Somogyi Hirlap, 1908. április (5. évfolyam, 76-100. szám)
1908-04-01 / 76. szám
____„SQQ Y1 H RLAP“ tt»C’8. április 1. vesen ismerjük el ezeknek az interpellációknak súlyát, nagy fontosságát. A községi- és közorvosok fizetésrendezése elsőrangú szociális érdek, mert képtelen állapot, hogy az orvos — azért, mert intelligens ember — olyan anyagi viszonyok között legyen kénytelen, szó nélkül, tengődni, amilyenben ma már egy munkás sincsen. Egy-egy körorvos párszáz forint évi fizetése, a filléres látogatási díjak, és arra elég, hogy — éhen ne halljon. S ha nem is szóról-szóra, de ilyen az orvosok állapota. Az orvosok érdekében — mondotta Hoffmann Ottó — a következő interpellációt intézem szerdán Andrássy Gyula gróf belügyminiszterhez : „Hajlandó-e a belügyminiszter úr a házszabályrevízió letárgyalása után azonnal a községi- és körorvosok fizetésrendezéséről törvénytervezetet benyújtani s gondoskodni arról, hogy a fizetéstöbbletet visszamenőleg 1908. január 1-től folyósítsák.“ Még talán sokkal nagyobb fontosságú az az interpelláció, melyet Hoffmann Ottó a munkásbiztosító pénztár ügyében terjeszt be, mert ez egyrészt egy nagy testület, a kisiparosok, másrészt az orvosok érdekeit kívánja megvédeni. A „Somogyi Hírlap“ is foglalkozott annak idején részletesen a munkásbiztosító pénztárral s annak vezetésével — különösen helyi vonatkozásban — s azzal, hogy milyen nagy terhet akasztott ez a törvény a kisiparosok nyakába s hogy ezekből a pénzekből immár fogatlan „vezéreket“ elégítenek ki elsősorban s a kortesköltségekre, miegyebekre szükséges pénz kiutalása után következik az orvosi kar, melynek lealázó fizetést ajánlanak most is, amikor oly horibilis összegeket szedhetnek és szednek. Hja, de most az „adminisztratív“ költségek emésztenek fel olyan nagy összeget. Nagyon jellemző Hoffmann Ottó azon néhány szava, mellyel ennek az interpellációnak a közeljövőben való beterjesztését indokolta munkatársunk előtt: „Nagyon sok baj van a munkásbiztosító hivatalokkal. A bennük uralkodó rendszer, mely különben Önöknél is csattogtatja fogait, ellenszenvessé teszi magát az intézményt is. Ehhez járul, hogy a kisiparosra mérhetetlen anyagi megterheltetés hárult s ezzel szemben az orvosok most is olyan szégyenletes fizetést kapnak, mint régente. Interpellációmat a kisiparosok és az orvosok érdekében fogom elmondani, de kiterjeszkedem arra a nem kevéssé fontos, de annál szomorúbb tünetre, hogy a munkásbiztosító hivatalokat szocialista agitátorokkal és vezérekkel tömték meg. Ezek természetesen — eddig nem lévén hivatalban sosem — nem képesek annyi munkát kifejteni, mint egy végzett ember, igy azután sokkal több alkalmazottra van szükség s ezért az „adminisztráció” költségei folyton szaporodnak. Ez pedig tűrhetetlen állapot.“ Hangsúlyozzuk azt a pártpolitikai különbséget, mely, köztünk és Hoffmann képviselő között van, de az ezekben az interpellációkban felpanaszolt dolgok tényleg így állanak és nagyon szomorú, hogy így állhatnak. Bár Hoffmann képviselő interpellációja egyelőre nem sokat változtat a helyzeten, de rövidesen gyökeres reformon megy keresztül a munkásbiztositó intézmény s ezen már erősen dolgozik a kormány. Egy rossz szójáték. — Mi a különbség a Vig özvegy szerzője és a városi gazdálkodás között. — Az még mindig Lehár, ez pedig már lejárta magát. Borzalmas élet a bajon. (A magyar utasok életveszélyben.) — A Somogyi Hírlap tudósítójától. — Kaposvár, március 31. Az Amerikából visszavándorló magyarok megdöbbentő dolgokat beszélnek azokról az állapotokról, amelyek az Austro-American társaság személyszállító hajóin uralkodnak. A hatalmas hajótársaság legfőképpen a magyarokra alapítja üzletét. Óriási reklámot csap, amelyekben azt hirdeti, hogy a hajó személyzete magyar, az orvos magyar és magyar a koszt is. Mindebből pedig egy szó sem igaz, mert a hajó személyzete szedett-vedett népből áll, az eleség teljesen ehetetlen és az utasokkal úgy bánnak, mint az állatokkal. Az utasok a csaknem három hétig tartó tengeri út alatt a legnagyobb szenvedéseknek vannak kitéve, az ehetetlen ellátás miatt kénytelenek éhezni, arról sem történik gondoskodás, hogy a szerencsétlen embereknek legyen mivel takaródzniuk a kegyetlen hidegben és ami egyenesen fellázító,, a sok ezer utas állandóan a legnagyobb életveszedelemnek van kitéve. A mentőövek ugyanis hasznavehetetlenek, a mentőcsónakokat pedig arra használja a hajótársaság, hogy fát szállít benne Európába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Austro-American Alice nevű hajóján legutóbbi útja alkalmával valóságos zendülés tört ki az utasok közt. Az Ameriából visszatért magyarok a következő részletet mondják el az Alice útjáról : Február 25-én indult el a hajó, rettenetes hideg volt, mindenkinek vacogott a foga, de azért nem sűtöttek a hajón. Takaródznunk sem lehetett, mert minden harmadik ágyra jutott egy-egy vékony takaró. A tengeri betegség következményeit csak minden huszonnégy órában takarították el. Az orvos minden betegét azzal gyógyítja, hogy elküldi a kantinba egy pohár sört inni. Ezen az osztrák kalózhajón a parancsnok egymásután zárta el a magyar utasokat. Egy Cserkovics nevű soproni vendéglőst, amiért nem tűrte a matrózok brutalitásait, megkötözték és órákon át hagyták az 1. osztály fedélzetén, ahol a hajóstisztek röhögtek a szerencsétlen emberen. Amikor a magyarok látták a vért lázító dolgot, elhatározták, hogy kiszabadítják a helyzetükből társukat. Küldöttséget küldtek a hajóparancsnokhoz, aki megijedt, a fedélzetre hívta az összes matrózokat, csupa olasz banditát és kiadta a parancsot, hogy ereszszenek forró vizet a tömlőkbe. A matrózok amikor megtudták, hogy a parancsnok le akarja forrázni a magyarokat, megijedtek és kijelentették, hogy nincs kedvük magukat agyonüttetni. Erre már nem tehetett mást a kapitány, mint szabadon bocsátani az agyongyötört embert. Előzőleg azonban becsületszavát vették, hogy az egészügyet a maga részéről befejezettnek tekinti. Hogy mennyire semmibe veszik az utasok életét, arra nézve a legjellemzőbb, hogy amikor az óceán közepén egy Würth Teréz nevű asszony gyermeke a tengerbe esett, még csak mentőcsónakot sem bocsátottak le a vízre. Igaz, hogy nem is lehetett, mert hisz a csónakok mind meg voltak rakva Amerikából hozott deszkákkal. A hajóstársaság kötelezte magát, hogy az utasokat Fiuméba viszi: bár az utasok jegye odáig szólt, az Austro-Americán mégis már Triesztben tette partra a szegény embereket. Csak nagy nehézség árán tudtak Fiuméba eljutni másnap. A hazájukba visszatérve a szerencsétlen magyarok szakadó esőben az utcán kénytelenek meghalni. Ugyancsak az Austro-American Getty nevű hajójának utasai is rettenetes dolgokat mondanak el a hihetetlen, valósággal kegyetlen bánásmód és az élvezhetetlen élelmezésről. Kétszáz magyar visszavándorló volt a Gertyn, amely a tengeri utat nem kevesebb, mint harminckét nap alatt tette meg. A magyarok azzal a feltétellel váltották meg jegyüket a társaságnál, hogy két hét alatt Fiuméba szállítja őket; ennek dacára közel öt hétig voltak tengeren és Triesztben tették partra az agyongyötört embereket, ahonnan sokan, miután minden pénzüket a hajón költötték el, otthagyták a podgyászukat is és rettenetes viszontagságok után jutottak haza. Kaposvári átkok. * Az legyen a legnagyobb dicsőséged, hogy e városban te vagy az egyetlen darabont. A kaposvári munkásbiztositó pénztár segítsen rajtad. Az iszáki telep jövedelméből kelljen megélned. Vissza az életbe. (Egy volt minorita házassága.) — A Somogyi Hírlap tudósítójától. — Kaposvár, március 31. Egy kaposvári születésű fiatal minorita papról olvassuk a következőket: Az aradi minorita rendházban volt nemrégiben egy fiatal, csinos arcú szerzetes, aki a dunántúli Kánaánból, Somogyból került az aradi rendházba. Leányarcú, ábrándos szemű ifjú, aki talán kényszerűségből, talán lelki szükségből fogadalmat tett, magára öltötte a fekete reverendát, amely az életnek önként elvetett gyönyöreinek gyászruhája. A fiatal szerzetes keresztényi megadással viselte sorsát; imádkozott az oltár előtt, gyermekeket oktatott az Üdvözítő vallására. Szóval kötelességtudó, hivatását teljesítő pap volt. Ám ifjú testéből nem tudta kiűzni a sátánt. Életerős testében csapongott a szilaj vérnek játéka, az ereiben valami csodás forróság hullámzott. A fiatal pap egy sejtelmes, virágot fakasztó májusi éjszakán, amikor komor szobájának nyitott ablakán egy zenés kávéházból valami vérperzselő, buja keringőnek hangfoszlányai hatoltak be hozzá, elfelejtette, hogy lemondott az élet örömeiről. A szívébe befészkelte magát valami, amit talán még nem tudott megmagyarázni, ami azonban édes hangulatba ringatta. A fiatalságnak, az élni vágyásnak sóvárgása volt ez. S ez a hangulat többször hatalmába kerítette a fiatal szerzetest és csábította ki az életbe, keresni valamit, keresni valakit: a szerelmet, az asszonyt. Egy napon pedig találkozoit az asszonynyal. Azzal, akit lelki szemeivel magának megrajzolt s akit az ágya felett függő Mária kép keretéből látott feléje mosolyogni. Egy