Somogyvármegye, 1908. április-június (4. évfolyam, 76/844-147/915. szám)

1908-05-13 / 110. (878.) szám

IV. évfolyam, 110. (878) szám. Kaposvár, 1908. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kantrássy-utca 4. sz. Sal­siR­yd* *az Interurbán-telefon : 128. szám. HIRDETÉSEK kizárólagos felvétele milliméter-árszabás szerint (Somogy- vármegye területén kívül) LEOPOLD GYULA Vidéki Lapok Központi Hirdetés Osztályában Budapest, VII., Erzsébet-körut 41. szám. Felelős szerkesztő: SALGÓ SÁNDOR. Előfizetési árak: Egész évre 16 K, fél évre 8 K, negyed­rél évre 4 K. — Egyes szám ára 4 fillér. — Minden előfizető ingyen kapja a­­Somogyvármegye Almanacht-ját. Az elnyomott városok. Kaposvár, május 12 A városok kérdése a demokrácia kérdése. A város a dolgozó közép­­osztály helye. Iparos, kereskedő, hi­vatalnok, orvos, bíró, ügyvéd ott él és ott viaskodik az élettel. Ott gyűl halomba az a nagy energia, amely a falu értékeit földolgozza, forgalomba hozza és beleviszi az élet forgalmába. Odajut el a forgalom szárnyán leg­könnyebben és legbiztosabban min­den eszme, minden új gondolat. És ott válik ki leghasznosabban és leg­egészségesebben mindaz, ami a gon­dolatok és eszmék konglomerátumá­ban jó és üdvös. A többi elég, el­vész, elrothad. Mindenütt a világon a város volt az, amely a modern civili­záció felé ragadta az államokat és mindenütt a város volt az, amelynek utcáin, báróiban, hivatalaiban, műhe­lyeiben kiforrott a polgári társadalom hatalma és ereje. A városok szerepének itt adott természetrajzában lelhető föl annak az oka, hogy Magyarországon miért nyomták el a mindenkori kormányok a városokat és miért részesítették előnyben a vármegyéket. A városok a demokrácia erőinek rezervárjai és ezeket a rezervárokat az osztályérdeket pártoló kormányza­tok legszívesebben rúgják szét. A vármegye az osztályuralom ősi fészke, a régi bagolyvár, ahol el lehet bújni a modern élet követelményei elől, sőt a vármegyéből több-kevesebb si­kerrel meg is lehet akadályozni a de­mokratikus erők fejlődését. Csoda-e, ha a vármegye volt mindig az osz­tályuralom dédelgetett kedvence, a város ellenben mostohagyermeke ? Csoda-e, ha a régi kiváltságokat őrző vármegyeház ablakából mindig dühös pillantásokat vetettek a város házaira, sürgő-forgó embereire és egyre ha­ladó, fejlődő életére. Egész elméletek születtek meg, amelyek a városok nemzetfentartó erejét vonták kétségbe, mialatt a vármegyéét túlbecsülték. Er­­kölcstani teóriákat találtak ki arról, hogy a vármegye és a falu , a szep­lőtlen, az ősi, tiszta erkölcs meleg­ágya, míg a város az erkölcsi mo­csok, a bűn és szégyen megfertőzött posványa. A napokban egy fiatal képviselő, Halász Lajos, fölhívta a kormány fi­gyelmét a képviselőházban a városok erőszakos elnyomatására, de az ugrai kerület követe csak fél munkát vég­zett, mert nem merte elmondani azt, hogy miért nyomta és miért nyomja el még mindig a törvényhozás a vá­rosok érdekeit, hogy miért csak a vármegyéket részesítik milliókra rugó dotációkban a mindenkori kor­mányok. A városkérdés a magyar nem­zeti állam kiépítésének legfontosabb problémája. És nem is olyan nehéz, nem is olyan megoldhatatlan, mint aminőnek látszik az első pillanatra. Hiszen csak el kell ismerni, hogy Magyarországnak is, mint minden európai államnak, a dolgozó polgár­ságát kellene megerősítenie és a probléma máris meg van oldva. De államunk fejlődésének vagy inkább fejlesztésének éppen az a nagy, kar­dinális és végzetessé váló hibája van, hogy egy rendi ország maradékait akarja életre galvanizálni, föltámasz­tani, erőhöz jutatni a modern Ma­gyarország erőforrásának kiaknázása A síron túl. (Mese.) — A „Somogyvármegye“ eredeti tárcája.— Nem tudom, hogy meddig, de bizo­nyára nagyon sokáig nyugodtan pihentem egy domb oldalában. Egyszer aztán embe­rek jöttek és én végtelenül egykedvűen tűrtem, hogy az ásóikkal egy szekérre hányjanak. A szekérnek deszkaoldalai vol­tak, egészen olyan szekér, amilyenekben sárt, anyagot, homokot szállítanak. Aztán eldöcögtem vele. A fák zöldek voltak, amerre mentünk, a hegyek szabálytalan kupalakuak, az eső permetezett... A lova­kat ostorral ütötték, de azok csak a farkuk­kal csapdostak .. . Egy városba értünk és egy nagy ud­varon megállott a szekér. Két kerekét ki­vették és engem kiborítottak a nedves földre. Az udvaron bokrok, fák voltak, de egy ház is. A házat korinthusi oszlopok­­ tartották, de az akanthus-levelek meg voltak repedezve. Apró magaslatokon csinált romok pironkodtak. A bokrok közül előfeketéllett a Praxiteles Hermese. Minden, minden olyan, mint amikor én is kenyérért vérez­­tem és gondolatoknál melegedtem. Rom­­csinálmányok uralkodnak a magaslatokon, az ízlés papjának udvarán. Már jött is a szobrász. Bársony zekében, széles kalappal. Pénzt adott a szekereseknek, akik szalon­nát ettek fekete kenyérrel és az eső ka­lapjukról rácsorgott a fekete kenyérre és a szalonnára. * A szobrász babrált velem, gyúrt, piszkált, simított, de én nem bántam sem­mit. Ezt én így hittem, amíg éltem és hittem. Burgonyát vetnek belém, vagy tég­lát égetnek belőlem , mindegy. Evőé, éljen tehát az élet, de én azért csendesen és elég gyáván éltem. Hurrá, hurrá, éljen az élet és mamlaszkodtam .. . Igen, ezért a langyos óvatosságért megérdemelnék most valami büntetést. Legalább, hogy furdaljon " a lelkiismeret vagy mi. De úgy látom, igazságom volt. Semmit sem érzek. Ez az ember babrál velem és ismerős zsinórokat formál belőlem, rajtam. Csizmát, a csizmára sarkantyút. Ha nagy ember lettem volna, s most az a szerencse is élhetne, hogy saját­­ magamat formálná belőlem. De nem. Nem is voltam még bátor ember sem. Mitől­­ féltem ? ... Most bajuszt csinál nekem ... Mi leszek ? . . . Már jó nem leszek, se Ciceró. Nagyon gyáva voltam . . . Mitől féltem ? Most meg fogok bűnhődni ... Ki­nyílt egy ablak a műteremben és én láttam magam az üvegben .. . És amióta künn feküdtem és elpor­ladtam, amióta kiástak és a szekéren ide­hoztak, most éreztem, igazán éreztem szé­gyent és keserves indulatot. Láttam magam az ablaküvegbe .. . Büszke, gőgös pózban tartottam aka­­démiás merevségű kezem, a lábam csodá­latos félszegen lépett a dobogóra. És lát­tam az arcom és végignyilallott rajtam a szégyen . . . Én, én kell, hogy hirdessem ennek az üresfejű korlesnek dicsőségét . .. Én rajtam keresztül kell, hogy az ízlés­telenség a bárányfelhőkre bőgjön ? .. . Ez a hazaparcellázó, ez az agyvelő-uzsorás, hisz ismerem jól ezt a paragrafus-szédelgőt. ... És éppen én ? !. ..

Next