Somogyi Hirlap, 1909. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1909-01-01 / 1. szám

2 Az annexid kérdése időközben egészen váratlanul nyomult előtérbe a politikai láthatáron, mint az a fekete felhő, amelyről a szántóvető ember nem tudja az első pillanat­ban, hogy áldást vagy átkot hor­doz-e méhében! Évszázados tradíciók, történelmi múlt, megdönthetően alkotmányjogi vonatkozások, megerősítve koroná­zott királyok, ország-világ előtt el­hangzott esküje által; nemzedékről nemzedékre, egyik királyról a má­sikra átháramló kötelezettségek, ün­nepélyes fogadalmak,­­ Magyaror­szág szempontjából, egészen tiszta képet tárnak a világ elé. Az annexió kérdése maga­ magát kell, hogy megoldja, olyan irányban, amelyhez semmi kétség nem férkőzhetik, mert a jogalap, amelyre helyezkedik , megdönthetetlen. Az új választói jog megalkotása, előfeltétele volt az ideiglenes és el­engedhetetlen kelléke a végleges ki­bontakozásnak is. Hogy ezt a vállalt nagy felada­tot fúzióval, vagy fúzió nélkül tudja-e a kormány megoldani, az nagyrészben az imént felsorolt köz­jogi és közgazdasági sarkalatos kér­dések miként való megoldásától fog függni. Maga a fúzió kérdése is mintha egyik kelléke volna a végleges ki­bontakozásnak, egy békés, nagy al­kotásokra hivatott új korszak bekö­­vetkeztetésének ! Nem volt még magyar parlament, nem volt még magyar kormány, amely elé a megoldandó nagy kér­dések ilyen tömege így össze­tor­lódott volna! Vájjon lesz-e elég erő a par­lamentben, elég önfeláldozó kitartás a kormányban hogy ezeket a nagy kérdéseket sorra megoldani tudja? És vájjon lesz-e elég józan mér­legelő képesség a nemzetben, hogy ezeknek a korszakalkotó kérdések­nek nagy horderejét megállapítani tudja? Csak az egész, osztatlan magyar nemzet odaadó bizalma, egységes akarata képes a vezérek lelkébe hatványozott erőt önteni, hogy ezt a nagy munkát, amelynek elvégzé­sére a nemzet érdekében vállalkoz­tak — el is végezhessék és diadal­maskodhassanak a nemzet külső és belső ellenségein! mondoa a többieknek, hogy te mindig fiút álmodok — Pukkadj meg. — Akármint mondd­ csak te rád, csak te rád. Kinyomatom. (Mialatt ezt mondta, az ujjával jól megny­mta az orromat, mert csak úgy érvényes a „kimondás“.) Nem feleltem, mert nagyon sírhatnékom volt. Árvának, elhagyottnak éreztem maga­mat. Álmatlanul vergődtem, míg Fruzsinka húgom nemsokára megint aludt mellettem. A kezével, lábával kalimpált, alighanem arva folytatta a társalgást, amit abbahagytunk. Hallgattam egyenletes lélegzését és sírva fakadtam. Hulltak a forró könnyek gyermek­arcomra. Az aranyhajú fantomokért, a szí­nes, ragyogó álmokért akkor fizettem elő­ször a keserű bért. Anyám azt mondotta egy este Julcsának, a szolgálónknak: — Holnap reggel a kastélyba megy tejért. Az ur ma megbeszélte bent­­ót. Én körülöleltem anyámat. — Kedves mama, bizony Isten mindig jó leszek, mindig szót fogadok, ha el tetszik engedni. — Föl kell ám szépen öltözni. — Én is, én is, — hangzott karban. — Majd ti máskor mentek. Nem tudtam aludni az éjszaka. Forró láz gyötört, a fejem zúgott. Látni fogom a tündér bárókisasszonyt, az aranyfogat, aranyhajút, aki pulykapásztorból lett bárókisasszony. Látni fogom elevenen húsvérből azt, aki az én mesevilágom, fan­táziám csodaalakjainak a megtestesülése, látni fogom azt, akiért álmomban, mint fiú ve­rekedtem, harcoltam, akit csak glóriásan, sugárözönében tudtam elképzelni. Hajnalban már költögettem Julcsát. — Julcsa, Julcsa tejért kell menni. — Aludjon még hisz csak reggel fogunk menni. A cipőm is fölhúztam. Sárgaréz-orrú, apró, patkószegekkel kivert sarkú cipőmet. Simára volt fésülve a hajam, fekete képem fényesre szappanozve. — Azután kezet csókolj szépen, kis le­ányom. Majd összeestem, mikor az udvarba ér­tünk. A nagy konyhában hideglelősen álltam Julcsa mellett. Fogtam a kötényét és nem mertem mozdulni. A falakon fényesre csi­szolt rézedények vakítottak, nem tudtam a szemem levenni róluk. Egy tarka agár jött a konyhába és valaki rákiabált: — Tini! Ez a név úgy megragadt emlékezetében, hogy sohsem felejtettem el. Valahányszor az ajtó nyílt, majd összerogytam. Behozták a habos, párolgó tejet és ki­mérte a kulcsárné. — A kis udvar felé menjenek, lelkem, a nagykapun most hajtanak ki. Kiléptünk a hűvös, széles folyosóról és az ajtótól jobbra, rózsafák között, a kerti asz­tal mellett reggelizett a báróné. Julcsa meg­lökött: köszönjön a bárókisasszonynak! Ránéztem. Kerestem az aranyhaját, arany­cipőjét, napsugár-ruháját, a holdat, a csilla­gokat, amik homlokán ragyognak, a tündé­reket, akik körülötte ékeskednek­­ • • És ott ült szürkülő fejjel, kicsit falusi kopott­sággal, kék slafrokban, még borzasan. Mi­kor feléje fordultam épp a kalácsba hara­pott. Nagyot harapott. Volt aranyfoga, de az az aranyfog rután vigyorgott ki szájából. — Menjünk, Julcsa, menjünk, siessünk. Mintha az egész kastély recsegve-ropogva dűlt volna a fejemre. A föld ingadozott a­­ talpam alatt • • ■ Az utcán nagy porfelhő úszott. Én néz­tem bele kábán, megbénultan és elhomályo­sult könnyes szemem előtt az egész világ. SOMOGYI HÍRLAP 1909. január 1. Iparos-otthon Kaposváron. Az alkalmazottak érdekében. * Kaposvár, december 31. Nagy feladat megoldása várakozik hazánk­ban az iparfejlesztés terén észlelt hiányok pótlására, vagyis oly intézmények létesítése körül, amelyek az ipar zavartalan üzemét jobban biztosítják. Munkásházak építése és munkásjóléti in­tézmények alkotása tagadhatatlanul lényege­sen hozzájárulnak ahoz, hogy az ipart űző népességet a különféle szakmák részére meg­­r­ögzítsük. Mindezek hozzájárulnak a „remény­telen jövőjűnek“ mondott iparosmunkásságot sorsával elégedettebbé tenni és benne a munka iránti hajlamot és kötelességtudást megszilárdítani. De míg a családos ipari munkások ré­szére az úgynevezett munkásházak létesítése és építése , igen nehézkesen dö­cég végtelen és elérhetet­ennek útján­,a munkásjó­léti intézmények különféle nemei most ala­kulnak csak ki, amelyek még távol sem oly tökéletesek, semhogy azokkal minden irány­ban megelégedve lehetnénk. A Haladásunk azonban ezen a téren mégis igen fontos és remélhetőleg ki fogja elégíteni várakozásaink­nak egy nagy részét. Munkásházak létesítéséről azonban csak oly helyiségekben, nagyobb városokban le­het szó, ahol egy bizonyos, állandóságra számítható munkástörz­zsel állunk szemben, amely családi összeköttetésénél és viszonyai­nak különlegességénél fogva lekötve van egy bizonyos városhoz, vagy legalább na­gyon közeli vidékhez. Nem kis feladat ezen közóhajnak elismert körülményt sikeresen megoldani. Mert ha felsoroljuk mindmegannyi előnyeit­­ a mun­kásházaknak, ha napnál fényesebben be­igazoljuk is a munkásházak áldásos hatását úgy a munkáscsaládokra, munkásokra, mint a társadalomra, városra, államra, tehát hazánk iparára általában, még­sem alkothatunk oly tökéletes valamit, amely minden tekintetben kielégíthető lehetne, avagy amely mellett kí­vánni valók fel nem merülhetnének. Dacára ezen körülménynek, a munkás­házaknak létesítése, felépítése és a munkás­családok otthonának megalapítása a munkás­ügyek legfontosabb kérdésének egyike, ame­lyet szem elől téveszteni nem lehet, nem szabad, ha komolyan akarjuk azt, hogy mun­kásaink szeretettel és nyugodsággal szolgál­ják hivatásaikat. De ennél még sokkal fontosabbnak tartjuk az ipari munkások számára szánt otthonok létesítését. Nem olyasmi „herberg“-félét, ahol a munkát kereső iparossegéd megszállhat néhány napra, csekélyebb költség ellenében, hanem olyan otthonra gondolunk, ahol az idegenből jött tisztességes munkás tényleg otthon érzi magát abban a hajlékban és ab­ban a városban, ahol talán csak ideig-óráig, vagy meglehet tartósan is, ipari foglalkozást talált. Minden nagyobb városban az ipar is fej­lettebb, ahová természetszerűleg szívesen húzódnak vagy „vándorolnak“ az ipari mun­kások, kik ha munkát kapnak, anyagi hely­zetüknél fogva túlnyomólag oly helyeken ke­resnek szállást, amelyek reájuk nézve nem­csak anyagilag, hanem erkölcsileg is felette károsak. Legyünk őszinték. Még kisebb igényű pol­gárcsalád­­sem szívesen ad — kevés pét­zért — az idegen iparossegédnek megfelelő szál­lást és innét van az, hogy különben tisztes­séges iparossegéd igen gyakran idő előtt romlik el, mert oly társaságba került az ide­genben, hogy bizony dicsekedni nem lehet, így nyújtunk alkalmat iparosifjainknak el­romlásához és innét van, hogy iparosifjaink csak nagy ritkán juthatnak olyan társasá­gokba, amelyek egész jövőjükre kiszámíthat­­lan befolyással lesznek. vevőimnek és BOLDOG ÚJÉVET csajághy antal ! jóakaróimnak : ------------ KÍVÁNOK. ------------- Kaposvár, Korona­ utca 7. CÉT !

Next