Somogyi Hirlap, 1913. augusztus (10. évfolyam, 176-200. szám)

1913-08-13 / 186. szám

2 Sir a falu... Kaposvár, augusztus 12. Egy elvesztett háborúval fölér en­nek az országnak a kára s mi, itt a kőfalak közé zárt emberek, akik csak a veszedelmekről, a vizek ára­dásáról, a kalászok pusztulásáról kaptunk nap-nap után ijesztő híre­ket, azt hittük, ínség és nélkülözés fog reánk nehezedni. Mert úgy va­gyunk mi, akiknek nincsen ezen a kerek világon többünk, mint egy íróasztalunk, vagy mint egy kicsiny darab papirosunk, amit tele írunk betűkkel, úgy vagyunk mi, legyünk orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, kereskedők, vagy akármik, akiknek normális időkben nem kell törőd­nünk a barázdával és a rajtuk fel­nőtt kalászokkal , akiknek egyetlen­egy mesgyéjük, egyetlenegy kalá­szuk nincsen, hogy amikor kalászok pusztulásáról hallunk hírt, nekünk is eláll a lélekzetünk és — amikor feleszmélünk — első szavunk éppen ugyanaz, mint a gazdálkodó emberé: mi lesz velünk ? Bizony, mi lesz ve­lünk ? Nincs búza, nincs semmi. Minden, de minden drágább lesz s mi már a mostani drágaságot is alig álljuk. Mert valamennyiünk sorsa, akik itt élünk ebben az or­szágban, ott dől el a földeken, a kaszák éle alatt. Pia lehet megnyugtatás ezekben a napokban, úgy a földművelésügyi minisztériumnak most kiadott ter­mésbecslése bizonyosan az. Sőt egyenesen vigasztalás az mindenki számára. Mert mi, akik csak a pusz­tulásról, a teljes romlásról kaptunk eddig képet, most ebből a jelentés­ből azt látjuk, hogy mérhetlen a kár, ami megnyomorított bennünket, egyes vidékeket évekre vetett vissza a természet haragos kedve, de nem lesz nyomor, lesz ennivalónk, meg fogunk tudni élni szerényen, össze­­húzódva. S olyan szerény emberek vagyunk mi, hogy ennek is nagyon, de nagyon örvendünk. A magyar föld ősi ereje, termé­­kenysége, áldott jósága megtart bennünket továbbra is. Mert ennek és semmi másnak köszönhető, hogy a nagy esőzések, felhőszakadások, jégverések, árvizek, nagy szelek és hideg idő ellenére is lesz elég bú­zánk s hogy amikor mi ínségtől félünk, ez a föld akkor is közepes termést hoz s akkor is alig egy negyvened résszel lesz kevesebb a búzánk, mint volt a tavalyi esz­tendőben. Ilyenkor kell igazán éreznie min­denkinek, hogy mi ez a föld a mi számunkra. És mégis, szomorúan látjuk, hogy éppen azok, akik elsősorban érzik ennek a földnek áldásait, akik ott nőttek föl a földhöz közel, az uga­ron, a mindnyájunkat megtartó ba­rázdák mellett, kezdenek hűtlenné válni ehhez a földhöz. A falvak né­peiről beszélünk,­­ nem a misera plebs contribuensről, amely messze idegenbe megy bányamunkásnak, hogy megszerezze a mindennapit, — hanem azokról, akik gazdák gyer­mekei, akik magukénak mondhatnak valamit, — ki többet, ki keveseb­bet, — ebből a földből, akik nem mások napszámosai, hanem a ma­guk gazdái lehetnének. Ezek is jön­nek, hűtlenül otthagyván a földet. Jönnek az átkozott városba, lesznek emeletes bérkaszárnyák zugszobái­nak ágyrajárói, lesznek gyári mun­kások s önként, nem a nyomor miatt hagyták ott a szelíd szellővel simo­gatott gyönyörű, selymesfüvű mező­ket, a kalászokat, az egészséges, éltető levegőt, a csendes falut, hogy napszámosai legyenek piszkos gyá­raknak, zakatoló, süketítő, idegeket roncsoló gépek között, koromban, füstben. Vagy jönnek „szolgálni“, cselédnek. Nem lenne semmi baj, ha az erős fiuk és lányok azalatt, amíg odahaza pihen minden munka, dolog után látva hónapokra jönnének ide kö­zénk s aztán, amikor kinyílik a mező, mentsenek vissza megtakarí­tott pár forintjukkal. S nem volna semmi baj, ha a lányok két-három évi szolgálat után száz, kétszáz fo­rinttal visszakerülnének a faluba, ott férjhez mennének s szülnék az egész­séges, a földet szerető gyermeket. De nem így van s­zegények, akik fölszabadultak a városokba a gyárak rengetegébe, többet falusi földművelők aligha lesznek. Egy-két évig még viselik a falusi ruhát, aztán szégyellik azt is, levetik a magukra vesznek „úri* ron­gyokat. Itt pedig napszámoskodnak — mert hiszen tanult mesterségük nincsen — nyavalyognak, nyomo­rognak. De megrontotta őket a vá­ros a maga vasárnapi ligetjével, szó­rakozásaival, izgató mulatságaival. A falu mindezt nem nyújtja s ők ezekért ott hagyják bolond fiatal fejjel az áldott, csendes, szelíd falut. A lányok pedig — ámbár ezek még konzervatívabbak és java ré­szük hazamegy — nagy táncolások, katonákkal való ismeretségek után vagy kiélten és kiraffináltan kerül­nek haza, vagy itt maradnak, itt mennek férjhez. Kihez ? falubeli le­gényhez, aki rosszul kereső napszá­mos, mert tanult iparos nem igen veszi el őket. Van elég városi leány, akiben ezek válogathatnak. S aztán jönnek a gyermekek — a kültelki bérkaszárnyák vékony­­lábú, nagyfejű, sovány gyermekei. A nyomorúság, a piszok, a bűz paj­tásai. Akik falura voltak predeszti­nálva s akik ott jóravaló, edzett karú emberek lehettek volna. Itt? Lesz, ami az apja volt: napszámos,­­ de már gyengébb testalkattal és hajlamosan alkoholra, kártyára, ló­versenyre, így vesz el a falu. Ma még talán kevesen látják ezt a veszedelmet, de hogy megvan, azt mindenki tudja, aki egy kicsit körülnéz. Halasztják az adóbefizetést Nincs pénzük az adózóknak Kaposvár, augusztus 12. (A „Somogyi Hírlap“ tudósítójától.) Nap-nap mellett valóságos búcsújárás zajlik le a polgármester előszobájában. Siró szemű asszonyok, szomorú arcú férfiak jelennek ott meg, kezükben szorongatva az árverés ki­tűzéséről szóló értesítést. Mindnyájának egy a panasza: hogy nem tudnak fizetni adót, akárhogy is árvereznek náluk, mert nincs pénzük, ellenben halasztást kérnek, hogy legyen a város egypár napig türelemmel, majd csak nagy kínnal összeszerzik valahogy az adó lerovásához szükséges filléreket. Egy hét alatt háromszáz kaposvári adózó polgár látogatja meg ilyen célból a polgár­mester előszobáját. És így megy ez hétről­­hétre. Mert az árverést kitűzni muszáj, hisz az adó fizetése kötelező, sőt nagyon is az. Aki nem fizet, azt végrehajtják s a törvény rideg betűi nem ismernek kíméletet azzal szemben, hogy hát a polgár fizetne, ha tudna, de nem tud fizetni. Az a kép, mely most napról-napra látható a város főpolgárának előszobájában, el­szomorító tükre a jelenlegi nyomasztó gaz­dasági helyzetnek. Európa , Magyarország sem szabadult még föl a még mindig fenn­álló balkáni nehéz helyzet súlyos pénzügyi hatásai alól. Nincs pénz, nincs pénzük az egyes polgároknak , mert ezeknek összessége alkotja az országot, nincs pénze az ország­nak sem, mely csőd előtt áll, nemcsak a pénzügyi helyzet miatt, hanem azért is, mert azt a reményt, amelyet a termés jóságába vetettünk, nagyon leapasztották a természet által okozott katasztrófák. A polgárok halasztásért esedeznek s bár a törvény sehogy, vagy csak nagyon kis 1913 augusztus 13 ,S 0 M 0 0 Y­­ HI R LAP' „FEBEHCZ 3DZ5EF‘-kávéház és battet J ““'“.TATM11 W mindennap reggelig nyitva. "1SM ♦ Legyen szerencsém. szilárd Ármin.

Next