Soproni Hirlap, 1926. szeptember (13. évfolyam, 198-222. szám)
1926-09-01 / 198. szám
2 SOPRONI HÍRLAP 1926 szeptember 1. Ahogy Mohácsból volt — úgy Trianonból is lesz feltámadás A kormányzó feltűnést keltő bejelentése ■ remélhető török—szerb—magyar barátságról — Klebelsberg miniszter nagy vonalakban rajzolta meg a mohácsi tragédia kápát Halón Mohács falé Aki a gyászos emlékű, négyszáz esztendős évforduló alkalmából a négy tragédia gondolatával indult Mohácsra, annak a lelkébe mintha már a hajón besurrant volna a történelmi ünnep egy előrevetített sugara, valami fájdalmas emlékezés. A mindennapok szürkesége, a hétköznapok anyagias gondjai helyett észrevétlenül uralkodó lett az emberen a tűnődés négyszáz esztendő eseményein, egy örökké balsorsával küzködő nemzet évszázadonként meg-megnyiló tragédiáj». Az „Erzsébet királyné" ringatva siklott velünk lova a sötétlő partok között, Csepel szigete borzalmas fekete emlékképen maradt el mellettünk, azután a távolból már csak Öt-Budavárából csillogtak felénk haloványan, mint az ég alján pislákoló csillagok, apró fénypontok. Alattink az örökké zajló, fehéren tajtékzó hullámverés zúgott. Állomások után állomások következtek , köztük ősrégi magyar nevek, történelmi városok, amik a nagy sötétségben túlról úgy rémlettek felénk, mint megannyi óriás, akik a magyar életküzdelmet, a nehéz harcot vívják, valamennyi egyazon gondolat, egyazon faj. Hz mind fölött ott lebegett, kell, hogy ma ott lebegjen a lelkek fölött a mohácsi nagy összeomlás, múltból visszavitő emléke és nyomában a fájdalmas örök magyar sóhajtás. Egyfelől, érzem, ott dobog a sötétbe vesző távolban a magyar Dunántúl és a másik part mögött a végtelen róna, a magyar Alföld, ahonnan egy ország szívverése lüktet tovább. Az alföld, melynek pusztai őserejéből az egész magyar élet kisugárzik, mert igaz, hogy talán a Kárpátok lánca az a gát, mely védi ezt a magyar életet, de az a föld a termő ág, az anyaföld, a tápláló emlő, melyből a puszta őserejű nép, a magyar táplálkozik. Kora ébredéskor sugárözönnel ragyog fölénk a pirkadó hajnal, a parti füzesek mögül aranysugarak tűznek át és a tűző napsugár özönében egyszerre előre mutat a hajóskapitány : — Az ott Mohács. Ahogy közeledünk: szürke, kopott kikötőkép. A parttól nem nagy távolságból alacsony, régi módi, egyszerű házak néznek ránk álmosan és az egész szürke, kopott kép fölött esik mint velünk hozott, elvont gondolat lebeg egy szó: az iskolai és történelmi fogalom: Mohács 11 — Mohács 11 Ezt már egy otromba, erős, mezítelenkarú kikötőlegény kiáltja. Csak egy pizzkos trikóing és rongyos nadrág van rajta, ahogy durván kiejtve, Orditoi is kiáltja a történelmi Szót, unite mintha szivén hiné vele. Tön a por is... Ha az egész után valahogyan a mohácsi nagy nemzeti tragédia gondolatköre és hangulata kisérte az ünnepre indulókat, itt a lecsapódó porfelhő láttára az iskolaemlékű verssorok elevenedtek meg az emlékezetben : Tán a por is e szép mezőn, nemes szivek hamvából jön... Milyen különös is, hogyan lehet a valóságokból költemény, és a költeményekből valóság. Mert hiszen ki tudja, vájjon Itt a mezők fölött nem csakulyan az a por száll-e, mely négyszázesztendős szántásvetés, porladás után az anyag örök körforgásában négyszáz esztendős sírokból felszínre hányva, az ő tetemeikből lelt porrá !... Mohács, a város Mohács a legszürkébb, legigénytelenebb, kisváros, amelynek az utci ma is inkább nagyobb községről mint városról beszélnek. Ahogy láttára eszembe jutott Sopron, ijedt bűnbánattal vontam vissza minden por-, szél- és más vádat Sopron ellen, mert mit szóljanak akkor a mohácsiak! Csak a házak fölött lobogó, tttolt új, máshol kopottas lobogók fogadnak bennünket ünnepi színnel — és a tömegből csatlakoznak mind többen- többen hozzánk, úgyhogy mire a Szt. György-térre érünk, ahol a kegyeletes ünnepségek naponként lefolynak, már nagy sokaság vesz bennünket körül, csupa egyszerű mindennapi munkáját végző ember, aminthogy általában az egész 16.000 lakosú Mohács lakossága hasonlókból kerül ki. Köztük azonban egyszerre színes, pompázó szinfoltképrn járnak cifra ruhás, tarka öltözetű asszonyok, lányok, első tekintetre mintha kapuvári Menyecskék volnának, cifra kapuvári népviseletben, de azután látjuk, hogy maga az öltözet más: a sokácok népviselete. Azt hittük a mohácsi ünnepekre öltöztek ki, de a veretűk felvilága Mohács a kegyelt A szombatitól teljesen elüti képet mutatott Mohács augusztus 29 én, a kegyeletes ünnep napján. Egészen korai órákban már talpon állt a város. Hét-nyolc órakor az utcákon házak előtt ünneplőben vártak az öregek, a gyerekek meg nagy csoportokban bámészkodtak a vendég cserkész- és levente felvonulásokon. Lányok szaladgáltak izgatottan a kivasalt szoknyákkal, hogy pár perc múlva ők is puccosan az utcán lehessenek. Az egyetlen főutcin, az úttesten jobbról balról levente- és cserkészcsapatok állottak sorfalat, kéz a kezet szorítva eltörhetelen láncot teremtenek. Valahogyan olyan megkapó ez az egymást szorító kézlánc: erőteljes, gondolati tartalma van a képnek, ahogy ezer vagy még több levente kilométer hosszúságban egy összefogódzó, egymást összetartó, egytestet alkot, mint egy gondolat, egy akarat. Ha valahogyan minden magyar kezet így egymáshoz lehetne vezetni, hogy soha el ne eresszék egymást . . . A főura körülbelül majdnem olyan széles mint a Várkerület és ugyanolyan hosszú, teljesen tömve volt emberekkel egészen a hajóállomásig. A kormányzó reggel fél kilenckor érkezett a Zsófia hajóval, vagy harminc ágyúlövés fogadta és hatalmas tovaharapódző éljenzés. Az üdvözlések után a kocsik, négyesfogatok hosszú sora, nyomukban a katonaság, vitézi csapat egyenruhában, törvényhatóságok, vásilanak, hogy ezek mindig így járnak. Ezeknek mindennapi ruhájuk a nemzeti viselet, nemcsak ünnepi alkalmakra öltik fel azt, hanem évszázadok óta ragaszkodnak ahhoz. Eszembe jut, hogy a pompában hasonló magyar női ruhát miért veszi fel a magyar csak ünnepi alkalmakkor és arra gondoltam, nincs-e lélektani összefüggésben a nemzeti viselet elhagyása azoknak a magyarságával, akik ezt a magyarságukat, hazafias szempontjaikat is csak ünnepnapokra öltik fel. Hétköznap ellenben az üzlet ruháiban járnak. Ei a sokácnép, mely rendületlenül őrzi a maga faji szokásait, jellemét, ősi nemzeti vonásait: ez az egyszerű nép ott hordja a ruhna is ősei lelkét, ott őrzi azok varrásában, öltéseiben a nemzeti és faji jelleget. Az eredetileg szláv fajú sokácok a maguk különös sokác szigetével igy őrzi évszázadokon át a maga különvalóságát. Mohácson is a lakosságnak majdnem egyharmadát teszi, de jó magyar is és az emigránsoktól tervezett köztársasági propaganda idején úgyszólván a sokrcok hazafias magatartásán múlt, hogy az antant ezt a nyelvterületet is el nem csatolta. A mohácsi népviseleti kiállításon a sokác nép gyönyörű munkát produkált, eredeti művészi varrottasairól, kézimunkáikról hssábszámra volna érdekes, jellemző mondanivaló. tes ünnep napján rosok, küldöttségek, az ezek után tóduló néptömeg. A négy tér kétszer akkora mint a soproni Széchenyi-tér, tejesen nyílt, úgy, hogy rengeteg ember fért el rajta, de mégis kiszorult a tömeg nagyobb része. Az ünnepség szentmisével kezdődött, miután előzően gróf Zichy Gyula kalocsai érsek üdvözölte a kormányzót. — A imádság fegyverével ostromoljuk az E.et, hogy a magyarságot megsegítse — hangzott az agg főpap szava — és az ő segítsége után Főméltósigod az, akiben minden bizodalmunk van. Pár perc nmva az érsek megáldja és beszenteti az épülő fogadalmi templom alapkövét, majd a fényes papi segédlettel körüljárja az építendő templom már kijelölt alapjait. Az utolsó nemzeti kiráály Hizalmas, felemelő volt az érsek szent beszéde, amikor idézte a hősök szelemét vagy amikor megindult szavakkal emlékezett „Nagymagyarország utolsó, önálló, nemzeti királyáról" . Párhuzamot vonva Trianon és Mohács közt a hősök emlékének tiszteletét állította oda, mint a hazaszeretet forrását. Mit forrón tűzött a nap, mikor a tábori mise után Klebelsberg Kunó gróf mosdatta el eredeti és történelmi felfogásokat tükröző ünnepi beszédét. Fájdalmas ez a megemlékezés — mondotta — nemcsak a csata gyászos kimeneteléért, hanem azért is, mert a Mohácsot megelőzi évtizedek, hazánk történetének legszomorúbb korszakát alkotják. Ebben az időben ütöttek ki legjobban faji hibáink. A mohácsi vész, ez a gyásznap, már csak utolsó jelenete volt egy négy tragédiának, mely Mátyás király halálával kezdődött. Midőn II. Szulejmia 1520 ban tettvágytól duzzadva, hódító kedvtől bevitva trónra lépett, magával szemben, egy gyermekkirály tehetetlen uralkodása alatt, pártviszályokban elmerült Magyarországot talált. A gyűlölet tétlenné tette a magyar urakat. Belgrád volt Magyarország kapuja, melyet hivatott védője, Hédervári Ferenc nándorfehérvári bán egyszerűen kihagyott. More Mihály várkapitány átment ez elenséghez. Dáh Balázs alkapitány kísérelt meg rövid ellenállást, de a két külön felmentő sereggel bíró Báthory István nádor és Szapolyai János erdélyi vajda tétlenül maradtak, mert annyira gyűlölték egymást, hogy nem akartak együtt harcolni. Nándorfehérvár felmentésének elmaradásában cskrában már benn volt Magyarország egész későbbi tragédiája. Parányi Péter halála után az udvari párt Báthory István etetresi ispánt emelte a nádori székbe. Ő és akik a hatalomban osztoztak vele, önte nagyravigyó emberek voltak mindazon szellemi tulajdonságok nélkül, melyek vészteljes időben a kormányzáshoz szükségesek. Ezzel az udvari párttal szemben állott a nemzeti királyság, a köznemesség pártja, élén Szapolyai János erdélyi vajdával, Verbőczy Istvánnal és Viradi Pál egri püspökkel. Programja rokonszenvesebb, mint az udvari párté, de Szapolyai Jánosról tudjuk, hogy a trónra tűr. Ebben az időben az önzetlenség teljességében tündökölt egy igaz magyar ember, Tömöri Pál, aki csak a hazát nézte és csak annak akart szolgálni. A főpapság szerepéről szólva a miniszter azt a kijelentést tette, hogy amely főpapságban annyi erkölcsi erő élt, mint a mohácsi síkon elesett magyar főpapságban, azt nem szabad más országokból kölcsön vett vádakkal illetni. II. Lajos a mohácsi visz idején csak 20 éves volt. Nem is annyira MohÁcs , mint a MohÁcs utáni pártoskodás hozta a török megszállást Sulejmán rövid pusztítás után elhagyta az országot. Lett volna alkalma a magábaszállásra, az erőgyűjtésre. De a rettenetes csapás sem töltette élre a dulakodó pártokat. De nem is annyira Mohács, mint a Mohács utáni pártoskodás hozta meg a végleges török hódítást. Trianon — mondta a miniszter — Mohácshoz fogható nemzeti szerencsétlenség, de ma még sem olyan sötét a láthatár. Ma megmaradt nekünk a Dunántúl és a színmagyar A föld áldott földje. Mi hozzáláthatunk a rekonstrukcióhoz, míg a 160 évre nyúlt török uralom idején eleink erre alig gondoltak. A Mohácson elesettek közül sokan voltak részesek a katasztrófa felidézésében, de vérükkel mindent lemostak, mindent expiáltak. Ünnepség a Csatepatakélől A kultuszminiszter beszéde után a tízezrekre menő tömeg hajókon kivonult a Csetepatékhoz, ahol tudvalévően a II. Lajos-féle emlék áll. Itt történt tulajdonképen a kegyelet lerovása, másrészt talán történeti !