Állami felső kereskedelmi iskola, Sopron, 1903
I. Deák Ferenc emlékezete. Történetünk szent évei közül való a mostani, melynek immáron nemsokára határkövéhez érünk. Folyamán egymásután ástuk föl a múltak vetését, melyet sivatag porával egyre mélyebbre temetett el az idő. Fölástuk a múltak vetését. Kossuth és Rákóczy emlékezete után a mai nap Deák Ferenc napja, azé a Deáké, kit a történelem megkoronázott a haza bölcsévé, mint ahogy Rákóczyt a marosvásárhelyi országgyűlés hálája „pater patriae“, a haza atyjává és Kossuthot a nép szeretete: apánkká. Aminthogy mind a háromra illik, amit Rákóczy ír önmagáról : „Eszköze voltam az Úrnak, hogy fölébresszem a magyarokban a szabadság szerelmét, mely a rossznak megszokásából már-már hülni kezd vala.“ — Igen, odaálltak a végzet elé, hogy fölfogják ennek csapásait, fönntartsák a szabadságnak szerelmét, megmentettek egy eszmét, hogy megmentsék a nemzetet. Ezért ünnep előttünk a mai évforduló is, Deák születésének 100 esztendős fordulója, s mikor az ő emlékezetét fölidézzük, csak a honszerelmet ástuk ki, hogy megtisztítván a feledés porától, annál fényesebben tartsuk a ti szemeitek elé. . . . . .Jöjjetek most velem, vezetlek benneteket. Évezredek óta zarándokolnak a hívők az ő prófétájuk sírjához, úgy tegyünk mi is. Ez a legszebb kultusza minden eszmének, a legszebb jutalma a próféták küszködésének, s a legeltéphetetlenebb kapocs, mely az élőket és holtakat nem ereszti el egymástól. Nagy csoportokban gyülekeznek oda mindenfelől ; mindenkinek útja a kerepesi temető azon széle felé vezet, mely fátyolos hallgatagságával, mélázó melancholájával, úgy emlékeztetett engem mindig !*