Laehne-féle gimnázium, Sopron, 1892
A kézügyesség tanítása mint a nevelés eszköze. Ha a kulturfejlődés egyes tényezőiben bizonyos eszmék ismétlődését vehetjük észre, úgy ez a nevelésügyre nézve is áll. A klassikus kor iránya, mely a testi nevelés ápolását főelvének vallotta, a 19. század végén buzgó utánzásra talál, így a kézügyesség tanítása is, mely évszázadok előtt egyes kiváló paedagógusok theoriáiban már első helyet foglalt, az utolsó évtizedekben a theoriából átvitetett a praxisba és ma már komoly tényezője minden egészséges kulturpolitikának, amit legjobban Francziaország példája bizonyít, hol az 1882. márcz. 28. törvény az ország összes nép- és polgári iskolákban a kézügyesség tanulását, mint kötelező tantárgyat rendeli el. Közoktatásügyi kormányunk is felkarolta ezen ügyet; nagy stipendiumokkal kiküldött már egyes erőket, csakhogy az örök „fedezet hiány" miatt alig lendített még a dolgon. Az ügy lelkes barátjai azért társadalmi térre akarják átvinni a mozgalmat, hol, mint Németország példája mutatja, igen sokat lehet a dolgon lendíteni. Mikor tehát az ügy ily actuális stádiumba lépett, és intézetünk ezen téren már két évi tapasztalattal rendelkezik, talán nem is érdektelen e helyen ez ügy nevelési fontosságáról és eddigi állásáról néhány szót szólani. Még élénk emlékezetében van a nevelésügy minden barátjának azon kegyeletes ünnep, melyet tavaly a fővárosi paedagogium, egyik kiváló, édes hazánkban is működő paedagógus születési napjának 300. évfordulója alkalmával, rendezett. A Commenius ünnepélyt értem, ki már századok előtt azt hirdette, hogy a szellemi munkát is csak kézi munka által lehet elsajátítani. De amint a Commenius kiállítás látogatója csak antiquarius hajlamait tudta kielégíteni, úgy a valóságban is Commenius elvei csak írott malaszt maradtak. A didactica magna seu omnestomuia docendi artificium-ában Commenius már 11 szabályt állít fel a kézügyesség tanítására nézve. Főelve: Das Handeln wird