Somogyi Hirlap, 1906. november (3. évfolyam, 249-273. szám)

1906-11-01 / 249. szám

Előfizetési (Hj: Egy évre 18 korona, fél évre 8 korona, negyedévre 4 korona, egy hóra 1 kor. 50 fillér. Tanítóknak : Egész évre 12 korona. — Egyet Mám Ara 4 fill. POLITIKAI NAPILAP. Felelős czerkesztő: MIKLÓS GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. sz Bvisztér árszabás szerint. — Szerkesztőség telefonszáma 5. Morituri vos salutant. Irta: Mikszáth Kálmán. Halottak napján mielőtt kimennétek a temetőbe, állapodjatok meg egy gondolatnyira azoknál, akik szintén oda indulóban vannak, de úgy, hogy soha se jöjjenek vissza. Álljatok meg egy gondolatnyira. Morituri vos salutant ! A haldoklók szólitanak. Egy felhívást bocsátott ki a napokban a József Kir. Herceg Szanatórium Egyesület (Lónyai utca 47.) és egy jelentést. A gyászkeretes parté-cédulán szomorodott szívvel jelenti, hogy hetvenhétezerkilencszázhuszonhárom magyar halt meg a múlt évben tüdővészben. Nemcsak osztrák provincia vagyunk hát — ahogy eddig panaszkodtunk, — hanem a Halálnak is Magyarország a legjobban adózó tartománya. Innen arat, innen kaszál. Siratjuk a mohácsi csatát évszázadok óta s ezalatt évenként négyszer annyi ember elpusztul csak ebben az egy betegségben, anélkül, hogy talpra állanánk ellene. Mert lehet útját állni. Németország példája mutatja, hogy ott a szanatóggal egy pislakodó élet — itt az innenső oldalon. Állítsátok meg a fogatokat s miután ezt a szent vámot lefizettétek, úgy menjetek el a többi virágaitokkal. Tudni fog ő arról. De ha anélkül mentek ki hozzá, ezeket a sorokat olvasva, tudni fog arról is. * A József Kir. Szanatórium Egyesület esdve kér minden jó embert, ne dobja félre küldött befizető lapját, de irgalomadományát —bárha filléreket, koronákat is, — küldje be az egyesületnek. Románc. Irta: Siklós Jenő. Életemben a legelső asszony, aki álmatlan, bánatos éjszakát okozott nekem, akibe gyerekszívvel, talán Tankréd tiszta rajongásával szerelmes voltam, az Annuska nagymamája volt. Ha Annuskával engem is kivittek falura a nagymamához, egyszerre elfelejtettem az egész világot, játékos hízelgésből elkaptam a nagymama kezét, ezt a puha, finom asszonyi kezet, ráhajtottam a fejemet, néha az ajkammal is hozzá mertem érni, a nagymama pedig pillanatra lehunyta a szemét és tövig lenyitott, buksi nagy fejemen éreztem simogatását. Finoman, kissé fájó gúnnyal mondta: — Te vagy az én utolsó lovagom, kis lurkó. Ha majd téged is ,már a harmadik latinba adnak, te is elfelejtesz és nagymamának többé Annuskán kívül senkije se lesz. Most pedig gyerünk fiam ebédelni, mert Annuska éhes. Tudod, ilyenek a lányok. Ilyenkor az ebédnél semmi se ment le a torkomon. Legszívesebben sírtam volna. Annuskára pedig igen haragudtam, hogy éhes, amikor egyebet se tesz, mint mindig csak eszik. Aztán visszakerültem megint a városba, a harmadik latinba írtak, de nagymamát akkor sem felejtettem el. A számtan alatt mindig vele együtt sétáltam álmodozásomban a kertje virágos fái során s ha a padra lehajtottam a fejemet, a nagymama simogató kériumok felállítása óta a tüdőbetegek halálozási aránya huszonöt százalékkal keresbedett. Húszezer embert lehetne tehát évenként megmenteni, éppen annyit, amennyi a mohácsi csatában elesett, ha nem siratnánk váltig a mohácsi csatát, de ahelyett védekeznénk minél több szanatórium fölépítésével. Éppen ezt a feladatot tűzte ki a József Szanatórium Egyesület, hogy szanatóriumokat állít fel az ország több alkalmas pontján s e végből bocsátott ki fölhívást, egyelőre azokhoz szólok, akik halottak napján kedves halottaikhoz készülnek, virágokkal, koszorúkkal és mécsekkel. Állítsátok meg a kocsitokat és hallgassátok meg ! Azt mondja a fölhívás, hogy a virágokból, amit a halottaknak vesztek, tépjetek le egy szálat, és adjátok oda a haldoklóknak, a tizenkilencszer jelöltnek, csak egy szálat, csak egy szálnak az árát, és a sírra készülő lámpákból oltsatok el egyet (nem veszik azt a halottak rossz néven) — hátha az árából újra kizét éreztem homlokomon. Gondolatban sokszor barangoltam a mezőkön s év végén, mikor gyenge bizonyítvánnyal hazavittek az iskolából, Pöndörke tanár úr elég merész volt s rám fogta az apám előtt, hogy: a gyerek „ritka gyenge“ a latinban. A gyerek mellé a szünidőre fogadni kellene valakit! Pöndörke tanár úr aztán hosszas gondolkodás és lábcserélgetés után önmagát ajánlotta mellém. Rögtön keservesen írtam a nagymamának, hogy erre a vakációra nem mehetek hozzá, mert a nyakamon ül a Pöndörke, amire a nagymama bejött az Annuskáért s magával vitt bennünket is. Pöndörke doctor philosophiae ugyanis eléggé biztosította, hogy falun a latin még jobban megy, ami rá is fér a fiúra, mert ritka gyenge a tudományokban. Ott falun eleinte mindenki nevetett Pöndörkén. Amikor hegyes, rettenetesen hosszú lakktapánban, rendetlenül magára hányt bő ruhában és borzas cilinderében lengedi lépésben végigtáncolt a pocsolyák között, mint a menyétke, gondosan kerülgetve a sarat, vagy verébugrásban áttipegett a poron, olyankor a paraszti nép, marokszedő asszonyok, a kondás és a csősz, a legelőre hajtott tehenek mind megfordultak utána és fejcsóválva, nagy szemmel nézték. De a legtöbbet mi ketten nevettünk rajta a nagymamával. A nagymama mondta is, hogy ez a furcsa emberke a maga bohókás mozdulataival, szögletes nyelvpergésével, visszás élValahányszor örvendetes, avagy szomorú kedélyhangulatra lehet a közönség körében számítani, pontosan megjelennek a jótékonyság nemzői, hogy figyelmeztessék a vigadó vagy szomorkodó embertársaikat arra a végtelen nyomorúságra, melyet hátán hordoz az öreg föld. Untalan emlékeztetnek a betegségben sínylődök ezreire, a pusztító kórságokban elsenyvedtek millióira, a szegényekre, lázárokra, akiken a társadalom könyörületessége van hivatva segíteni. Tengernyi az a könny, ami a szenvedők orcáin lepereg, az eget veri az a sok sóhaj, mely halk remegéssel röppen el lázas ajkakról, irtó förgeteggé gyűlik az elkeseredettek törködésével valóságos kislányt csinál belőle, aki könyekig tud kacagni rajta, rossz csínyeken töri a fejét és lépten-nyomon megtréfálja. Pedig ez már nem is illenék a nagymamához. Mert a tanár úr mégis csak öreg ember, a nagymamánál is öregebb vagy öt évvel. Ami azonban igaz, még mindig nem valami sok ! így volt ez eleinte . . . Később a tanár úr ha észrevette, hogy mi ketten megint mulatunk rajta, olyan szomorúan, olyan bánatosan tudott a nagymamára nézni a Pöndörkék tiszta, gyermeki bizalommal telt szemével, úgy könyörgött kegyelemért, hogy a nagymama egyszer, bizonyára megfeledkezve rólam, egészen hangosan elszólta magát: — Jaj de kedves ember! Attól a naptól fogva a tudományt eltemették. A tanár urat már csak a gazdaság érdekelte. Minden reggel sorra simogatta a tarka bocikat, buzaszemet szórt a galamboknak és rózsatöveket oltogatott. Néha hosszabb sétákat tett a nagymamával s ilyenkor én Annuskára maradtam. Pedig a kis leányt megvetettem s úgy éreztem, hogy én vagyok az, akit itt elárulnak. Már a második napon a nagymama hatalmas tükröt állíttatott Pöndörke szobájába, hogy becsülje föl ezt a régiséget. Egy francia emigránstól maradt a családra és mostig sincs tisztában az eredetével. Pöndörke maga mellé vett a családi könyvtárból mindenféle régi történeti könyvet és azonnal a nehéz föladat megoldásához látott. Közjótékonyság.