Somogyi Ujsag, 1928. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

1928 január 1 SOMOGYWJSXO 9 nemzetpusztitó „egyke“ írta: Dr. Dréhl Imre népjóléti államtitkár Az ország ama vidékeinek, ahol a lakosság istenfélő, hazafias ér­zésű, józan magyar emberekből áll, nem is kell magyarázni, mily nagy csapás nemzetre, családra, jó erköl­csökre egyaránt az a kórság, mely az u. n. „egyke“ képében kicsiny hazánk egyes részeit meglátogatta és ott már évtizedek óta dúl. Kü­lönösen pusztít ez a veszedelem Baranya megye délkeleti részén, de elharapózott már a szomszéd me­gyékbe, sőt messzebb is ; jelenteni pedig azt jelenti, hogy ezeknek a vidékeknek a lakossága nem tűri Istennek legnemesebb áldását, a gyermeket és semmiesetre se tűri, hogy egynél több legyen belőle egy családban. Ezen a vidéken sok olyan csa­lád van, amelyben egy gyermek sincs, de olyan, ahol kettő volna, egy sincs. Népes, nagy falvak vannak, ahol az utcák csöndjét nem veri föl a gyermekek lármája, kacagása és ahol alig lehet iskolát fenntartani, mert nincs, aki belé járjon. Egy 600 lélekszámú baranyai községben pél­dául az idén egyetlenegy fiúgyer­mek találtatott. És mindez nem a sors különös rendeléséből, hanem az emberek rosszaságából, kapzsi­ságából, megrögzöttségéből. Lássuk közelebbről, mit mutat a statisztika. A statisztika szerint pedig ezidő­­szerint Magyarországon több mint háromszáz (336) olyan község van, melyet az egyke járványa már ki­kezdett és ahol ez a kózság több­kevesebb hévvel dühöng. Az ország népesedési statisztiká­jából, ha az egyes foglalkozásokat nézzük, az derül ki,­­hogy legtöbb gyermeke a bányamunkás-családok­nak van, aztán következnek a me­zőgazdasági munkások, majd a gaz­dasági cselédek. Már a kisbirtoko­sok, sajnos, alatta maradnak az országos átlagnak, még kevesebb a gyermek a nagybirtokosoknál és a legkevesebb a középbirtokosoknál. A városi szaporodásról és városi egykéről most nem beszélek. A nemzet jövője szempontjából különben is kétségtelenül sokkal veszedelmesebb a falusi egyke, mint a városi, mert éppen az egész­séges falusi réteg az a medence, amelyből a népek és nemzetek meg­újulnak és ahonnan a megcsökkent városi lakosságot pótolni szokták. Nálunk pedig éppen ennek a ne­mes fának a gyökérzetét kezdte ki az egyke és félő, hogy pótolhatat­lan rombolást fog rajta végezni, ha idejében nem sikerül terjedésében megállítanunk. A háború előtti Ma­gyarországban azoknak a községek­nek a lélekszáma, amelyeket az egyke már megfertőzött, körülbelül háromnegyedmillió volt, tehát Nagy- Magyarország lakosságának 4­ 1 szá­zaléka és ezeknek az egykés terü­leteknek jórésze — szinmagyar! Ba­ranya vármegye lakosságának 24 százaléka, tehát csaknem egyne­gyede egykés községekben él s ebből a 72 000 lélekből 62.000 em­ber magyar. Csak Baranyában 125 ilyen egykés község van, ezeknek a lakossága tíz év alatt nemhogy sza­porodott volna, de 1047 lélekkel fogyott, bár ép erre a vidékre, a szükséges munkaerő pótlására, tör­tént más vidékekről bevándorlás is. Az összes egykés magyar községek számát ez időszerint 336-ra teszi a statisztika. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy hiszen csupán kisebb vidékek helyi tüneteivel állunk szemközt és a magyarországi négy egykeközpont még nem jelentheti az ország és a faj veszedelmét, annak tudomásul kell venni, hogy az egyke terjesz­kedő epidémia, mely az egész or­szágot felfalja ott, ahol csirájában el nem fojtják, így történt ez Francia­­országban is. Azoknak a sorában, akiknek ma Magyarország közügyeinek intézésé­hez közvetlenül közük van, nincs senki, aki át ne látná a fenyegető baj komolyságát és ne érezné át felelősségének súlyát, ha annak ter­jedését meg nem akadályozzuk. Bár meglepetésszerűen hatott, de bizo­nyára rég megérett és átfontolt el­határozásnak a bejelentése volt az, amikor gróf Bethlen István miniszter­­elnök, a nyári szünet előtt, a felső­ház ülésén, az egyke elleni harca váratlanul meghirdette és olyan tör­vényes intézkedéseket helyezett ki­látásba, amelyeknek hatékonyság éppen a földmíves lakosság körébe alig lehet kétséges. Vass József nép­jóléti miniszter elhangzott nyilat­kozatai is meggyőzetnek mindenkint arról, hogy a kormány nemzeti veszedelemként fogja föl ezt a kér­dést. Magam is többször rámutattam arra, mit jelent Magyarország és a magyar faj fennmaradásának szem­pontjából az, ha a nagyszaporaságú környező népek között, ostromolva a beláthatatlan szláv tenger hullámai­tól, a magyarság nemcsak hogy a világháborúban szenvedett vérvesz­tését nem tudja pótolni, de még a szaporodás természetes mértékétől is elmarad. Már most az a kérdés, lehet-e egyáltalában segíteni ezen a nem­zetsorvasztó kórságon. Meg vagyunk róla győződve, hogy lehet. Milyen okai vannak az egyke­­járványnak? Vannak gazdasági és vannak er­kölcsi okai. Némely vidéken pél­dául gazdasági okként az szerepel, hogy a szülők nem akarják birto­kukat több gyermek közt elaprózni. Hát lehet róla tenni az örökösödési törvény megváltoztatásával, hogy az a számvetés, amely az egykére épül, ne testesüljön ! Azután a gazdasági segítő eszközök sorába tartozik, hogy az adózástól kezdve az összes közfunkciókon át különleges elbá­násban, mintegy jutalomban kell részesíteni a többgyermekes csalá­dokat, általában bele kell vinni a köztudatba, hogy mindenütt a „több gyermeké“ az elsőség. Ami pedig az erkölcsi segítséget illeti, nem kétséges, hogy ezen a téren elüljárniok a papoknak, ta­nítóknak kell, mindenkinek, aki köz­vetlenül érintkezik a néppel és akik­nek legszebb hivatása, hogy a ha­­zafiság és a jó erkölcsök útját hir­dessék. A magyar nép, mely oly sok jeles tulajdonságban gazdag, melynek szorgalmát, józanságát, a szó. Megegyeznek. Ledobja a do­hányt a földre, a pénzt zsebrevágja s már indul is. Sós Máté véletlenül kitekint a szomszéd udvarába. — Fináncok — hördül fel ijedten. — Hamar! Rejtsük el a dohányt. Böröcz Márton az igazak nyugal­mával néz végig a gazdán. — Hiába rejtegeti kend, azok idegyülnek, mer engem megláttak — mondja nem kis kárörömmel — azzal megindul az ajtónak. — De aki adta!... Most már oszt segíts valamit öcsém, mert ennek te vagy az oka — gurul méregbe Sós gazda. Böröcz Márton szeme a hátsó ablakra siklik. Fejébe új gondolat ötlik. — Jól van no! — odaugrik az ablakhoz, felnyitja azt és kilép rajta. Aggyá kend ki azt a batyut, oszt zárgya be az ablakot. Sós gazda nyögve löki ki a dohányt az ablakon. — Oszt visszahozd­ám, ha el­mentek — s már zárja is be, hogy észre ne vegyék a fináncok, a nyitott ablakot. Marci bá’ mosolyogva lábbal a kerten ki. Várhatja vissza Sós András! Meg van a dohány! Fele olyan nehéznek érezte a terhet örömében. Zsebében is vígan csörög a pénz. Előkotorja a pipát, rátöm, aztán megelégedett arccal morogja: — Nem kell félni Pepi! Nem fog meg engem a finánc! A dohány írta : Kalamár Kálmán !— Jézus segélj! — sóhajtott fel Böröcz Marci bá’, amint a hamvast a nyakába kerítette. Aztán elbúcsú­zott Kriszt Pepitől s megindult a kertek felé. — Vigyázza ám kend Mántin bácsi! Óvakodja a finánctól! Ha aztán megtalálja kendet csípni azok a finánc, meg ne mondja, hogy Kriszt Pepitől vette kend — figyel­meztette a papucsos dohánytermelő. Marci bá’ kampósbotjával nagyot legyintett a levegőbe. A hamvast megrántotta a nyakában. — Nem kell félni Pepi! — mo­rogja. Aztán magában hozzáteszi­: — Ne félj sváb, el nem fog en­­gem a finánc! Olyan nincs! Vigyázva, lassan ballagott a ködös erdő felé. Szemét belemeresztette a kora hajnali párás levegőbe s füleit hegyezte, mint a lapuló nyúl. Ha valakit látott a sürü köd homá­lyában mozogni, meglapult csendben valamelyik fa mögött s megvárta, mig az tovább halad. Végre beért az erdőbe. Itt már biztonságba érezte magát. Le is te­lepedett az öreg szilfa tövébe, maga mellé eresztette a sárguló avarba a szuloki szűzdohánnyal telitett ham­vast. Előkotorászta a dolmány zse­béből a makrát. Letört egy vékony gályát az öreg szilfáról s még a legkisebb szálkáját is kipiszkálta a „tarafik“-nak a makrából, nehogy valahogy megrontsa a másikat. Elő­húzza nagy vigyázva a sallangos zacskót. Kriszt Pepi tömte meg rá­adásnak vágott, aranysárga dohány­nyal. Beleszagol. Megelégedés, bol­dogság rajzolódik az arcára. — Na, em még jó! Ennek még nincs finánc szaga! s ujja vígan jár a makra belsejében. Minden ujj­­nyomásra pár szál dohány tűnik el a pipában. No, tele van. A zacskót megrázza, összecsavarja s a zsebbe sülyeszti. Masina villan a ködben, azután bodor füst tódul ki Marci bá’ orrán, száján. — Ennek oszt’ van ize! Ilyent még nem szittam — böködi meg a pipából kiágaskodó­­dohányt. — Lesi a fináncot! — azzal lecset­­tenti a kupakot. Egy darabig még élvezi a tiltott gyönyört, nézegeti a gomolyú, sürü füstöt, azután összeigazgatja a ham­vasban a dohányt s a nyakába kanyaritja. Öreges nyögéssel hajlik le a botjáért. Hiába, a teher nehéz. Kevesebbet kellett volna venni. De mikor még azt a pár füzért is sze­rette volna megvenni, ami a Kriszt­­nek megmaradt. Igen ám! De a pénzét így is elköltötte egy fillérig. Pedig itt a karácsony is és egy fillér sem lesz a háznál. — Nem baj! Ez legalább elég egy évig — morfondíroz — s vigan, pöfékelve ballag hazafelé. Dél felé az egyik faluhoz ér. Óvatosan a kert alá kerül. No, sikerül, eddig még nem jön senki. Elgondolkozik A hizó sorsán töpreng. Mert már nem igen akar enni. —• Hű! A nemjóját! — pislant föl. — Csöndőrök! Mi lesz most Marci! Ágaskodik a lélek a tor­kában. — Talán még nem vettek észre s gyors léptekkel lohol egy udvaron át az utca felé. Lopva visszasandit. — Nem láttak meg — sóhajt megkönnyebbülten. Az utcán megyek a hídig. A pitvarajtóban találkozik a ház gazdájával. Sós András gazda, az öreg somogyi magyar mosolyogva int Marci bá’nak. Ismeri jól e fajtát. Böröcz Márton csendesen köszönt egy „Aggy Istennel“, aztán siet ki a kiskapun. Egy pillanat alatt az utcán van s már menne is a patak felé, de . . . — Hogy a ménkű üssön belétök. Káromkodik s visszaperdül az ud­varba. No, most megfogtak! — Hol bújjak meg? Az alvég felől két finác jön. Ők is észrevették Marci bá’t, loholnak is már arra felé. Messziről megis­merték az öregben a csempészt. Ez jó fogás lesz. Böröcz Márton egy pillanatig gondolkodik. Búvóhely, menekülés nincs. Oda lesz a szép sárga do­hány ! Oda az ára is! — No, Jeézus, most segíts ! vaka­­ródzik. Nagyot gondol. Megindul a pitvar felé s bátran benyit a szobába. — Vegyen szép dohányt gazd­­áram. Olcsón adom — szól. — Mi az ára? kérdezi a gazda. Marci bá’ olcsón tartja. Szó után ^ Szemere V­ gyerme(iru()a.~Ottf)on6an FŐ-UTCA 31. Huházeti i\M /k; Modellek után fia leányka ruhák és ka f n!nfnn * R71 CZ iratok készítését előnyös árban vállaljak. luiuiUU. ULJ. QL* 3 MM

Next