Somogyi Hirlap, 1912. július (9. évfolyam, 146-171. szám)

1912-07-02 / 146. szám

Kaposvár, 1912 július 2 Kedd IX. évfolyam 146. szám «Ml n évre 18 korona, fél évre 8 korona, negyedévre 4 kor., iHDNUll egy hónapra 1 korona 50 fillér. Egyattum ára S fillér. — Ul —' Tanítóknak i Egéni évre II korona. POLITIKAI NAPILÁF Szerkesztőség és kiadóhivatal: flogelenskhilft kivitelivel minden nap Korona-utea 7. sírm Nyilttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronkint 60 Illlét Eljegyzési és esketési értesítések díja ... ,5 korona 9z elfelejtett választójog Kaposvár, június 1. Az impresszionista festményeket, úgy mondják, nem abból lehet megítélni, amik rajtuk vannak, hanem napról, amik hiányzanak róluk. Ilyen impresszionista mű az a kiáltvány II., melyet az ellenzék egy tollforgatója az ujjából kirázott és amelyet a szövetkezeti képviselők aláírtak. Volt benne lendület, azaz, hogy csak lendület volt benne. Öreg divatú lendület, amelyről kétszáz esztendő előtt se lehetett volna elmondani, hogy lázat kever a vérbe és bomlasztja az indulatokat, pedig akkor még ez a lendület friss volt. Egyébként, mit kritizáljuk : kiáltvány volt, plakátnak szánva, távol attól az ambíciótól, hogy tökéletes írásműnek akarjon látszani. Nem is mi, hanem a szociáldemokraták akadtak meg annak egy hibáján. A szövetkezett ellenzék szózatából hiányzik valami: az általános, titkos választójog hangoztatása, amit a szociáldemokraták joggal tarthatnak furcsának. Miért maradt ki ? Bizonyosan szórakozottságból. Igen, a kiáltványok a pillanat hevületében születnek s nem csoda, ha azok fogalmazásával hiba esik. Majd egy Kiáltvány III-ban, vagy pedig a mostani kiáltvány Utóiratban pótolják s meg is indokolják, hogy térszüke miatt, nyomdatechnikai okokból, vagy pedig épen azért maradt ki, mert hiszen azt mindenki odagondolhatta. Megtehetik ezt. De az ilyen apró szórakozottságok, az impresszionista művek öntudatlan csonkaságai a legjobban jellemzők. Épp az ilyen szórakozottságok bizonyítják azt a gyanút, azt a valószínűséget, melyet nem először és nem elsőnek mondunk mi, hogy az ellenzéki politikusok küzdelmének nem a lényege a demokrácia, nem a fő célja a választójog; ez csak cégér, mellyel a munkásokat magához akarta kötni, de amely nincs a vérében. Vagy pedig ez a kis kimaradás épp egy finom disztinkciót fejez ki? Talán nagyon is tudatos valami. A Kiáltvány I-et a függetlenségi párt adta ki, igazabban Justhék. Abban még lehetett az általános és titkos választójogról beszélni. A mostanit azonban a szövetkezett ellenzék, amely nem lelkesedik ezért a radikális programmpontért. Ennélfogva például Eitner Zsigmond a szociáldemokrácia nézőpontjából egész mást jelent, mint Justh-párti képviselő és egészen mást, mint az újjászövetkezett ellenzék tagja. Így lenne ez ? Ahogy ők megszokták állapítani, hogy van kétféle becsület, politikai és magánbecsület, közhivatalnoki és egyéni becsület, épp úgy csinálhatnak olyan tételt, hogy egyazon embernek lehet kétféle meggyőződése is. Akár szórakozottság, akár tudatosság, rikítóan világítja meg az ellenzék őszinteségét, amellyel a munkásságnak szövetkezést kínál. Akik a múltban is megfeledkeztek a választójogról, meg sok egyébről, mihelyt a kormányzás javait habzsolták, megint szórakozottak lennének a munkássággal szemben, mihelyt fölülkerekednének, vagy mihelyt a céljaik érdekében a munkásságra nem lenne szükségük. És ez a kis megfeledkezés meghazudtolja azt, hogy ők a népjogok érdekében nem, hogy elég híven írtam-e meg az érdekes kis kalandot? — Nos hát, ha ő elárulta az én titkomat, figyeljen rám. Majd én híven lefestem az ő fotográfiáját, hogy jól megörökíthesse a fekete könyvben. Ha-ha! Kedves szomszédasszony, a kölcsönpénz visszajár. Nem maradok adósa. — Nagyon helyes. Ha ő elárulta nekem kegyedet, méltóbb boszut alig állhatna rajta, minthogy kegyed meg őt árulja el nekem. — úgy van ! Tudja meg, kérem, hogy ez az asszony már egy év óta csalja az urát. Valahányszor a férje hivatalos ügyben falun volt, mindig megszegte a hitvesi hűség esküjét. A múlt héten a szobalányával felöltözött maskarába s részt vett a vasárnapi cselédbálon s oly illetlenül viselte magát, hogy az ügyeletes rendőrbiztos a városházára kísértette. Képzelheti azt a meglepetést, azt a tableau- t, amikor a biztos szobájában levetette az álarcot. A rendőrbiztos azt hitte, hogy valami kétes hírű nő s előtte állt a köztiszteletben, közbecsülésben álló szomszédom neje. Tíz arany volt a hallgatására. A rendőrbiztos hazakisérte őnagyságát s a szobalányát és hallgatott. A szobalány is hallgatott, amíg nála volt; de amint hozzám A fekete könyv . . . — A „Somogyi Hirlap“ tárcája — Még bizonyára többen vannak a városban, akik emlékeznek az öreg Keserű bácsira, aki a víglegények társaságának és a szép asszonyoknak barátja volt. Mintha csak most is látnám a gonosz csontot, amint jól kikenve-fenve ott állt a régi kaszinó kapujában Országh Jóskával s a krinolinos dámákat fixirozva, mindegyikre tévén valami pajkos megjegyzést. A lányok, de legkivált a menyecskék szemlesütve, fűiig pirulva szaladtak el a tarkoponyáju dán Zsuán előtt. Valamennyit a lelkiismeret bántotta, azt hitte, hogy benne van a fekete könyvben. Volt ugyanis a vén bűnösnek egy bőrkötésű fekete jegyzőkönyve, amelyről az a feltűnést keltő hír terjedt el, hogy a város lobbanékony szivil leányainak, kikapós menyecskéinek kalandjai vannak benne megörökítve. Tőkepénzes legényember lévén, gond nélkül élt s hogy az unalom meg ne ölje, huncutériákra adta a fejét. Mindenkire ráfogott valamit, meggyanúsította s oly ügyesen tudta a könnyebb vérű leányokat, menyecskéket kereszttűz közé fogni, akár a legfurfangosabb vizsgálóbíró a bűnöst s meg volt csípve a legkitanultabb dáma is. — No lássa, én mindent tudok. — Szokta mondani s nagyot hunyorított a szemével. — A fekete könyvben minden meg vagyon írva ! — Hallja, maga egy szörnyeteg ! De ha már tudja a bűnömet, hadd tudjam én is, hogy honnan, kitől tudta meg? Szavaira ez a kérdés szokott következni. — Hja, azt nem árulhatom el. — No de ha szépen kérem? — Még akkor sem. — Hiába titkolja, kitalálom. Ugye aszszony volt? — Az, csakugyan az , no de nem nevezhetem meg. Nem is nevezhette volna meg, mert semmiről semmit se tudott; csupán ráfogás, színlelés, cselfogás volt az ő taktikája. — A1 Most már mindent tudok. Csak ne is tagadja, a szomszédasszony volt. No bizony, mintha ő különb volna a Deákné vásznánál. És még ő beszél ! Remélem, hogy ő is benne van a fekete könyvben ? — Persze, hogy benne van. — Erősítgeti ármányos színleléssel. — Cok azt nem tu-