Sopron, 1905. január-március (35. évfolyam, 1-39. szám)
1905-01-01 / 1. szám
■ A SOPRONI FOGL.Ltn^ „i. 46-os PÁRT KÖZLÖNYE. —------(SOPRONI ÚJSÁG.) megjelenik: Szerdán, pénteken és vasárnap. (SOPRONI HÍRLAP.) Előfizetési árak: f helyben : Egész évre 12 korona, fél évre 6 korona, negyed évre 3 korona, egy hóra 1 korona. Vdékre : Egész évre 16 korona, fél évre 8 korona, negyed évre 4 korona, egy hóra 1 korona 40 fillér. — Egy példánynak ára helyben 6 fillér, vidéken 8 fillér ♦.Előfizetni az év bármely napjától lehet. Felelős szerkesztők: Dr. Kováts István ÉS Dr. MerSZáSz Emil. Laptulajdonos : Berecz Ábel.«•szerkesztőség és Kiadóhivatal, Várkerület 121., I. emelet. Helyközi távbeszélő 25. szám. Hirdetések közlése a legolcsóbb díjtétel szerint -• A szerkesztőség kéziratok visszaküldésére nem viatkozik. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el Hirdetések, úgyirnt előfizetések a kiadóhivatalba küldendők Mindennemű fizetés teljesítési helye Sopron. Forduló idők: Sopron, december 81. Kietlenül zivataros esztendő tűnt le ismét nemzeti létünk szemhatárán a múltak tengerébe. Jövetelét harc fogadta már, kiegyenlíthetetlen ellentéteknek kés- hegyig menő, gyilkos csatája sím lezárultakor is a harcnak démonai járnak kísérteties táncot közöttünk. Békét és vigasztalást a magyarságnak nem hozott ez év, ám az új esztendő is zivatarokat hord méhében csupán: a gyűlölségnek, a testvérháborúnak zordonan közelgő zivatarait. Válságból válságba hanyatlik nemzetünk közel egy decennium óta, a nemzeti haladás kétségbeesetten küzd a visszafejlődés dermesztő leheletével, ám a reménysugár, mely szövétneket gyújtana nemzeti boldogulásunk pusztában bolyongó gondolatának, sehol sem mutatkozik. A nemzeti kifejlődés politikájának évtizedes sikertelenségét belső viszonyaink fonák rendszertelensége éppen nem indokolja. Kívülről ható erőknek velünk ellentétes összműködése eredményezi csupán azt a megdöbbentő hátrahaladást, amely az államkiépítés területén évtizedek óta megakasztja a nemzeti gondolatnak minden előrelépését s teszi kockára az alkotmányos küzdelemnek sikerhozó feltételeit. Históriai világosság veti fényét ma már arra az igazságra, hogy tehetetlenségünk minden lutforrása a kettős birodalom másik államának belső összetételében rejlik s a meddig e vérrel egybekovácsolt és vala összetartott népkonglomerátumra -ránehezül az egységesítés gondolata: addig a magyarság csupán játékszer a bizalmis kezében, de önrendelkezési joggal biró nemzetté nem válhatik soha. Uralkodni szeszélynek pórázán függ tehát mi addig állami függetlenségünk, amíg meg nem oldjuk, avagy megoldani nem segítik az osztrák birodalom belső struktúrájának nagy kérdéseit akképpen, hogya föderalizmus alapgondolatára felépített államszervezet váltja fel a germán elem hegemonikus centralizációjának mai állapotát. A fajviszonyok alapján felépített osztrák államegység gondolata, mely főként a legutolsó évek parlamenti küzdelmeiben nyomult előtérbe elemi erővel, épp nem újkeletű s a lajtántúli belviszonyok szemhatárán ott kísért már szinte az alkotmányos újjászületés óta. Bármekkora kedvvel, az arra hivatottságnak bármekkora érzetével kezdődött meg a hatvan hetes egyezség alapján megkísérelt összpontosító államfelépítés: hajótörést kellett szenvednie a szabad-elvű osztrák belpolitikának a nemzetiségi kérdés gátjain, amelyek mögött ott állott mindenre készen a szláv tartományok történelmi erejének egész gazdagsága. Az önállóságra törő táji antagonizmus felütötte fejét, érvényesülést követelt az államtevékenység egész területén s az alkotmányos berendezkedés korszakos munkáját széles vonalon megakasztotta. Ettől kezdve alig egyéb az osztrák parlamenti "élet, mint az összpontosító és federalisztikus törekvések nem szűnő harca az uralomrajutásért s e kettős irányzat partmosó hullámai között vergődik vigasztalanul az állam hajója, révpartot nem lelve sehol sem. A kiegyezés óta mind magasabbra tornyosuló nemzetiségi ellentétek gyökeres orvoslása már a hetvenes évek elején főkérdésévé válik az osztrák bel- politikának. Ámde a megoldást rendkívívül nehezíti az a körülmény, hogy amily nyomatékkal követelik a teljes fajbeli autonómiát a szláv többségű tartományok népei, amelyek közül már akkor is a cseh-morva követelések járnak a legtávolabbi szélsőségekben: oly mértékben növekedik a német ellenálló erő s lép előtérbe mindjobban a legmerevebb egységesítés gondolata. Mindkét irányzat a csak közvetlenül akkor befejeződött történelmi előzményekben vélte föllelni a maga igazolását, mert ameddig a szlávok önállóságra törekvésének indító momentuma a kiegyezés útján függetlenné vált magyarság állammá alakulása volt, addig a németség ugyancsak az összpontosításnak e réven kiesett láncszemeit akarta pótolni az osztrák tartományok autonómiájának államjogi és kulturális összébbhúzása révén. A német hegemonikus irányzat terén azonban, mely nemcsak az osztrák federalizmustól irtózott, hanem a magyar nemzeti önállóságba is csupán a külviszonyok kényszere alatt egyezett bele a végleges és meggyőződésen alapuló kiegyezkedés teljes őszintesége nélkül, fordulópontot jelez Hohenwart kormányra jutása. Felismervén az osztrák viszonyok révbejuttatásának egyedüli akadályát: a nemzetiségi antagonizmus szétoszlatásában lelte föl azt a vezérlő eszmét, mely nyugalmat teremt s egységes állami erőkifejtésre képesít. Ez a politikai gondolat eredményezte azt, hogy az uralkodó elvben már reáhelyezkedik a cseh államjog alapjára s javaslattételre szólítja föl a tartománygyűlést; ennek következménye volt, hogy már-már császári beleegyezés szentesíti a federalisztikus alkotmánytervezetet, amidőn a legutolsó pillanatban Andrássy nyomós ellenakciója egy csapásra szertetépi a már valósulásnak induló álmokat s Hohenwart bukik rendszerével együtt. Hogy mi vitte az akkori magyar vezető köröket az osztrák egység mellett való erélyes állásfoglalásra, annak megállapítása közelről érinti jelen viszonyainkat is s nemzeti fejlődésünk nem egy megoldatlan problémájára vet élénk világosságot. Bizonyosnak látszik mindenekelőtt az a tény, hogy a magyar államférfiak felfogását legelsősorban a kiegyezés megszilárdulásának gondolata irányította s a nehezen megteremtett érzelmi harmóniát óhajtották megmenteni minden megbolygatástól, amire pedig könnyen reávezetett volna az osztrák alkotmányos államberendezés gyökeres átalakulása. Hiszen 67-ben a teljességgel német hegemónia alatt élő osztrák birodalommal léptünk államszövetségbe s ennek a hegemóniának megrendülése természetszerűleg magával vonta volna az arra fölépített államjogi és szövetségi viszony meglazulását, avagy szétzüllését. Hiszen a számbeli abszolút fölény akkor még teljesen a németséget illette meg, mert a fajviszonyok statisztikája közel negyven százalékot mutat ki a cseh-lengyel fajoknak együttesen harminc egynéhány százaléknyi számerejével szervben. De még azt a tényt sem lehet tagadni minden takargatásnak dacára sem, hogy a kiegyezés alapján szervezett közös véderő német szellemben kiépített organizációja a birodalmi gondolat érvényrejutásának engedett tért a nemzeti élet legnagyobb fontosságú, legkiterjedtebb intézményében s bár a célszerűség szerepelt ennek a rendeződésnek bevallott indoka gyanánt, titkot sohasem képezett az, hogy a németség faji érdeke előtt hátrált meg e ponton a nemzeti eszme. Ám a federalizmusnak főként azt tette kérlelhetetlen ellenségévé az akkori magyar közvéleményt és annak vezetőit, hogy törhetetlenül bíztak a nemzet következetes küzdőképességében s nem gondoltak arra, hogy a jövendőnek ellenálló erőben megfogyatkozott korcs nemzedéke nem meri életre hívni kiegyezésben lefektetett nemzeti jogokat, hanem gyáva kishitűséggel tért a centralizált osztrák hatalomtól támo