Somogyi Hirlap, 1913. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1913-08-01 / 176. szám

Kaposvár, 1913 augusztus 1 Péntek X. évfolyam, 176. szám Előfizetési — dij: — Egy évre 16 korona, félévre 8 korona, negyedévre 4 korona, egy hónapra 1 korona 50 fillér. — Egy­ szám ára 6 filér. Tanítóknak: Egész évre 12 korona. Megjelenik hétfő kivételével minden nap POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: BEÉZPÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. Ilim Nyilttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronkint....60 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja.........................................5 korona Dereng a balkáni béke Kaposvár, julius 31. Napról-napra különféle verziók keringenek a balkáni népek békéjé­nek a létrejöttéről, de még mindig bonyolultak a viszonyok s még mindig nem született meg a várva­­várt s egész Európa által óhajtott béke. Hogy meddig tartja a jövendő béke ily kételyek között az emberi­séget, az még mindig bizonytalan dolog; a lényeg mégis az, hogy már szó van róla s a remény ke­csegtetheti különösen azokat az em­bereket, akiket a mindenható meg­óvott még az ellenség golyóitól s szuronyaitól. Már maga ez a remény is, mily boldogságot, megnyugvást okoz! Elképzelhető a boldogság tetőpontja, amelyet a végleges békekötés fog meghozni! Most érzi Bulgária is azt a nagy béke utáni sóvárgást, amit annak idején érzett a háborúban teljesen kimerült Törökország s most meg­tanulta azt, hogyan kell méltányolni az elnyomott népnek — amely álom­szerű fellegvárakat épített magának — megtévelyedését s hogy mily jól esik ilyenkor a megtérőnek meg­kegyelmezni s elfogadni a békejobb­ját. Most tudja csak, hogy nem elég az akarat valamely dolognak a megvalósításához s hogy van az embernek végzete, amely bizony sokszor kegyetlenül megsemmisíti a legmerészebb s legkivihetőbbnek vélt terveket is. Ez az emberiség fátuma s ezzel számolnia kell minden nemzetnek, mielőtt a cselekvés terére lépne. S ez az, ami az emberiséget talán némi­leg visszatartja az elhamarkodott tettektől s megfontolás tárgyává teszi, hogy a leggyöngébbnek vélt nemzettel is miképpen intézze el ügyét. Ez a jövőre nézve nagyon jó ta­pasztalat, talán nem lesz az emberi­ségnek oly mérvű, egyenetlensége, amely­­azonnal hábu .r.v onjon maga után. S szolidabb eszközökkel fognak törekedni azon, hogy ügyeiket em­­beries módon is elintézhessék. Elvégre is, ha évtizedeken keresztül megtu­dott lenni Balkán-népe vérontás nél­kül, most ne tudjon, amidőn a hu­manizmus elvének a magvait szórják mindenfelé s amidőn az emberiség táncolni, elpirult, duzzogott, a mamája mellé ült, szerelmes lett belém ! így volt, ugy­e? Én kenyérkereső ember lettem. Maga meg már akkora leány, hogy bálba is elvitték. Akkor történt, két évvel ezelőtt, a (z) bálon. Szim­óra után, amikor már a sok tánc, pezsgő mámorossá tett, akkor, amikor a cigány andalító nótája mellett lejtettünk si­mán, átszellemülve a bosztont; én szerelmet vallottam Magának. Hogy milyen szavakkal, hogyan tettem ezt, arra már nem emlékszem, de hogy az igazat, az én nyílt, becsületes, tiszta dobogású szívem egész melegét ontot­tam ki, hogy az egész lényem gondolata, minden érzése volt az, amit akkor mámoros, szerelemittas fejjel mondottam, azt érzem, tudom, vallom most is. Arra emlékszem még, sőt lüktető, lázas fejjel sokszor fülembe csengeni vélem, hogy Maga azt felelte vallomásomra: — Sohase lennék más felesége, csak a magáé. ... Két esztendő múlt el azóta ! Két esztendő, amely idő alatt tíz év gyötrelmét, kínzó kálváriáját éltem át, két esztendő, amely idő alatt erős, tapasztalt férfivé edzett generációjának a neveltetésére, ta­níttatására és egészségügyére évről­­évre kisebb-nagyobb összegeket ál­doznak föl ?! Van-e szükség arra, hogy ember irtson embert, amidőn úgyis hány embert életének delén visz el a tüdő­­vész s egyéb más ragályos beteg­ség ? Nem szólva még azokról, kik a nehéz megélhetési viszonyok miatt öngyilkosságot követnek el s kiket a különféle balesetek fosztanak meg életüktől! Bizony szomorú statiszti­kai adatok tanúskodnak arról, hogy sok fiatal élet semmisül meg, sok megkezdett munka marad félbe, sok szép remény hiúsul meg a háború nélkül is. Európa népeinek intő szózatául szolgálhat a Balkán-háború. Törökország hatalmas oroszlánnak képzelte magát a Balkánon , ab­ban a hitben volt, hogy a többi kisebb nemzeteket nagyon könnyen megbüntetheti s engedelmességre ta­níthatja, hogy máskor ne legyen kedvük vele ellenkezni s kikezdeni. Bulgária pedig, annak a reményé­ben, hogy sikerült a szövetséges or­szágokkal Törökországot leverni, oly energiát vélt magában fölfedezni a sors és amely idő alatt csúfosan, meg­alázón, összetörve kiábrándított Maga! ... A levelei, a szép, halványkék, ízléses levélpapírokra gondosan, gömbölyű betücs­­kékkel, minden asszonyt agyafúrtságot felül­múló ravaszsággal negédesen stilizált levelei most itt feküsznek előttem, a nagy, pesti bérkaszárnya kis hónapos szobájának aszta­lán. Amint most olvasgatom ezeket a lágy, hízelgő, szerelmes sorokat, majd végigsimítva láztól égő agyamat, a kínos valót látom, úgy, de úgy összefacsarodik a szivem . . . Hiszen nem vétettem én Magának! Hisz én szerettem Magát! Hisz Maga azt mon­dotta akkor, egyszer, hogy csak engem szeret ! Nem mondott igazat ! Frázisokat irt a le­veleiben s bár felültetett egy fiút, de össze­törte egy jobb sorsot, jobb bánásmódot ér­demlő embernek a szívét. . . . Még csak rövid ideje tudom a valót. Rövid ideje, de a kínzó, a fájdalmas valót! Egy hónapja körülbelül, hogy itt találkoz­tunk. A kavargó néptömegben találkoztam Magával, akiről mindig ábrándoztam nappal, ha a hivatalban dolgoztam, ha a nyüzsgő utcákat róttam, ha éjjel betegesen lüktető Levél — A »Somogyi Hírlap* eredeti tárcája — írta Bird Imre Boldizsár Ne ijedjen meg, hogy ismét írok. Ez a levelem már nem olyan hangú, mint az előbbennek, ez nem is levél, ez nem is Magának szól. Csak úgy papírra vetem a gondolataimat, melyek ma elfogtak, betöltöt­­ték az agyamat s a kezem most csupán gépies munkát követ: leírja mindazon gon­dolatokat, melyek szép sorjában előtörnek az agyamban, felelevenítve a múltat, feltörve egy már-már hegedő sebet. Régen volt. Maga akkor még kis bakfis polgárista volt, én meg már olyan gimná­­zista, aki az osztályban is rá mertem gyúj­tani a cigarettára — ha nem volt ott a tanári Már akkor ismertem Magát, de nem köszöntöttem, mert hisz Maga kislány volt, én meg gimnazista ! Jött aztán a tánciskola. Egy napon (mert jó táncos voltam) bemutatták Magát és együtt táncoltuk a négyest. Cukorkát vettem Magá­nak, a boszton után limonádéval kedvesked­tem, szóval szerelmes lettem Magába. Maga olyankor, ha én egy másik leánnyal kezdtem

Next