Somogyi Hirlap, 1912. szeptember (9. évfolyam, 197-221. szám)
1912-09-01 / 197. szám
Kaposvár, 1912 szeptember 1 Bl («..im Egy ívre 18 korona, fél évre 8 korona, negyedévre 4 kor., bUUieiBSl egy hónapra 1 korona 50 fillér. Egyat nem ára 8 fillér. — ilj. — Tanítóknak : Egéd évre 12 kersna, ■•glabenik bittó kivételével minden nap Vasárnap POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: REÉZ PÁL VIX. Afolyam 197. szám Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utea 7. szám Nyilttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronkint 60 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja ... .5 korona Vasutügyiek Kaposvár, augusztus 31. (Bp.) A kereskedelemügyi kormány képviselője ma Kaposvárott tartózkodik és vezeti azt a nagyfontosságú közigazgatási bejárást, mely az első komoly lépés a kaposvári nagy vasúti műhely kiépítéséhez. Évek óta vajúdik már a kaposvári vasúti műhely kiépítésének az Ugye s a jelenleg való kormány jóindulata terelte végre odáig a kérdést, hogy immár komoly remény van a mielőbbi megoldáshoz. Akkor, amikor a kereskedelemügyi kormány elhatározta a kaposvári nagyobbszabású vasúti műhely kiépítését, nyilván elő is irányozta a kiépítés költségét tárcája költségvetésében. Ez a tárca az államvasút, a legnagyobb állami berendezkedés tulajdona, tehát azé a kasszáé, mely gazdag és elbírja azt, hogy több oldalról igénybe vegyék. A budapest—fiumei fővonalnak kétségtelenül egyik legfontosabb közbeeső állomása a kaposvári vasúti állomás. És ez a mi állomásunk meglehetős mostoha kezelésben részesül az illetékesek részéről. Az illletékesek nem tulajdonítanak akkora fontosságot a kaposvári állomásnak, amekkorát annak a pozíciója megérdemel. Ennek a fölülről való nemtörődömségnek az eredménye aztán az, hogy a gyorsvonat fütyül egyet s egy percnyi pihenő után tovább robog Kaposvárról. Elvégre ugyan nem az a fontos, hogy a gyorsvonat csak egy percig vesztegel a mi állomásunkon, hanem az vesz el a kaposvári vasúti állomás értékéből sokat, hogy a területileg és földrajzilag sokkalta jelentéktelenebb Dombóvár képezi a központot, illetve a gócpontot, holott erre Kaposvár volna hivatva. Hovatovább megindul ezen a vonalon a nagyvárad—kaposvár—fiumei gyorsvonat is. Tehát a Dunántúl gyors összeköttetést, direkt kapcsolatot nyer az Alfölddel és Délmagyarországgal. És persze, megint Dombóvár kapja a főszerepet, holott Kaposváron át intenzívebb annak a másik országrésznek az érintkezése a Dunántúllal. A vasúti politikát irányító fórumnak észre kellene vennie, hogy Kaposvár sokkal közelebb esik Gyékényeshez, mint Dombóvár, márpedig a határszéli forgalmat Gyékényes tereli be Dunántúlra, inkább Kaposvár segítségével, semmint Dombóvár igénybevételével. Amikor tehát a kereskedelemügyi kormány gondjaiba veszi a kaposvári vasúti állomást és ott nagyobbszabású vasúti műhelyt rendez be, akkor a miniszternek jelenlevő képviselője egy másik jegyzőkönyvben kifejezést adhatna a kaposvári vasútügy egyéb nevezetes kívánalmainak is. Mert hiába kap ez a város nagy vasúti műhelyt, amíg decentralizálják a vasúti összeköttetését és az elágazásokat, addig a kaposvári vasúti állomás bizony csak harmadrendű állomás marad. Holott fekvése, pozíciója, az utolsó végvidéki vármegye székhelyi minősége, elágazásokra való rátermettsége határozottan azt követeli, hogy a dombóvári pozíció mellé kerüljön. A város és a vármegye a mai közigazgatási bejáráson mindezeknek kifejezést adhatott volna, mert csak az együttes akció szülhet eredményt. Erre pedig Kaposvárnak Magyar Ede — A »Somogyi Hírlap* eredeti tárcája — Az a napsütéses lelkű Magyar Ede . . . A napsütéses május vitte el a kisasszonylelkű fiút, a kiválasztottak közül való művészt, akinek mikor tele lett a szive dallal, nem csorgatta ki a felesleget, hanem az égi szerelem merengő szemű lovagja egy nagy jellem erejével és biztosságával szabályosan belelőtt a szive kellős közepébe . . . ... Itt kullogok tévetegen a János utcában. Lakást keresek. Legényembernek való, sivár lakást, de nem találok. Sivár az egész utca, a lelkem meg üres. Gyerünk tovább, talán majd csak beköszönt az este, aztán kigyúr a lámpafény s valamely rongyos csárda borgőzében megfürödhet ez a fáradt lélek. Az utca alsó végén, baloldalt, megállók. És megdöbbenek. Mint egy pihenő hatalom, plasztikus nagyszerűségben vonul ott meg valami monumentális épület. Királyi várlak, fejedelmi vadászkastély, lovagkorbeli tündérpalota, vagy mi ez ? Hirtelen elszorul a lelkem. — Nini! Hiszen én ezt a művészi alkotást ismerem ! Száz variációját láttam. Kívülről-belülről való művészi kiképzését megcsodáltam terveken, fényképeken. De hol? Hol? Kiül a verejték a homlokomra s érzem, hogy az erek is kidagadnak a halántékomon. A szivem hevesen dobog. Lelkemhez nőtt, felejthetetlen kedves jó barátom, Magyar Ede jelenik meg előttem a plasztikus épület homlokzatán. — Nini, hiszen ez a kaposvári színház, a színházat építő művészet remeke, a magyarországi színházak elseje, a napsütéses lelkű Magyar Ede művészetének a koronája! . . . A szegedi Reök-palota műszaki irodájában hányszor, de hányszor mutogatta az a művészlélek, az a lehelet-finomságú jó fiú ennek a színháznak a terveit, a fényképeit s hogy kért, mikor a színházat felavatták, hogy helyezném el a képeket a képes folyóiratokban s talán . . . talán az ő ... arcképét is. Nem a hiúság, ó, dehogy a hiúság birta őt arra, hogy neve és alkotásainak képmása a nyilvánosság előtt, szerepeljen. Dehogy ! A művészi becsvágy, meg hogy az édesapja örüljön a fia sikerének és hogy büszkeségtől dagadhasson egy hív kebel, hogy örömtől sugározhassák egy imádott nő rózsás arca, hogy csilloghasson ennek a rózsás arcú szőke nőnek a kékbe mosolygó szemepárja . . . A Magyar Ede híres színházában ma este megkezdődnek a kaposvári őszi szezon előadásai. Amint nézem szegény jó testvéri barátom alkotását, eszembe ötlenek az élet színpadán véghezmenő színjátékok. Szinte rajzanak az emlékek s a Magyar Ede gyönyörű színházát nézve, a tollam alá kívánkozik a kettőnk — az ő s az én — tragédiája. Nem igen volt titkunk egymás előtt, ő éppen úgy tudta rólam, hogy rab vagyok, mint ahogy én régen tudtam, hogy ő is elvesztette a szívét. Szép tavaszi estéken vigasztalgattuk egymást, keserves vigasztalással . . . Egy ragyogó májusi nap délelőttjén a Szeged állomás perronján találkoztunk. Én a gyorsvonatot vártam, ő a Zentára induló vegyest. A sínek között ácsorgott, — mindig kerülte a sokaságot — narancsot hámozott s mosolyogva kérdezte: — Öreg testvér, oda? Hozzá? Azt bólintottam, hogy : igen.