagyainak kezemuinkájával. Hogy a „magyar vanasuaknak” is legyen gimnáziumuk! Csak a szellem hiányzik meg: az oktató tanár. Nem mintha nem lett volna jelölt, de garasos kuporgatás, huzavona, sanda presztízsharcok zátonyain vált kudarccá a szándék. S noha korábban maga ajánlkozott a grófnak, most őt kapacitálta a Tractus, Szent-Györgyi esperessel. És kötélnek állt — októberig. Így lett májusban egy koldus iskola interimáns professzora. („Én a leckéket ma egy hete kezdettem, s azokta a tőlem kitelhető móddal szakadatlanul is vittem .. Ígérem, munkám inába megszakadni nem fog. Hogy a korinthusi Alcibiades Athaenaeban is tud Alcibiades lenni, azt fogom Csurgón, mutatni.”) Múzsák hajléka lesz a mészszagú „kastély” — a rengeteg szélén, a domb hajlatán. Azzá teszi! — ez volt az elhatározás. És míg leckéit tartotta, régi kisdiák magát látta a kócos poéták, rhétorok között, kit egykor Háló Kovács József mentesített a lélekölő magolás, a hajnali diligencia alól. Ezért, ha mód nyílt rá, ki, a szabadba vitte tanítványait — az árnyas fák alá, s ott tartotta a leckét. A botanikát is. Sétálva, gyakorlatban. Mint két évezreddel annak előtte a görögök. Éjszaka, gyertyavilágnál, jegyzetelve olvasott. Magyar verstant is írt. S nappal, tanítványai közt, derűs szava mosolyt fakasztott az arcokon. Hogyan is itta egyik levelében? „Azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam növendékeimet, mi a mai s gondolkodtató tanítás, mi a valóságos, embert formáló tudás ...” És a vizsgán — noha beteg is volt, s „mentette” a készületi idő rövidségé — nyilvánosan megbukott. Mert Csurgón, a régi iskolák hagyományait követve, addig nem látott színházat csinált. Saját műveit adatta elő! Hiszen szép volt az elv: „tegyük virtus oskolává a teátrumot, s érzékeny líjainkat bátran vezethetjük belé.” csakhogy — bár mellékszereplő szájából — elhangzott az a Rákóczit-sóhajtó régi dal. S megrettentette a vendégek előkelőbbjeit . .. Talán akkor hűlt meg körülötte a levegő. Valami láthatatlan fal vette körül. Már ment volna, menekült volna, de nem hagyhatta sorsukra tanítványait — ott, ahonnan két őszön három tanár is megszökött. Pedig az iskola gondnoka a legszükségesebbről sem gondoskodott. A professzor fűtetlen, fagyos cellában készült a leckére, pedig telente ugyancsak élesen fütyörész Csurgón az északi szél. És esténként már gyertya sem jutott. De helytállt továbbra is — majdnem, négy hónapig. Míg meg nem jött Jénából a kiválasztott, Császári Lósy Pál... Állhatatossággal fizetett a bigott szisze gégéiért. Mert úgy érezte: adósságot törleszt. „Számkivetett” nemzetének. És egy hajdani iskolának is, mely őt nevelte ... Aztán búcsúzott — de csak a diákjaitól. („ötven mérföldnyi utamnak nekiindultam, nem hozván egyebet Somogybál annál a megelégedésemnél, hogy ha nem gyarapítottam is, legalább jobban elszéledni nem hagytam azt a felette szükséges oskolát, ... s a velem méltatlanul bánt publicumnak jóval fizettem... És most újra megy. Ifjúságának színhelyére, az elátkozott szülőföldre. A kálvinista Rómába, ahol a gót támpillérű nagytemplom magas falai között még a nyakas somogysági tüke, nagytiszteletű tudós Horhi Juhász Péter szelleme uralkodik. Késmárktól Péterváradig, Vereckétől Dévényig az ország legnagyobb lélekszámú települése ez; protestáns és színmagyar. Külsőleg csupa egység, de belül roppant ellentmondásokat hordoz. Szalmatetős házak sora szegi a porban-sárban fuldokló utcákat, de onnan Európa leghíresebb egyetemeire küldik a tehetséges ifjakat. Parasztváros, melyet azonban civilek laknak; elvakult lokálpatrióták, maradiak. De több mint egy évszázada mégiscsak ez a magyar művelődés legfőbb őrhelye, itt érlelik a jövőt... S peki nagy tervei vannak. Drámák. A lírai kötet! És Zrinyi, meg az Árpádiász . .. Kint a kocsis már szerszámozza a lovakat — a pihenő lejárt. Kérdezzük meg a búcsúzótól, legalább gondolatban: — Uram, uram, Vitéz Mihály! Mit viszel magaddal innen, e két év után? — Tudományom, melyet zsenge koromtól a mai napig gyakoroltam, s mint eddig is, sokaknál ezentúl is becsületemre lesz. — Hisz nem volt nyugtod, mióta Debrecent odahagyva útra keltél a legátusok során? A válaszok írásaiban olvashatók: — Olyan pályát nyitottam magamnak, melyen Salamon dicsőségét olcsító liliomokon lehetett futnom, nemcsak darabos köveken . . . — Bízva az emberekben? — Csak ennen magamban. — És huszonhét éveiddel mi a terved? — Arra törekszem, csak erőm legyen hozzá, hogy az eleven világosság cseppnyi szikráját, mely lelkem hevíti, hazám s polgártársaim hasznára égessem hamuvá... SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Vitéz Mihály - két év után Mintha álmodozna a nagyorrú legény Határcsárda vén tölgygerendái alatt. Van is a miről. Huszonhat év s majdnem öt hónap — ennyit tudhatott akkor maga mögött ez a öt év sem múlt, s már sírba vitte a hektikás halal. Kurucz Ferenc