Evangélikus egyházkerület főtanodája, Sopron, 1857
A. Egyházi szónoklat, tartatott a soproni evang. főiskola háromszázados jubilaeuma alkalmával. October 1-sején 1857. a helybeli evang. gyülekezet szentegyházában. Pálfy József, hittanár, s a nevezett gyülekezet magyar hitszónoka által. «Jöjjetek, örvendezzünk az Urnák, vigadjunk a mi szabadításunk kősziklájának; az Ur a mi erősségünk és a mi passunk, ő benne bízott a mi szivünk, és megsegíttettünk!“ Ha valaha volt okunk két. sz. gyülekezet, amaz Isten lelke szerint való férfiuval sz. Dáviddal igy sóhajtanunk, e nevezetes ünnepély, melly bennünket jelenleg e sz. falak közt összegyűjtött, különösen felhív erre bennünket, miután az Isten gondviselő szeretetének s oltalmának oly világos tanúbizonyságait idézi fel emlékezetünkben, mellyek által magát rajtunk megdicsőítette. Midőn az evangélmi hitnek Wittenbergából kiáradozó világossága városunkban is elterjedt, ennek lelkes elöljárói azon bölcs gondoskodás által vezettetve, nehogy az egyszer feltűnt szellemi világosság ismét kioltathassék, annak folytonos ápolása s élesztése végett példás áldozatkészséggel megalapították az itt mai napig is virágzó iskolát. Sok vészfelhők vonultak azóta evang. egyházunk egén keresztül; a sötétség hatalmasságai felzúdultak ellene, hogy elsüllyeszszék ezen zivataros tenger hullámai fölött lebegő jézusi bárkát; de egy felsőbb hatalom őrködött e fölött, s egyházunk három századok vészteljes zivatarai után is áll, meggyengítve bár erejében, de megtörve nem! Számos, hajdan virágzó tanintézeteink nem voltak képesek magokat az idők viszontagságai közt fenntartani, s nem csekély kárára egyházunknak elenyésztek; de soproni iskolánk áll, folytonosan terjesztve az ész világosságát, folytonosan építve a Krisztus anyaszentegyházát. Sok ezerek léptek ki már ennek falai közül, kik az itt gyűjtött kincseit a tudománynak s szellemi miveltségnek, mint ha apostolai a Krisztus evangéliomának, mint jó hazafiak, mint hasznos polgárok s hi alattvalók, gazdagon kamatoztatták. S mi kik jelenleg mint munkások működünk az úr szőlejében, nem de nagyobbrészint ezen tanintézetnek háláljuk értelmi míveltségünket s a képességet másoknak az élet útjait megvilágosíthatni ? S midőn most Isten különös kegyelméből ezen tanintézet megalapíttatásának háromszázados évnapját ünnepeljük, nem kell e a legbensőbb öröm- s hálaérzettől áthatva felsóhajtanunk: „Ez a nap, mellyet az úr rendelt, örvendezzünk és vigadjunk ezen!“ De öröm- s hálaérzetünk csak puszta szavakban nyilvánvuljon e? — csak üres érzelem maradjon e? Megérdemlenénk e ekkor, hogy ezen kincsünket az Isten atyai gondviselése mind ez ideig megtartotta számunkra? Ha igazán át vagyunk hatva annak érzetétől, milly megbecsülhetetlen kincset bír három századok óta evang. egyházunk ezen soproni főiskolájában, akkor önkint fog azon óhajtás keblünkben ébredni azt az utókor számára is megtarthatni. S ezen óhajtásunknak általunki valósítása kötelességünké tetetik azon sz. igek által is, mellyekre mostani sz. elmélkedésemet alapítandó vagyok.