Somogyi Ujsag, 1902. január-június (9. évfolyam, 1-25. szám)
1902-01-07 / 1. szám
— Újévi jókivánatok. Genselbeisch képzelni nem lehet, mint a minő a katonai intézetek vasfegyelmének békájában. Vértes Jánosnak ez szinte üdülés volt korábbi élete után. Legföljebb az bántotta, hogy nem tanulhat annyit, mint óhajtaná. Azonban az el 6 esztendő végén itt érte a fiú lelkét az első súlyos seb. Az intézetben volt néhány gróf és báró, azonfelül két valóságos princz is; az egyik egy keleti uralkodó unokaöcscse, a másik valami mediatizált német ház sarja. János kétségtelenül a legelső volt itt is. Munkáit, melyeket a Taktik köréből itt, a profeszszorok a vezérkari tiszteknek adták elolvasni, a legjobb lovas, a legjobb vivő ő volt és három hónap alatt olyan Einschiefen-eket vezényelt, hogy öreg tüzérezredesek ámulva nézték. De a rangsorban természetesen a princzek elébekerültek, sőt részben a grófok is és János ötödik, vagy hatodik lett. Összetörve érkezett haza szünidőkre a kis vidéki városba. Teréz is megdöbbenve fogadta. De a kettős arany stráf és a korzó népének irigy pillantásai némileg megnyugtatták. Mikor pedig a garnizon parancsnoka az ezredes magához hivatta Jánost és hizelgőleg adta tudtára, mikép talentumáról és szorgalmáról hír jött Bécsből — Teréz egészen megnyugodott. János ötös számot kapott a rangsorban, mikor mint tüzérhadnagy az akadémiáról kikerült, hogy csapatszolgálatra szülővárosába helyezték, anyja majd megőrült az örömtől és a fiú csak nehezen bírta megakadályozni, hogy kis vagyonának a felét lóra és uniformisra ne költse. Most boldogság költözött az öreg templomsori házra. János tovább dolgozott, ő, aki egész életében mintája volt a kötelességtudásnak, természetesen a legjobb csapattiszt lett. Nemsokára pedig Bécsbe utazott, hogy a Kriegsschuléra való felvételi vizsgát letegye. A ngyralátó Teréz álmai tehát beteljesedésük felé haladtak. A főhadnagy este jött meg Bécsből. Csak másnap kellett jelentkeznie, egyenesen haza sietett. Együtt vacsorázott Terézzal, azután gyengéden megcsókolta és szobájába ment. Itt sokáig járkált apró, kopogó lépéseivel körül a szobában. Majd elővette szolgálati revolverét, befeküdt az ágyba és a fal felé fordulva szíven lőtte magát. * * * Nagyon sajnálom, hogy e különben is egyszerű történetnek ilyen banális a vége. De minthogy valósággal így esett, így is kell elmondanom. Másnap tehát halva találták az ágyában Vértes János főhadnagyot. Az öngyilkosság oka világos volt. Jánost noha fényesen vizsgázott, a Kriegsschule az évi folyamára nem vették fel. Egészen bizonyos volt ugyan, hogy a jövő évben reá került volna a sor, de ez azt jelentette, hogy legkevesebb egy évvel később kerül a vezérkarba. Ő pedig ezt a mellőzést nem bírta el. Nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy lesznek kartársai, ha mindjárt csak egy princz és egy khedive öcsese is, akik őt a haladásban megelőzik. Terézt a csapás szivén találta Mint egy tébolyodott járkált a házban. Nem evett, nem ivott, nem távozott a ravatal mellől, hol élete minden reménye feküdt összeomolva. Jánosnak gyönyörű temetése lett. A komor katonai gyász pompája kilépett azokból a keretekből, a melyek egy főhadnagyot rangjánál fogva megilletik. Jánosnak rég hire ment, mint a hadsereg egyik legfényesebb tehetségű és nagy jövőjű tisztjének. Végtisztességére kivezényelték bajtársait a kikkel együtt volt a Krieesshule előkészítő tanfolyamán, volt akadémia társai is eljöttek mind velük a princz és a khedive öcsese is. A gyászkocsit a pompás koszorúk garmadája követte. Teréz a hadtestparancsnok karján lépdelt a koporsó után, mellette a princz és a bey, utánna az akadémia parancsnoka néhány tábornok és a fényes egyenruhába öltözött tisztek nagy csoportja. Ott voltak a kincstári asszonyok is mind, a főispán, feleségével, a piarista papok, a város és megye hivatalnokai valamennyien. A temetés után a hadtestparancsnok odalépett Terízhez és meleg szavakban beszélt előtte a vesztességről, amely fia halálával az egész hadsereget érte. Majd tudtára adta, hogy a felség szárnysegéde utján táviratban fejeztette ki a részvétét. Teréz csendesen hallgatta a magas katonát és mélyen elgondolkozott. Íme fényes egyenruhájú nagy urak, herczegek állanak fia ravatala mellett, szépséges, előkelő úrasszonyok. A nagyság, dicsőség ez a melyet az ő drága fia im örökségül hagyott neki. Álmai beteltek. Látván a nagy tisztességet, melylyel fia emlékének mindezek adóznak, Teréz szive is megnyílt, mert még talán a fiában is csak becs vágyát imádta. Báttaszéky Lajos.