Somogyi Hirlap, 1904. november (1. évfolyam, 153-177. szám)

1904-11-01 / 153. szám

Tisztességtelen verseny. (Feljelentés egy kaposvári kereskedő ellen.) Hogy az idei sovány esztendőt megsínyli az ország egész lakossága, még azok is, akik nem a mezőgazdászaiból amiben az emlékek fájdalma borong. Legalább így gondolom. De vájjon Így van-e? Vájjon a pazarul feldíszített, pompával kivilágított sírok felett ott lebeg-e az igazi kegyelet? Azt hiszem igen. Valami mégis azt mondja, nem jól van így. Nem ez az igazi kegyelet megnyilatkozásának helyes formája! Bántó az a czifra forma. Nem méltó a halottakhoz, a mély gyászhoz, a földi hiúságot annyira jellemző ragyogás. Az igazi kegyeletnek nem lobogó mécsek, lángoló fáklyák, reflektorok és bengáli tüzek kíséretében kell jelentkezni. A szívben kell élni a kegyeletnek. Aki végigsétál ma a megnépesült temetőben, megtalálja a helyes formát. Vannak sírok, melyeknek feldíszítése százakba került és vannak horpadt sírok, melyek mellett egy szál gyertya fényénél, zokogva imádkozik az özvegy s otthon három-négy gyermek is éhezik ez alatt. Nem helyesebb alakja volna-e a kegyeletnek, ha e százakat, melyeket hiú czifraságokra költenek, odaadnák a szegény tehetetlen özvegyeknek a halottak nevében, az emlékére. Díszítsük fel virágokkal a sírokat, tegyünk rá mécseket, de ne csináljunk versenyt a kegyeletből. Én igy gondolom helyesnek s bizonyára igy gondolkoznak azok mind, akik kizarándokolnak ma a temető, a halottak közelébe s akik nem tudnak imádkozni az emberek zajongása között s akiknek színét sem hatja meg a túlhajtott kegyelet megnyilatkozása. A szentírásban van megírva a kegyelet legszebb törvénye, élnek, azt mindnyájan jól tudjuk, de hogy a rossz aratás kereskedőink között ilyen rossz viszonyokat teremtsen, azt még a legpesszimistább jós sem merte volna megjövendölni. Mert hiába, a jó „Rundschaft“ nem a városi aszfalton sétáló elegáns úri közönségből, hanem abból a jól „felöltözött“ néném-bátyámékból telik, mely hetenként két-háromszor „bejön“ és hozza a teli erszényt s visz haza a kocsi „mindent.“ Hát, hogy ezek a jó bejött emberek ezen az őszön csak nagyon ritkán jelentkeznek, a „skadencz“ fenyegető rubrikái pedig maguktól csak nem akarnak tisztázódni, van nagy türelmetlenség a kereskedők között. Megérthető tehát, hogy egyes kereskedők, kikben a kötelességtudás, a r abíczió nem alszik vagy őket éppen anyagi viszonyaik sarkalják, forgalmuk növesztését, vevőik szaporítását minden, a tisztességgel nem ellenkező eszközzel előmozdítani igyekeznek. Annál visszatetszőbb, annál inkább elítélendő, ha egyik-másik kereskedő, nem tekintve azt, hogy a kereskedőnek is elsősorban „ember“-nek és pedig tisztességesnek kell lennie, forgalmát oly módon igyekszik emelni, a vevőközönséget (mely legnagyobb részt laikus és még mindig jó médium arra, hogy hangzatos, üres frázisoknak felüljön) olyan módon akarja megnyerni, mely a szolid versenynyel, tisztességgel össze nem egyeztethető. Városunk kereskedelme, mely eddigelé úgy befelé, mint kifelé magának azáltal, hogy szakértő, becsületes kezekbe van letéve, kellő tekintélyt tudott biztosítani, sohasem ragadtatta el magát arra, hogy szaktársai érdekeinek rovására a tisztességes verseny határait átlépje. Azon alkalomból jutottak ezek eszünkbe, hogy a mai nappal hangzatos falragaszokkal árasztotta el egy helybeli kereskedő a várost, amelyen feltűnő reklámmal hirdeti, hogy az üzletében levő árukat húszonöt-harminc százalékkal olcsóbban árusítja, mint bármely más kereskedő. Hát ez összeütközésben van a kereskedői tisztességgel és a törvénynyel és éppen ezért tettük ezt szóvá, hogy az illetékes hatóság, melynél a feljelentés már megtétetett, tudni fogja teendőit s a sebet, ha kell, késsel is kivágja. Reszkettem mindig a percztől, amelynek pedig el kellett volna egyszer következnie, amikor durván, erősen megcsókolsz engem. Féltem, hogy abban a csókban meghalt a lelkem . . . Pedig tudtam, lásd, hogy te sem az „asszonyt“ imádod bennem, aki a te Évád lehetne, akinek ajakáért elhagynád a paradicsomot, hanem az élet forgatagában elfáradt lelkednek a bálványa voltam, akinek a szíved eszményiségével oltárt emeltél . . . Az én halálom megrázza majd a lelkedet, de könnyeidet már a Múzsád fogja letörölni. A szíved szenvedésétől újra lángra lobban a benned szunnyadó isteni szikra és munkára, tettre lelkesít. Alkotni fogsz ezután, mint mikor még nem ismertél engem, remek műveket és az első szobrot, amit halálom után készítesz, halhatatlan lesz, mert azt a perczet adja vissza, amikor először rogyaszt térdedre, halott testem mellett a kin. Annak a szobornak add e nevet: „Fájdalom.“ ... Az óra fut és nekem már nincs sok időm. Érzem, hogy már hat az ópium, álmosodom, gyöngülök. Úgy szerettem álmodni mindig. Kár, hogy ez az örök álomtalan . . . Csak még egy kicsit marasztom itt az életet. Csak még egy perezre hívom ide a lelkedet. Oh, úgy szeretném még egyszer hallani a hangodat! Azt a dallamos, csengő hangot, amelyre mindig megrezdül szívemnek minden húrja. És feléd nyújtanám a kezemet, odahúzódnám melléd, a közeledbe, hogy érezzem a szíved dobogását és halavány képemmel megérinteném hosszan, boldogan az arczodat. De már nem lehet. Itt van mellettem a halál és sápadt, hideg kezét vállamon nyugtatja. Egy pillanatig az életért csengek és sietve nézek körül, hogy neked valami élő üdvözletet küldhessek még. Nézd, megcsókolom ezt a fehér czuklament, tanúja haldoklásomnak. Megcsókolom még egyszer, hiszen ennek is van ajaka és majd elmondja neked mégegyszer azt a szót, amivel meghalok : „szeretlek.“ Te is súgd arczomba a ravatalomnál és simogasd meg a karjaimat hoszszasan, hosszasan én én édesem . . . Mikor végigolvasta a levelet, felment a ravatal mellé és ott megcsuklott a térde, fejét ráhajtotta a koporsó szélére és sírt, mint egy gyermek . . . Aztán felállt, hogy megnézze őt. A szemfedőn át csak félig láthatta és míg levonta azt azarczáról, elérzékenyült gyöngédséggel suttogta : édes kicsi, fehér virágom . . . Ahogy megpillantotta a halottat, csodálkozva nézte. Alig birt ráismerni. Vonásai meghúzódtak és a gyermekarcz helyett egy fájdalmasan szép női fejet látott halálos mozdulatlanságban . . . Könnyeit felszántotta és már a művész szemével nézte azt a fehér selyempárnát, amelyen alszik a fájdalom. Körüljárta a koporsót, hogy minden oldalról megfigyelhesse. Jól meg akarta őrizni emlékezetében, hogy márványba véshesse minden kis vonását és azt a halálba csöndesedett szenvedést. Mert tisztán érezte, hogy elhallgatott szivében a fájdalom, hogy mindennél hatalmasabban támadt fel benne újra a művész és bánatot felejtő lelke megtelt az alkotás lázas, boldog izgalmával . . . SOMOGYI HÍRLAP 1904. Kedd, november 1. Barcs magyarosodása. (A magyarság és a németség harcza) Pár év előtt még szokásban volt Barcson, tekintettel a németajkú, többnyire földmives katholikus hívekre, a templomban fölváltva, egyik vasárnap magyarul, másik vasárnap pedig németül volt a hiszónoklat. Az idővel azonban az iskolák szépen magyarosítottak s a fiatal generáczió mind jól beszél magyarul s általában is Barcson a magyar ajkúak túlrészben vannak. Ez indította Huber Gyula, hazafias lelkű barcsi plébánost arra, hogy Barcson a templomban egy év alatt csak 9-szer tart német hitszónoklatot. Ez a dolog persze bántotta az öregebb németajkú polgárságot s közülök nem rég hat tagból álló küldöttség ment fel Veszprémbe Hornig püspök elé, azon kéréssel, hogy engedje meg templomukban régebb szokás szerint raineen második vasárnap, a német hitszónoklat tartását. Azonban még idejében, a püspök határozata előtt, nevezetesen október 27-én Barcs hazafiasabban gondolkodó polgárai közül előkelő férfiak utaztak fel a veszprémi püspökhöz, akik adatokkal fogják igazolni, hogy Barcs magyarajkú lakossága túl részben van a németajkúak felelt s igy a püspök hagyja meg továbbra is Huber plébános azon határozatát, hogy a barcsi templomban évente csak kilenczszer tartható szentmise német hitszónoklattal. Reméljük, hogy a megyés püspök helyt ad a legutóbb felutazott küldöttség kérésének, kik jól felfogott, hazafias érzéssel, melegen ápolják a magyar nyelvet ott a határszélen a haza érdekében. Kereskedők tanfolyama. — A kaposvári kereskedelmi alkalmazottak esti szaktanfolyamának megnyitása. — Mintegy negyven hallgató iratkozott be a kereskedők egyesülete által fentartott esti szaktanfolyamára. Jelentős eredménynek mondható ezen létszám elérése olyan körülmények között, amikor esti órákban való tanulásról és egész napi munkától fáradt kereskedelmi alkalma-