Somogyi Hirlap, 1907. november (4. évfolyam, 250-274. szám)
1907-11-01 / 250. szám
Kaposvár. Péntek, 1907. november 1. 250. szám. , IV. évfolyam. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési Egy évre 16 korona, fél évre 8 korona, negyedévre ... 4 korona, egy hóra 1 korona 50 fillér. pl] Tanítóknak : Egész évre 12 korona. — Egyes számára 4 fill. Szerkesztőség és kiadóhivatal. Korona-utca V. sz. Felelős szerkesztő: MIKLÓS GYULA. Nyílt tér soronkint.........................................................50 fillér Mulatságok, báli kimutatások és magánközlemények soronkint ................................................. . 40 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja . . . 5 korona. Halottak napján. Kaposvár, október 31. A halottainkat, amikor koppanva hullanak koporsóikra a kemény rögök, szivettépő bánattal siratjuk. Könnyezünk utánuk hetekig, hónapokig, talán egy egész esztendeig. Azután lassan-lassan behegednek a sebek, amiket a halott ütött az élők szívében. Egyszer egy esztendőben mégis kizarándokolunk a néma hantokhoz, s könnyeinktől harmatos virágokkal ékesítjük a kicsiny sírdombot, amely alatt szeretteink nyugosznak. Az őszi hervadás borúja üli meg ilyenkor a természetet és a lelkeket egyaránt. Az elmúlás nyomasztó gondolata lebeg mindenütt. Ti, akik békén pihentek odalent, ne vegyétek zokon, hogy az esztendőnek csak egy napját szenteljük emléketeknek. Az élet küzdőporondján mindegyikünknek meg kell vívnia a kemény harcot, amelyet a sors számunkra kijelölt. Nincs menekvés. Aki él, annak küzdenie kell. De azért ne higyjétek, hogy az évnek csak ezen az egy napján gondolunk szeretettel reátok. Oh nem! Gyakran látjuk szelíd arcotokat, gyakran érezzük jóságos kezetek érintését, és magános órán nehéz pillanatokban gyakorta száll hozzátok ingadozó lelkünk, hogy a kedves emlékezésből erőt, bátorságot, önbizalmat merítsen. Valami láthatatlan fonál köt össze bennünket, élőket veletek, akik már a földi bolyongás határát átléptétek. És a halál gondolatát csak azért viseljük önmegadással, mert tudjuk, hogy veletek fog valaha egyesíteni. Ez a tudat kibékít azzal a szörnyű gondolattal, hogy bennünket is befogad egykor a néma, hideg sírgödör, az örök csend, a végtelen nyugalom szűk tanyája. Ti vagytok az a kapocs, amely összeköt bennünket az enyészet rejtelmes birodalmával. És ha majdan itt kell hagynunk szeretteinket, tudjuk, hogy ama sötét hídon túl, mely az enyészetbe visz, ti vártok bennünket. Fekete vizek zuhogó árja fölött vezet ez a híd; aki rálépett, többé vissza nem térhet, mert a vámot az életével kell lerónia. És egy napon rá kell lépnünk mindannyiunknak. És mindannyiunknak le kell róni a nagy vámot. Nincs kivétel. És nincs különbség. A vámszedő egyforma vámot követel királytól és pórtól, gazdagtól és szegénytől, kicsinytől és nagytól egyaránt. És odaadja mindegyik. Némelyik nagysokára, nehezen, másik fiatalon és könnyedén, a harmadik önként kínálja oda, mert az élet be-Bucsúzom. Gyönyörű, holdfényes mámorral teli éjszakákon nem álmodom többé, mert az álmok elszálltak fel, az égbe a fátyolos, fehér remegő csillagok közé . . . Isten veled Lysander, álmaim világa! Könnyezve veszek búcsút Tőled. S a könnyekkel együtt megszállotta szivemet az emlékezés. S míg emlékezem, valami kimondhatatlan édes-bús melancholia reszketted meg egész valómat. Egy sóhajtás és én tovább emlékezem. Oly mélységes csend van körülöttem. Egyedül vagyok a százados tölgyek alatt. Mélyen álmodik még az erdő ... lassan lassan dereng a hajnal. Puha, bágyadt napsugár csókolgatja az aranybronz zománc, harmatos, sárguló faleveleket. Késő ősz van. Búcsúzom én is. Lassan . . . csendesen . . . libbenve hullanak a falevelek a hideg földre le és a mélységes csendben fuvalmak szállják át az erdők mélyit. Szomorúság vesz körül. Az elmúlást látom szemeim előtt. A hideg, nyirkos levegő könnyet fakaszt szememből Isten veled Lysander! Isten veled! Búcsúzom és visszaemlékezem a szép időkre, mikor a boldogságban még hinni tudtam. Lassú phantastikus szárnyalással visz a képzelet és az emlékezés csillogó vizeken, suttogó harmatos füveken keresztül a bolserves és göröngyös volt neki és a küzdésben megrokkant teste áhítja már a pihenést. Túl a hídon nincs többé tülekedés, nincs küzdés, nincs öklözés. Ott béke van és csönd. Jusson eszünkbe, amikor halottak napján a sírok között bolyongunk, hogy hasztalan dulakodtunk itt egymással, hasztalan csapkodjuk ökleinket egymás arcába, hasztalan tolongunk egymást tiporva és hasztalan gyűjtjük garmadába a kincseket, — mindnyájunkra ráborul egyszer a béke és a csönd. Memento móri ! Nem azért, hogy csüggedten elhagyjuk magunkat, de azért, hogy el ne bizakodjunk. Nem azért, hogy az életet fel ne használjuk, de azért, hogy el ne prédáljuk. Vándorok vagyunk a földi tereken. Előbb-utóbb elkopunk, mint a cipőnk talpa. Egyiknek útja gyönyörű tájakon, üdítő patakok mentén, hús ligeteken, gyümölcsös kerteken vezet át, a másiké sivár, sziklás, terméketlen vidéken. De a végső ponton összetalálkoznak. Kicsiny fakereszt vagy hatalmas obeliszk jelzi-e a vándor utolsó helyét, egyre megy. Aki megtette a kötelességét, nyugodtan hajthatja fejét örök álomra. És mi mélységes kegyelettel csókoljuk meg a lába nyomát, amerre ment ... Fogság felé, hol örök napsugár van, hol a bánatot és az elmúlást nem ismerik. Te is oda vágytál jó Lysanderem . . . oda, hol szebben ragyognak a csillagok, hol a föld sötétlő szőnyegje közé ezüstös halvány liliomokat sző a tiszta rezgésű holdsugár, hol a boldogság örök és hallhatatlan. S ha mi ott összetalálkozunk . . . ott, hol a lágy, simogató szellő is szerelemről beszél ... és az illatozó szemérmes liliomok is csókra vágynak. Ott, abban a csodás világban a lelkünk édes szimfonáiba olvad és a szívünkben gyönyörteljes érzés fakad, amely maga a földi menyország ... az üdvösség. De másképen volt megirva . . . titkon a csillagokban. Mi nem találkoztunk többé. Isten veled Lysander! Búcsúzom. Most a boldogságról álmodni sem tudok. Olykor csendes, csillagfényes éjszakákon, ha a lombok susogó sóhajtását hallod, emlékezzél vissza hűséges Hemiádra ... óh! emlékezz . . . Hemiára ... a százados tölgyekre, amelyek alatt szőttük a bolondos álmokat ... a szép fehér szinü házra, a melynek kertjében haragoszöld levelű, égőpiros virágú gerániumok között volt egy fehér pad . . . a fa, fa • • • lombok, madárdal, mind, mind emlékezetesek az el nem ért boldogságra. Halottak napján. * Zizeg az esőcsepp a száraz levélen, Szomorufüz ága bólongat a szélben, Szomorufüz ága amerre csak hajlik, A néma hantok közt nyüzsgő élet zajlik. Szürkül az ég boltja, közeleg az éjjel, Kigyulnak a sírok káprázatos fénnyel, Pompázó hantjukon koszorúk, virágok, Virágos halmok közt közömbösen járok . . . Szőke Tisza partján, egy kis falucskában, Akácos temető csöndes magányában Van egy kicsi sirkant, — benőtte a dudva, Tövissel, csalánnal van tele az útja. Ha oda mehetnék, ha ráborulhatnék, Fájánál egyet-mást elpanaszolhatnék, — Tombolna fölöttem bősz fergeteg éje — Eltitkolt keservem úgy simám beléje! . . . Balla Miklós. Utolsó akkordok. (Egy leány naplójából.) Irta: Bosnyák Erzsiké. ... és most, Isten veled Lysander! Isten veled! Az álmok messze elszálltak s itthagyták a rideg valót, Isten veled!