Somogyi Hirlap, 1909. április (6. évfolyam, 74-98. szám)

1909-04-01 / 74. szám

VI. évfolyam. Kaposvár. Csütörtök, 1909. április 1. 74. szám. S­OMOGYI HÍRLAP FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS POLITIKAI NAPILAP. VIAfi.ottai Ért évre 16 korona, fél évre 8 korona, negyedévre BIOOZeresi 4 korona, egy hóra 1 korona 60 fillér. ““ (llj I — Tanítóknak: Egész évre 12 korona.­­ Egyes szán óra 4­­II. leg­jelenik hétfő kivételével minden nap. Felelős szerkesztő: MIKLÓS GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona­ Utca 7. szám. Nyilttér, mulatságok, báli kimutatások és magánközlemények soronkint -............................................................50 fillér. Eljegyzési és esketési értesítések díja - -­­ 5 korona. Mindent elloptak. A nagy kalamajkának egy darab időre, úgy látszik, vége van. A sok kérdőjel és fölkiáltó jel után végre oda lehet biggyeszteni az áldott, a nyugodalmas, a filozófus pontot. Ez a pont azt jelenti, hogy vége a különkiadásoknak az ökölnyi be­tűknek, amik hatvan lépésről úgy acsarognak az emberre, mint a ha­rapni készülő kutya. Vége a szen­zációknak és a közönség érdeklődé­sének. Egy-két napig még a távira­tok közt is megnézzük a belgrádia­kat, aztán meg sehol se látjuk meg, mit csinál Rácország. Mi kö­zünk hozzá? Sajna, hogy eddig volt, több is az elégnél. Most már, hogy belefult a tojásba a háború griffmadara és nem kell rettegnünk a veszendőbe menő emberéletek miatt, sajnálhat­juk a veszendőbe ment milliókat. Sok szép milliókat, olvasatlan mil­liókat, amiknek valószínűleg soha se fogjuk megtudni a számát. Az állam volna ugyan a legnyilváno­­sabb elszámolásra kötelezett válla­lat, — de hogy igazodjon el a pol­gárember az állam számadásán, mikor az adókönyvén se tud el­igazodni? * Mindegy no, Magyarországnak bi­zonyosam többje maradt még, mint amennyibe ez az ostoba hecc került neki. Hanem mije maradt a kis szomszédnak, az istenadta Szerbiá­nak? Nem maradt annak semmije. Az az ország elmondhatja magáról, hogy mindenét ellopták. A lopást még az őszön kezdte — ha ugyan van a Balkánon kez­dete is a lopásnak — valamelyik ICS a sok közül. Az az úr ellopta a puskaporra szánt har­inc milliót. Ha jól emlékszünk rá, tábornok volt, vagy micsoda. Pörbe is fogták s tán el is ítélték, haj, ki nem egyez­tek vele. Aztán ellopták a pu­skára valót, az ágyúra valót, a bátrdra valót. A tolvajok — mint a felfelgrádi hírek mondják — mind a­ legelőkelőbb állású kötélrevalók, csupa kegyel­mes urak. Aztán ellopták a lifetre valót, a húsra valót, a moniturra valót, a zsoldra valót.* Sebaj, ezek csak az anyagiak, amik úgy is pokolra szálltak volna. Hogy az ics-ek lopják-e a millió­kat, vagy a monarchia katonái lö­vik pocsékká a csatatereken, egé­szen mindegy. Sokkal súlyosabb károkat szenvedett Szerbia ezeknél az anyagiaknál (amiket nyilván úgyis a rubelszállító muszka hatalom szen­vedett) — erkölcsiekben. Ezekben tolvajlották csak meg igazán ! Ellopták az országnak a dinasz­tiában való bizalmát (enélkül ugyan, mint különböző példák mutatják, meg lehet élni), ellopták a nemzet­nek uralkodójához való ragaszko­dását. Ellopták Szerbiának, a kis va­karcsnak az óriás testvérben, az oroszban való reménységét, és a rokonság érzését, el az Európához való tartozását, el a kulturállum lát­szatát. * Ma az egész Európa előtt vilá­gos, hogy egy ilyen államért, mely ma is a törzsfőnökök korát éli, a XX. században, nemcsak világhábo­rút kár lett volna indítani, hanem kár lett volna egy patkószöget is kihullatni a katonabakancsból. Ez egy barbár államszervezet, amelyet a Vig özvegybeli államférfiak igaz­gatnak olyan fzerencsés eredmény­nyel, hogy az országnak minden anyagi és erkölcsi erejét ellopják és ellopatják. Hírlik az is, hogy valamelyik európai dinasztia sarjadékát akarják beültetni a szerb királyi karosszékbe, aki bármi vékony szállal is fen tudja tartani az Európához való tartozás látszatát, az idegenből portált ro­mán és a bolgár fejedelmek példá- Két lövés. — A „Somogyi Hírlap“ eredeti tárcája. — Irta: Földes Imre. Dörner császáriak kapitánya ott feküdt az őrtűz mellett. Belebámult a tűzbe. — A lelke messze járt, valahol fent Bécsben az utolsó udvari bálon, ahol époly unott mo­sollyal járta a táncot, mint amily unottan gondolt reá mostan. Előtte pattogott a szá­raz rozsé. Egy fatuskót hajított a tűzbe és azt mormogta a fogai között: — Nem ér egy pipa dohányt sem az élet! . . . Trombita zúgás verte fel az éj csendjét az őrtüzek mellett álmosan bóbiskoló osztrák katonák felkapták a fejüket és egy-egy hosszú ásítással kísérték a trombita hang­ját. Dörner kapitány felkelt. Két lovas ál­lott meg a század őrtüzei előtt. Az egyik őrnagy volt, a másik trombitás. Az őrnagy a tűz világánál leszállott lováról és oda­ment a kapitányhoz. A trombitás összehívta kürtjével a századot. Az őrnagy messze hallható hangon felolvasta Haynau, a bre­sicai hiéna legújabb rendeletét, mely úgy szólott, hogy minden magyar hadifoglyot, ítélkezés, hadbiróság és kihallgatás nélkül, egyszerűen főbe kell lőni. Az őrnagy felült lovára és tovább nyar­galt, hogy a többi századoknak is megvigye az uj parancsot. A katonák duzzogva mentek vissza az előbbi helyükre. — No bizony, hát érdemes volt ezért minket felkelteni, — morogtak egymás kö­zött. Dörner kapitány az őrnagy után bámult. Komor arccal, sötéten bámult bele az éj­szakába. A mindig engedelmes, kötelesség­­tudó katona ez egyszer elvesztette türelmét. — Hát hóhérok vagyunk mi, vagy kato­nák? — kiáltott bele az éjszakába. — De akkor már messziről felhangzott újból a trombita hivogatója, jelezve, hogy az őr­nagy elérte a másik századot is. A fiatal kapitány újból leült a tűz mellé. — Hát legyünk hóhérok, ha azt paran­csolják, — gondolta magában. Sokáig he­verhetett a tűz mellett, talán el is aludha­tott, mert midőn egyszerre körül­nézett, már világosodni kezdett. Az őrtűz piros világa lassan-lassan összeolvadt a hajnal sápadt narancsszínű fényével. Dörner mögött megrezzentek a bokrok. Steining főhadnagy lépett a kapitányához. — Kapitány uram, magyart fogtunk! — Ki vagy ? — kérdezte tőle. — Enyingy Balázs, a piros sapkások hadnagya. Ismerheti a nevemet vitéz kapi­tány uram. Sok véres osztrák fej mesélhetne arról. Nem is állnék én itt, ha tizen nem rohantak volna rám egyszerre. — Felelte büszkén. — Oda merészkedett a szemtelen az elő­őrseim soráig, — mesélte kacagva Steining főhadnagy, úgy fogtuk el, mint a nyakon öntött ürgét. A piros sapkás megvető tekintettel végig­mérte Steininget, válaszra sem érdemesítette. Dörner kapitány komoran tekintett rá. — Ejnye, hát agyonlövessem ezt a gye­reket ? Kár volna érte! Olyan ragyogó szeme van. Csupa bátorság, akarat, meg hősi büszkeség! — gondolta magában.

Next