Somogyi Hirlap, 1908. április (5. évfolyam, 76-100. szám)

1908-04-01 / 76. szám

____„S­Q­Q Y­1 H­­ R­L­A­P“ tt»C’8. április 1. vesen ismerjük el ezeknek az interpellációk­nak súlyát, nagy fontosságát. A községi- és közorvosok fizetésrendezése elsőrangú szociális érdek, mert képtelen ál­lapot, hogy az orvos — azért, mert intelli­gens ember — olyan anyagi viszonyok kö­zött legyen kénytelen, szó nélkül, tengődni, amilyenben ma már egy munkás sincsen. Egy-egy körorvos párszáz forint évi fize­tése, a filléres látogatási díjak, és arra elég, hogy — éhen ne halljon. S ha nem is szó­­ról-szóra, de ilyen az orvosok állapota. Az orvosok érdekében — mondotta Hoff­mann Ottó — a következő interpellációt in­tézem szerdán Andrássy Gyula gróf belügy­miniszterhez : „Hajlandó-e a belügyminiszter úr a házszabályrevízió letárgya­­lása után azonnal a községi- és körorvosok fizetésrendezéséről tör­vénytervezetet benyújtani s gon­doskodni arról, hogy a fizetéstöbb­letet visszamenőleg 1908. január 1-től folyósítsák.“ Még talán sokkal nagyobb fontosságú az az interpelláció, melyet Hoffmann Ottó a munkásbiztosító pénztár ügyében terjeszt be, mert ez egyrészt egy nagy testület, a kisiparosok, másrészt az orvosok érdekeit kí­vánja megvédeni. A „Somogyi Hírlap“ is foglalkozott annak idején részletesen a munkásbiztosító pénz­tárral s annak vezetésével — különösen he­lyi vonatkozásban — s azzal, hogy mi­lyen nagy terhet akasztott ez a törvény a kisiparosok nyakába s hogy ezekből a pén­zekből immár fogatlan „vezéreket“ elégíte­nek ki elsősorban s a kortesköltségekre, miegyebekre szükséges pénz kiutalása után következik az orvosi kar, melynek lealázó fizetést ajánlanak most is, amikor oly hori­­bilis összegeket szedhetnek és szednek. Hja, de most az „adminisztratív“ költségek emésztenek fel olyan nagy összeget. Nagyon jellemző Hoffmann Ottó azon néhány szava, mellyel ennek az interpellá­ciónak a közeljövőben való beterjesztését indokolta munkatársunk előtt: „Nagyon sok baj van a m­un­­kásbiztosító hivatalokkal. A ben­nük­ uralkodó rendszer, mely kü­lönben Önöknél is csattogtatja fogait, ellenszenvessé teszi magát az intézményt is. Ehhez járul, hogy a kisiparosra mérhetetlen anyagi megterheltetés hárult s ezzel szem­ben az orvosok most is olyan szégyenletes fizetést kapnak, mint régente. Interpellációmat a kis­iparosok és az orvosok érdeké­ben fogom elmondani, de kiter­jeszkedem arra a nem kevéssé fontos, de annál szomorúbb tü­netre, hogy a munkásbiztosító hi­vatalokat szocialista agitátorokkal és vezérekkel tömték meg. Ezek ter­mészetesen — eddig nem lévén hivatalban sosem — nem képesek annyi munkát kifejteni, mint egy végzett ember, igy azután sokkal több alkalmazottra van szükség s ezért az „adminisztráció” költsé­gei folyton szaporodnak. Ez pe­dig tűrhetetlen állapot.“ Hangsúlyozzuk azt a pártpolitikai különb­séget, mely, köztünk és Hoffmann képviselő között van, de az ezekben az interpellációk­ban felpanaszolt dolgok tényleg így állanak és nagyon szomorú, hogy így állhatnak. Bár Hoffmann képviselő interpellációja egyelőre nem sokat változtat a helyzeten, de rövidesen gyökeres reformon megy ke­resztül a m­unkásbiztositó intézmény s ezen már erősen dolgozik a kormány. Egy rossz szójáték. — Mi a különbség a Vig öz­vegy szerzője és a városi gaz­dálkodás között. — Az még mindig Lehár, ez pedig már lejárta magát. Borzalmas élet a bajon. (A magyar utasok életveszélyben.) — A Somogyi Hírlap tudósítójától. — Kaposvár, március 31. Az Amerikából visszavándorló magyarok megdöbbentő dolgokat beszélnek azokról az állapotokról, amelyek az Austro-American társaság személyszállító hajóin uralkodnak. A hatalmas hajótársaság legfőképpen a ma­gyarokra alapítja üzletét. Óriási reklámot csap, amelyekben azt hirdeti, hogy a hajó személyzete magyar, az orvos magyar és magyar a koszt is. Mindebből pedig egy szó sem igaz, mert a hajó személyzete sze­­dett-vedett népből áll, az eleség teljesen ehetetlen és az utasokkal úgy bánnak, mint az állatokkal. Az utasok a csaknem három hétig tartó tengeri út alatt a legnagyobb szenvedések­nek vannak kitéve, az ehetetlen ellátás miatt kénytelenek éhezni, arról sem történik gon­doskodás, hogy a szerencsétlen embereknek legyen mivel takaródzniuk a kegyetlen hi­degben és ami egyenesen fellázító,, a sok ezer utas állandóan a legnagyobb életve­szedelemnek van kitéve. A mentőövek ugyanis hasznavehetetlenek, a mentőcsónakokat pe­dig arra használja a hajótársaság, hogy fát szállít benne Európába. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Austro-American Alice nevű­ hajóján leg­utóbbi útja alkalmával valóságos zendülés tört ki az utasok közt. Az Ameriából vissza­tért magyarok a következő részletet mondják el az Alice útjáról : Február 25-én indult el a hajó, rettenetes hideg volt, mindenkinek vacogott a foga, de azért nem sűtöttek a hajón. Takaródznunk sem lehetett, mert minden harmadik ágyra jutott egy-egy vékony takaró. A tengeri be­tegség következményeit csak minden hu­szonnégy órában takarították el. Az orvos minden betegét azzal gyógyítja, hogy elküldi a kantinba egy pohár sört inni. Ezen az osztrák kalózhajón a parancsnok egymás­után zárta el a magyar utasokat. Egy Cser­kovics nevű soproni vendéglőst, amiért nem tűrte a matrózok brutalitásait, megkötözték és órákon át hagyták az 1. osztály fedél­zetén, ahol a hajóstisztek röhögtek a sze­rencsétlen emberen. Amikor a magyarok látták a vért lázító dolgot, elhatározták, hogy kiszabadítják a helyzetükből társukat. Küldöttséget küldtek a hajóparancsnokhoz, aki megijedt, a fedél­zetre hívta az összes matrózokat, csupa olasz banditát és kiadta a parancsot, hogy eresz­szenek forró vizet a tömlőkbe. A matrózok amikor megtudták, hogy a parancsnok le akarja forrázni a magyarokat, megijedtek és kijelentették, hogy nincs kedvük magukat agyonüttetni. Erre már nem tehetett mást a kapitány, mint szabadon bocsátani az agyon­gyötört embert. Előzőleg azonban becsület­szavát vették, hogy az egész­­ügyet a maga részéről befejezettnek tekinti. Hogy mennyire semmibe veszik az uta­sok életét, arra nézve a legjellemzőbb, hogy amikor az óceán közepén egy Würth Teréz nevű asszony gyermeke a tengerbe esett, még csak mentőcsónakot sem bocsátottak le a vízre. Igaz, hogy nem is lehetett, mert hisz a csónakok mind meg voltak rakva Amerikából hozott deszkákkal. A hajóstársaság kötelezte magát, hogy az utasokat Fiuméba viszi: bár az utasok jegye odáig szólt, az Austro-Americán mégis már Triesztben tette partra a szegény em­bereket. Csak nagy nehézség árán tudtak Fi­uméba eljutni másnap. A hazájukba visszatérve a szerencsétlen magyarok szakadó esőben az utcán kénytelenek meghalni. Ugyancsak az Austro-American Getty nevű hajójának utasai is rettenetes dolgokat mon­danak el a hihetetlen, valósággal kegyetlen bánásmód és az élvezhetetlen élelmezésről. Kétszáz magyar visszavándorló volt a Gertyn, amely a tengeri utat nem kevesebb, mint harminckét nap alatt tette meg. A magyarok azzal a feltétellel váltották meg jegyüket a társaságnál, hogy két hét alatt Fiuméba szállítja őket; ennek dacára közel öt hétig voltak tengeren és Triesztben tették partra az agyongyötört embereket, ahonnan sokan, miután minden pénzüket a hajón költötték el, otthagyták a podgyászukat is és rette­netes viszontagságok után jutottak haza. Kaposvári átkok. * Az legyen a legnagyobb dicsőséged, hogy e városban te vagy az egyetlen darabont. A kaposvári munkásbiztositó pénztár segítsen rajtad. Az iszáki te­lep jövedelméből kelljen megélned. Vissza az életbe. (Egy volt minorita házassága.) — A Somogyi Hírlap tudósítójától. — Kaposvár, március 31. Egy kaposvári születésű fiatal minorita papról olvassuk a következőket: Az aradi minorita­ rendházban volt nem­régiben egy fiatal, csinos arcú szerzetes, aki a dunántúli Kánaánból, Somogyból került az aradi rendházba. Leányarcú, ábrándos szemű ifjú, aki talán kényszerűségből, talán lelki szükségből fogadalmat tett, magára öl­tötte a fekete reverendát, amely az életnek önként elvetett gyönyöreinek gyászruhája. A fiatal szerzetes keresztényi megadással vi­selte sorsát; imádkozott az oltár előtt, gyer­mekeket oktatott az Üdvözítő vallására. Szó­val kötelességtudó, hivatását teljesítő pap volt. Ám ifjú testéből nem tudta kiűzni a sátánt. Életerős testében csapongott a szi­laj vérnek játéka, az ereiben valami csodás forróság hullámzott. A fiatal pap egy sejtel­mes, virágot fakasztó májusi éjszakán, ami­kor komor szobájának nyitott ablakán egy zenés kávéházból valami vérperzselő, buja keringőnek hangfoszlányai hatoltak be hozzá, elfelejtette, hogy lemondott az élet örömei­ről. A szívébe befészkelte magát valami, amit talán még nem tudott megmagyarázni, ami azonban édes hangulatba ringatta. A fiatalságnak, az élni vágyásnak sóvárgása volt ez. S ez a hangulat többször hatalmába kerítette a fiatal szerzetest és csábította ki az életbe, keresni valamit, keresni valakit: a szerelmet, az asszonyt. Egy napon pedig találkozoit az asszony­nyal. Azzal, akit lelki szemeivel magának megrajzolt s akit az ágya felett függő Mária kép keretéből látott feléje mosolyogni. Egy

Next