Somogyi Néplap, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-05 / 3. szám

Az iskola napjainkban Legyen az öröm forrása nem A társadalom érdeklődése­homlokterébe került napjaink magyar oktatás­ügye. Ehhez nagymértékben hozzájárultak a közelmúlt­ban, a párt Központi Bizott­sága oktatáspolitikai állás­­foglalása alapján lezajlott nevel­őtestü­let­i viták, a la­pokban, megszaporodott folyóiratokban oktatási információk, nevelési, elem­zések, de az iskolával köz­vetlen kapcsolatban levő szülői tapasztalatok is. Kétségtelen, hogy az el­múlt tíz évben — az 1972- es oktatáspolitikai párthatá­rozat óta — elévülhetetlen érdemei vannak a pedagó­gusoknak és azoknak a szü­lőknek, iskolai szülői mun­kaközösségeknek, akik ideje­korán belátták: a felnövek­vő nemzedék nevelésének ügye közös gond, az érettük érzett felelősség is közös. Különösen jó dolog, hogy a társadalmi megítélés mér­­­­legfere tett magyar oktatás­ügyben, akkor is az ered­mények nyomnak nagyob­bat a latban, mikor az utób­bi­ években — mindenki ál­tal ismert okok miatt — nem könnyű helyzetet élt át az iskola. Számos kis te­lepülésen kellett tudomásul venni az iskolakörzetesítési döntéseket, amelyekről ese­tenként bebizonyosdott, hogy túlzott üteműek voltak, s kellően át nem gondolva. Az általános iskola alsó ta­gozatát elérte a demográfiai hullám, s ez különösen városokban, a nagyobb tele­­­püléseken jelent elhelyezési gondokat. Az új tantervi megvalósítás során kitűnt, hogy több fontos kérdésben korrekcióra szorulnak elhatározások, mert sem az pedagógusok, sem a szülők a nem tudtak teljesen azono­sulni a központi elképzelé­sek valamenn­yi követelmé­nyével. Az előbbiek belső vívódá­saik és vitáik árán, az utób­biak szemléleti összeütkö­zések közepette jutottak arra a szintre, ahol ma van­ul­nak. Mindehhez társul az ötnapos tanítási hét, ame­lyet tanulók, szülők, peda­gógusok örömmel és biza­kodással, de kételyekkel ve­gyes aggodalommal is fo­gadtak. E gondok közepette az is­kola ma is betölti társadal­mi hivatását. Szerkezete, rendje megfelel gazdasági berendezkedésünk fejlett­ségi fokának, a ma iskolája a ma igényeinek. Hisszük, hogy sokan őszintén szeret­nék és lelkesen támogatják a gondolatot: legyen az öröm forrása az iskola, legyen tanárnak, diáknak, szülőnek­­ egyaránt! Mert nem termé­szetes, hogy idő előtti fá­radtság, idegesség vagy egy­kedvű pedagógiai cinizmus uralkodjék el nevelőtestüle­teken; hogy a sokféle köze­lítési szándék ellenére ne javuljon ütemesebben a csa­­ládok együttműködési kész­sége, s ez állandó védeke­zési reflexet váltson ki az iskolából. Az sem természe­tes, hogy a tanulók maga­tartásának romlását, nehe­zebben kezelhetőségüket pe­dagógiai istencsapásként fogadjuk el. Csak reálisan, indulatoktól mentesen lehet ma oktatásügyünket, az is­kolák életét, társadalmi kör­nyezetét elemezni, további feladatait kijelölni. A pedagógusoknak akkor lesz öröm forrása az isko­la, ha tiszta alapképletek, világosa­n megfogalmazott társadalmi igények, átgondolt és kipróbált tantervi köve­telmények, a sokat emlege­tett és várt­ módszertani sza­badság birtokában tudnak dolgozni. A biztonságot adó pedagógiai légkörben — olyan nevelőtestületben, ahol a szakmai ambíció, kollégiális segítés, az őszin­­­teség szolgál alapul a testü­leti egységhez. Nagyon­­ lé­nyeges eleme az örömet adó pedagógusi munkának az is, hogy tanítványaik ne­­­veltségi szintje megfelelő le­gyen. Nem jó az, hogy ha a komiszkodókkal szembeni állandó fegyelmező indula­tokban, szüntelen ideges „fénytelen harcban” őrlőd­nek föl a legjobb pedagó­giai energiák. — A tanulóknak — őszin­tén hisszük — akkor lesz igazán öröm forrása az is­kola, ha az egyik oldalon maga mögött tudja a nyílt, érzelmekben gazdag családi hátteret, a másikon a jó légkörű osztályközösséget, bizalmat előlegező, munká­ját elvégző és a tanulóktól is ezt elváró nevelőt, a té­vedés szabadságát is je­lentő iskolai munkát. Akkor lesz igazán öröm a gyermek számára az iskola, a szemé­lyiségét építő minden tevé­kenység, ha nem marad ér­zéketlen az emberi gesztu­sokra, ha megtanul befo­gadni, alkalmazkodni, ér­deklődését kielégíteni, megtanulja legyőzni a ne­hézségeket. A szülőknek is legyen öröm forrása az iskola. Ne jelentsen a gyerek vágya és az iskola igénye teljesít­hetetlen kívánságlistát sem az év eleji bevásárlások so­rán, sem év közben. Érez­ze a szülő, hogy az iskola felelős nevelőpartnernek te­kinti őt, akit nem kioktat­ni akar feladatairól, hanem akinek társadalmi és emberi tapasztalatára építve, vele szorosan együttműködve, né­zeteit egyeztetve készíti föl társadalmi feladataira a fel­növekvő generációt. Az összes körülményt, az adottságokat ismerve mond­hatjuk : ha mindenki — ta­nár, diák, szülő — jobban akarja érezni magát az is­kolában, akkor az rajta is áll. Mert nagyon sok függ attól, ahogyan ma az isko­la ügyéhez közelítünk, aho­gyan a nevelőmunkáról vé­lekedünk, ahogyan­ az ügyet képviseljük. Ahogyan társa­dalmi szinten és a minden­napok pedagógiai gyakorla­tában a ma iskolaügyét megvalósítjuk. Dr. Csermely Tibor Brahms-művek a koncerteken Az idén ünnepeljük Jo­hannes Brahms születésének 150. évfordulóját. A jubileum alkalmából már a januári koncertműsorban megsoka­sodtak azok a hangverse­nyek, amelyeken a romanti­kus művészet egyik legsok­oldalúbb összefoglalójának alkotásai szerepelnek. Négy szimfóniája­ közül az első január 9-én a budapesti fil­harmóniai társaság zeneka­ra, a második 14-en a MÁV Szimfonikusok, a harmadik pedig 30-án a Magyar Rádió­ és Televízió szimfonikus ze­nekara előadásában hang­zik föl a Zeneakadémián, Kórodi András, Oberfrank Géza, illetve Medveczky Ádám vezényletével. ?,Elmebajnokság” Új vetélkedő műsort indít a Televízió. Az e hónapban kez­dődő sorozat első műsorát a Tv 1-es stúdiójában rögzítették s ENTROPIA ! Mai amerikai elbeszélők Az amerikai prózairoda­lom közelmúltjára vissza­pillantó gyűjtemények alig­ha kerülhetik ki azokat a nemrég még különösnek látszó, a hagyományos esz­tétikai tanokra fittyet hányó műveket, amelyekből érde­kes és tanulságos válogatást adott ki az Európa Könyv­kiadó, Entrópia címmel. Barthelme, Coover, Cresley, Barth és a többiek — amel­lett hogy nevük ismerősen cseng a magyar olvasó fü­lében — az elmúlt másfél­két évtized alatt éppúgy oda­­kerültek az észak-amerikai epika nagycsapatába, mint a hagyományokon iskolázot­tak közül Malamud, Mailer, Capote, Updike vagy Roth. E gyűjtemény valamen­­­nyi, olykor nem is fejtörést okozó novellája (ha helyén­való itt egyáltalán ez a mű­faji megjelölés), mind meg­annyi visszaütés a valóság­ra. Akár az erőszak, akár a humor vagy a paródia nyel­vén szólnak. És azt sugall­ják, hogy a tömegtermelés, a minden értéket áruvá ala­­csonyító üzlet, a technika emberi léptékeken túli elő­retörése következtében az ismert irodalmi műformák többé nem alkalmasak a vi­lág befogadására; törmelé­kekből építkezhet csupán az író — ha mégsem mond le a válság feloldásának lehe­tőségéről. Donald Barthelme például a paródia és a groteszk esz­közeit használja föl. Szöve­geik a realizmus túlzásaiból, elkoptatott és semmitmon­dó közhelyekből állnak ös­­­sze bizarr lírai vízióvá. Bar­­thelme három írása kö­zül kiemelkedő a Képek síró apámról című alkotás. Bar­­thelme korábban önálló kö­tettel is bemutatkozott ná­lunk, csakúgy, mint Robert Coover, aki álm­itoszok tö­redékeiből konstruálja mű­veit­. Pótmama című írása jóval felette van az antoló­gia átlagszínvonalának. Érdemes elolvasni nemrégi­ben megjelent Az ítélet West Condonban utolsó cí­mű regényét. Kettejükön kívül Thomas Pynchon, Willám H. Gass és John Barth írásai pályázhat­nak még az olvasó rokon­­szenvére. Kár, hogy már többször megjelent, máshon­nan is ismert művekkel sze­repelnek csak ebben a gyűj­teményben, így legföljebb újraolvasásuk jelent örömet híveik számára. A kötetet az egyik fordí­tó, Bart István hasznos utó­szava zárja. A további el­igazításokra kíváncsi olvasó figyelmét azonban hívjam föl a Nagyvilág hadd ez évi negyedik számára, ahol John Barth közöl tanul­mányt a posztmodernizmus prózájáról, az Entrópia csak­nem valamennyi szerzőjét is említve. Az új amerikai irodalom tolmácsai szinte valamen­­­­n­yien remekeltek, közülük többen — így Bart István, Abádi Nagy Zoltán, Hernádi Miklós — a legjobb formá­ban. Az antológia a Modern könyvtár sorozatban jelent Szapudi András n lkgs szeiins „Mi történt velem ? !” Arra határozottan emlé­kezett, hogy a városban járt az állami gazdaság dolgá­ban, de hiába erőltette az agyát, nem tudta, melyik hivatalban, mint kellett­ vol­na intéznie, s hogy az ak­tatáskája vele volt-e és ha vele volt, milyen iratokat vitt magával. Lehunyta a szemét, a szá­ja körül finom mosoly de­rengett. Eszébe jutott, hogy most van a szalonkavadá­szat ideje, hajnalban néhány percig, alkonyatkor legföl­jebb fél óráig tart a húzás. „Ha puskám volna!” Lábakat látott. Az embe­rek fölemelték a lábukat, mintha az arcába akarná­nak taposni. Talpak takar­ták előle a napot.. Talpak .. Fatalpú, lukas talpú, bozon­tos fejű árnyék... Kinyi­­totta a szemét... Héj, már megint a hatinakötésű könyvek... Ancsa! Hova lett a puskám?! ... Szürkület. Még izeg­­mozog az erdő, pörlekednek a madarak, most gallyaz föl a fácán. Szellő matat az épp hogy kizöldellt ágak kö­zött. Felröppen az első csil­lag, csend lesz. Az erdő má­sik sarkán Orbán Kálmán. Mozog az ajka, mintha imádkozna. Nyugalom, Kál­mán, nyugalom. Egyszer csak mintha valaki lepi­­szegné a magukba­n beszélő vadászokat. Pssz . . . Krguu ... psesz... már egen a madár. Kálmán, vi­gyázz! Lövés dörren. Egy­más után kettő. A szalonka továbbrepül. Kálmán lehor­­gasztja a fejét. Messze volt, mondja fátyolos hangon. Köhécsel, restelkedik. Ej, ne búsulj, ne törődj vele, messze volt. Ezzel be is fe­jeztük, öcsém. Megszólalt az első kuvik, előbújt a hold, vége a vadászatnak. Vége, máris vége, dohog Kálmán. Tizenöt—húsz perc, és vége. Hiába szeretne az­­ ember még maradni, semmi értel­me, ma már többé nem jön madár. Majd, talán hajnal­ban . .. Orbán Kálmán az s.-i ál­lami gazdaság ko­rmányki­tüntetést igazgatója kapott. A­rany fokozat, csillant hírhozó szava aki az áldo­a másra hívta Csatáry Feren­cet. Fácánleves, őzpörkölt, szarvas pecsenye, héj, nagy nap a mai, főszámvevő úr, lesz. jó kisüsti pálinka, mé­regerős szilva, péterházi fő­zet, és bor, sok bor, szent­­györgy-hegyi fehér, az­ igaz­gató elvtárs pincéjéből, szó­val azt izente a Kálmán, hogy elvárja a főszámvevő urat, legyen szerencséje az áldomásra. .. — Kikészítsem az ünnep­lőjét? — állt meg mellette Ancsa, akinek le lehetett ol­vasni az arcáról, hogy Csa­tá­ry Ferenc nem megy el az áldomásra. Valami­­ rongyot tartott a kezében, azzal csi­nált néha egy-egy alig ész­revehető mozdulatot, mint­ha láthatatlan törölné le a port.tárgyakról — Horgászni megyek — mondta Csatáry B­erenc, mi­után az aranykitüntetés hí­rével jött ember a kapun kívül volt. — Csukákat ho­zok, Ancsa. A mi vacso­ránk ma savanyú halleves lesz, maga azt nagyszerűen szokta elkészíteni. Tudja mit ? Kivételesen második fogás is legyen. Rántott csu­ka. Megfelel magának? Ancsa a ronggyal dühösen a levegőbe csapott. — Úgy beszél, mintha az a hal már itt lenne. —­ Nyugodjon meg,­ hama­rosan itt lesz — mosolygott Csatáry Ferenc. A kamrába ment a horgász fölszerelésé­­ért. — Valamit elfelejtettem — szólt, miközben egy ka­­catokkal teli ládában koto­rászott. — Tegnap este ír­tam pár sort Károly öcsém­nek, kiment a fejemből El­szaladna vele a postára? — Hol a levél? — Az íróasztalomon meg­találja. Expressz adja fel, kérem. Ancsa homlokán össze­szaladtak a ráncok. — Közönségesen nem jó magának? — Most nem. Az asszony szíjas paraszt­arca megfeszült. — Miattam ... — mond­ta megvető hangsúllyal —, ha magának olyan sok a pénze... Csak aztán ne csodálkozzon, hogyha he­végé­re cigarettára való sz 11 marad. Csatáry Ferenc azt mond­ta erre, hogy ígéri, nem fog csodálkozni, és ezután, isten­bizony, takarékosabban bá­nik a nyugdíjával, most azonban expresszlevelet küld az öccsének, bármi­lyen csúnyán néz rá az An­csa. Az asszony közben kilé­pett a gádorból, s megállt a diófa árnyékában. Hirtelen megfordult. — Magának valami baja van, főszámvevő úr — szólt izgatottságtól elfúló hangon. — Tudom, hogy beteg, tud­ja meg, hogy tudom, hiába titkolja, hiába tagadja! Be­teg. Ugye?! Nem megmond­tam, nem könyörögtem ele­get, hogy hagyja abba azt a rohadt cigarettát ? ! Hát nem rimánkodtam, ja. . . mond­ja meg . ..mond­Csatáry Ferenc haragos zöld damilt kötött a csutka­horogra. Csak neki volt ha­ragos zöld damilja, minden­ki más fehéret használt; haragos zöld damilt nem le­hetett kapni a boltokban. Isten tudja, honnan volt Csatáry lerencnek haragos zöld damilja. — Nem hallja, főszámvevő úr?! — De hallom. Bolondokat beszél. Ancsa. — Bolondokat ? ! Én ? ! — Ancsa magasra emelte rongyot és dühös sebesség­­­gel letörölt néhány diófale­velet. — Hát akkor azt mondja meg, miért olyan sürgős az a levél a főorvos úrnak ... " Maga sohasem szokott expressz levelet kül­deni a testvérének. Se a te­kintetes asszonynak Sop­ronba, se a tanár úrnak Pannonhalmára. Csatáry Ferenc egy ideig hallgatott, majd így szólt: — Hát akkor ne küldje expressz. Küldje csak si­mán. Föladhatom én expressz is. — Tudja mit?! — a férfi hangja szikrát vetett. — Ad­ja föl, ahogy akarja! Vén boszorkány! Mindig kihoz a sodromból... Ancsa behúzta a nyakát, majd suta, menekülő léptek­kel a hátsó udvar felé in­dult. A férfi kiállása a kert­ajtónál érte utol — Ancsa ! Az asszony megállt. — A nyulaimról... ne feledkezzék meg ... kérem. (Folytatjuk) ® A nyelvvédő klub egy éve Bánffy György nyilatkozata lan túlburjánzását. A műve­lődő közösség vezetője Bán­­ffy György színművész az eddigi tapasztalatokat össze­gezve, a tavalyi akciókat ér­tékelve elmondta: különösen nagy visszhangot váltott ki a nyelvvédő őrjárat, amel­­­lyel küzdeni akarnak a ma­gyar nyelv szabályai ellen vétő szövegek, feliratok megszüntetéséért. A rossz példákat — és a helyes meg­oldásokat — időről időre több százan eljuttatták a népfront címére. A klubve­zetőség havonta értékelte a beérkezett észrevételeket, s könyvvel jutalmazta a leg­markánsabb példák bekül­dőit. Sok javaslat is eljutott a klubhoz. Pedagógusok tet­ték szóvá, hogy a fiatalok azért nem képesek megfele­lő módon kifejezni magukat, mert az iskolában a szá­monkérés szinte kizárólag írásban történik. Épp ezért felajánlották, hogy az ed­diginél gyakrabban monda­nak le a kényelmesebbnek tetsző tesztelésről, a kérdő­ívek kitöltetéséről, inkább visszaállítják ehelyett ha a szóbeli feleletet. Jogai­úgy is fokozni kívánják a tanu­lók beszédkészségét, hogy az irodalomórákon rendszere­sebbé teszik a versek meg­tanulását. Sikert hozott az tusban megrendezett augusz­nyelvünk védelmében Anya­című kiállítás. Az idei tervekről szólva Bánffy György elmondta, hogy több fórumot kívánnak szervezni, ahol a ményt foglalkoztató közvéte­sekről válthatnak szót kördé­egy­mással szakemberek és lai­kusok. A Hazafias Népfront bu­dapesti bizottsága tavaly feb­ruárban hozta létre az anyanyelvvédő klubot. Célja az volt, hogy küzdjön a nyelvünktől idegen jelensé­gek ellen, ápolja a szép magyar beszédet, s lehetősé­geihez mérten gátolja meg az idegen szavak indokolát­ SOMOGYI NÉPLAP

Next