Somogyi Hirlap, 1907. november (4. évfolyam, 250-274. szám)

1907-11-01 / 250. szám

Kaposvár. Péntek, 1907. november 1. 250. szám. , IV. évfolyam. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési Egy évre 16 korona, fél évre 8 korona, negyedévre ... 4 korona, egy hóra 1 korona 50 fillér. pl] Tanítóknak : Egész évre 12 korona. — Egyes szám­ára 4 fill. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Korona-utca V. sz. Felelős szerkesztő: MIKLÓS GYULA. Nyílt tér soronkint.........................................................50 fillér Mulatságok, báli kimutatások és magánközlemények soronkint ................................................. . 40 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja . . . 5 korona. Halottak napján. Kaposvár, október 31. A halottainkat, amikor koppanva hullanak­ koporsóikra a kemény rö­gök, szivettépő bánattal siratjuk. Könnyezünk utánuk hetekig, hóna­pokig, talán egy egész esztendeig. Azután lassan-lassan behegednek a sebek, amiket a halott ütött az élők szívében. Egyszer egy esztendőben mégis kizarándokolunk a néma han­tokhoz, s könnyeinktől harmatos virágokkal ékesítjük a kicsiny sír­­dombot, amely alatt szeretteink nyu­­gosznak. Az őszi hervadás borúja üli meg ilyenkor a természetet és a lelkeket egyaránt. Az elmúlás nyo­masztó gondolata lebeg mindenütt. Ti, akik békén pihentek odalent, ne vegyétek zokon, hogy az eszten­dőnek csak egy napját szenteljük emléketeknek. Az élet küzdőporond­ján mindegyikünknek meg kell vívnia a kemény harcot, amelyet a sors számunkra kijelölt. Nincs menekvés. Aki él, annak küzdenie kell. De azért ne higyjétek, hogy az évnek csak ezen az egy napján gondolunk szeretettel reátok. Oh nem! Gyakran látjuk szelíd arcotokat, gyakran érez­zük jóságos kezetek érintését, és magános órán nehéz pillanatokban gyakorta száll hozzátok ingadozó lelkünk, hogy a kedves emlékezés­ből erőt, bátorságot, önbizalmat me­rítsen. Valami láthatatlan fonál köt össze bennünket, élőket veletek, a­kik már a földi bolyongás határát átléptétek. És a halál gondolatát csak azért viseljük önmegadással, mert tudjuk, hogy veletek fog va­laha egyesíteni. Ez a tudat kibékít azzal a szörnyű gondolattal, hogy bennünket is befogad egykor a néma, hideg sírgödör, az örök csend, a végtelen nyugalom szűk tanyája. Ti vagytok az a kapocs, amely összeköt bennünket az enyészet rej­­­telm­es birodalmával. És ha majdan itt kell hagynunk szeretteinket, tud­juk, hogy ama sötét hídon túl, mely az enyészetbe visz, ti vártok ben­­­­­nünket. Fekete vizek zuhogó árja fölött vezet ez a híd; aki rálépett, többé vissza nem térhet, mert a vámot az életével kell lerónia. És egy napon rá k­ell lépnünk mind­­annyiunknak. És mindannyiunknak le kell róni a nagy vámot. Nincs kivétel. És nincs különbség. A vám­szedő egyforma vámot követel ki­rálytól és pórtól, gazdagtól és sze­génytől, kicsinytől és nagytól egy­aránt. És odaadja mindegyik. Né­melyik nagysokára, nehezen, másik fiatalon és könnyedén, a harmadik önként kínálja oda, mert az élet be-Bucsúzom. Gyönyörű, holdfényes mámor­ral teli éjszakákon nem álmodom többé, mert az álmok elszálltak fel, az égbe a fá­tyolos, fehér remegő csillagok közé . . . Isten veled Lysander, álmaim világa! Könnyezve veszek búcsút Tőled. S a könnyekkel együtt megszállotta szivemet az emlékezés. S míg emlékezem, valami ki­mondhatatlan édes-bús melancholia reszket­ted meg egész valómat. Egy sóhajtás és én tovább emlékezem. Oly mélységes csend van körülöttem. Egyedül vagyok a százados tölgyek alatt. Mélyen álmodik még az erdő ... lassan lassan dereng a hajnal. Puha, bá­gyadt napsugár csókolgatja az aranybronz zománc, harmatos, sárguló faleveleket. Késő ősz van. Búcsúzom én is. Lassan . . . csendesen . . . libbenve hul­lanak a falevelek a hideg földre le és a mélységes csendben fuvalmak szállják át az erdők mélyit. Szomorúság vesz körül. Az elmúlást látom szemeim előtt. A hideg, nyirkos levegő könnyet fakaszt szememből Isten veled Lysander! Isten veled! Búcsú­zom és visszaemlékezem a szép időkre, mi­kor a boldogságban még hinni tudtam. Lassú phantastikus szárnyalással visz a képzelet és az emlékezés csillogó vizeken, suttogó harmatos füveken keresztül a bol­serves és göröngyös volt neki és a küzdésben megrokkant teste áhítja már a pihenést. Túl a hídon nincs többé tülekedés, nincs küzdés, nincs öklözés. Ott béke van és csönd. Jusson eszünkbe, amikor halottak napján a sírok között bolyongunk, hogy­ hasztalan dulakodtunk itt egy­mással, hasztalan csapkodjuk ökle­inket egymás arcába, hasztalan to­longunk egymást tiporva és hasz­talan gyűjtjük garmadába a kincse­ket, — mindnyájunkra ráborul egy­szer a béke és a csönd. Memento móri ! Nem azért, hogy csüggedten elhagyjuk magunkat, de azért, hogy el ne bizakodjunk. Nem azért, hogy az életet fel ne használjuk, de azért, hogy el ne prédáljuk. Vándorok vagyunk a földi tereken. Előbb-utóbb elkopunk, mint a cipőnk talpa. Egyiknek útja gyönyörű tája­kon, üdítő patakok mentén, hús li­geteken, gyümölcsös kerteken vezet át, a másiké sivár, sziklás, termé­ketlen vidéken. De a végső ponton összetalálkoznak. Kicsiny­ fakereszt vagy hatalmas obeliszk jelzi-e a vándor utolsó helyét, egyre megy. Aki megtette a kötelességét, nyu­godtan hajthatja fejét örök álomra. És mi mélységes kegyelettel csókol­juk meg a lába nyomát, amerre ment ... Fogság felé, hol örök napsugár van, hol a bánatot és az elmúlást nem ismerik. Te is oda vágytál jó Lysanderem . . . oda, hol szebben ragyognak a csillagok, hol a föld sötétlő szőnyegje közé ezüstös hal­vány liliomokat sző a tiszta rezgésű hold­sugár, hol a boldogság örök és hallhatatlan. S ha mi ott összetalálkozunk . . . ott, hol a lágy, simogató szellő is szerelemről be­szél ... és az illatozó szemérmes liliomok is csókra vágynak. Ott, abban a csodás világban a lelkünk édes szimfonáiba olvad és a szívünkben gyö­nyörteljes érzés fakad, amely maga a földi menyország ... az üdvösség. De másképen volt megirva . . . titkon a csillagokban. Mi nem találkoztunk többé. Isten veled Lysander! Búcsúzom. Most a boldogságról álmodni sem tudok. Olykor csendes, csillagfényes éjszakákon, ha a lombok susogó sóhajtását hallod, em­lékezzél vissza hűséges Hemiádra ... óh! emlékezz . . . Hemiára ... a százados tölgyekre, amelyek alatt szőttük a bolondos álmokat ... a szép fehér szinü házra, a melynek kertjében haragoszöld­ levelű, égő­piros virágú gerániumok között volt egy fe­hér pad . . . a fa, fa • • • lombok, madár­dal, mind, mind emlékezetesek az el nem ért boldogságra. Halottak napján. * Zizeg az esőcsepp a száraz levélen, Szomorufüz ága bólongat a szélben, Szomorufüz ága amerre csak hajlik, A néma hantok közt nyüzsgő élet zajlik. Szürkül az ég boltja, közeleg az éjjel, Kigyulnak a sírok káprázatos fénnyel, Pompázó hantjukon koszorúk, virágok, Virágos halmok közt közömbösen járok . . . Szőke Tisza partján, egy kis falucskában, Akácos temető csöndes magányában Van egy kicsi sirkant, — benőtte a dudva, Tövissel, csalánnal van tele az útja. Ha oda mehetnék, ha ráborulhatnék, Fájánál egyet-mást elpanaszolhatnék, — Tombolna fölöttem bősz fergeteg éje — Eltitkolt keservem úgy simám beléje! . . . Balla Miklós. Utolsó akkordok. (Egy leány naplójából.) Irta: Bosnyák Erzsiké. ... és most, Isten veled Lysander! Isten veled! Az álmok messze elszálltak s itthagy­ták a rideg valót, Isten veled!

Next